Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-04-07 / 14. szám

A főpapról AZ ENQEDELMES FlO „Könnyhullatás közben járult ahhoz.” Zsid. 5,7-9. JÉZUS FÖLDI ÉLETÉNEK egyik legjellemzőbb vonása az engedelmesség. Ö maga mon­dotta: „... nem a magam aka­ratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött en­gem”. (János 5, 30.) Pál apos­tol így tett bizonyságot: „És mikor megjelent emberi ábrá­sat ban, megalázta magát és engedelmes volt halálig, még pedig a keresztfán elszenve­dett haláláig.” (Fii 2,8.) Em­lékezzünk arra is,'' hogy Luther így énekelt: „S a Fiú engedelmesen Eljött a földre értem. í.” (351. sz. ének 6. vers.) Az engedelmesség útját já­ró Jézuson látszik meg leg­inkább, hogy Ö sem engedel­meskedett „könnyen”, „magá­tól”. Meg kellett azt „tanul­nia”. Gyakorolnia kellett egé­szen a keresztig^ Jézus úgy volt engedelmes, hogy az en­gedetlenség lehetősége állan­dóan kísérte. Kísértések kö­zött vergődve járta végig az engedelmesség útját, hiszen a Sátán mindenképpen engedet­lenségre akarta bírni. És hányféleképpen próbálkozott! A pusztában azt tanácsolta, hogy használja hatalmát a maga javára. A templom tete­jén biztatta: .tegye próbára, hogy Isten megtartja-e sza­vát?! A hegy csúcsán megcsíl- löntotta előtte a lehetőséget, hogy a világ ura lehet kínos halála nélkül is. Amikor Je­ruzsálem felé indult, Péter szavaiban férkőzött közelébe: te nem végezheted a keresz­ten! Még az Olajfák hegyén is szívébe lopta a kérdést: nem lehet másképpen? jézusnak Állandóan meg kellett harcolnia AZ ENGEDELMESSÉGÉRT. Éles és kétségbeesett küzde­lem volt ez. A harc hevessé­messége. Ö érettünk, a mi ja­vunkra volt engedelmes. En­gedetlenségünk miatt kétség­beesve és megriadva az ő en­gedelmessége mögé rejtőzköd­hetünk! Ö engedelmességével bocsánatot is szerzett nekünk! NEM LEHET ENGEDEL­MESKEDNI HARC NÉLKÜL! A bűnbocsánat elveszi rólunk az engedetlenség bűnének ter­hét. De itt még nem állha­tunk meg! Isten jósága és Krisztus bűnbocsátó kegyelme sohasem tétlenségre biztat, hanem mindig cselekvésre. Le kell küzdenünk szívünk önzé­sét, szeretetlenségét és elfo­gultságát. Úrrá kell lennünk személyválogató hajlamaink felett. Éberen kell figyelnünk, hogy Isten mikor hozza elénk az engedelmeskedés alkalmait, mert azokat mindig Isten hoz­za el számunkra és sohasem mi magunk szabjuk meg azok idejét. Ha valamit sikerül megtennünk Isten akarata szerint, harcoljunk az ellen a természetes jó-érzés ellen, hogy ..íme, mire voltunk ké­pesek!”, — mert Krisztus nél­kül semmit sem tehettünk volna! Ugyanakkor töreked­jünk hálára, mert a hálás szív könnyebben talál módot az engedelmességre. NEM LEHET ENGEDEL­MESKEDNI IMÁDSÁG NÉL­KÜL! Itt bizonyos értelem­ben meg kell változtatnunk az imádságról vallott nézetünket. Imád Ságunkkal legtöbbször azt akarjuk elérni, hogy a mi akaratunk váljék Isten akara­tává. Jézusnál éppen az ellen­kezőjét láttuk. Ö azért imád­kozott, hogy el tudja fogadni Isten akaratát, hogy képes le­gyen magára vállalni annak következményeit. Az igazi imádságnak az a jellemzője, hogy az ember akarata csen­des alázattal hozzáigazodik Is­ten akaratához. Imádság köz­ben Úrrá lehet felettem Isten, megragadhat engem és szent kegyelméből meg tudom ten­ni, amit akarata elém szabott. Isten gyermekeinek csendes engedelmességében így lesz láthatóvá a Fiú engedelmes­sége. Bohus Imre Az afrikai keresztyénség Kampala felé tekint (Kampala) Az ugandad Kam- palába az afrikai kontinens valamennyi felekezetéből mint­egy 350 egyházi küldöttet vár­nak az április 10—20-ig terje­dő konferenciára. A konferen­cia témája: „Szabadság^ és egység Krisztusban: megújuló egyház az új Afrikában”. Ed­dig csak laza kapcsolat volt az egyes, regionális egyházak kö­zött. 1958 óta Észak-Rhodéziá- ban, Mindoloban működött már egy ökumenikus központ, egy ún. folytatólagos bizottság­ban. Az áprilisi konferencia foglalkozni fog egy olyan al­kotmánnyal, amelynek alapján az össz-afrikai egyházi konfe­rencia szélesebb keretben mű­ködnék: a kontinens egyházai közös tanácskozásokat tartaná­nak, egymásnak segítséget nyújtanának, kicserélnék szak­embereiket' és személyes kap­csolatokat létesítenének az ^egymáshoz közelpbbkerülés céljából. A konferenciát min­den bizonnyal már most úgjí lehet tekinteni, hogy az az af­rikai kontinens egyháztörténe­tének egyik mérföldköve. Az össz-afrikai egyházi kon­ferencia alkotmány-tervezeté­ben így határozza meg Önma­gát: „Azoknak az egyházaltnak a közössége, amelyek az Úr Jézus Krisztust a Szentírás szerint Istennek és Üdvözítő­nek .vallják és ezért együttesen törekszenek annak betöltésére, amire elhivattak, Istennek, — az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek dicsőségére”. Az így megszövegezett bázis pon­tosan megfelel az Egyházak Világtanácsa bázisának. Az a „gyülekezet”, amely erre az ökumenikus regionális konfe­renciára gyülekezik össze, nyel­vileg és néprajzilag minden­esetre a világ legtöbbrétű gyü­lekezete lesz. Tagjai egy akko­ra területre tartoznak, amelyen kétszáz milliónál több ember él és ahol az arab és négy európai nyelv mellett még mintegy 700 afrikai nyelven és tájszólásban beszélnek. „Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Az élet több, hogy- nem az eledel, és a test, hogynem az öltözet.” (Lk. 12, 22—23.) * „En vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jön, sem­miképpen meg nem éhezik és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozlk soha. Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem. Az pedig az Atya akarata, 'aki elküldött en­gem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne beszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn. 6, 35, 38, 39.) * „A hálaadásnak" a pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségűnk-é? A kenyér, amelyet meg­szegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk solian; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk.” (I. Kor. 10, 16—17.) Örömötök teljes legyen! gét földi életének utolsó éj­szakája villantja fel előttünk különös erővel: a Gecsemáné- kerti gyötrődése. Ott különö­sen hangossá válik „kiáltása” és sűrűvé „könnyhullatása”. A harc mindig a győzelem ki­vívása előtt a legtombolóbb, s aki ilyenkor meghátrál, el­veszíti a küzdelmet és alul­marad. Jézus maga jól tudta ezt A „kiáltás” és „könnyhul­latás” szavak érzékeltetik ve­lünk, hogy Jézus, vállalva a harc minden szenvedését, szinte beledobta magát ebbe a küzdelembe. Az imádság lesz ekkor a fegyvere. Imád­kozva azért harcol, hogy ne a maga akarata, hanem Istené győzedelmeskedjék benne, hogy tudja vállalni Isten aka­ratát minden következményé­vel együtt. AZ ENGEDELMESSÉG ÚT­JÁN MINDVÉGIG kitartó Jé­zus azonban valóságos Isten is._ Amint lépésről lépésre előbbre halad a szenvedésben, a kísértésekkel szembenézve és a harcot elvállalva, töké­letesen megtanulta az enge­delmességet. Istenre figyelő, Istennel számoló, mindenben Isten akaratát követő lesz az. Tökéletes. Ez már nem emberi engedelmesség, hiszen ember erre nem képes. Ez már az Örökkévaló Fiú engedelmessé­ge, aki egy az Atyával az em­berek szeretettben és az üd­vösség munkálásában. Az Atyával tökéletesen egyet akar: hogy minél többen meg­váltottak legyenek. Az igazi Főpap magatartása ez, aki Is­tennek mindenben engedel­meskedve örök üdvösséget szerzett és aki engedelmesség­re hív és szólít fel, hogy mint Isten gyermekei, el is nyer­jük ezt az üdvösséget. Mivel Jézus engedelmesség­re szólít fel minket, nem fe­ledhetjük el a következőket: NEM LEHET ENGEDEL­MESKEDNI BÜNEOCSÄNAT NÉLKÜL. Mi az engedelmes­séget állandó feladatul kap­tuk. Azt állandóan tanulnunk kell, de ebben a világban nem leszünk soha tökéletesek ben­ne. Szavainkban, gondola­tainkban, cselekedeteinkben folytonosan az engedelmesség és az engedetlenség határvo­nalán mozgunk. Krisztust kö­vetve is bűnösök maradunk és bűneink könnyen és sokszor engedetlenségbe taszítanak. Kétségbeejtő ez az állapot Krisztus nélkül, a bűnbocsá­natban való reménykedés és bizakodás nélkül! De éppen JÉZUS BÚCSÚBESZÉDE nem olyan „búcsú-beszéd”, ahogy azt ma szoktuk érteni. Ma is hangzanak búcsúbeszé­dek. Vagy azért mondja va­laki, mert 6 búcsúzik, a meg­szokott környezettől, szívéhez közelálló emberektől kell el­szakadnia, vagy pedig élők mondanák búcsúbeszédet ha­lott felett. Minden esetben ne­héz a búcsú, s az ilyen beszé­dek alaphangja a szomorúság. Jézús búcsúbeszédénél egészen más a helyzet. Itt nem két ember búcsúzik egymástól a jövő bizonytalanságának, vagy a végleg elszakító halál bizo­nyosságának érzésével, hanem az Úr Jézus Krisztus szól ta­nítványaihoz kéreszthalála és feltámadása előtt. És ez nagy különbség! Jézus halála nem „pont” életére, művére, hanem átmenetei az Atyához, munká­ját folytatja a Szentlélek ál­tal,' és egykor visszajön dicsőr ségben övéiért. Beszédében ezért tanítványaihoz fordul, felkészíti őket hivatásukra, feladataikra és megerősíti őket az üdvösség reménységé­ben. De szinte átsüt a szava­kon, hogy beszédét nem egy­szerűen a 12 tanítványhoz in­tézi, hanem szeme előtt van­nak azok is, akik* „az ő be­szédükre hisznek majd” (17,20.). A búcsúbeszédet a diadalmas Űr mondja a leen­dő és századokon át élő egy­háznak! Mindezek alapján vi­lágos, hogy ez a „búcsúbe­széd” nem olyan, mint a mi búcsúzásunk. Megértjük, hogy miért van szó a búcsúban örömről is, ahogyan olvassuk: „Ezeket beszéltem nektek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömem és a ti örömö­tök beteljék” (15,11.). 1. JÉZUS ÖRÖMÉRÖL be­szél ez az ige elsősorban. S a legnagyobb tanítása; Jézus öröme nem önmagánakvaló, hanem szorosan összefügg a mi örömünkkel. Jézus öröme a mi örömünk! Egész élete örömünket szolgálta. Öröme volt, hogy tanította az embe­reket, öröme, hogy meggyó­gyította a betegeket, hogy erő­sítette a megfáradtakat és vi­gasztalta a megszomorodotta- kat. Bátran hihetjük: öröme ma is a mi boldogságunk. — Emlékeztet ez az ige 'arra is: öröme a jó Pásztor Akkor Örül legjobban, ha „egy megtérő bűnösre” ta­lál, s ha Vele közösségünk gyümölcstermő, és jót cselek­vő életet élünk. S mindezeken túl: öröme, ha Vele leszünk országában elszakíthatatlanul. Jézus öröme mi vagyunk: igaz tanítványi életünk és üd­vösségünk. Ezért tanított, ezért adta életét halálra min­dent vállalva. — Amikor azonban ezt olvassuk: „meg­maradjon tibennetek az én örömem”, akkor ez azt jelenti, hogy lehetséges másik eset is. Figyelmeztet ez az ige; nem árt feltenni a kérdést: csak­ugyan Jézus örömére szolgál-e életünk? 2. A MI ÖRÖMÜNKRŐL is szól ez az ige. Elsősorban azt akarja, hogy örömünk legyen Jézusban! „Ezeket beszél­tem ... hogy ... örömötök tel­jes legyen!” A tanítványnak öröme Jézus szavának hallga­tása. „A te szavaid örömömre váltak nekem és szívemnek vígasságára” — sok keresztyén vallja ezt Jeremiással. Öröm­mel vehetjük a bűnbánaton túl, hogy bűneinket Magára vette, s meghalt érettünk. S kimondhatatlan öröm ez a bi­zonyságtétel: „Az Ür feltáma­dott!” Mert ez azt jelenti, hogy van reménységünk a sí­ron túlra is. Járja át szívün­ket ez az öröm ezen a héten és a húsvéti ünnepeken! S ta­lán még ennél is többet mond­hatunk, mert Jézus szava így hangzik: „megmaradjon tiben­netek az én örömem”. Az egész búcsúbeszéd alapján el­mondhatjuk; a megdicsőült Jézussal való közösségben az Ö békességét, az Ö szeretetét és az Ö örömét nyerjük el! Ez a boldog tanítványi élet, ez a teljes öröm itt a földön: Jézus békességével, szeretetével és örömével élni! Ezért vallhat­juk Igénk alapján első téte­lünk fordítottját is: a mi örö­münk Jézus öröme! De mind­járt itt meg kell jegyezni: mindez nem azt jelenti, hogy minden más és „világi” öröm­ről le kell mondanunk. A ta­nítványt élet nem örömökről való lemondás,. hanem bűnök­ről! Nekünk is örömünk egész­ségünk, vagy egy-egy jó könyv elolvasása! Ki nem örül közülünk, ha családi éle­tén Isten áldása van? Ugyan­így igaz örömünk népünk elő­rejutása és az, ha a népek bé­kében élnek. Mindezeket nagy-nagy örömmel vesszük Isten kezéből és kérjük is. — 3. Végül szólnunk kell nem annyira ennek az igének, de a teljes Írásnak alapján arról is, hogy A KERESZTYÉN ÉLET ÖRÖMSZERZÉS SZOL­GÁLATA. Mi könnyen haj­iunk arra, hogy elfogadjuk az örömöt, de nem adjuk tovább. A húsvéti örömöt nem lehet „vitrinbe zárni”, mert meg­porosodik és számunkra is el­veszíti jelentőségét Tovább kell adni, mert az örömnek az a tulajdonsága, hogy minél többet adsz belőle, annál több és teljesebb lesz neked. Az egyház nem önmagáért él, ha­nem a világért, s szolgálata: örömszerzés. S ennek a fel­adatnak körét leszűkíteni nem .szabad. Ha elfogadjuk az .örö­möt, sőt örömöket .Isten kezé­ből, nem kötelességünk-e arra igyekezni, hogy az minden­kié legyen? Mondhatja-e az egyház: tőlem döröghetnek az ágyúk, hullhatnak az atom­bombák, nekem békességem és örömem van? És igaz-e akkor ez a békesség és öröm? Isten előtt állva, nem kell-e min­dent megtennünk népünk jó­létéért, előrehaladásáért és minden ember öröméért? Ha Jézus öröme a mi örömünk, akkor viszont a mi örömünk embertársaink öröme kell le­gyen! Szolgálatunk rugója a Krisztusban megtapasztalt öröm és a „teljes öröm” re­ménysége. Minél erősebb a „rugó”, annál erőteljesebben, felszabadultabban állunk be az örömszerzés szolgálatába. A mi magyarországi evangé­likus egyházunk is ennek a szolgálatnak áz útján* jár. Örömmel teljesítjük felada­tunkat, amit Istentől kaptunk, s amit társadalmunk, népünk is vár tőlünk, hogy hazánkban és az egész világ életében is egyre teljesebb legyen az öröm. Tanítson bennünket a bú­csúbeszéd örömről szóló szava! Legyen életünk a diadalmas Jézussal közösségben gyümöl­csöző, hogy Urunknak öröme legyein bennünk, s a mi örö­münk is teljes legyen! Vállal­juk az örömszerzés szolgálatát népünkért és az egész vi­lágért! S éltessen minket a reménység: Megváltónk örök és valóban teljes örömöt ké­szít számunkra! K. L. a helyzetben hatalmas Jézus 5asztalás Krisztus engedel- 1 öröme. Erőt adó orom! Sofoniás 3, 14—17. Virágvasárnap igéjének üzenete erőt adó örömmel akarja megtölteni szívünket Olyan jól esik az örömüzenet, mint a hosszú fagyos tél után a tavaszi napsugár életújító melegsége. Ilyenkor tavasszal kitárjuk ablakainkat, hadd áradjon be a napfény, hadd járja át szobáinkat, hadd tegye derűssé laká­sunkat és űzzön el mindent, ami a télre emlékeztet. Ha igénk üzenete előtt kitárjuk szívünket, ha Kittel elmélyedve tudunk reá figyelni — tavasz öröménél nagyobb örömben lehet ré­szünk —, megérezzük Isten szeretetét. Isten szeretete Jézus Krisztusban jelent meg a legnyil­vánvalóbb módon. Jézus virágvasárnap azzal a szent elszá- nással indult el Jeruzsálem felé, hogy nem fogja megkerülni az eseményeket, nem fog kitérni a reá váró szenvedés és meg­aláztatás elől, de az ember megmentése érdekében magára veszi a világ bűneinek terhét, elszenvedi értünk az ítéletet* felveszi értünk a golgotái keresztet; kész az emberiség meg­váltásáért a legnagyobb árat is megfizetni! Amit Sofoniás megsejtett és megérzett, az Krisztusban valóban beteljesedett, mert Ö benne az erős és megtartó Isten volt és van közöttünk. Jó tudnunk, hogy nem tőlünk elzárkózó, elforduló, de az emberek között munkálkodó és a világgal törődő Istenünk van, aki Jézus Krisztusban úgy közeledik felénk, mint Meg­tartó. Virágvasárnap öröme: * Isten köztünk van! Biztató Igéje felénk tör, utat taláL Jézus megfogja kezünket! A zord tél után nemcsak az újra lélegző szántóföldek, nemcsak az abbamaradt, félbehagyott épületek, az újra teljes erővel működő üzemek, hívják a szor­gos, munkás kezeket, — de Isten is munkára hív. Isten azt akarja, hogy életünk Öt szolgálja és legyen az Ö gondviselő munkájának eszközévé. Értelmezzük ezt úgy, hogy nem sza­bad meglankadnunk a szeretteinkért végzett mindennapi munkában, hogy kenyeret és lelki kenyeret adjunk asztalukra, értelmezzük ezt úgy, hogy nem szabad meglankadnunk, a jó­cselekvésben, az áldozatra kész, önzetlen szeretetben, az imád­kozásban, vigasztalásban, megbocsátásban, egymás terhe hor­dozásában a békességért való munkálkodás szüntelen való ál­dott feladatában. Éljünk tehát szívünkben a megváltottság örömével, mun­kálkodjunk nem lankadva a hiírtevékenységével! Schultz Jenő Dicsérem az Urat teljes szívből... Ili zsoltár. Ezt a zsoltárt az ótestamentomi gyülekezet olyan vallási ünnepére költötte a szerző, amelyen az Isten csodáira való "imlékezés állott a középpontban. így lehetett ez az Egyiptom­ból való szabadulás emlékére készült magasztaló ének. Aki írta, annak szívét maga Isten indította dicséretre. Az egész nem más, mint felelet, visszhang Isten csodálatos tet­teire. Olyan ember felelete, aki — ha nem is tapasztalta meg mindazt személyesen, amit ír Isten tetteiről — felismerte nagyságát és hittel elfogadta Urának azt az Istent, aki sok és nagy ajándéka közt „Eledelt ád az őt féléknek, megemlékezik az ő szövetségéről örökké” 5. v. és „Váltságot küldött az & népének, elrendelte szövetségét örökre...” 9. v. — Boldog em­ber örvendező dicsérete ez, aki Isten kegyelmes és irgalmas szövetsége folytán nem magára hagyott ember többé. Nincs egyedül. Egy nagy gyülekezetnek, Isten választott népének tagja. Ott él már az igazak környezetében és gyülekezetében (1. vers), sok olyan társa van, aki ugyanazt tapasztalta meg, amit ő. Ezek ott vannak vele a csend helyén. Életük közép­pontja Isten temploma, ahonnan bölcsesség, jó belátás és rend sugárzik ki életükre és a gyülekezetre. 10. v. Ez a boldog ember Isten dicséretére szólít fel bennünket. „Dicsérjétek az Urat”, erre buzdítja a nagycsütörtöki gyüle­kezetét. Isten sok és nagy adománya miatt nekünk is van okunk az örvendezésre és magasztalásra. Ma azonban legna­gyobb okunk az Űrvacsora szentsége miatt van az ujjongásra. Hisz e napon, nagycsütörtök estéjén szerezte Jézus az oltár! szentséget. Isten Jézus Krisztusban új szövetséget kötött a bűnbe esett emberiséggel a Golgothán. Ennek az új szövetség­nek, melybe a szent keresztség által bennünket is belevont* állandó biztosítéka, pecsétje és jegye Isten kegyelmének drága eszköze, az úrvacsora szentsége. Benne meg újra „éledéit ád az őt félőknek” és az új szövetség vérét adja a bűnbocsánatra* életre és üdvösségre szomjazóknak. A bűn miatt megromlott* tönkretett, sőt megszűnt kapcsolatot helyre állítja Istennel és embertársainkkal. A bűnbocsánatból élők békességben és sze­retetben akarnak élni egymással és minden emberrel. Szívünkben örvendező visszhang támad és boldogan szár­nyal a 111. zsoltár magasztaló éneke: „Dicsérem az Urat teljes szívből...” Maróti János Leikíszeiuli a tanácsokban Egész népünkkel együtt egyházunk népe is — mint hi­vő állampolgárok — odajárult a szavazó urnákhoz a leg­utóbbi választásokon, hogy szavazatával is bizonyítsa: magáénak vallja népünk or­szágépítő, békeszerető politi­káját és abból munkája mel­lett azzal is kiveszi részét, hogy ennek a politikának to­vábbfolytatására és további kibontakozására szavaz, öröm­mel értesültünk arról, hogy egyházunk képviselőit is szép számban találjuk ott azok között, akiket népünk a leg­utóbbi választásokon szavaza­tával megtisztelt. A parla­menti képviselők között más egyházak képviselői mellett ott találjuk D.'dr. Vető Lajos püspököt, egyházunk lelkész­elnökét és Lehel Ferenc, szom­bathelyi lelkészt is. Több lel­készünket városi, illetve köz­ségi tanácstaggá választották, és hosszú azoknak a listája, akik a Hazafias Népfront ke­rületi, megyei, járási és köz­ségi bizottságaiban kaptak megtisztelő helyet. A tanács választások alkal­mával eddigi értesüléseink alapján az alábbi lelkészeket választották tanácstaggá: Grünvalszky Károly Buda­pest—Józsefvárosi lelkész a Budapest Fővárosi Tanács tag­ja, Koszorús Oszkár orosházi esperes, városi tanácstag, Kökény Elek rákospalotai lelkész, kerületi tanácstag, Madarász István somogyvá- mosi lelkész községi tanács­tag, Mekis Adám békéscsabai es­peres, megyei tanácstag, Németh-Farádi Mihály kör­mendi lelkész, községi tanács­tag, a községi Építési és Köz­lekedési Állandó Bizottság tagja, Palotay Gyula hartai lel­kész, községi tanácstag, Sólyom Károly paksi lel­kész, községi tanácstag, Takó István gyönki lelkész községi tanácstag. Valamennyi megválasztott tisztségviselő minden jó mun­kájára, amelyet népünk érde­kében a békét építő munka szolgálati területén végez, Is­ten gazdag áldását kívánjuk,-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents