Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-03-31 / 13. szám
kp. netán. bp. «. Április negyedikén E zelőtt öt esztendővel lapunk ugyané helyén hasonló címmel írtunk felszabadulásunk ünnepéről. A régi írást most 'elővéve úgy találtam: nyugodtan idézhetem annak négy bekezdése négy kezdő sorát. Gondolatsor elindítónak ma se találnék jobbat. Ellenben a régi mondatokhoz szeretném hozzáfűzni mindazt, amit — remélem nem kevesen — azóta hozzátanultunk a leckéhez, amit ez az évforduló mindig újra felad. „Tizenhárom esztendővel ezelőtt e napon Magyorországon efhallgattak a fegyverek”. — A tizenháromból tizennyolc lett immár. Akik abban az esztendőben születtek, ha középiskolások, most érettségire készülnek. Hosszú idő e közel negyedszázad. Az életük delén levők úgy tekintenek vissza a háború esztendeire, mint ifjúságuk szörnyű lidércnyomására. Elmúlt. A sírokat benőtte a fű, körülöttünk egy talpra állt s felépült, egyre szebb ország fénye, újuló öröme feledteti a néhol még éktelenkedő romokat. Talán a szívek sebei is, miket a háború acélkarma vágott, hegednek lassan. Az emlékezésnek azonban csak akkor van értelme és gyümölcse, ha a múltból a jövőbe pillant. A megtalált békét őrizni kell. Érette fáradni, szólani, kiáltani, imádkozni soha nem elég. Épp a legutóbbi esztendők mutatták meg ezt. Az elmúlt őszön oly lélegzetfojtóan közel kerültünk ismét a háború meredélyének széléhez. S azóta is, azelőtt is, hol itt, hol ott lobbantak fel háborús vészjelek. Valóban, a békét őrizni kell! Á nagy háború óta azelőtt elképzelhetetlenül széles méretekben bontakozott ki a népek békeakarata a világbékemozga- lomban, százmilliók elemi erejű megmozdulásaiban — a keresztyének számára különösen is ígéretesen a Prágai Keresztyén Békekonferenciának egyre hatalmasodó mozgalmában. A Igékére vigyázni kell s a béke őrségének első vonalában a helyünk, nekünk keresztyéneknek. T izenhárom esztendővel ezelőtt e napon felszabadultunk a fasiszta elnyomás alól.” Csak a vak nem látta, hogy mi sors várt volna Magyarországra a hitleri elképzelésű „Űj Európában.” Az esztendők számát itt is meg kell öttel toldanunk. S ha látó szemmel tekintünk körül, úgy tűnik: időben ugyan távolabb kerültünk a fasiszta rémuralom szörnyűségeitől, de ez az emlék ma élesebben égető lett, mint esztendőkkel ezelőtt volt. Mert a fasizálódó Nyugat-Németországban félelmetesen élednek újra a múlt kisértetei. Hitler tábornokai és vérbírái, fegyvergyárosai és bankárai új háborús kalandba szeretnék taszítani az emberiséget. S a helyzet ezúttal komolyabb, mint valaha: a német militarizmus és revánsizmus megszállottái atomfegyver után nyújtják ki kezüket. Aki egy kicsit ismeri a magyar történelmet, annak nem kell magyarázni ennek a veszedelemnek a minket oly közelről érintő élességét. S azt sem feledhetjük: ahogyan akkori felszabadulásunkat a német fasiszta uralom alól a szovjet hadseregnek köszönhetjük, úgy most is elsősorban a Szovjetunió ereje biztosítja a békét a hódításra áhítozó német militarizmus ellenében. A német kérdés dolgában egyházunkra is komoly feladatok várnak. Támogatni kell azokat a németországi egyházi köröket, amelyek tiszteletreméltó bátorsággal és határozottsággal veszik fel a küzdelmet a maguk népe körében a múlt feltámadó sötét árnyai ellen. A múlt ijesztő emlékei itt is a jelen feladataira serkentenek bennünket. 'Tizenhárom esztendővel ezelőtt hazánk megindult egy *r ‘ igazságosabb társadalmi rend felépítésének útján”. — Ezen az úton e leírt mondat óta eltelt öt esztendőben nagyot haladtunk. A nép igazán gazdája lett már a hazának — így Vehetne összefogni e haladás szép gyümölcsét. Szépülő utcáinkon az állványerdőből egyre-másra kivetkőző, megújított, vagy éppen vadonatúj házak serege jó szemléltetöje lehet ennek. Életünkben egyre kevesebb az állvány — s az építkezéssel égyüttjáró törmelék — s egyre több az ami kész, s ami a lelket vidámítóan jól sikerült. Talán legjelentősebb nagy lépés ebben az öt esztendőben a falu átalakulása volt. A mezőgazdasági termelés új rendje az emberi szellem-legfrisebb szerszámaival felszerelve egyre acélosabb szorítással kényszeríti a természet erőit engedelmes szolgálatra. Aszályos esztendők, szokatlan hideg tél, megbolydult tavaszi vizek nem árthatnak e fejlődés sodró iramának. A mindnyájunk kenyeréért az ország földjén, okos fővel, jó munkában fáradozik falunk népe: íme új társadalmunk egyik legmegkapóbb képe. S hogy még egy másik oldalról is felvillantsunk valamit: szemünk előtt nőtt fel az olvasó ország. S nem is akármit olvasunk: soha azelőtt ilyen olcsón, ennyi jó könyvet, ennyi kézben! S folytathatnák e gondolatsort az éneklő, muzsikát hallgató, színházat járó tömegekről s elibénk állna az ízléssel művelődő nemzet felemelő képe. T izenhárom esztendővel ezelőtt az egyházra is nagy és új- n ' szerű feladat hárult. Meg kellett találnia helyét az új úton elindult országban”. — Ma elmondhatjuk: egyházunk a megtalált úton járva végzi szolgálatát. Ennek a szolgálatnak néhány területére a fentiekben már reá is mutattunk. Most még csak két vonására szeretnénk rámutatni. Mind a kettő a felszabadult országban létének értelmét, szolgálatának helyét újra átgondolt — s persze mindig újra átgondoló — egyházra jellemző. Az egyik: egyházi szolgálatunk egyre világosabban meglátott lelkipásztori vonása. Az emberért, az ember sorsáért, földi és örökkévaló javáért való felelősség fűti e pásztori szeretetet. S e szeretet jellemzői az apostoli levelekben oly sokat emlegetett szelídség és józanság. S a másik: egyre szélesebben ökumenikus mederben folyik e szolgálat. Egyre élén- kebb és elmélyedőbb a beszélgetés más egyházak, más országbeli keresztyének képviselőivel. Mindjobban megismerjük egymást s mindinkább felismerjük közös utunkat, népeink javára, a béke erősítésére. Hídverő szolgálatnak szoktuk mondani, de használjunk most más képet. Minél több ösvény vezet egy faluból a másikba, annál hamarabb válik belőlük keményre taposott, széles út, amin az egyet akarók, jót munkálok serege találkozhat egymással. Az évfordulón, úgy tűnik, ezúttal keveset emlékeztünk, inkább a múlt tanulságából a jelen feladataira tekintettünk s a jövendő útjára élesítettük szemünket. De talán éppen ezt volt jó tennünk. Groó Gyula * Csendben Isten előtt Mái* 9,31—37. A TANÍTVÁNYOK JÉZUSSAL ÚTON VANNAK. Jönnek a megdicsőülés hegye felől és Jeruzsálem felé tartanak. Néhány órával ezelőtt Péter, Jakab és János hallhatta Isten kinyilatkoztatását: „Ez az én szerelmes fiam, őt hallgassátok...” És miközben meggyógyított egy epileptikus beteget, folytatták útjukat. A tanítványokban homályos elképzelések születtek arról, hogy mi vár rájuk, akik hátrahagytak mindent Jézus követéséért és akiknek útja egyre változatosabb sikerekben gazdag. Ekkor, mint a zajgó, egyhangúan morajló város felett megszólaló sziréna idegen hangjával, felhívja a figyelmet Jézus egy másik útra. Ügy van ez, mint amikor viharos égbolton felszakadnak a sűrű, fekete fellegek s az azúrkék háttérben látjuk, hogy a felhőfoszlányok sebesen más irányba rohannak. Igen, Krisztus gondolatai egészen más irányba tartanak, hiszen másodszor mondja már el: „az embernek Fia az emberek kezébe adatik és megölik őt, de ha megölték, harmadnapra feltámad.” Idegen ez a hang a tanítványok számára. Ezért tanítja Jézus őket a „másik útról”. De figyeljük meg, az utolsó szó mindig az marad, hogy „harmadnapra feltámad”. Böjti időszakban, amikor hajlamosak vagyunk arra, hogy Krisztus szenvedése, halála sötét elkeseredésbe, amolyan böjti hangulatba döntsön bennünket, az utolsó szó ez legyen: „feltámad!” Ez a mi evangéliumunk, örömhírünk, innen kell néznünk böjti magatartásunkat és életünket önvizsgálatunkkal és bűnbánatunkkal együtt. Milyen máshol jár a tanítványok gondolata, szemben Urukéval. És ebben van valami ősi, konok és emberi. így jutnak egy sereg hamis képzethez. Ilyen helyzetben jobb, ha a Mester marad az élükön. Olcsó siker már az is, ha egy életen át a városok, falvak népe körülveszi őket; diadalmenet az is, ha „uralkodójuk” fényéből rájuk is hull valamennyi. Ebben az illúzióban hangzik az a tanítás, hogy az ember Fiát megölik. Egy világ omlik össze bennük. Mit tudnak kezdeni egy „megölt etnberrel”? Számukra igazán keserves dolog azt hallani, hogy a képzelt magas, polcról nekik is le kell szállniuk és eljutni a megaláztatás legmélyebb fokáig. Annyira kellemetlenül éri ez a bejelentés a tizenkét szívet, hogy félnek őt megkérdezni: „Hogy értsük ezt, Jézus?” A HELYTELEN ALAPISMERETEK helytelen következtetésekkel járnak. Nem volt elég az elszálló szavak sejtése, mert sürgőssé vált egymás között elővenni a nagyság kérdését. Ha már Űrünk odáig jutott,_ hogy az emberek kezébe adja magát, ők bizony nem. a maradék hatalmon osztozni tudnak. Hiszen amint elnézték magukat — s volt idő megismerni egymást — Péter nem nevezhető tehetségtelennek, Jánosnak is voltak jó. tulajdonságai, Tamás, a gondolkodó tanítvány sem volt utolsó. Ki a'^nagyobb? Ez a hangulat, egymás mérege- tése olyan arányokat öltött hogy az írás vetekedésnek nevezi. Szerényen kifejezve azt hogy veszekedtek. A hosszan takargatott féltékenység a gyűlölet szikráit szórta egymásra. Lappangó, elhallgatott jellemtelenségek buggyantak elő. Méregbe mártott nyilakat lövöldöztek egymásra. Jeruzsálembe, az ünnepekre induló csapat parázs vita közepette találta magát s egymás lemezítelenítésében fáradoztak ebben a vetekedésben: ki a nagyobb. Ennél a kérdésnél Krisztus anyaszentégyháza néhányszor elbukott és elvérzett már. Ez az a másik út, amelyen a hívek serege járt és talán jár sokszor ma is. Róma vagy Bizánc kérdése, Wittenberg vagy Róma szelleme ma is kísért. Vajmi ritkán vesszük azt észre, hogy az ünnepek felé haladó, a jeruzsálemi úton levő keresztyének micsoda vetekedésben találtatnak. Hogy kiművelcdött, kifinomult az elsőség kérdése az egyházon belül! Osztozni a maradék dicsőségen, megtartani azt Jézusból, ami látványos, kiemelkedő és mutatós. Ki a nagyobb? Ez a kérdés mélyen megfertőzte a mi keresztyén gondolkodásunkat És ha nincs az egyháznak nagysága, akkor teremt magának. Mily kevesen gondolnak arra, hogy a szent és a farizeus között a legrövidebb az út. JÉZUS ÜTJA MÁS. 6 a legalsó fok felé tart. Böjti úl ez: lefelé menni. A dolgoknak abban az értelmében, ahogyan ő végigjárta ezt az ■ utat. És miután „ismerte az övéit, mindvégig ismerte”, ezért kérdezésével teremti meg közöttük a békességet: „Mi felett vetekedtek egymással?” Elég sokszor egy kérdés Elég ahhoz, hogy a bánat és a töredelem kifakadjon az emberi szívből. Nagy tapasztalata az is az egyháznak, hogy Isten kérdéseket vet fel. Pontosan a viharok idején. „Jó úton jársz?” „Jól rendezted dolgaidat?” „Helyesen cselekedtél?” Ilyen tömör és rövid kérdések az Isten nevelő vesszőjének hathatós eszközei szoktak lenni. S ki az, aki nem érzi, hogy korunkban is Isten rövid, tömör kérdések elé állítja népét. Ki az, aki nem gondol arra, hogy a kérdések felvetik az egyház belső nehézségeit, sokszor helytelen látásait és hibáit. Akkor jár az egyház jó úton, ha meghallja, ha felfigyel ezekre a kérdésekre: Mi felett vetekedtek, mi az, ami mérgez benneteket? A tanítványokat szíven találja Jézus kérdése. Hallgatnak. Elült bennük és körülöttük1 a vihar. A féltékenység, a szemrehányás, a harag, a gyűlölet lecsillapodott. Hallgattak 1 és szégyellték magukat. Bánták bűneiket, mert volt mit bánniuk. Csendben voltak. Ahogy az egyháznak is gyakran el kell jutni a csendes bűnbánatra. Csendben Isten előtt — így szoktuk mondani. Ebben a csendben lépett tovább Jézus és adta tanítását: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.” Szerény szavak, mégis olyan igényűek, amelyek minden időben megrázóak az, egyházban, Krisztus gyermekei között. Mérték, amelyet alacsonyabbra már nem lehet helyezni. de amelyet alig tudunk elérni. A tanítványoknak is fülében cseng, szívükig hatol, de gyökeret nem tud verni. Érzik, hogy ez lesz az a kifeszített zsinór, amelyben mindig elakadnak. Annyira így van ez és Jézus annyira tudja, mily nehezen fogják fel lényegét, hogy az utolsó vacsorán, mielőtt Júdás elárulja, leveszi felsőruháját, maga elé köti, tálba vizet tölt és megmossa a tanítványok lábait. Hogy jól emlékezetébe vésse övéinek: „Ti is ekép- pen cselekedjetek!” Ezek a. cselekedetei fogják maghatározni az övéi útját. Nos, itt jelentkezik újra a formalizmus veszélye. Mert igaz, hogy a Szentírásban áll a lábmosás példája, az is igaz, hogy a pohár víz nyújtása, a betegek látogatása, mind-mind konkrét szolgálati példák és eligazíthatnak hasonló esetekben, de itt többről van szó. És ha ezt a többet nem értjük, akkor romantikussá válik egész keresztyén életünk, melyben ábrándozva keressük a szolgálat lehetőségét, de soha nem találjuk. A TÖBBLET PEDIG AZ, amit itt az evangéliumban jelez Krisztus. Befogadni a gyermeket az ő nevében. Felismerni, hogy Isten gyermekei élnek körülöttünk, ezer, tízezer, sőt, millió-számra. Akik nem idegenek. Közös a jelzőjük. azonos a fogalmuk: emberek. Emberek az élet legkülönbözőbb oldalairól. Legváltozatosabb látásokkal, érzé- . sekkel. Emberek, akik éreznek, értének és akarnak. S érzésük, értésük, akaratuk sok nehézség, ütközés, súrlódás árán jut előbbre. Emberek, akik itt élnek körülöttünk s akik Isten bölcsessége és akarata révén nagykorúan és önállóan rendezik be életüket, de a berendezés közben megfáradnak. Emberek, akik megértést és jóindulatot várnak egymástól és különösen tőlünk. Befogadni az Ö nevében, ez a teljes és forma nélküli követelés. Ez a romantika, érzelgősség mentes szolgálat. A középkori városok az ellenségtől való félelem miatt hatalmas falakkal voltak körülvéve. Láthatók még ma is a romjai és emlékeztetnek az önző. magát féltő polgárságra. Az egyház is hozott magával a múltból ilyen falakat. Önző, magát féltő bástyái itt- ott még látszanak. Az a város, amelynek alapjait Jézus Krisztus rakt,a le, falaktól mentes. Sőt, egyenes parancsunk van arra, högy befogadjunk mindeneket az Ö nevében. Nem a falak mögé, hanem az együttélésre. Sehol nem mondja az írás, hogy kizárólag itt lehet csak élni, hanem, hogy ez a város hegyre épült és világít. Istennek legyen hála, hogy egyre inkább omlanak le az önzés és félelem vastag falai. Egyre inkább ismerjük fel az élet egészét érintő feladatokat, szolgálatokat. Hogy egyre közelebb kerülünk az emberekhez és egyházunk nem világidegen, hanem Jézus Krisztus által -világot szerető, világért felelős egyház lesz. így rátalálhatnak a tanítványok, Jézus mai gyermekei arra az útra, amelyen Ö jár. Ez az út böjtben is és mindenkor a szelídség, a jóindulat, a megértés, a befogadás és az emberszeretet útja. A mi Urunk adjon sok erőt minden gyermeke számára, hogy megtalálja ezt az utat. Ámen. Részletek Rédey Pál rádiós igehirdetéséből Áldhat, aiátedék, áldd* A Szentírás szerint Izrael főpapja minden esztendőben egyszer bement a szentek- szentjébe és ott a megölt áldozati bárány vérével meghintette a szövetség ládáját. Ez volt a nagy engesztelési áldozat az egész nép bűnéért. Böjt ötödik vasárnapján hivő emberek és keresztyén közösségek Jézus Krisztusra, emlékeznek, Aki egyszer s mindenkorra mutatta be, mint a legnagyobb főpap, meg nem ismételhető örök áldozatát mindenki bűnéért. Erről az áldozatról újra el kell mondanunk, hogy s z e - retetből született. Hogyan kellett szeretnie Jézus Krisztusnak az embert s az egész teremtettségben engem, hogy vállalta értem és helyettem a nagy áldozatot. Azt az áldozatot, amit nem lehet megismételni, nem lehet megfizetni, amit csak megköszönni lehet és hálásan, hittel elfogadni. Erről az áldozatról újra el kell mondanunk, hogy szenvedések között született. Könnyű volt áldozni a főpapoknak kis bárányt, galambfiókát, vagy búzakalászt. Ö ártatlan, tiszta életét adta oda mindenki életéért. Aztán azt is el kell mondani, hogy ez az áldozat szolgálatból született. Krisztus áldozata örökre elintézte az örök kárhozat és az örök halál kegyetlen kérdését. Krisztus áldozata két kaput is kinyitott: az egyiket Isten szívén, a másikat a kárhozat küszöbén. Jézus Krisztus, a főpap, szerétéiből, szenvedve szolgált. A második, amit ma újra elmondunk, az, hogy Jézus Krisztus áldozata ajándék! Ajándék ma is! Áldozata az Igén és a szentségeken át Hozzá vezet, hogy hittel és hűséggel megmaradjunk Mellette az igaz és jó úton. Áldozata ajándék ma is, mert Szentlelke őriz bűneink és kísértéseink között. ' A harmadik, amit ma újra el kell mondanunk, az, hogy Jézus Krisztus áldozata — áldás! Jézus Krisztus áldozata megtanít minket is áldozatra. Az áldozat gyönyörű mozdulatára. Arra az áldozatra, ami áldást jelent mindenki számára. Jézus Krisztus valóban újat hozott. Az áldozat törvényét, amelyik arra buzdít: — nem felélni a másikat, hanem a másikért élni! A másikat emelni, éltetni és táplálni. Nem leszedni a szépséget, és nem összeszedni az örömöt a mások életéből, hanem adni, áldozni, áldásnak lenni a másik számára. Legyünk hát kedves meglepetés, váratlan öröm, otthoni mosoly, mint akiknek csordultig tele van a szívük a legszebb áldozattal, ajándékkal és áldással. (fj i Ä
