Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-04 / 31. szám

As Efeznsi Levél: APOSTOLI SZOLGÁLAT „Ennek az evangéliumnak lettem ■zoleálújává Isten kegyelmének ajándékából» (Olvasd: 3. 1—13.) LEVELÉNEK EBBEN A RÉSZÉBEN Pál apostol szol­gálatáról szól, arról a mére­teiben nagyszabású és párat­lan munkáról, melyeit az egy­házban végzett. Tisztelet és megbecsülés tölt el bennünket iránta, ha szavait olvassuk és munkáját megismerjük, de azt is mejjérezzük, hogy ez a szol­gálat nem csupán a múlt szép emléke, hanem elkötelező min­den idők egyházára, példaként a szolgálat folytatására. Élet­művének lényege ugyanis Jézus Krisztus evangéliumá­nak emberközelségbe vitele, amely az egyház mindenkor kötelező feladata. Emellett azonban számunkra az sem közömbös, hogy Pál apostol milyen módon és eszközökkel igyekezett feladatának eleget tenni. Mert ebben a tekintet­ben is példaként áll az evan­gélium hirdetésében. Az Efe- zusi levél e soraiból az evan­gélium átadásának, tolmácso­lásának munkamódszeréből három tényező tűnik ki. L AZ EVANGÉLIUMOT A BIZALOM LÉGKÖRÉBEN le­het az emberekhez közel vin­ni. Pál fogságából írja levelét s egy fogolyról sok mindenféle hír van forgalomban. A hírek lehetnek igazak, de lehetnek megtévesztőek is. Vajon miért foghatták el Pál apostolt? — kérdezhették szerte a gyüle­kezeteiben. S mindjárt akad­tak, akik rosszindulatú híresz­telésekkel Igyekeztek zavart tá­masztani körülötte. Igyekeztek a pásztor és nyája közti kap­csolatot megmérgezni. Ezért Pál apostol nyomatékkai ír e sorokban, hogy visszaállítsa a bizalmat maga iránt s ne szen­vedjen kórt az evangélium ügye. Az egyház sok tekintet­ben veszített ma világszerte abból a bizalomból, amely ré­gebben körülvette. A szefcula- rizmus közömbössége is a bi­zalmatlanságból táplálkozha­tni. Nehéz és bonyolult körül­mények keletkeztek így az evangélium továbbadása szá­mára Ezeken a nehézségeken nem segíthet semmi más, csu­pán a bizalom hélyreállása s ezért az egyháznak mindent meg kell tennie ennek érdeké­ben. Tudatában lévén annak, hogy az evangélium ügyének az egyházban nem szabad akadályt találnia 2. AZ EVANGÉLIUM KOR­SZERŰ ÜZENETÉT kell meg­szólaltatni. A korszerűséget, az aktualitást Pál apostol két ol­dalról látja megvilágítva Egyik oldalról tud Isten meg­bízatásáról, amely félreérthe­tetlenül aktuális kérdések felé irányítja Másik oldalról: is­meri azokat az embereket, akik rá vannak bízva A nagy kérdés az ő korában a pogány­ság ügye és annak üdvössége volt. öt Isten a pogányok apostolául rendelte. Ismerte a rabtartó pogányságot, ismerte a zsidó vallásos ember gőgjét, szűklátó sovinizmusát, zárkó­zottságát, merevségét, amely lehetetlenné tette azt, hogy a pogány ember felebarátjának tekintse és segíteni tudjon raj­ta. Ebben a helyzetben kellett neki Isten evangéliumával, Jézus Krisztus megszabadító igéjével megközelíteni az em­bert: pogány és zsidó embert egyaránt. EVANGÉLIKUS TEMPLOMA VÁLÁS MADRIDBAN Ünnepélyes istentisztelet ke­retében adták át rendeltetésé­nek az új evangélikus templo­mot Madridban, amely „Jézus­templom” nevet viseli. A templom valamikor kápolna volt, amelyet 1871-ben egy táncteremből alakítottak át. Az új „Jézus-templom”-ot csak hátsó udvarban építhet­ték fel, miután a spanyol elő­írások szerint protestáns isten- tiszteleti helyiséget az utca frontjáról nem szabad látni. A templom előtt enúek következ­tében egy hatemeletes gyülc kezeti ház áll. A MAI EGYHÁZNAK IS MEG KELL SZÓLALTATNI a korszerű evangéliumot sajá­tos történelmi helyzetébein Isten azzal bízott meg bennün­ket, hogy a világ és az ember izgató kérdéseiben vigyük kö­zel az evangéliumot az embe­rekhez. Nagy hálával tarto­zunk Istennek ezért a meg­bízatásáért. Ezért hallatja az egyház szavát a szociális igaz­ság kérdésében, a népek együttélésének a problémájá­ban. Ha nem tudunk aktuális kérdésekkel foglalkozni, hűt­lenek vagyunk az evangélium­hoz és ahhoz, aki küldött és megbízott bennünket azzal, hogy a felebarát, az embertárs javát munkáljuk. Biztatás szá­munkra az apostol bátorsága, mellyel új, még eddig nem hallott módon mer szólni a felebarát érdekében és mégis evangéliumszerűen. 3. MEGKAPÓ AZ A SZE­RÉNYSÉG IS, mellyel Pál apostol magát értékeli. A „le­geslegkisebbnek” mondja ma­gát s ezzel megmutatja ne­künk is a helyes magatartást. Az egyház: „kicsiny nyáj”. Jé­zus megjelölése szerint s ezért nem is törhet nagyra, örül­jünk annak, hogy az egyház korunkban megszabadult attól a kísértéstől, hogy többre igye­kezzék, nagyobbnak tűnjék, mint amire Ura rendelte. Így betölthetjük szolgálatunk igaz és objektív mértékét. Az evangélium szolgálatá­ban ezek a módszerek érvé­nyesek számunkra is, s ha így élhetünk: Isten kegyelmének biztos jeléül tartsuk. Muncz Frigyes Hirosimái kislány (Nazim Hikmet verse) Hirosima volt otthonom, Tíz éve ennek már De én hétéves maradok; Nem nő a gyermek... ki.halott. Előbb hajamba kapott a láng, Majd a szemem égett, a kezem... párolgott a vérem, Míg csak hamu maradt belőlem. Nem kedveskedhettek nekem már semmivel, Semmivel emberek, gondoljátok ezt meg: Papírdarabként égett el egy gyermek, Ki nem örül többé játékszernek. Ajtótokon halkan kopogtatok: Adjátok nékem aláírásotok, Hogy ilyenek soha gyermeket nem érnek, Hogy gyermekek többé soha el nem égnek És csak süteményt kapnak... hogyha kémek. 1955 Krisztus ma — A A Helsinkiben tartandó Lutheránus Világszövetség IV. nagygyűlése központi témája: Krisztus ma — címet hordozza. Evangélikus egyházunk állásfoglalását a vllággyűlés központi témájához jelentős teológiai munkában juttatta el az LVSZ genfi irodájához. Olvasóink tájékoztatására közöljük, hogy a Lutheránus Világszövetség nagy elismeréssel adózott a ma­gyar evangélikus egyház munkásságának és a többi tanul­mánnyal együtt szétküldték a tagegyházak részére. így szeré­nyen szólva, a világ lutheránussága előtt közismertté lett ma­gyarországi evangélikus egyházunk állásfoglalása. Az aláb­biakban rövid szemelvényeket nyújtunk ebből a tanulmányi anyagbóL „Nem szabad felednünk, hogy Istenről s a hozzá való viszonyunkról általában csak képszerű kifejezésekkel tu­dunk beszélni. De tévedés azt gondolni, hogy ezért a megiga­zulás „egyik képpé válik a sok között”. Az áll ugyanis, hogy az egész Újszövetség számára alapvető tény Jézus Krisztus halálában és feltámadásában létrejött váltság és az a „taní­tás is”, hogy Isten előtt egye­dül ennek a váltságnak az alapján, egyedül Isten kegyel­méből, tehát „hit által” állha­tunk meg. Ha erre figyelünk, ma is igazat kell adnunk Luthernek, aki a hit által való megigazulásban ismerte el az evangélium tengelyét... A téma hosszan beszél ar­ról a „klíma-változásról”, amely a reformáció óta eltelt 400 év alatt ment végbe a vi­lágban és kedvezőtlen helyze­tet teremtett a megigazulástan megértése szempontjából. A vázlatban rejlő helyes meglá­tások elismerése mellett rá kell mutatnunk arra, hogy a mai világ emberéről alkotott kép hiányos és egyoldalú. A kiábrándultság és félelemér­zés, amellyel a téma 12. pont­ja a mai kor emberét jellem­zi, inkább csak a nyugati em­berre és ott is a polgári élet­formában élő emberre lehet érvényes. Amikor a mai ember képét rajzoljuk meg, akkor Abban az időben, mikor az CTr Jézus Krisztus tanított, szenvedett, meghalt, Tiberius volt a római császár, aki Krisztus születése után 14- ben lett császár és Krisztus születése után 37-ben halt meg. Erre a császárra gondolt Jézus, amikor emlékezetes ta­nítását mondta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.” Ki volt Tiberius és mit tu­dunk róla? A császárok életét Suetonius Tranquilius la_lin történetíró írta meg, mégpe­dig személyes élményei, a kor­társak dokumentumai és a szájhagyományok alapján. Az említett műben olvasunk Tiberiusról, aki apai ágon Ti­berius Nérótól, anyagi ágon pedig Appius Pulchertól szár­mazott. Ősei közül nyolcán viseltek consuli tisztséget, ket­ten censorságot. Szüleinek po­litikai okok miatt menekül­niük kellett és gyermeküket mindenüvé magukkal vitték. Gyermekkora tehát keserve­sen, küzdelmesen telt el. Neapolisnál (Nápoly), mikor az ellenség rajtaütéssel támadt, a szülők alig tudták a segít­ségükre küldött hajót elérni. A férfitóga felöltése után if­júsága, uralkodása kezdetéig azzal telt eh hogy gladiátori játékokat rendezett apja és nagyatyja tiszteletére. Fiata­lon nősült. Első felesége: Ag­rippina volt, annak a Caeci­lius Atticus római lovagnak az unokája, akihez Ciceró levelei szólnak. Tiberius ettől a feleségétől később el­vált. Második felesége: Júlia, Augustus leánya. Katonai szolgálatot először a cantabriai hadjárat idején teljesített, mint katonai tri­bunus. Később több hadjára­tot is viselt, többek között pannoniait is. Biztos tehá|, hogy az akkor római biroda­lomhoz tartozó Dunántúlon is járt. A germániai hadjárata idején negyvenezer ember ad­ta meg magát, ezeket Galliába vezette és a Rhenus (Rajna) folyó mellett jelölt ki nekik iakóhelyet. Uralkodása kezdetén úgy vi­selkedett, mint bármely más római állampolgár. A magas kitüntetések közül csak keve­set fogadott el. Szobrait, mell­szobrait csak az ő engedélyé­vel volt szabad felállítani. Visszautasította az imperátor címet és a haza atyja mellék­nevet is. A hízelkedést utálta Intézkedései a szabadság lát­TIBERIUS szatát keltették. Egyetlen rossz szót nem ejtett, ha olyan ha­tározatot hoztak, mellyel nem értett egyet. Diogenes, a nagy tudós abban az időben Rhodo- son tartott előadásokat, Tibe­rius egyszer soronkívül elmenl hozzá, hogy meghallgassa, de Diogenes nem fogadta. Az egész birodalomban az általános takarékosságot ve­zette be és rendeletben tiltotta meg az újévi ajándékok kül­dését. Különös gondot fordított a csavargók és rablók megfé­kezésére. A szokottnál több katonai őrséget állított fel egész Itália területén. Mikor a halál megfosztotta két fiától, campaniai magá­nyába vonult vissza. Magányában minden kény­szertől megszabadulva, sza­badjára engedte bűnös hajla­mait. Erkölcstelen életet foly­tatott. Botrányairól birodalom- szerte beszéltek. Egy alkalom­mal két fiúnak a lábát töret­te el, akik pletykálkodtak róla. Tiberius, a kegyetlen, rideg­természetű császár, aki a köz­vetlen környezetében élőkkel is csak nagy ritkán beszélt, úgy halt meg (Seneca írja le ezt), hogy végóráját közeled­ni érezvén, maga húzta le uj­júról a gyűrűt, mintha valaki­nek át akarta volna adni. Ké­sőbb visszahúzta a gyűrűt, majd felkelt, de ágyától nem messzire összeesett és meghalt. Fülöp Dezső Mühlmann János (1578. júl. 28—1613. nov. 14.) Egyetlen reggeli ének az, amely Mühlmann Jánostól énekeskönyvünkben szerepel, de ez az egy elég ahhoz, hogy bepillantsunk szívébe, s meg­ismerjük: „Dicsőség a magas­ban Neked, jó Istenem!” (53.) Olyan embert ismerünk meg ebben az énekben, aki egy mozdulattal akarta átölelni az egész világot, népet, hazát, gyülekezetét, a jelent és a jö­vendő nemzedéket. (2., 3. ver­sek.) Isten elé nem magányo­san állt, tolakodó vásárlóként félrelökve mindenki mást, ha­nem a testvér-kezeket fogva: együtt az egész emberiséggel. Nemcsak a maga kenyere iz­gatta, hanem a világ megbé­kélése és a népek előrehaladá­sa, boldogulása. Lehet, hogy papi családból származva, szülei otthonában tanulta meg a szerénységet és a többiekkel való törődést. Ám hazulról hamar elkerült. Idegenben diákoskodott. Majd Lipcsében és Jénában tanult hittudományt. Különböző szolgálati helyek után éppen tanuló-városába, Lipcsébe ka­pott lelkészi meghívást. Itt szerezte meg a „teológia dok­tora” címet és igehirdetői munkája mellett professzor lett a teológián. Éneke azonban nem iskolás verselés, s nem bölcselkedő fejtegetés, hanem szívből fa­kadó imádság. Ezért lett ajtó­nyitássá, ezért lett szíve ki­tárulkozásává. Hite és meg­győződése énekel ebben a reg­geli dicséretben. Látjuk belőle, hogy az em­ber nehéz küzdelmet vívott. Komolyan vette János intel­mét. „Ügy tündököljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócsele­kedeteiteket ...” (Mt. 5,16.) Igen, ő is azt akarta, hogy meglássék életében Krisztus jelenléte! (4. vers.) Látjuk a magára maradt ember félelmét is, aki nem bír a kísértésekkel. De hite ki­nyújtott karjaival Jézusba ka­paszkodik, s bátorságra kap, a győzelem reménysége tölti el. Mühlmann János valóban tele volt kísértésekkel, s az ó-ember nem engedte Krisz­tust tündökölni benne. Nehéiz, nyomasztó lelki betegséggel, búskomorsággal küzködött. De nem adta meg magát! Sőt! Másokat is, kiket hasonló lelki betegség sújtott, erősíteni igye­kezett. Ezért nyomtatta ki „Keresztényi korbács a melan- kólikus gyászlelkűség el­len ...” címmel prédikációs kötetét, mely korábban köz­kedvelt olvasmány volt. A betegség legyőzte szerve­zetét, s fiatalon, 40 éves korá­ban ragadta el a halál. Gyü­lekezete, nagy családja sírjá­nál úgy imádkozhatott, amint tőle tanulta: „Segélj hát, hogy a jóban szé­pen öregbedjünk, és végre mennyországban Te véled örvendjünk!” B. I. feltétlenül figyelembe kell vennünk az emberiségnek azt a számbelileg sokkal nagyobb részét, amely tele van remény­séggel, nagy célokkal, tetterő­vel és készségesen vállalja a munkát és a harcot az egész emberiség emberi életéért... Istenben nem „istenbizonyí­tékok” alapján hiszünk, ha­nem azért, mert Isten maga nyilatkoztatta ki magát és szól hozzánk az igén keresztül. Jó lett volna hangsúlyozni azt is, hogy Isten a természet világá­nak és a világmindenségnek éppen olyan feltétlen Ura, mint a történelem erőinek, a népeknek és az egymást váltó emberi nemzedékeknek. Saját emberi egzisztenciánkat is csak akkor értjük meg, ha megis­merjük Istent, a mi világunk és életsorsunk szuverén urát. De ez nem elég, ha nem ismer­jük fel ugyanakkor azt is, hogy éppen ez az Isten úgy nyilat­koztatta ki magát Jézus Krisz­tusban, mint szerető .mennyei Atya. Mindkét mozzanat Is­ten feltétlen szuverénitása és atya-jellege élesen elválasztja a keresztyén istenhitet a filo­zófiai idealizmus különféle áramlataitól... A TÉMA DÖNTÖ RÉSZE mindenesetre „kinek van iga­za — Istennek, vagy az ember­nek?” című fejezetben van. Az önigazság elutasításának konkrét megvilágítására a té­ma szerzői felvázolják az ön­igazság ma előforduló néhány alakját. Ezek a „kommunista”, „néhány nyugati emberbarát”, „némely orthodox lutheránus”, „az evangélizáció hívei”, „az egyházi aktivista” és végül az, aki „keresztyén akar lenni”. Az első két példától eltekint­ve a felsorolás főként az evan­gélikus egyházon belül észlel­hető helyzetre van tekintettel. Ez — amennyiben a más fele­kezetek felé irányuló polémiá­tól eltekintünk — érthető is. Ha azonban félretesszük a fe­lekezeti polémiát, akkor mit keres ebben a felsorolásban „a kommunista” és a „néhány nyugati emberbarát?” Külö­nösen is hibáztatni kell azon­ban, hogy ebben az összefüg­gésben megjelenik a „kommu­nista” is, mint „az önigazság” típusa éspedig nagyon elraj­zolt alakban. Azok a mozza­natok, amelyeket a rajz felvá­zol, nem tartoznak mind hoz­zá „a” kommunista egyéniség­hez. Ügy tűnik, hogy a téma e téren megfeledkezik Mt 7,3, intelméről... Az önigázságról tehát nem típusos megrajzolá­sával, hanem csak mélységes bűnbánattal lehet írni. A „HIT”-RÖl SZÖLÓ RÉSZBEN szükséges lett volna nyomatékosan hangsúlyozni, hogy újszövetségi értelemben a „hit” döntően a Szentlélek műve és hogy az mindenkor nem „hit” általában, még ke­vésbé egyszerűen Istenben, vagy Isten gondviselésében, il­letőleg jóságában való hit (ahogyan azt a népies' evangé­likus kegyesség is vallani szok­ta), hanem döntő módon Krisz­tus-hit, vagyis Krisztusnak hivő bizodalommal való meg­ragadása. A „Hit egyház nélkül?” ef* mű fejezetben a téma megem­líti, hogy a reformáció bal szárnya katalizáló tendenciá­val vádolja Luthert az igehir­detői hivatal fogalmának a be­vezetésével. A téma szerint ezt úgy látják, hogy Luther eredetileg helyesen állította szembe a pápasággal és a ró­mai hierarchiával a hívek egyetemes papságát, de azután a papságot mégis „vissza csem­pészte” az egyházba, az igehir­dető hivatalról szóló tanítás­sal. A téma azonban a továb­biakban egyáltalában' nem ad világos választ erre a vádra s a teológiai terminológiáktól mentes fejtegetésekből még a teológiai szakember is alig ol­vashatja ki, hogy mi a téma álláspontja ebben a kérdésben. Úgy gondoljuk, hogyha már felvetjük ezt a kérdést, akkor meg kell mutatnunk miben különbözik az igehirdető hiva­tal a katolikus hierarchiá­tól... Emlékeztetnünk kell ar­ra, hogy ez a „hivatal” olyan szolgálat, amelynek mindig Krisztus marad az Ura. Min­dig az ö kezében marad ennek a szolgálatnak az eredményes­sége is, mert általa a Szentlé­lek „ott és akkor támaszt hi­tet, ahol és amikor Istennek tetszik” __ „H it cselekedet nélkül?” cim alatt a megigazulásnak a ke­resztyén ember mindennapi életére való kihatásával foglal­kozik az utolsó fejezet... A régi társadalmi kereteket va­lami új váltotta fel: az egyén ma sokkal inkább a közössé­gen keresztül viszonyul mun­kájához, hivatásához, feleba­rátjához, stb. Ebbe az össze­függésbe tartoznak a modern technika és tudomány által adott nagy etikai kérdések is, amelyek életformáló hatásuk­kal mindannyiunk életébe mé­lyen belenyúlnak. Mindany- nyian tudjuk milyen mélysé­gesen átalakította életünket a modern társadalmi fejlődés és technika az öltözködéstől és táplálkozástól egészen a csa­ládi életig (házasság, elválás* gyermekáldás, születés-korlá­tozás stb.) és a fentebb emlí­tett egyéb szociáletikai kérdé­sek ... ÜGY ÉREZZÜK, hogy nem kevésbé súlyos, sőt az elmon­dottakat túlhaladóan döntő vi­lágproblémákat a téma-hallga­tással mellőzi. Gondolunk itt a háború és béke, valamint az ezzel összefüggő általános le­szerelés nagy világproblémái­ra. Vagy ezek a problémák kí­vül esnek a megigazulásból fa­kadó új élet és új engedelmes­ség kőién? Nem, nem eshetnek ezen a körön kívül. A fegy­verkezés ellen és a leszere­lésért az atomháború és az ún. „kis háborúk ellen” nekünk!' nemcsak politikai okosságból* vagy azért kell küzdenünk, mi­vel a leszerelés megvalósítása és a háború kiküszöbölése óriási gazdasági erőket szaba­dítanak fel, és ezek a lakosság békés anyagi javakkal való el­látás, az életszínvonal igen nagy fokú emelését tennék le­hetővé mindenütt, de főként az ún. gazdaságilag elmaradott államokban, hanem még in­kább azért, mivel Isten gyer­mekei Mt 5,9. értelmében min­dig a „békesség.szerzés”-sel vannak elfoglalva. A keresz­tyén új élet egyébként is min­dig a felebarát és a „mások’! javára szolgáló élet: így vá­lunk annak a Krisztusnak kö­vetőivé, aki nem a maga javá­ra élt, hanem meghalt értünk bűnösökért. Ilyen értelemben mondta Luther, hogy a keresz­tyén embernek felebarátja szá­mára „Krisztussá kell lennie”.' NÉMET TEOLÓGUSOK PRÁGÁBAN Tíz greifswaldi teológiai hallgató volt a prágai Come- nius fakultás vendége. A hall­gatók érdeklődési területe kü­lönösen az egyházi művészet és építészet. Ennek tanulmá­nyozását folytatták Prágában is. A két fakultás hallgatóinak kapcsolata igen barátságos volt. Kölcsönös tájékoztatást nyújtottak egymás munkájá­ról, életéről. Különösen mély benyomást tett a greifswaldi teológusokra a cseh protes­tantizmus munkássága a ke­resztyén békemozgaiomban. A kapcsolatok eredményeképpen az ősszel a prágai fakultás hallgatói Greifswaldba vi- szonüátogatást tesznek. ÜJ MUNKAÁG ALAKULT A BÉKE ÉRDEKÉBEN A Német Szövetségi Köz­társaságban „Pax Vobis” el­nevezéssel katolikus lelkészek mozgalmat alapítottak. Fel­adatát abban látja ez a moz­galom, hogy támogassa XXIII. János pápa békefelhívását és ezt a munkát. tovább folytas­sa. Amint ezt a fentnevezett munkaág tájékoztatásul közli, több nyugati államban ha­sonló mozgalom alakult. A mozgalomban résztvevők üd­vözlő táviratot küldtek az az­óta meghalt pápához és a Béke-Világtanácshoz éppen úgy, mint Schweitzer Albert- hez és az atomháborút ellen­ző Bertrand Russelhez.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents