Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-18 / 33. szám

A PIHENÉS CSENDJÉRŐL

Az egyháztörténetből:

RÄTH MÄTYÄS

Már maga a kikapcsolódás is nagyon nagy dolog. Hátam mögé kerül a hétköznapi élet egyforma zakatolása. Elhalkul a napi gondok szüntelen zaja. Űj környezetbe kerülök, új arcok vesznek körül. Más témákról beszélgetünk, másfajta kérdések kezdenek érdekelni. A csend azonban több a hétköznapi lárma kikapcsolódásánál. A csend bekapcsolódás, jótékonyan ható, többnyire huzamosan nélkülözött új eseménysorozatba. Igazi csend, akkor támad, amikor megnyílik a fülem finom, vagy eddig figyelmen kívül hagyott hangok befogadására. A nyári pihenés lényeges tartozéka a csend. Nem a nyomasztóan üres, néma csend, hanem az igazi, élettel telített, felüdítő, gyógyító csend.

Ilyen a természet -csendje, az erdőké, mezőké, a vizek és a hegyek csendje. Ez az az ünnepélyes csend, amelybe mikor belefüttyent egy-egy madár csak mélyebbé és érzékelhetőbbé válik.

Ilyen a meghitt baráti beszélgetés csendje. Nem fáraszt a másik szava, én sem erőlködöm a beszéddel, sőt az se feszélyez, ha történetesen nem beszél senki, csak éppen együtt vagyunk.

Ilyen csend vesz körül és tölt be akkor, mikor önfeledten, zavartalanul olvasok egy kedvem szerint való könyvet, vagy figyelmesen hallgatom a rádió adását.

Ilyen csend az is, ha az el- hagyatottság érzése nélkül kissé magamban lehetek s nyugodtan elgondolkozhatom.

Ez a csend úgy kell a dolgos életű embernek, akár a mindennapi kenyér. Ebben a csendben redők simulnak el az arcon, gócok oldódnak fel a lélekben és a dolgok helyükre kerülnek tudatunkban. Józanabbak, kiegyensúlyozattabbak leszünk. Ez a csend Isten jó adománya, minden emberre gondot viselő szeretetének jele. Felüdít, gyógyít. Nem tudunk meglenni nélküle. Amikor a mindennapi kenyeret kérjük Istentől, sokszor gondolunk a csendre: adj végre Uram hajszás életemnek egy kis kikapcsolódást, megpihenést, csendet.

Drága ajándék a csend, mégis nem úgy vagyunk-e vele mint Isten sok más "jó ajándékával? Kérjük, kívánjuk, várjuk és mikor megkapjuk, nem tudunk helyesen élni vele, sokszor el is rontjuk, ahogy a kis gyermek elrontja nagy költséggel vett játékát. A nyári pihenés nagy lehetőségét, a csendet, főleg két kísértés fenyegeti: a félelem és az unalom.

Félünk, hogy hamar elmúlik a pihenés ideje és mi nem használtuk eléggé ki. Terveink felét sem valósítottuk meg. Vágyaink nem teljesedtek. Vagy előre gondolunk a ránk váró feladatokra. Töprengeni, nyugtalankodni kezdünk. Egyszer csak azon vesz- szük észre magunkat, hogy a csend világába már régen visszalopta nyugtalan szívünk a „lármát”. Türelmetlenkedünk. Haza szeretnénk menni. Az üdülés utolsó napjai inkább idegesítenek, mint pihentetnek.

A pihenés csendjének másik kísértése az unalom. Az új környezet néhány nap múlva megszokottá válik. A természet csendje idegesít s nem gyönyörködtet. Nem tudja lekötni figyelmemét a könyv se. Semmi sincs kedvemre. Unom magam. A csend elmélyülésre késztet, én a felszínre vágyom. Szórakozni szeretnék. Hány embert visz a pihenés unalma mértéktelen evésbe, ivásba, vagy ostoba kalandokba.

A pihenés csendjében derül ki sokszor, hogy milyen furcsa kapcsolatban élünk a lármával. Szenvedünk tőle, _ de nem tudunk nélküle mégse élni. Miért viszik magukkal táskarádiójukat az erdő csendjébe a kirándulók? Kultúréh- ségből? Aligha. Elszoktuhk a csendtől és hiányzik a figyelmünket szétszóró, önálló lelki tevékenységet (megfigyelést, gyönyörködést, értékelést, áhítatot stb.) feleslegessé tevő lárma. Talán nem is a csenddel, hanem önmagunkkal nem tudunk mit kezdeni. Magunk elől menekülünk a lármába.

A lárma természetesen nem csupán az üzem, a munkahely zaját, a nagyváros forgatagát jelenti. Lárma az ideges élettempó, a sokfelé szóródó figyelem, a türelmetlenség, a szorongató időpontok, a gond, a huszadik század levegője. Ady Endre megsejtett valamit abból, hogy ez a lárma túlutal önmagán. „Az Isten-kereső lármának” nevezi. Ilyen címen írt versében mondja: „Próbáltam sokféle mesét, De, hajh, egyik se volt elég: Szívemben, idegeimben Kiabáló, nagy lárma Téged keres, Föl- ség, Isten, a tied minden.”

A Biblia nem csupán költői megsejtésekről szól. Tartalmát így is jellemezhetjük: Isten csendjéről van benne szó. Jézus Krisztusban — ismét Ady szavaival élve — „nem harsonával”, hanem „csöndesen és váratlanul” öleli át az embert kereső Isten az Isten- kereső lármában élő^ embert. „Nem kiált és nem lármázik” — hivatkozik Ézsaiás próféciájának (Ézs. 42, 1.) beteljesedésére Máté evangélista, mikor Jézusról ad hírt (Mt. 12, 19.). Abban a csendben, amelyet akkor teremt Isten, mikor megtalál bennünket és meggyőzi szívünket arról, hogy nem a semmiben lógunk, hanem övéi vagyunk, hozzá tartozunk bennünket magunkat tesz helyünkre. Istennek a Golgotáig kellett elmennie, hogy ez a csend gyökeret verhessen a földön. Lelkét kell kitennie, hogy az én szívemben is otthonra találjon. „Béke” c. utolsó versében Reményik Sándor így jellemzi ezt a csendet: „Bent: csend. A Béke itt kezdődik. Bent: csend. Isten hozott.” Néhány megjegyzést még erről a belső csendről:

Isten csendje azzal kezdődik, hogy szavával megszólít. A legnehezebb ponton — az emberi szívben — kezdi el megvalósítását.

Isten csendje nagyobb szívünknél. Egyszer az egész mindenséget betölti. A jövő hangja. Legszebb perceinkben is csak legföljebb előízét érezzük. Szívemben csak kezdete van, de határa és vége azon messze túl esik.

Isten csendje megcsendesít. Nem némítja el, sőt hallhatóvá teszi a „vox humana”-t, az emberi hangot, örömünk és bánatunk szavát megtisztítja minden torzítástól.

Ha Isten csendje érvényre jut valahol, békéjével tovább sugárzik mások felé is. tág- kört teremt. Ebben a csendben nagy felelősség ébred szivemben a külső csendért, a másik ember csendjéért, el egészen a népek közötti csendig. Ebben a csendben csak még jobban értékelem és növekvő hálával fogadom azt a szerény és mégis eléggé nem becsülhető csendet, amelyet ma „atomcsendnek” nevezünk.

Isten csendje valamit mégis elnémít bennem: az aggodalom, a félelem, az unalom, az elszabadult indulatok lármáját. Elnémítja mindazt, ami embertelen, Istennek nem tetsző lárma, ami a bűnből támadt életemben. Micsoda ereje van ennek a csendnek!

Isten csendje mindenütt megtalálható, hiszen maga keres engem. Ebből a csendből kell naponta közelednem az üdülés, a pihenés minden pex-- céhez. Ebből a csendből, mint egy erős várból, indulhatok el a mindennapi élet zajába, hogy ott munkám áldásos és gyümölcsöző legyen.

Benczúr László |

A MAGYAR HÍRMONDÓ

1780. január elsején megjelent száma címlapját rajzmetszet díszítette, amelyen a Földgolyót átrepülő Merkur zászlaján ez a felirat szerepelt: „Per Regna, per Urbes” (Országokon, városokon keresztül). Alatta Magyarország címere, kétoldalt pedig könyvek, irat- csomók rajzai láthatók.

Ráth, a „hírlapíró” csaknem maga írta végig újságját, mint a magyar és külföldi szellemi élet ezermestere. „A világnak mostani állapotja” című rovatban a hazai és külföldi eseményekről ad tájékoztatót. „Tudománybeli dolgok” címmel hol a budai egyetem eseményeit írja le, hol nevesebb külföldi tudós könyvéről számol be. A négy nyolcadrétű lapon igen változatos tartalmat nyújtott. Újságírói becsületességére jellemző, hogy különbséget tett olyan hírek között, amelyekről biztos értesülése volt, és olyanok között, amelyeket maga sem tartott egészen megbízhatóknak a korabeli nehézkes és bizonytalan hírszolgálat feltételei között. Volt ilyen rovat is: „Elegyes hiteles hírek”, de ilyen is: „Bizonytalan dolgok”,

vagy egyenesen: „Hihetetlen dolgok”.

Mint igazi újságíró, Ráth nem elégedett meg puszta hírközléssel, hanem azokkal nevelni is akart. Eszmei célkitűzés nyilvánvalóan sugárzik újságja lapjairól: az elmaradott, mozdulatlan Magyarországot akarta előbbre vinni a haladás útján. Újságját nyitott ablaknak szánta, amelyen keresztül bemutathatta a már haladottabb országok eredményeit, s azoknak hazai megvalósítására serkentett. A Magyar Híradó egyik számában ezt olvassuk: „Nincs Britanniában jobbágyság. A parasztok, akik a nemesek jószágaiban laknak, mindenképpen szabad emberek, csak bizonyos árendát tartoznak esztendőnként fizetni.” Nyilvánvaló tendenciával közölte ezt a hírt, hogy a magyar közönség ösz- szehasonlítást tehessen a hazai és a külföldi viszonyok között. Gyakran támadja Ráth lapja a hazai elmaradt gazdasági viszonyokat is. Akárcsak kortársa, Tessedik, Ráth Mátyás is a haladó mezőgazdaságú német vidékek gazdáira hivatkozik.

AMI RÄTH MÁTYÁS egyházi szolgálatát illeti — a győri gyülekezet 34 év után újra engedélyt kapott lelkésztartásra, s az újra feléledt

győri evangélikus gyülekezet a „Magyar Hírmondó” papszerkesztőjét, Ráth Mátyást hívta meg lelkészéül. 1783-ban iktatta be hivatalába Ráthot Perlaky Gábor püspök. Két év múlva a régi fatemplom helyet felépült a mai torony nélküli győri öregtemplom, amelyben Ráth Mátyás tartotta az első magyar nyelvű istentiszteletet 1785-ben.

A tudós, fiatal győri pap hamarosan túlnőtt a gyülekezet határain. Nagy tudományának és kiváló szónoki képességeinek híre gyorsan terjedt. Perlaky Gábor püspök halála után az ő neve is a püspökjelöltek közé került. A választásnál azonban kisebbségben maradt. Ez a körülmény igen érzékenyen hatott lelkére. Gyülekezete világi vezetőségével is több ok miatt meghasonlott s ezért — három és félévi szolgálat után — lemondott állásáról. Visszavonultan, magántudósként élt szülővárosában. A pesti evangélikus egyházközség ez idő alatt első lelkészének akarta meghívni, de -— mert egy győri vezető embertől kért felvilágosítás nem volt kedvező Ráthra — a meghívás elmaradt. A véleményadó ugyanis kitűnő tudósnak mondta őt, de hozzátette, hogy állhatatlan, változékony és némely dolgokban keménynyakú.

Visszavonultsága idején egy háromnyelvű szótár szerkesztésén dolgozott, de ez a vállalkozása sem járt szerencsével. Szótára a részvétlenség és az érdeklődés hiánya miatt nem kerülhetett . kiadásra, pedig Kazinczy szerint: „Örökös kár, hogy ezen becses szándéka Ráthnak nem teljesedhetett.” Ilyen körülmények között szívesen vállalta újra az időközben megüresedett lelkészi hivatalt, melyre hívei 1789-ben visszahívták. A pozsonyiak 1790-ben azzal tisztelték meg, hogy II. Lipót koronázásakor a hálaünnepre őt hívták meg vendégszónoknak, a győriek pedig, a pesti zsinatra őt küldték ki képviselőjüknek, ahol határozott hangú, minden megalkuvást ellenző felszólalásai általános figyelmet keltettek.

A házaséletre elég későn, negyvenöt éves korában szánta el magát. Ekkor feleségül vette Sopronból a 22 éves Reischl Zsuzsanna Rozinát. Azonban alig hétesztendős együttlét után felesége váratlanul elhunyt. Ismét magára maradt Ráth. Ettől fogva nagyon elcsendesedett a ke-, ménynyakú, harcias ember.

1796-BAN MÉG EGYSZEH

feléje fordult az érdeklődés. Gimnáziumi igazgatónak és teológiai tanárnak hívták Pozsonyba. E tisztségek elvállalására eleinte kedve is letí volna, de alaposabb megfontolás után belátta, hogy mégis bajos volna már az ő korában tanári hivatalt kezdeni. Bái erős testalkatú volt, a sok munka, a sok harc és felesége elvesztésének fájdalma felőrölte erejét. Nyugalomra vágyott, de hívei kérésére tovább végezte lelkészi szolgálatát egészen 1810. február 5-én bekövetkezett haláláig. El- hunytáröl Kis János püspök *s költő ezekkel a szavakkal értesítette Kazinczy Ferencet: „Ráth, az a sok jóval számtalan tsudálatosságot párositótt tudós férjfiu is elhagyta ezt a holdalatti világot.” Halála után Pozsony és Pécs utcát jelölt meg nevével. Szülővárosában, Győrött, az ő munkás életének legfőbb állomáshelyén, ahol hamvai is nyugszanak, az Evangélikus Ifjúsági Egyesület 1937-ben emlékművet állított a magyar újságírás úttörőjének tiszteletére. Ott áll ez az emlékmű Ráth egykori lakásával szemben, a Budapest—Bécs felé vivő út mellett elterülő téren. Egyszerű kőoszlop ez, amelynek két oldalából forrás csörgedezik, másik két oldalát pedig egy-egy — művészkéz alkotta — bronzfáklya díszíti, megkapó módon jelképezve Ráth Mátyás kemény egyéniségét az első magyar újsággal meggyújtott világosságot és a forrásnak, a kezdetnek cseppek- ben is megmutatkozó áldásait A kemény kő hirdeti a jó hazafinak és világosság fiának emlékezetét, a csobbanva aláhulló vízcseppek pedig dalolják az úttörő mélabűs dalát:

„Mindennek kezdete

Lassú s eredete

Jár nehézség frontjával".

Ez az epigramma a Magyar Hírmondó első számának zárósora, amikor még Ráth Mátyás, is pályája elején volt Életműve mutatja, hogy a csendes kezdetből jelentős eredmények magasodtak fel-. Neve fennmaradt a késői utódok számára is, mint az egyházszeretetnek és a kultúra szeretetének példája. A győri gyülekezet köztiszteletben álló kiváló lelkipásztora megbecsültté tette nevét az országban, mint a magyar kultúrá munkását.

Dr. Ottlyk Ernő

Száz éve született a Vöröskereszt

Csak fél napig tartott a csata. Délelőtt kezdődött és délután egy zivatar vetett véget a küzdelemnek. Szokatlanul heves volt és véres. A hadtörténészek szerint ez volt az első modern értelemben vehető csata. írtak pedig akkor 1859. június 24-et. Solferino határában, a Garda-tó déli oldalán éppen ott, ahol az olasz alföldre bátorkodnak az Alpok előőrsei, vívták meg a franciák az osztrákokkal a véres csatát. A franciák legjobb seregeikkel, legfejlettebb tüzérségükkel arattak győzelmet. Oldalukon ott küzdöttek szabadságukért az olaszok Garibaldi híres „vörös- ingeseivel”. Az osztrák seregben pedig a szokásos „nemzetiségiek”, így természetesen köztük a mi magyar katonáink ezrei — az elnyomottak egy másik nép, az olasz nép — elnyomására bevetve.

Modern volt már ez a háború, mert a hadseregek tömegeit gyorsan mozgatták. A vasút ezreket és ezreket szállított a csata színterére. Modern volt azért is, mert itt alkalmazták először a vontcsövű ágyúkat, amelyek célzása és tűzhatása az eddigieket jóval felülmúlta. Es modern volt végül a pusztításban is. Órák alatt a halottak száma 30 ezerre rúgott, a sebesülteké pedig többszörösére. A zápor a dombok oldalán sebes áradattá dagadt. A hömpölygő szennyes víz pedig a szó szoros értelmében vörös volt a vértől. Mintha egy óriás szívét szúrták volna át, úgy zúdult a véres víztömeg le a völgyekbe.

A csata után III. Napóleon, a francia császár, a hadviseléshez szokott, háborúkban kedvét lelő uralkodó megborzongott. A halottak megcsonkítva, szétszaggatva a lövedékektől úgy feküdtek szerteszéjjel, mint őszszel a falevelek. A haldoklók nyögése, a sebesültek jajkiáltásai elviselhetetlen iszonyattal töltötték meg a határt. Nem volt Öröm a győzelemben. Aki ezt látta, az ízelítőt kapott a védtelenségböl, az ember kiszolgáltatottságából, amelynek ki volt téve a vassal és tűzzel szemben. Nem hűsítette a zápor, nem csillapította a sebek fájdalmát, a mennydörgés nem tompította a jajveszékelést, csupán a csatának vetett véget.

Egy nappal a csata után, tehát június 25-én egy 31 éves svájci fiatalember téved erre a vidékre. A fiatalember banktisztviselő, jó- sorban él. Megjárta eddig Algériát, ahol

III. Napóleon pénzügyi terveiben szorgoskodott. Most is az a cél vezeti, hogy a franciák által megszállandó Lombardiában a francia pénzügyi érdekeket képviselje. Solferino mellett vezet útja és betér Castiglione-ba. Itt változik meg életcélja és hivatása. A fiatalember Henri Dunant volt, a Nemzetközi Vöröskereszt szervezetének megalapítója.

Ide, Castiglione-ba szállították a solferinoI sebesültek ezreit. Persze így szépen hangzik, de a valóság másként festett. Hosszú sorokban kígyóztak a sebesültek és alig akadt olyan, aki támogatni tudta bajtársát karjával. Volt, oki az útnak csak egy töredékét bírta, aztán várt az irgalomra, vagy belepusztult sebeibe. A városka órák alatt egyetlen hatalmas kórházzá alakult. A templomba is szalmát hordtak és arra fektették a vérző, tépett sebű katonákat. A városka egyik részét fogolytáborrá alakították. Etlen-szomjan kiáltoztak és jajveszékeltek a szenvedő em berek. „Tutti fratelli — testvérek vagyunk” — szóltak a lakosokhoz, akik közül az asz- szonyok példásan vették ki részüket a segítségnyújtásban. Vizet és élelmiszert hordtak az éhező és szomjazó szerencsétleneknek. „Tutti fratelli!” — ez a mondat csengett Dunant fülében és ez a kiáltás indította el új utakra:

Milyen segítséget lehet nyújtani a sebesülteknek, hogyan lehet a foglyok sorsán enyhíteni? Elindult a fővezérhez, Mac Mahon tábornokhoz és engedélyt kért ahhoz, hogy a fogságba került orvosokat szabadon bocsássák és azokat azonnal a sebesültekhez irányította.

Egy ember ilyen adott körülményben és a szenvedésnek tengernyi áradatában nem sokat tud tenni. Ezt Dunant is tudta.

Dunant életében Solferino mégsem maradt pusztán egy megrázó epizód. Amit ott látott, olyan mély és kitörölhetetlen emléket hagyott lelkében, hogy kiábrándult eddigi hivatásából és a következőkben minden mást félretéve — mint az Irgalmas samaritánus — egy dologgal kezdett foglalkozni és ez az volt: hogyan segítse a bajba jutott embert ,~ mégpedig mondhatnánk — o tervszerűen

bajbajuttatott, védtelen embert, a háborúk áldozatait? Saját költségén könyvet jelentetett meg ezen a címen: „Emlékezés Solfe- rinóra”. Fáradhatatlannak bizonyult. Ezt a könyvet elküldte uralkodóknak, fejedelmeknek és minisztereknek és ebben felveti a kérdést: „Nem lehetne-e minden országban segítőszerveket létrehozni a sebesültek érdekében és hogy háborúk idején nemzeti hovatartozás nélkül egyformán ápolni őket? Ehhez önkéntes ápolókra van szükség — fejtegeti —, akiket előre kiképeznének és munkájukat a hadviselő felek nyíltan elismernék és támogatnák... Katasztrófák idején ezek az emberek nagy szolgálatot végezhetnének ...” Mint az emberiesség, a humanizmus követe, ettől kezdve Dunant végigjárja az európai udvarokat és irgalmasságért, jóindulatért és békéért kilincsel. Berlin, Bécs, Drezda, Stuttgart fejedelmei fogadták is, sőt kapcsolatokat talált Pétervár felé is.

A sebesült és beteg katonák kimondhatatlan szenvedésének ecsetelése megindította a szíveket. Dunant fáradozását siker koronázta. Négy évvel a solferinói csata után, vagyis 1863-ban, majd 1864-ben 36 állam képviselőit sikerült Genfbe összehozni nemzetközi értekezletre, amely azután megalkotta a Genfi Egyezmény néven ismeretes nemzetközi megállapodást. Ennek az egyezménynek a fő pontjai a következők: A sebesültek és betegek a háborúban nem tekinthetők ellenségnek. A kórházak és betegszállító járművek semlegesek, valamint a szolgálattevő személyzet is. Azok a házak, ahol sebesülteket gondoznak, a beszállásolás alól felmentetnek. Jelvényül szolgál a fehér mezőben vörös kereszt. Minden kórházra és egészség- ügyi intézményre kitűzendő a vöröskeresztes lobogó. Az egészségügyi személyzet vöröskeresztes karszalagot visel.

Ezt az egyezményt azután többször kibővítették, jelentős megállapodásokkal gazdagították. (Pl. védtelen katona nem tekinthető ellenségnek. Ennek következtében az ejtőernyős katonákra mindaddig nem szabad tüzelni, amíg földet nem érnek.) A Vörös- kereszt intézménye, mint elsőrangú humanista intézmény vált köztudottá a világ népei előtt. (Sajnos meg kell azt is mondanunk; hogy az elvadult háborúkban sokszor megszegték a hadviselő felek a Genfi Egyezményt.) De Dunant eszméje mégiscsak diadalmaskodott. A segítség készsége egyre ön- tudatosabbá vált az emberekben. Szükség idején, háborúk borzalmai közepette, természeti katasztrófák során mindenkor vigasztaló jelenségként mutatkozott a Vöröskereszt és segítségére mindenkor lehetett számítani.

De mi lett azzal, akinek csodálatos agilitása ilyen nagyszerű intézménnyel gazdagította az emberiséget? Mi lett Dunant sorsa? Az ember azt várná, hogy ezek után óriási karrier, hála és kitüntetéshalmaz jutott osztályrészéül. Nem. Ami ezután történt, azt alig tudjuk felfogni. Igaz ugyan, hogy élete során támadta az állam és egyház intézményét, mint amely hivatását nem tölti be az emberek érdekében. Ennek következtében az évek során megcsappant a támogatás Dunant felé. Egyre elhagyatottabb, szegényebb lett, míg végül elaggotton és nyomoruttan szegénykórházba került. Még egyszer — akaratán kívül — megmozdult a világ lelkiismerete irányában. Egy újságcikk foglalkozott személyével, Felhozta, hogy a Vöröskereszt megalapítója nagy szegénységben és elhagyatottságban a heideni kórházban él még. Es íme, most megindult a gépezet érdekében. A pápa tulajdon képét küldte el aláírásával, a svájci állam- szövetség hatalmas összeget adományozott, a moszkvai nemzetközi orvoskongresszus dísztagjává választotta, a béke Nobel-díjat odaítélték neki és hatalmas nemzetközi sajtó- kampány középpontjává lesz. Dunant a pénzeket odaadományozza jótevő intézményeknek és szegényen — mint a templom egere — hal meg a heideni kórház félreeső kamrácskájában, 1910-ben, 82 éves korában. Nem éri már meg az igazán szörnyű első világháborút. De felkészített egy intézményt, amelynek hivatása lesz majd enyhíteni a fájdalmat, segíteni a bajbajutottakon.

Utolsó soraiban ez áll: „Ügy vigyenek a sírba, mint egy kutyát. A legkisebb ceremónia nélkül, mert nincs arra szükségem” — és ezzel zárja búcsúlevelét: „Olyan tanítványa voltam Jézusnak, és semmi több, mint voltak az első században”.

Rédey Pál

k