Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-12-22 / 51. szám

BETLEHEMI AJÁNDÉK Székács József és karácsonyi éneke Ment a karaván, Bethlehem felé. A bélesek a menet élén po- roszkáltak imbolygó tevéik hátán s olykor néha felnéztek az égre, hogy meglássák: jó-e az irány? Mert odafönt a ma­gas mennybolton egy fényes­sége® csillag haladt előttük s nekik nem kellett egyebet ten­niük, csak hozzá igazodni. A bölcsek mögött, tisztes távolságban három teve üge­tett. Díszes bőr iszák volt mindenkinek az oldalán. Az ajándékot cipelték a tevék s mindegyik nyergében egy-egy izmos rabszolga ült, mezítelen karddal vigyázva: az ajándé­kok őrizői. Közvetlen egymás mellett ügettek, az aranyat vivő, a tömjént hordozó és a mirhát cipelő tevék s a nyergükben Ülő rabszolgák, hogy űzzék az éjszaka és a hosszú út unal­mát, halkan beszélgettek, míg haladtak a sejtelmesen szép keleti éjszakában. — Vajon mit csinál majd ezzel az arannyal az új király? — tűnődött az aranyat szállí­tó teve hajcsára. — Palotát épít tán belőle, vagy piramist, roppant síremléket, hogy holta után is hirdesse emlékezetét! A középső teve hajtója is megszólalt: — Az is lehet, pajtás, hogy éleskard ú csapatot fegyverez belőle s hull majd a könny, patakztk a vér, záporoz az átok és arat a halál, amerre jár az aranyból született had­sereg ... Hallgattak, tűnődtek, miköz­ben a tevék lába alatt ropogott a sivatag homokja. Aztán megszólalt megint a középső rabszolga, akinek te­véje a tömjén« zsákot vitte: — Hát ez a tömjén mire használódik majd vajon? Egy* részét biztosan elégetted majd nagy ünnepeken a főtemplo­mában a bálványistenei előtt. Bár újabban az is szokás, hogy magukat is tömjóneztetik már. Látta tavaly, mikor kö­vetségben voltunk egy király­nál, hogy nagy aranytálakban font számra égett a trónja mellett a tömjén, olyan volt a füstjében, mint egy megeleve­nedett bálványisten. Ügy is imádták a népei a tömjénfüst­ből kiködlő, előmeredő arcát, mintha valódi bálványisten volna... Akkor elmosolyodott a har­madik rabszolga, aki ott ült a mirhát cipelő teve nyergében: — lám, ti csak merengtek, hogy mi lesz az arannyal és mi lesz a tömjénnel? Lássá­tok, nekem nem kell találgat­ni, hogy mi lesz a mirhával, amit az új királynak viszünk. Mert mirha csak egy célra használható, barátaim. Arra, hogy mikor meghal az ember, márpedig egyszer mindenki meggebed, akár dús, akár kol­dus, szóval hogyha meghal az ember, a testét, a holtat, be­kenjék mirhával Erre kell majd az én mirhám is ennek az új királynak egyszer. Ez holtbiztos. Hogy a hulláját be- kenegessék vele, hogy nehe­zebben győzzön rajta a rotha­dás. S akkor elmosolyodott meg- adóan: — Bár tudjátok, ez a legha­szontalanabb és legfölöslege­sebb kiadás. Mert a mirha mindig elveszti a csatát s min­dig győz az enyészet. Nézzé­tek ... A csülagfényee éjszakában a nagy karavánut mentén Meity Gyula: Karácsonyi köszöntő Legyetek újra boldog gyermekek. Köszöntsétek az égi Gyermeket. És idézzétek fel a régi álmot. Mikor a fényes ég a földre leszállóit! Mert Isten Fia ott van csak jelen, Hol a szivekben szeretet terem. A mennyországot azoknak szerezte. Öh! áldott ünnep: szent Karácsonyeste! Szívem oly boldog, könnyem is pereg, Hallod, hogy zeng az angyali sereg? Hogy száll a dal a bethlehemi éjben: Dicsőség legyen Istennek az égben, A földön Béke, amely szent, örök. A jóakaró emberek között!... Lám, Isten ezt a földet így szerette! Oh! áldott ünnep; szent Karácsonyeete! Engedjétek, hogy hozzá menjenek Az ártatlanok, kicsiny gyermekek, Hogy megáldja a Békesség Királya, Ki azért jött el erre a világra, Ki azt hirdette völgyön és hegyen. Hogy aki hisz, az üdvözült legyen! .... Jöjj fénysugár és hullj minden keresztre! Hiszünk tebenned: szent Karácsonyeste! csontok fehérlettek. Nem le­hetett kivenni pontosan, hogy emberek, vagy elhullott tevék csontjai-e? S' akkor felsóhajtott a mir- hás rabszolga: — Bizony barátaim, múlan­dó ajándékot viszünk mi. Mert mondjátok meg nekem, mi a mai-adandó? Tán azok a szi­porkázó csillagok ott fent? Nézzétek, nézzétek, most is le­futott egy az égről éppen. Nincs maradandó!... Tűnődve ügettek sokáig szótlanul. S egyszer csak a csillag megállóit a csillagok fényében sejtelmesen megvi­lágított Bethlehem városa szé­lén egy rongyos, ütött-kopott istálló felett. Csak ültek megütődve meg­torpant tevéik hátán. Aztán a bölcsek Intésére nyeregből szállottak és becipelték rop­pant értékű ajándékaikat a kis bűzös istállóba, ahol meg- illetődött emberek s közömbö­sen kérődző barmok közt nem trónuson király, hanem já­szolban egy kicsiny gyermek tűnt fel előttük. S akkor a szegény rabszolgák, ahogy nézték annak a bethlehemi kisded, gyermeknek harmatos üde arcocskáját, bölcs gaz­dáikkal együtt érezték, hogy nem ők adnak, hanem ök kap­nak most ajándékot, arany­nál, tömjénnél, mirhánál töb­bet és nagyobbat. Aztán, mikor a tisztességet megtették, a megajándékozot­tak jó mosolyával szálltak megint nyeregbe, hogy vissza­térjenek üres iszákkal, de teli szívvel napkeleti hazájuk­ba. Szabó Lajos Énekeskönyv ünk ben Szé­kács Józsefnek négy énekét, őrizzük. Egy karácsonyit, egy mennybemenetelit, egyet a hithűségről s egy esti gyer­mekéneket, amelyet sokan ta­nultunk meg gyermekkorunk­ban esti imádságként. A múlt század közepének magyar szabadságharcában újjászülető nemzet s a pesti német és tótajkú evangéli- kusságba ágyazott magyar evangélikusság egyik legje­lentősebb alakja Székács Jó­zsef püspök volt, akit egy korabeli katolikus püspök — a niklai Berzsenyi emlékmű­nél elmondott beszédének ha­tása alatt — az ország pap­jának nevezett. Orosházán született 1809. febr. 2-án. Apja tímár volt és egyházfi. „Vallásos ko­molyság és vidám enyelgés volt a család fő jellemvoná­sa” — írja róluk Zsilinszky Mihály. A kis gyermek ott­hon sok komoly bibliai és egyházi kérdésről folyt be­szélgetést hallgatott végig. Is­koláit Orosházán, majd '10 éves korától Tótkomlóson vé­gezte, ahová a szlovák nyelv elsajátítása végett adta ki apja a szülői házból. Igen jó tanuló volt s kiváló kateché- ta. A testileg gyenge gyer­mek egy év múlva hazakerül s mivel a rokonság a kis tu­dóst gúnyos megjegyzésekkel sértegette, hogy papot akar­nak belőle nevelni, apja ar­ra határozta el .magát, hogy a fiúból tímárt nevel. Kocsi­ra pakolta, hogy viszi Gyu­lára inasnak. Már kint po- roszkálak az országúton, ami­kor szembetaflálkoztak Szige- thy János orosházi lelkésszel, aki' méltatlankodva áz elha­A szent Család tározáson, leszedte a gyer­meket a kocsiról s visszavit­te. így került Mezőberénybe középiskolába. Hat esztendeig tanult itt. Ekkor már latin s magyar verseket faragott. Különösen Berzsenyit szerette. Később tanulmányai során megfordult Sopronban s Besz­tercebányán, ahol kandidátu­si vizsgát tett, majd Temes­várt az előkelő szerb Niko- lics családnál nevelőséget vál­lalt, hogy tervbe vett külföl­di tanulmányútjára pénzt gyűjtsön. A családdal költö­zött öt év alatt Karlóczára, Pestre, majd Eperjesre. Köz­ben mély barátságot kötött Bajza Józseffel és Toldy Fe­renccel. Biztatásukra szerb népdalokat fordított s görög költőket. 1834-ben végre megindulha­tott külföldi tanulmányútjá­ra. Berlinben, majd Ham­burgban, Hollandiában és Angliában tanult s ifjú po­lihisztorként tekintve körül a tudomány világában, végül is bölcsészdoktorátust szerzett. Hazatérve ismét a Nikolics családnál vállalt nevelőséget, amikor Bajza közölte vele azt a javaslatát, hogy a pesti evangélikus egyház magyar papjának válasszák meg. így is történt, ő lett az akikor a szlovákoktól és németektől különvált pesti magyar egy­háznak első lelkésze. Meg­hívása után tette csak le a papi vizsgát s szentelték lel­késszé. Lelkész! munkálkodása rendkívül sokoldalú volt Bajzával kötött barátsága nem kiváltotta, hanem meg­pecsételte irodalmi munkál­kodását Kossuth Lajos köz­vetlen kérésére egy megin­duló protestáns újság szer­kesztője lett. A pesti árvíz­kor mondott beszédével egy­szerre híres szónokká vált A nódomét, Mária Doroty- tyát rábírta arra, hogy a bu­dai evangélikusság önálló egyházközséggé szerveződlek s templomot építsen. AmiTfor a nádorasszony férjénél köz­benjárt Székács terveivel, a nádor így nyilatkozott: „Szé­kácsnak több esze van a kis­ujjában, mint nektek mind­nyájatoknak a fejetekben!” Életre hívta a lelkész! érte­kezleteket. Gyámintézetet ala­pított s átszervezte az egyhá­zi közigazgatást. A magyar protestantizmust kijátszani akaró 1859-i császári pátens ellen hallatlan lángolással ve­tette magát a harcba — s a harc eredményes volt: a pá­tenst visszavonták. 1860-ban püspökké válasz­tották. Ezt a tisztet 12 évig viselte s az egyház belső szer­vezete és külső tekintélye ha­tározottan megszilárdult. 1862- ben, 25 éves pesti lelkészt működése jubileumán színes szép szavakkal köszöntötte őt az ősz Fábry Pál felügyelő: „E gyülekezetben vonzódnak önhöz az asszonyok, ragasz­kodnak a férfiak, mélyen tisztelik a virágzó ifjak, nagy­ra becsülik az érett férfiak s áldják a hervadó vének” — mondotta. Püspöki tisztéből visszavo­nulva termékenyebben élt az irodalomnak, de összefüggő, nagyobb mű megírására nem volt ideje. Egyházi és szép- irodalmi munkássága számta­lan cikkben, versben, mű­fordításban, hittankönyvben, áhítatos és imakönyvben, pré- dikációs kötetben lelhető fel. Több irodalmi társaságnak volt választott tagja s végű' a Tudományos Akadémia 1870-ben tiszteletbeli tagjai közé iktatta. 1876-ban halt meg. Síremlé­ke Budapesten a Kerepesi te­metőben áll. „Összegyűjtött Egyházi Be­széd«” első kötetében külö­nös prédikáció-párt találunk, amelyben karácsonyt és óévet „Bölcső és koporsó” címen fogja össze. Ebben található ez a két mondat: „Soha de soha e napon a keresztyénné*: megfeledkeznie nem szabad, hogy karácsont ülni annyit tesz, mint újjászüleroleni az által, kinek születését e nap hirdeti. Hit nélkül, mely őt befogadja, erény nélkül, mely őt kövesse, szeretet nélkül, mély őt kifejezze, ez merő­ben lehetetlen." Mintha ka­rácsonyi énekének első verse csengene vissza: Oh nap, napja szent flrOiunekü Változz napjává hitemnek. Hogy Jézus hozzám betérjen»! Benne éljek, bennem éljen. Jézust a föld várva Tárta, 4 Mig egét Isten kitárta És Fiát küldötte hozzáafc Hogy Őhozzá csatlakownaWte Koren Emit Luther karácsonyi éneke „A szent Isten egyetlenét ime jászolba fekteték. Ember romlandó testibe öltözött az örök ige. Világ kit be nem foghala, most keblén tartja Mária. Az Isten, ki alkot, teremt, mint egyermek köztünk megjelent. Örök világosság JÖVŐ s világnak népeire, amely őket felavat» világosság fiaivá. Ügy jött a földre mint szegény híveit gazdaggá tevén, hogy mint mennyben az angyalok« már itt lehessünk boldogok!” JinDEIlEH nvuem IÍ1ÉLV” — Sanyi, hív a nagy főnök! —., kiáltott neki valamelyik kollégája. — Kért, menj fel hozzá, de azonnal! — Ebből biztosan prémest lesz — dünnyögte az örökösen elégedetlenkedő Szabó. Sándor fölállt az íróasztal mellől. Magas alakja kissé meggörnyedt, haja az elmúlt hónapok alatt megderesedett. Szürke zakóját valamikor rászabták, most lötyögött rajta. Félve nyitott be a titkárnő szobájába. — Kezét csókolom, Ilonka — köszönt. — Az igazgató kar­társ hívatott. — Igen, tudok róla. Menjen csak be, már várja magát. A párnázott ajtó zajtalanul csukódott be mögötte. Bent, a széles íróasztal mögött ült az igazgató. Amikor Sándort meg­látta fölállt. — Hogy vagy, kedves Sándorom? — kérdezte kezét nyújtva. Sándor meglepődött a hang tónusán. — Foglalj helyet, kérlek — folytatta az igazgató. Sándor feszengve ült a mély fotelbey,. Az igazgatón is látszott, zavarban van. Súlyos, hosszú pillanatok után végre megszólalt a főnök. — Az asszony megbízásából hívattalak. Mármint a fele­ségem megbízásából — igazított szavain, látva a Sándor arcán végigfutó keserű ráncokat. — Ügy beszéltük meg, hogy ma estére meghívunk titeket. Gyere el hozzánk kislányoddal együtt. Valami nagy karácsonyfa nem les? nálunk, de azért annak a kicsinek is bizonyára örülni fog a gyerek. Meg aztán. legalább nem lesztek egyedül otthon ... Valamit még mondott, de Sándor már nem figyelt oda. Azon törte a fejét, hogy ezt a kedves meghívásf milyen for­mában is utasítsa vissza. Keresgélte a szavakat. Váratlanul érte a meghívás, de érezte, hogy most, ezen a karácsonyon nem tudja azt elfogadni. Nem mintha nem szeretné és tisz­telné az igazgatót A felesége meg különösen is kedves egy asszony — valahányszor látja, mindig az édesanyja jut a eszébe. Mégis nemet kell mondania. — Sajnos, nem tudunk elmenni.. ■ Nagyon köszönöm a meghívást, de úgy érzem, jobb lesz, ha otthon maradunk a gyerekkel... — válaszolta ügyetlenül, dadogva. Aztán jelállt és még néhány köszönő szót mondott. Most sem. emlékszik, hogyan jutott ki a szobából. Ilonkának is alig köszönt. Zavart volt. Az osztály dolgozói már várták — Prémium? Előléptetés? Jutalom? Vagy valami rosszat tettél? — röpködtek feléje a kérdések. És amikor elmondta, hogy a nagy főnök miért hivatta, nem akqrtak hinni a fülük­nek. Igaz lehet ez? — Apuci! Én is kapok valami ajándékot? — kérdezte édesapját. — Ha jó voltál, biztosan! — kiáltott be Sándor a szobában rendezgető kislányának. — De most készülj, elmegyünk. — Hová? — Majd meglátod. Csak siess, mert hamar este lesz. — Jól van, apucikám. Már készen is vagyok. De a kezem nagyon piszkos. Meg kellene mosnom, de a fürdőszobába nem tudok bemenni. Nyisd ki! — Hűha! El is felejtettem mondani, hogy elromlott a für­dőszoba zárja — füllentette kedves mosollyal. A bérház kapuján kézenfogva léptek ki. A kemény hideg megpróbálta őket visszafordulásra késztetni, de ők most nem sokat törődtek a hideggel. Az utcán siető emberek előzték meg őket. Az üzletek már kihaltak voltak. A kirakatok meg a karácsony bőségével hívogatták a járókelőket, de az aján­dékok már otthon hevertek a szekrények mélyén. Hullott a hó. A dermesztő hidegben langyosan simogatott a sok mil­liónyi csillagocska. A taxiállomáson hosszú sorban utasokra várakoztak a kocsik. Ök egy kiskocsit választottak maguknak. Szép. bordó Moszkvicsot. — hegyen olyan kedves és a Körúton egy virágüzlet előtt álljon meg. — Apuci — szólt közbe Ági —. minek megyünk virág­üzletbe. Kinek viszünk virágot? — Maid meglátod — húzódott el Sándor a kislányától és dőlt a kocsi túlsó sarkába. Nem volf kedve most beszélgetni De a kis száj csak nem akart elnémulni. — Apuci, én úgy szeretek taxizni! Milyen jó lehet a bá­csinak. mindig autózhat... Ez a legjobb dolog a világon! — bújt oda ürömében édesapjához, aki most nem tudta átölelni A Rákóczi út előtt megálltak. Sándor leszállt és egy nagy csokor krizanténummal tért vissza A virág celofántakaróval volt beborítva. — A Köztemetőbe megyünk — mondta a sofőrnek. A vezető valami ilyesmit dünnyögött magában: furcsa egy utaSi Most megy ezzel a gyerekkel temetőbe! Ilyen hidegben. És éppen karácsony délutánján, amikor minden rendes em­ber már otthon van! Az első köröndig vitte őket a kocsi. Ótt kiszálltak. A sofőr is rágyújtott egy cigarettára. A hó mindjobban rákezdett. — Várion meg, mindjárt jövünk! — mondta a vezetőnek Sándor. A virágcsokor egész úton Ági ölében volt. Amikor édes­apja virággal szállt a kocsiba, akkor már tudta, hogy hová mennek. Az Édes sírjához. Amíg nem volt ilyen hideg, min­den vasárnap délután kimentek a temetőbe. De mióta leesett a hó, azóta még nem voltak. Amikor Ági kilépett a kocsiból, a csokrot sem. engedte el. És a nagy csokor beleakadt az ajtóba és az egyik nagyiéjü. szirmaira bomlott krizanténujm letörött. Sándorból kirobbant a nap minden visszafojtott indulata. — Mit csináltál? — kiáltott rá a gyerekre, aki lehajolva fel akarta venni a földre esett virágot. S míg lehajolt, addig az egész csokor kiesett a kezéből. A hótakaró puha öleléssel védte a finom szirmokat. Sándor odaugrott és felkapta a csok­rot. — Nem szégyenled magad? Már ennyit sem lehet rád­bízni? Egy csokor virágra sem tudsz már vigyázni? Szegyein magad! Az Édes sírjához megyünk és Te nem tudsz az 6 virág­jára vigyázni. Szép gyerek vagy, mondhatom ... A sofőr megrázta fejét, aztán elfordult. Ez nem az ő ügye... Ági sírvafakadt. Pedig úgy vigyázott a csokorra! Nem lehet arról, hogy véletlenül beleakadt az ajtóba. És különben is, kicsi ő még. Csak most múlt hatéves. Az Édest, nagyon szerette. Még most is emlékszik azokra a reggelekre, amikor együtt mentek az oviba. De jó is volt akkor! Csupa napsütés volt akkor az élete. Minden vasárnan hol az Állatkertbe, hol meg a Szigetre vitte őt Édes. Nagy, súlyos könnyei végigcsorogtak kis bundáján. Kezét most nem fogta meg édesapja. Egyedül húzta kis lábait a mély hóban. Gyenge súlya furcsa nyomokat haayott (t selymes hó­takaróban. A havas paplanok alatt olyan egyforma minden sir. Vajon édesapja oda talál-e? Alig ismerte meg Édes sírját. Megálltak. Édesapa lesimította a sírt. hogy oda lehessen tenni a virágot. Aztán nekikezdett a virág kihámozásának a celofán- és selyempapír burokból. Már majdnem készen volt, amikor ideges ujjaival két szárat letörj.

Next

/
Thumbnails
Contents