Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-10-20 / 42. szám

Az ember a reformációban Találkozás magyar evangélikusokkal Amerikában VALAKI EGYSZER ÍGY FRÖBÄLTA megfogalmazni a Reformáció mondanivalójának a velejét: Isten minden, az ember pedig semmi. Ez a mondat persze így egyik re­formátor ajkán sem hangzott el, sót nem mondotta ezt egyik, magát a reformátorok tanítványának valló, mai hit- tudós sem. Torzképet mutat ez a mondat, karikatúra; az igazságnak csak a felét mu­tatja s az mindig veszedel­mes. Mégis, minden tcrzkép- ből lehet valamit tanulni, mert rámutat valami jellem­ző, — persze erősen felna­gyított — vonásra A középkori vallásos gon­dolkodás középpontjában az ember állott. A reformáció valóban azt tette, hogy erről a helyről elmozdította, félre­tolta az embert és a vallásos gondolkodás középpontjába Istent helyezte. Hogyan talá­lok kegyelmes Istent? — kér­dezte Luther. Egyedül Istené a dicsőség, — vallotta Kál­vin. Lássuk már most, hogy miféle ember volt az, akit a reformáció a vallásos gon­dolkodás előteréből félretolt, a milyen értelemben tette ezt? A REFORMÁTOROK FÉL- RETOLTÄK A KEGYES EM­BERT. Azt az embert, akinek egyetlen és legfőbb gondja a maga üdvösségének a biz­tosítása volt. Hogyan, — kér­dezhetné valaki — hát nem az ember üdvössége a leg­fontosabb dolog a világon9 Nem, mondották a reformá­torok. Isten kegyelme, aka­rata, dicsősége a legfonto­sabb. Luther ezt egyszer ilyen élesen is meg tudta fogal­mazni: Inkább akarnék Krisz­tussal elkárhozni, mint őnél- küle a mennybe jutni. A mondat önmagában való el­lentmondás, hiszen a Krisz­tussal való közösség maga az örök élet (János 17,3). Luther azonban ezzel a képtelenség­gel kifejező mondattal azt akarta mondani, 'hogy nem az én vágyam, igényem, bol­dogságom áll a középpont­ban, hanem Krisztus minde­nek felett. A reformátorok tehát le­taszították önmaga érdemei­nek gondosan felépített tró­nusáról azt az embert, aki Istennel közreműködve min­denáron biztosítani akarta a maga üdvösségét. Vagyis Is­ten dicsőségének kisebbítése árán is. Mert az érdemszer­zésnek, az Isten megváltó cse­lekedetével való ilyen közre­működésnek az erőltetése megcsorbítja Krisztus egye- dülvaló dicsőségét: Amit Is­ten a Krisztusban mindnyá­junkért tett, azt nem kell és nem is lehet semmiféle em­beri jócselekedettel megtol­dani, kiegészíteni, megfejel­ni. A REFORMÁTOROK SZE­RINT ISTEN SZERETETE, jósága, hűsége az egyetlen öka és alapja üdvösségünk­nek. Krisztus áldozatos élete és halála, dicsőséges feltá­madása az örömhír, az evan­gélium tartalma. Ezt kell hirdetnünk, erre kell tekin­tenünk, ebben kell bíznuk s ebből kell erőt merítenünk a neki szolgáló élethez. Ne­künk csak el kell fogadnunk, alázattal és hálaadással azt, amit Isten nekünk a Krisz­tusban felkínál. Hinnünk kell. S még ez az elfogadás, ez a bizodalmas engedelmesség sem a mi érdemünk, nem a mi cselekedetünk, hanem ezt szintén Isten munkálja ben­nünk Szentlelkével. Valóban övé minden érdem és dicső­ség. , A reformátorok azután leta­szították trónusáról a KLERI­KÁLIS EMBERT. Vagyis azt az embert, aki az egyház ha­talmi igényét akarta érvénye­síteni az élet minden terüle­tén. Aki úgy vélte, hogy Isten uralmát neki, a vallásos em­bernek s az egyháznak, mint hatalmi szervezetnek kell biztosítani. Tudományban és művészetben, politikában, a népek és országok életében egyaránt. Pedig Isten nem azt bízta az egyházra, hogy a tudósok munkáját ellenőriz­ze, — például a Galileiét: va­jon a föld forog-e a nap kö­rül, vagy megfordítva, — hanem azt, hogy hirdesse az Isten szeretetéről szóló öröm­hírt. Nem ítélőbírául ültette az egyházat a népek nyakára, hanem azért, hogy a békes­ség és a békéltetés jóhírét és szolgálatát végezze Isten 'és ember, ember és ember között, — teljes alázattal és szelídséggel. Ezt az embert tehát: a ke­gyes és a klerikális embert, és ilyen értelemben állította félre a reformáció. Ez azon­ban az igazságnak és a re­formátort üzenetnek csak az egyik oldala. A MÁSIK OLDALA VI­SZONT az, hogy egy bizo­nyos jó értelemben ismét elő­térbe állította az embert. Elő­ször is azzal, hogy megmu­tatta: mennyire szereti Isten az embert! Hiszen Egyszü­löttjét adta érette oda. Isten emberré lett. mert együtt akar élni az emberrel. Az ember Istene akar lenni: szerető mennyei Atya. Az emberiség az Isten nagy családja. A vi­lág. már ez az elmúló földi világ is és az örökkévaló vi­lág, az ember otthona. Ami­kor a reformáció egyedülvaló dicsőségének végtelen fényes­ségű sugárzásában látta és minden emberi mesterkedés­től meg nem csorbított hatal­mának fenségében imádta az örökkévaló Istent. — ugyan­akkor azt is hirdette, hogy ez a fényesség a bethlehemi csil­lagban ragyogott fel minden embernek s ez az örökkévaló­ság Jézus jászolbölcsőjében vett lakást közöttünk. „Ke­resztfád királyi trón lett” (401. énekünk) vallotta Nagy Ger­gely himnuszával s ezzel az óegyház hamisítatlan bi­zonyságtételéhez tért vissza. Azután, éppen Isten végte­len szeretetének hirdetésével — új, roppant felelősségre hívta el a reformáció az embert. Odaadta a kezébe a Bibliát, — minden ember ke­zébe odaadta. Felszabadította az Isten gyermekeinek, a ke­resztyén embernek a felsé­ges szabadságára. Felszadia- dította a papi gyámkodás alól, — de ezzel nagy felelőssé­get is rótt reá. A hit dol­gaiban mindenkinek magának kell eligazodnia az írás vilá­gosságában megvilágosított lel­kiismerete szerint. UGYANAKKOR ELINDÍ­TOTTA a reformáció a hivő embert a szeretetben való szolgálat útjára. Visszaadta az egyszerű emberek „világi” életének a becsületét. Isten­tiszteletet végez, aki jól vég­zi dolgát, — hirdette Luther — legyen az cselédleány, mes­terember, paraszt vagy házi­asszony. Beleállította az em­bert a többi emberek társa­ságába. Kihívta a kolostor fa­lai közül, hogy a családban, a munkában, a felebarát min­dennapi szeretetében, népéhez való hűségében gyakorolja és mutassa meg koresztyénségét. Erre vonatkozó lelkipásztori útbaigazítást adó leveleket írt Luther többek között nemcsak fejedelmekhez és lovagokhoz, a „német nemzet keresztyén nemességéhez”, hanem pél­dául egy város tanácsához, vagy egészen egyszerű embe­rekhez is, — egy borbélymes­terhez is. Ezeknek — az egy­szerű híveknek — fordította le érthető, ízes szóval a Bib­liát is, ezeknek hirdette az evangéliumot. így nyerte el az ember a maga helyét a reformációban. Arról azonban, hogy ez az „így” bővebben és részlete­sebben kifejtve mit jelent, to­vábbi cikkeinkben fogunk még szólam. Groó Gyula II. MINT AZ ELŐZŐKBEN MAII említettem, Cleveland- ban két magyar evangélikus gyülekezet van: a cleveland- keleti és cleveland-nyugati. Az előző a nagyobb, de az utóbbi is jelentős tagja a magyar evangélikus gyülekezetek kö­zösségének. Meglátogattam a cleveland- nyugati magyar evangélikus egyházközséget is. Ez a gyüle­kezet három évtizeddel ké­sőbb alakult meg, mint a cle- veland-keleti gyülekezet. Né­hány magyar evangélikus csa­lád 1936-ban mondotta ki a gyülekezet megalakulását. Elő­ször Leffler Andor lelkész, a keleti részben élő gyülekezet lelkésze szolgált, majd 1938- ban Brachna Gábor lelkészt hívta meg a gyülekezet, aki akkor Makón szol­gált. Még ebben az évben felszentelték templomukat és lelkészlakásukat, Alig egy év­tized múlva azonban nagyon érdekes dolog történt. A gyü­lekezet tagjainak nagyobb része a város más részébe „vándorolt át” különböző, a megélhetéssel összefüggő okok miatt, és így a templom szin­te „magára maradt”. A gyüle­kezet vezetősége úgy határo­zott, hogy ott építenek temp­lomot, ahol a gyülekezet tag­jai letelepedtek. így építették meg új templomukat egy fél­bemaradt templomból, a je­lenlegi helyén: 1950-ben. Brachna Gábor lelkészt 1955- ben meghívta a cleveland-ke- leti gyülekezet, helyére Ju­hász Imre lelkész került. Juhász Imre a fiatalabb nemzedékhez tartozik. Jól kép­zett teológus, aki gyülekezeti szolgálata mellett az „Erős vár” c. magyar evangélikus havi lapot is szerkeszti. Mély­re ható, testvéri beszélgetést folytattam vele hazai egyhá­zunk és az Amerikában élő magyar evangélikus gyüleke­zetek életéről. Ott láttam asz­talán az új egyetemes Ágen- dánkat — amelyről nagy elis­meréssel szólt, az Evangélikus Élet legújabb számát és Beve­zetés az Újszövetségbe c. könyvemet. Elmondta, hogy gyülekezetének több mint 400 tagja van és ebből a vasárna­ponként tartott angol és ma­gyar nyelvű istentiszteleteken összesen, átlagban 100 lélek van jelen. A gyülekezet itt is önkéntes egyházfénntartási já­rulékokból tartja el magát, de segítenek a különböző egyházi rendezvények bevételei is. Templomuk rendkívül csalá­dias jellegű, amelyben azon­nal „otthon érzi magát az em­ber”. Amikor Clevelandot el­hagytam, úgy éreztem, szép volt az ott töltött három nap: az együttlétek a templomban, a családoknál őszinték és test­vériesek voltak. CLEVELANDBŐL REPÜLŐ­GÉPPEL mentem New York­ba. A repülőtéren Bell Lajos lelkész várt. Ö New York egyik negyedében, Jerseyben angol nyelvű gyülekezeté­ben szolgál, őt is tájé­koztattam magyarországi evangélikus egyházunk életé­ről és szolgálatáról. Hozzá is bekopogtat hétről hétre az Evangélikus Élet c. lapunk. Vele való beszélgetés során újra megbizonyosodtam arról, hogy milyen fontos szolgála­tot végez egyházi sajtónk. Nemcsak azért, mert hírt ad egyházunk életéről és egyben kapcsolatot teremt egyházunk és a külföld között is, hanem sajtónk az az „ablak”, ame­lyen keresztül a külföldön élők betekintenek egyházunk életébe. New Yorkban, a felhőkar­colók világában, az ún. Man- hatíera-negyedben laktam. Közvetlen közelemben volt a világ legmagasabb épülete, a 120 emeletes, több mint 400 méter magas Empire State Building. De a többi épület is legnagyobb részt 60—70 eme­letes. Miközben magamat egész paránynak éreztem a „felhőkarcolók árnyékában”, arra gondoltam- milyen cso­dálatos az emberi értelem, amely ezeket az óriási épüle­teket megtervezte és megépí­tette. de ugyanakkor azon is gondolkoztam, hogy a le- és felrohanó liftek és végére ér- hetetlen emeletek világában nem szenved-e csorbát az em­ber embersége, nem mechani­zálódk-e el teljesen, nem ve- szik-e el egyénisége. Meg tud-e maradni embernek? EBBEN A FELHŐKAR­COLÓ RENGETEGBEN indul- tám el megkeresni a magyar evangélikus gyülekezetét. Mert még itt is van magyar evan­gélikus gyülekezet! Igaz, ho2y nem nagy, de van és él! A nyolcmilliós városban nem egészen másfélszáz magyar evangélikus lelket tart szá­mon az önálló magyar evan­gélikus gyülekezet. Meg­tudtam, hogy már 1929­ben elkezdték New York­ban összegyűjteni a magyar evangélikusokat. Rúzsa István lelkész eredményt is ért el és körülbelül olyan lélekszámú gyülekezetét sikerült össze­toboroznia, mint amennyi je­lenleg is a létszám. De később a gyülekezet szétszóródott. 1951-ben újra elkezdődött a gyülekezet szervezése. Ennek eredményeképpen 1954-ben megalakult n gyülekezet. 1956 januárjában választotta meg az egyházközség első rendes lelkészét. A több mint het­ven esztendős lelkész lan­kadatlan szorgalommal gyűj­tögeti a magyar evangéliku­sokat a felhőkarcolók világá­ban. Saját templomuk nincs. A norvég—dán metodista templomban tartják a magyar nyelvű istentiszteleteket. Mi­vel hétköznapokon voltam New Yorkban, istentiszteletet tartani nem tudtam, de a lel­készcsaláddal való beszélgetés, hiszem, hasznos és gyümöl­csöző volt. Sajnos, az idő rövidsége miatt már nem juthattam el a másik négy gyülekezetbe: Betlehembe, Chicagóba. Det- roitba és Pittsburghba. Ezek­ben a gyülekezetekben — amelyek között legnagyobb a betlehemi, és legkisebb a chi­cagói, — összesen mintegy 1200 lélek él a gyülekezet al­kalmaival. Amikor New Yorkból a Swissair hatalmas repülőgé­pével vissza indultunk Ma­gyarországra, a repülőtéren azon gondolkodtam, hogy rne- lyek is azok a vonások az amerikai magyar evangélikus gyülekezetekben, amelyekre feltétlenül fel kell figyelnünk? Az első, amire gondoltam: a kicsinyen való hűség. A 8 gyü­lekezet közül kettőben alig éri el a lélekszám a 150-et, egy­ben még a 100-at sem, mégis a kis gyülekezeteket is fenntartják és áldoznak érte. A másik nagyon értékes jel­lemvonás: az úrvacsorái kö­zösség hangsúlyozása. A gyü­lekezeti lelkészek évi jelenté­sükben nem pusztán arról szólnak, hogy hány hivő vett úrvacsorát (esetleg egyesek tízszer is), hanem arról, hogy mennyi az úrvacsorázó egy­háztagok száma. Vagyis, kik élnek és kik nem élnek az úrvacsorával. Egyre inkább az úrvacsorázók lesznek „a” gyülekezet! TERMÉSZETESEN EZEK­NEK az amerikai gyülekeze­teknek is megvannak a nehéz­ségeik. Az elvilágiasodás náluk éppen olyan jelentős, mint mindenütt a világban. A gyülekezet lelkészei minden lehetőséget megadnak a gyü­lekezeti tagoknak az egyház szolgálatának igénybevételére de solcan nem élnek vele. De vannak még más problémáik is. Ezek a gyülekezetek és lel­készeik sókat áldoztak az 1956 végén hazánkat elhagyott evangélikusokra. Rájuk vo­natkozólag írja egyik cikké­ben Juhász Imre: „Sajnos, az általunk befogadott, gondozott és elhelyezett testvéreknek még 10 százaléka sem tart kapcsolatot egyházunkkal, a többiekről azt sem tudjuk, merre járnak.” Elköltözés, te­hát a „belső vándorlás” is nagy veszteségeket okoz, Brachna Gábor főesperes írja az „Erős vár” 1961. áprilisi számában: „Sokan költöztek vidékre. A fiatalokat munká­juk, vagy munkakeresésük vitte ki a városból nyugatra vagy délre. Ahol idősebb szü­lők éltek a családdal, azokat magukkal vitték. A kapcsolat egyre lazább lett, és sajnos az egyház nem tudta őket követ-, ni s lassan »ismeretlenekké« váltak a gyülekezet előtt.” Az is világos, hogy a „második” és „harmadik” nemzedék már egyre inkább elfelejti a ma> gyár nyelvet és ez több eset» ben a gyülekezetből való kW kapcsolódást is jelenti. A LELKÉSZEKRŐL IS sze­retnék egy általános képet ad­ni. Ügy tapasztaltam, hogy a magyar evangélikus lelkészei® a maguk helyén igyekeznek hűséggel ellátni szolgálatukat A hívek becsülik őket. Leg­többjük a lelkész! szolgálati mellett állandó feladatának tekinti, hogy foglalkozzék a klasszikus és modern magyar irodalommal és ilyen módoní is fenntartsa kapcsolatát H szülőfölddel. Nem egy közü­lük mai magyar irodalmi fo­lyóiratot járat Magyarország­ról. Ottani egyetemes egyhá­zukról, az Amerikai Luthe»; ránus Egyházról (LCA) szere­tettel beszélnek. Tisztelettel és megbecsüléssel veszik körül aa egyház elnökét, dr. Frankli» Fry-t is. Hazai egyházunk szolgálatál figyelemmel kísérik. Sajnos* egyikük-másikuk nem nélkü­lözi az elfogultságot, sem ve* lünk szemben. A „hideghábo­rú” felettük sem ment eí nyomtalanul! Az „Erős vár’! c. havi lapjukban sok értékes cikk olvasható, van azon bab olyan is, amely az igazságnak! meg nem felelő adatokat éti beállítást tartalmaz magyar' népünkkel és magyarországi evangélikus egyházunkkal kap-- csolatban. A jövőben jobban! kell törekednünk kölcsönösen! egymás igazabb megismerésé-’ re. Örömmel tudok azonban! ártól is beszámolni, hogy sotó lelkész tárgyilagosan, sőt őszinte szeretettel beszél ha­zai egyházunkról. Brachna Gábor főesperes írja az 1963; évi Bethlen Naptárban: „Lel­ki gyermekei vagyunk a ma­gyarhoni Egyháznak, jogunk csak a hálához, a szeretethet és értük való imádkozáshoz van.” Előzőleg pedig azt írja Brachna Gábor, hogy az itt­honi munkába ők nem folytató be és ezért nincs joguk más»’ hoz, mint a hálához, szeretet­hez és imádkozáshoz. Ez őszin­te szeretetből fakadt hang! Kölcsönösen ezen az úton kell járnunk és bíznunk kell egy­másban, hogy mindegyikünk elvégzi Istentől kapott szolgá­latát jó lelki ismerete szerint; Ugyanezt a hangot ismerjük fel Juhász Imre „Hazai hírek’1 című cikkében, az „Erős vár’1 1962. évi júniusi számában. A cikknek nem minden részével értünk egyet, de az alapállá­sa, amelyben nem akar „ítél­kezni”, feltétlenül helyes. Na­gyon melegen ír cikkében egy­házunk szeretetintézményei- ről. Nagyon melegszívű és tárgyilagos embert ismertein meg Turcsányi Gyula lelkész­ben, aki Cleveland mellett; Smithville-ben, egy angol nyelvű gyülekezetben szolgál. Amikor szóba került, hogy sokan a gyülekezeti tagok kö­zül is „ítélgetik” a magyaror­szági egyházi helyzetet, ezt mondotta: „Én e tekintetben egy indián közmondást tartok mindig szem előtt: „Ne mondj senkiről addig ítéletet, míg előbb 3 hónapig a cipőjében nem jártál.” — Ez pedig azt jelenti, hogy a különböző he­lyeken élő egyháznak és veze­tőinek a saját körülményeik között kell megtalálniuk a helyes utat és ebben a „kívül- valók” nagyon keveset segít­hetnek: éppen ezért nem is ítélkezhetnek. Az ítélet az Űré! AMERIKAI UTAM VÉGÉN hálával gondolok elsősorban az Amerikai Lutheránus Egy­ház (LCA) vezetőire, akik le­hetővé tették körutamat a magyar evangélikus gyüleke­zetekben. Szeretettel gondolok vissza a lelkészekre és lelkész­családokra. Az evangélikus lelkészeken kívül Hamza And­rás és Harsányt Endre, New York-i református lelkészekre is, akik sokat segítettek ne­kem. Hiszem, hogv találkozá­sunknak jó gyümölcsei lesz­nek népeink és egyházaink életében. Káldy Zoltán A cleveland-i (nyugati) magyar evangélikus templom AQYAQ EDÉNY Ajándékaid eszemet vették, s nem éreztem a boldogság ízét. Egyre többet akartam és kértem; elégedetlenség börtönében falba vágtak őrjöngő vágyaim, türelmetlenségem vasrácsot reszelt, s csal® Veled perlekedett a szívem. Mindent, mindent visszavettél. Oh nem egyszerre, — évről-évre, hónapról- hónapra, hétről-hétre, majd napról- napra, aztán óránként, s percenként már, s én gyűlöltelek; hát ajándék, — vagy hitel volt szerelem, pénz, siker?! Sohasem kértem, hogy legyek, de ha már vagyok, féregként nem élhettem rámkényszerített, s véges életem! Gyűlöltelek, mindennél jobban gyűlöltelek, a világ nevében gyűlöltelek; nyomorékokért és háborúkért, börtönökért és akasztófákért a győzedelmes hazugságokért és megvesszőzött igazságokért, mindenkinél jobban gyűlöltelek bosszúálló, süket hatalmadért... nem és nem bírtam fejethajtani Előtted, aki mindent, s mindenkit elrabolt tőlem... de tévedtem, — akadt még mit visszavenni, S akkor... igen... végre összetörtem. — Agyag edény, — milyen semmi, mily lényegtelen. En nem tudok mit kezdeni véle. Kérni sem merek, — bár előttem állsz. — S hogy elindulsz, nyomodba szegődöm, messziről csupán, hisz tisztátalan, olcsó cserepeim nem nyújthatom Feléd... mégis boldog vagyok. Ősz van, s bizonyosan jön a tél. Gyerekek hancúroznak a fasorban, s szedik a vadgesztenyét. Egerben szőlőt szüretelnek és lent, a Mecsekben szarvasra lesnek. A lenfonóban orsók száguldanak, s a repülők, vonatok zsúfolva emberekkel. Az aszfaltból virág níi és sűrű, ágas-bogas antenna-hálózat szövi át a földet. De én Rád figyelek ... messziről követlek ... jaj, ha ismét elveszítelek! Félek; éhenvesznék, szóraján halnék Nélküled. Selényi Etelka

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents