Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-12-08 / 49. szám

Wsi!»S:!ko.K© számadás

Enying ünnepe

Az ádvent úgy pl tudatunkban, jnint a karácsonyra való készülődés kellemes, kedves időszaka- Űgy, mint amikor az ember terveket sző: mivel fogom meglepni azokat, akiket szeretek, s úgy, mint amikor az ember maga is a feléje forduló szeretet apró megnyilatkozásait várja, lesi és mindkettőt boldog izgalommal.

Ebben a hangulatban, a készülődés kellemes, kedves időszakában különös — látszólag — az egész helyzettel ellentétes szentírási szakaszok csendülnek fel ádvent második vasárnapján. Igen, különösen hangzó, csengő igék. Ilyenek „ ... ha jó gyümölcsöt terem, (ti. a fügefa) jó, ha pedig nem, azután vágd ki azt.” (Lukács

13,9.) .......kicsoda szenvedheti

el az 6 eljövetelének napját? Es ki áll meg az ő megjelenésekor?” (Malakiás 3,2.) „ ... eljön a nap, lángoló, mint a sütőkemence ...” (Malakiás 4,1.)

A kiragadott szavak, félmondatok nem adják a teljességet, hiszen az egésznek, csak kiragadott mozzanatai, de ■ugyanakkor világosan jelzik: ezen a vasárnapon valami olyan hang csendül meg, mint amelyet az egyházi esztendő utolsó vasárnapján — nem is olyan régen — hallottunk, a komoly figyelmeztetés, a számonkérés hangja. t

Ez lenne ádvent? Beleillik-e ez a hang abba a készülődő, boldog várakozásba, ami különben mindenképpen jellemzi az egyházi esztendő ádventi Időszakát? — vetődhet fel a kérdés.

A kérdésre — az előbbire is, meg a hozzá hasonlókra — nyugodtan válaszolhatunk igennel. Nyugodtan, de egy megszorítással. A megszorítás valahogy így hangzik: igen, ezt is jelenti fiz ádvent, a figyelmeztetést, a komoly számonkérésre való figyelmeztetést, de nem abban fiz értelemben, ahogyan mi azt általában gondolni, érteni szoktuk.

De hogy jól értsük, megértsük azt, amit mondani szeretnénk, egy kicsit vissza kell mennünk az egyház történetébe, s innen a Biblia világába.

Az egyház történetét említettük és nem véletlenül. Nem Véletlenül, mert átt figyelhető meg egy olyan folyamat, mely Semmiképpen nem mondható helyesnek, jónak. Még akkor

sem, ha nyomaiban ma is megtalálható, kercsztyénségünkben megfigyelhető.

Az történt ugyanis, hogy valamilyen oknál fogva —, hogy mi ez az ok, azt most ne kutassuk —, a keresztyénség történetének bizonyos szakaszaiban szokássá lett bizonyos alkalmakkor, vagy úgy általában valósággal fenyegetődzni azzal a „nappal, ami eljön”, a „harag napjával”, „az ő eljövetelének a napjával”. Igen, szokássá lett úgyannyira, hogy az egyszerű hivő ember valósággal kapkodhatta a fejét, ha azt hallotta, hogy a kénköves pokoltól kezdve, mi minden vár rá a halála után.

Persze — ne értse félre senki

— a keresztyénség tud arról és hiszi azt, hogy Isten egyszer minden gyermekét számon fogja kérni éppen hite és cselekedetei felől, de ezt a hitét nem élheti, nem éli ki fenyegetésekben, a borzalmak naturalista ábrázolásában, felsorolásában. Nem élheti kii, mert

— és éppen az, ami gondolatainkban még ma is kísérteni szokott —, akkor nagyon is kényelmesen fogja fel jelenvaló életét és még kényelmesebben mellőzi el a cselekedeteinek jelenvaló számonkérését.

Egyszerűbben szólva: a keresztyénség egyes csoportjai megpróbálták —megpróbálják ma is — azt, hogy minél többet beszélve az „eljövendő haragról”, eltereljék a figyelmet. a mindenkori máról, a mindenkori mának a hitbeli mulasztásairól. Pont azokról, amiket maguk mulasztottak el.

így következett be az a különös eset, hogy nagyon sok

(Fokváros) Joost de Blank fokvárosi anglikán érsek gyülekezetéhez intézett búcsúlevélben köszönt el egyházkerületétől. Levelében rámutatott arra, hogy élete egész során imádkozni és dolgozni fog Dél-Afrikáért, mert ez az ország az ő életének részévé lett. Lakóinak sorsa, bármely fajhoz tartozzanak is, annyira a szívéhez nőtt, hogy örömük az ő öröme, gondjai az ő gondjai.

szó esett ugyan a számonkérésről, nagyon — látszólag nagyon — sok szó hangzott el az ítéletről, de ugyanakkor elmaradt, vagy nagyon is csöndessé lett a figyelmeztetés: nemcsak „ama napon”, hanem naponként számot kell adnunk — mégpedig Isten és ember előtt —, arról, hogy mit hiszünk és mit cselekedtünk.

Nos, — hogy visszatérjünk kiinduló mondatainkhoz — az ádvent valóban a várakozás kellemes, a készülődés különös időszaka. Keresztyén szóhasználattal pontosabban még úgy szoktuk mondani, hogy a hajdani karácsonykor egyszer már megszületett és egykor ismét visszatérő Jézus Krisztusra való várakozás alkalma. •

S akár emlékezni, akár valakinek az eljövetelére várni lehet-e másképpen, mint felkészülve, mint a mindenről való számotadás készségével? Nem hiszem, hogy lehetne másképp. Nem hiszem és ehhez még azt is hozzátehetem, hogy ez a várakozás, a számonkérés készséges, alázatos vállalása az, ami jellemző a keresztyén emberekre. Éppen ádventben.

így válik természetessé, hogy ádvent második vasárnapján az elöljáróban felsorolt igéket és a hozzájuk hasonlókat halljuk. így válik nagyon is természetessé, mert nem a jövővel való rettegtetés komor hangja, hanem a becsületes életfolytatásra — ád- ventre — való biztatás, -bátorítás csendül fel bennük. Az, amire mindig is nagyon szükségünk van, az, amire mindig is szívesen kell hallgatnunk.

Vámos József

De Blank érsek, aki orvosi tanácsra vonult nyugalomba, ismét megbélyegezte a dél-afrikai apartheid-politikát. Ha ezt, a minden keresztyén által megítélt politikát nem adják fel, az ország elkerülhetetlenül katasztrófába zuhan. Talán még van út a visszakozásra. „Isten kegyelme legyen velünk, hogy elkerüljük azt á gonosz sorsot, amelyre rászolgáltunk”.

AKI BUDAPEST FELÖL

a műúton közlekedik a. Balatonhoz, mielőtt megpillanthatná tükrét, útjelző táblát vehet észre: „Enying 5 km.” És amikor az autó bekanyarodik az engyingi útra, nagyon szép diófa-sor között futhat Enying felé. Ebben a nagy községben kis lélekszámú evangélikus gyülekezet él: alig több mint 100 lélek tartozik hozzá. Enying „társgyülekezete” Siófoknak. Ez utóbbi a székhelye a lelkésznek. De ehhez a nagy kiterjedésű szórványgyülekezethez tartozik Siófokon és F.nyingen kívül majdnem 20 egész kicsi „szórvány”, köztük Balaton- világos, Kiliti, Szabadi, Kénese, Bozsok, Lepsény, Teke- res-puszta stb. Bizony, a lelkésznek minden vasárnap több mint 100 km-t kell „motoroznia”, hogy elérje a reá- bízottakat és szolgáljon nékik.

Október 13-án, a nagy szórvány enyingi tagja ünnepelte templomának 25 éves jubileumát. Mert a 100 lelkes gyülekezetnek nagyon szép és jól gondozott temploma van, amelyet 1933. október 9-én tartott templomszentelési ünnepen adtak át szolgálatának.

ENVINGEN 1934 nyarának a végén kezdte meg a gyülekezet szervező munkáját Havasi Dezső lelkész. Ebben az időben még az óvodában, majd bérelt magánházban tartották az első istentiszteleteket. De már 1935 áprilisában kimondotta a nagy szórvány ideiglenes egyháztanácsa, hogy „önálló gyülekezeti életet óhajtanak élni és vállalják az önálló gyülekezet fenntartását”. Ekkor Komjáthy Lajos lelkész végzi tovább a gyülekezet építését. Majd elhatározzák, hogy templomot építenek. A gyülekezet lelkésze országos körútra indul, hogy a tehetősebb gyülekezetektől segítséget kérjen az építendő enyingi templomra. Az egész országban megnyíltak a szívek és sok gyülekezet adakozott áldozatosan a szép célra. 1938 tavaszán Szeghalmy Bálint tervei szerint megindul az építés, melyben „kétkezi munkával” resztvettek nemcsak az enyingi hívek, hanem a leshegyiek, bozsokiak, tekeresiek sőt a lajoskomá- romi gyülekezet tagjai is ott szorgoskodtak. A református hívek is sokat segítettek. így készült el 1938. októberére

a templom. Első megválasztott lelkészük Komjáthy Lajos volt, őt követte 1942 nyarától Buthy Dénes, 1956 márciusától pedig Schád Ottó. Közben 10 segédlelkéss is szolgált az elmúlt negyedszázad alatt a gyülekezetben. A JUBILEUMI ÜNNEPEN meglátogatta a kis gyülekezetét Káldy Zoltán püspök feleségével együtt. A püspök az ünnepi istentiszteleten Zsolt 66,16—20 alapján hirdette az igét. Különösen kiemelte a textusnak ezt a részét: „Hozzá kiáltottam az én számmal és magasztalás volt a nyelvemen”. A zsoltáríró — mondotta a püspök — úgy kért, hogy közben „magaszta- lással” volt tele a beszéde,' „Igazán kérni csak gz tud, aki maga előtt látja mindazt amit addig vele az Isten tett. Aki nem látja azt, hogy az Isten milyen csodálatosan segítette, mentette és őrizte életének különböző fordulóin és általában élete folyamán, az kérni sem tud, mert nem látja Isten erejét és kegyelmét. Amikor az enyingi gyülekezet a 25 éves évfordulón előre tekint és könyörög Isten áldásáért, ezt úgy tegye* hogy közben emlékezzen arra, amit Isten az elmúlt 25 esztendő alatt irgalmasan cselekedett vele. í gy lesz előretekintése bátorságos, és reményteljes. A jubiláló templomból olyan gyülekezeti tagok térjenek haza otthonaikba és munkahelyeikre, akik nem csak könyörögni tudnak Isten áldásáért, hanem akik engedik is; hogy Isten bőséges áldása rajtuk keresztül érkezzék meg nemcsak a gyülekezetbe, hanem az emberek közé: segítésben, munkában, hűségben és a békesség keresésében”.

AZ ISTENTISZTELET UTÁN tartott díszközgyűlésen Schád Ottó lelkész olvasta fel a templom törtéi netet, majd többen üdvözölték a jubiláló gyülekezetét, köztük a református testvérgyülekezet, továbbá a lajos- komáromi gyülekezet és a tekeres-pusztai szórványgyülekezet kiküldöttje.

Illlilllll

In

„A Biblia igéjével tesszük ezt../'

A „Kristály éjszaka” 25. évfordulóján tartott megemlékezéseken és istentiszteleteken sokhelyütt felolvasták a Németországi Evangéliumi Egyház Tanácsának Szózatát, amelyet a Tanács a németországi és a szomszédos országok keresztyénéihez intézett. A Szózatot a

Dr. Blank érsek búcsúlevele gyülekezetéhez

II közös bűn vállalása és a bocsánatért könyörgés jegyében

emlékeztek meg az NDK evangélikus keresztyénéi a „Kristály éjszakáról

Bűnbánati és könyörgő istentiszteleteket tartottak az NDK evangélikus keresztyénéi november 9-én és 10-én a hírhedt „Kristály-éjszaka” 25. évfordulója alkalmából. Bűnval- íást tettek arról, hogy közös a bűnük a szörnyű nap eseményeiben, mert hallgattak, amikor tiltakozva kellett volna kiáltaniuk, — és bűnbocsánatért könyörögtek.

1938. november 9-én, a s,Kristály-éjszakán” kezdődött meg a németországi zsidóság kegyetlen üldözésé, szenvedése és halálos gyötrelme.

D. Beste tartományi püspök á mecklenburgi tartományi zsinat záróülésén emlékezett meg a „Kristály-éjszaka” borzalmas és' a keresztyének számára különösen szégyenletes eseményeiről. Ami akkor történt, az az Isten irgalmassága után kiált, és arra kötelezi a keres'ztyéneket. hogy ma minél valóságosabban éljék a megbékélés és békéltetés igéjét.

D. Krummacher püspök (Greifswald), aki Dessauban volt látogatáson, a János- templomi igehirdetésében és egy, a gyülekezet számára tartott előadásában foglalkozott az évfordulóval. Megrázóan ecsetelte az auschwitzi koncentrációs táborban tett látogatásának kitörölhetetlen benyomásait. Határozottan Szót emelt az ellen, hogy azt a tenger szenvedést, amit a német nép nevében okoztak a náci-hatalom birtokosai oly sok millió embernek, most egyszerűen a háborúval sajátosan együttjáró szenvedésként akarják némelyek feltüntetni. Csak a saját bűnünk terhe alatti mélységes bűnbánatban könyöröghetünk bocsánatért — mondotta Kram- macher püspök.

Lipcsében is — a Tamás- templomban — mint az NDK sok sok más városában — bűnbánati istentiszteletet tartottak. A Tamás-templomban Figur präses beszélt. Különösen

szégyenletesnek mondotta, hogy 1838-ban a német keresztyén „egyházi-regiment” is felsorakozott a hatalom birtokosainak intézkedései mögé. A Hitvalló Egyház tiltakozása sem volt kielégítő, mert az is csupán a megkeresztelt-zsidó gyülekezeti tagokat vette -.védelmébe, amikor nem ismerte el az ún. „árja-paragrafust”.

A Berlin-brandenburgi egyházvezetőség a berlini gyülekezetek számára tartott megemlékezést. Itt D. Jacob, a püspöki hivatalt igazgató szuperintendens (Cottbus), dokumentumok bemutatásával tárta fel a „Kristály-éjszaka” eseményeit a maguk teljes szörnyűségében. „Az egyház és a zsidók a hitlerbirodalom- ban” című előadásában emlékeztetett arra, hogy 171 zsinagóga lett a lángok martaiéira, a többit, lerombolták, ártatlan zsidó polgárok 7500 üzletét és sok ezer lakását feldúlták és több mint 25 ezer zsidót hurcoltak el azon az éjszakán. Ügy van, amint Heinrich Grü- ber prépost — akit a zsidók melletti, kiállása miatt koncentrációs táborba vetettek — mondotta: „Ha van na,p a mi korszakunk történelmében, amely nekünk németeknek újra és újra szégyenpírt hajt az arcunkba, akkor az ez a novemberi nap. Senki sem találta meg akkor a helyes szót, és mit jelentettek azok a né- hányak, akik tiltakoztak, azokhoz a milliókhoz képest, akik együtt működtek, vagy hallgattak?!” A szuperintendens rámutatott arra a közös bűnre, amely a keresztyénséget is terheli a „Kristály-éjszaka” elck-^zftáróért, hiszen évszázadokon át táplálta a keresztyénség is az antiszemitizmust. Semmiképpen sem engedhető meg, hogy most tisztára mossák a cinkosság bűnéből azokat az ún. egyházi vezetőket és püspököket, akik a gyalázatos dokumentumok bizonysága szerint a hitlerbirodalom „Német Keresztyének Hitmozgalma” élén' állottak, akik zsidó polgártársaikat kitaszították és a hatalomra jutottak ügyleteit támogatták. „Mindenki, a Hitvalló Egyház fér- fiai és asszonyai is, csak mélységesen szégyenkezhetnek, hogy a Jézus Krisztus nevével ilyen visszaélés egyáltalán lehetséges volt.” D. Jacob hangsúlyozta, hogy bár a Hitvalló Egyház nem hallgatott, mégis, a tiltakozás hangjai túl bátortalanok és nagyon csak közeire hangzók voltak, és semmi alap nincs most arra, hogy a Hitvalló Egyház a bűntől magát mentesítse. D. Jacob ismertette a Tartományi Testvértanács, a Hitvalló Zsinat és' egyes férfiak — többek között Martin Niemöller, Heinrich Grüben, Werner Sylten, Wurms püspök — határozatait és akcióit. Ezek a férfiak bátor cselekedetekkel és szavakkal állottak ki a zsidó polgárokért — míg á Hitvalló Egyház beérte pusztán a zsidó keresztyének védelmével. 1943-ban eljött a zsidók megsemmisítése elleni szerfelett bátor, nyílt állásfoglalásnak az utolsó órája is. „Mégis a figyelmeztetésnek ezt a hangját akkor elfújta a szél és ránkszakadt Isten ítélete.”

A Németországi Evangélikus' Egyház az 1950. évi zsinatán bűnvallásával megtörte a keresztyénség hallgatását az ezekben az eseményekben való

bűnrészessége dolgában. Nem szabad megkísérelnünk, hogy ezt csak a múltra korlátozzuk és felejtsünk. Az életet ma arra kaptuk, hogy az engesz- telés leikével naponként valóságosan megbékélt életet éljünk. Mint bűnnel terheltek, ma csak azért élhetünk, mert Krisztus keresztjében valósággá lett a kiengesztelés — fejezte be előadását D. Jacob.

A berlini gyülekezet bűnbánati istentiszteletén a Sophia- templomban D. Heinrich Vogel prédikált. — Amit a mi népünk a zsidó nép. ellen elkövetett — mondotta —, azt Isten választott népe ellen követte el, amely mellé odaátlt és odaáll Isten és amely népnek a története Isten hűségének. hosszú tűrésének és kegyelmének története ezzel a néppel. Ezért az Izrael elleni vétkünk vétkezés Isten ellen és ezt a bűnt ezer esztendő sem törölheti el! Isten azonban nem firtatja a bűnt, hanem az ember igaz bűnbána- tát és megtérését keresi. Az a lelkiség, amely a „Kristály- éjszakára” vezetett, mindaddig nincs kiirtva gyökerestől, amíg a keresztyén hitet azonosítják az antikommunizmussal, amíg az emberek kölcsönösen s'zó- lamszerűen eretnekeknek bélyegzik egymást, ahelyett, hogy magukba néznének és önmaguknak tennének fel kérdéseket. Mindenekelőtt bűnösnek kell vallanunk magunkat Isten előtt, mert mulasztás' terhel bennünket, hogv nem vesz- szük ki részünket naponta megújult készséggel embertársaink szolgálatából. Ebből az Isten előtti bűnvallásból nem következhet más, mint feltétel nélküli lemondás azokról a tömegpusztító eszközökről, amelyek ma az emberiséget fenyegetik.

„Tegnapi bűneink megváltásában nekünk keresztyéneknek ma élcsapattá kell lennünk a békéhez vezető új 1 Von” — mondotta D. Heinrich Vogel.

tanács azon az emlékünnepélyen adta ki, amelyet november 9-én tartott az egykori koncentrációs táborban, Dachauban, a tábor területén épülő emlék-templom létesítésével kapcsolatban.

„Ma 25 éve annak, hogy városainkban leégtek a zsidó templomok. Ez volt a jeladás zsidó embertársaink megsemmi- tésére. Már előbb száműzték és üldözték őket. Velük együtt sok mást fogságba és koncentrációs táborba hurcoltak. A nemzeti szocializmus Németországban a gyűlölet magvait hintette el azon megszámlálhatatlanok ellen, akik más párthoz, fajhoz vagy nemzethez tartoznak. Nos, a vetés beérett, és egyre szörnyűségesebb gyümölcsöket hozott.

1963. november 9-én emlékezünk a nemzeti szocializmus minden áldozatára, mindenekelőtt a zsidókra és a keresztyénekre, az ellenállás harcosaira és az erőszak uralmának politikai ellenfeleire népünk és más népek körében, az idegen munkásokra és betegekre. Emlékezünk minden emberre, aki ezért halált szenvedett.

Meghajt juk magunkat Istennek az ember megvetése és az embertelenség ezen bűne miatti ítélete alatt. Mielőtt a magunk ínségéről beszélnénk: menekülésről, éhségről, erőszakról, szét- szakítoítságról, vagy jogtalanságról, — kell és akarunk is a magunk bűnéről beszélni. A biblia igéjével tesszük ezt:

„Mit zúgolódik az élő ember, ki a maga bűneiért bűnhődik? Tudakozzuk a mi utainkat és vizsgáljuk meg, és térjünk az Úrhoz. Emeljük fel szíveinket kezeinkkel egyetemben Istenhez az égben. Mi voltunk gonoszok és pártütők, azért nem bocsátottal meg.”

Istenhez esedezünk bocsánatért, megbékélést keresünk vele és egymással. (Jer. Sir. 3, 39—42.)

Elhatároztuk, hogy az egykori dochaui koncentrációs tábor területén az evangélikus keresztyének nevében templomot építünk, amely viselje a „Krisztus Engesztelőbe Templom” nevet. Ebben akarunk emlékezni Isten és az emberek előtt a nemzeti szocialista uralom minden áldozatára. Itt akarjuk magunkat bütibánaíra és megtérésre inteni. Itt akarjuk keresni Isten bűn- bocsánatát Krisztus vére engesztelő erejét, aki „ ... hív főpap az Isién előtt való dolgokban, hogy engesztelési szerezzen a nép bűneiért” (Zsid 2.17.). Itt akarjuk magunkat az egymás iránti megbékélésre és a népek közötti béke immkálására íelszó- íí itatni.

Kérjük az evangélikus keresztyénséget népünk körében és a szomszédos megpróbált népek körében: hitükkel és szeretőtökkel álljanak ott a templomépítés műve mögött és osztozzanak abban” — mondja többek között a Szózat.

I Felhívjuk az érdeklődők figyelmét, hogy a bagolyirtási i mátrai üdülőnket kellő számú jelentkezés esetén deI comber 6-tól január 31-ig megnyitjuk. Jelentkezés 1963. december 16-ig Harkányi László egyetemes főtitkárnál Budapest, VIII., Üllői út 24.