Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-04 / 31. szám

Reménység és valóság Elvesztés vagy megtartás MINT EDDIG MINDEN ESZ­TENDŐBEN az évforduló al­kalmából, úgy ez idén is meg­emlékezik a békeszerető és bé­két akaró emberiség augusz­tus hatodikáról, arról a nap­ról, amikor először használtak atomfegyvert az emberiség történetében. Hirosima japán városra hullott a szörnyű bom­ba és azóta e város neve el­választhatatlanul összekapcso­lódott az atomháború vesze­delmének képével. S azóta év­ről évre erősödik az akkori szörnytettről megemlékező emberek akarata: az az első eset maradjon egyszer és min­denkorra legeslegutolsó is az emberiség életében. Soha többé ne gyúljon ki az „ezer napnál fényesebb” fehér fény e föld­teke égboltján, soha többé ne emelhesse fel ember a másik emberre atommal, nukleáris fegyverrel felfegyverzett ke­zét. S az egyre szélesedő, egy­re nagyobb tömegeket magá­val ragadó világbékemozgalom ennél merészebb célt is ki­tűzött már a zászlajára: soha többé háborút! Véget kell vet­ni és elejét kell venni min­denféle háborúnak, az úgy­nevezett „kis” háborúknak is. Meg kell valósítani a teljes és általános leszerelést, ki kell küszöbölni a háborút, a fegy­veres összecsapást a népek életéből. Békés úton, tárgyalá­sokkal, egymás kölcsönös megértése, útján kell megolda­ni a vitás kérdéseket. Meg kell, mert meg lehet valósí­tani a népek, különböző társa­dalmi rendszerben élő orszá­gok békés egymás mellett élé­sét, a jóban, a béke dolgaiban való szép és lelkesítő versen­gését. S hogy mindez nem álom, nem ábránd, hanem nagyon is • valóságos lehetőség, azt e na­pokban nem kisebb személyi­ség, mint a Szovjetunió mi­niszterelnöke mondotta ki. A béke, az emberiség nagy és régi álma immár a közeli el­érhető valóság helyzetébe ke­rült. Pillantsunk most kissé vissza az idáig megtett hosszú és fáradtságos útra s ves­ALBERT SCHWEITZER GYERMEKFALU Évekig tartó előkészítés után áz idén augusztusban Berlin- Gatow-ban elhelyezték áz Al­bert Schweitzer nevét viselő falu alapkövét. A falu 7800 négyszögölöm fekszik és kü­lönálló családi házakat építe­nek, ahol minden házban 8 igyermek és a gondozójuk fog •lakni. A gondozókat szaksze­rűen nevelték erre a célra. A család nélküli gyermekek min­den felekezet és faji megkü­lönböztetés nélkül 1 évtől 14 évig nevelkedhetnek itt. sünk egy pillantást a jövő­be iS; KÄTHE KOLLWITZ, a vi­lághírű festő s elszánt béke­harcos írta még az első világ­háború kezdeti időszakában: „Amikor a tábori lelkész a hadbavonuló csapatot megál­dotta, arról a római ifjúról be­szélt, aki — Marcus Curtius, a legendás elbeszélés szerint — a fórumon támadt földhasa- dókba vetette magát, ily áldo­zattal biztosítva nemzete jövő­jét. — A háború szakadékába azonban hiába vetették férfiak százezreit — a hasadék nem zárult össze, mint a római mondában, sőt egyre széleseb­ben tátongott népek és orszá­gok között. Európa hiába ál­dozta fel legdrágább kincsét: ifjainak életét Immár közel félévszázada, hogy ezek az in­tő szavak elhangzottak. Köz­ben az emberiség egy máso­dik, még sokkal pusztítóbb vi­lágháború szakadókába zuhant s szörnyű módon megtizedel­ve, emberéletben és kultúr- javakban végzetesen megsze­gényedve került ki belőle. Mindebből azonban sajnos sokan nem tanultak. Megdöb­benve kell napról napra ol­vasnunk, hogy Nyugat-Német- országnak és Franciaország­nak, pontosabban egyes vezető rétegeinek, nincsen nagyobb és sürgősebb gondja, mint hogy atomfegyverrel szerelje fel hadigépezetót. — Az előbb idé­zett Käthe. Kollwitz mondotta egy másik alkalommal: „A legszömyűbb az, hogy minden' háború úgyszólván a zsebében hordozza a következőt. Min­den háborúra egy másik a fe­lelet s ez így megy. amíg min­den elpusztul. Ezért egész szí­vemmel azon vagyok, hogy en­nek az őrültségnek véget kell vetni.” Akik eljutottak ezekre a fel­ismerésekre, azok harcolnak is ezekért. Ma milliók ismer­ték fel a béke megvalósításá­nak útját és elszántan halad­nak azon. Évtizedekkel ezelőtt kevesen voltak s nem egy éle­tét adta meggyőződéséért. „Isten a népeknek is azt a parancsolatot adta, hogy sze­ressék egymást és segítsenek egymáson” — írta édesanyjá­hoz intézett búcsúlevelében dr. Hermann Stöhr, a német békeszövetsóg 1940 júniusában kivégzett főtitkára. A BÉKE, MÄR e földi BÉKE IS, a keresztyén embe­rek hivő reménységének tár­gya. Ez azonban >nem tétlen reménykedés, hanem olyan, amely mindazt meg is teszi, ami tőle telik. Semmit sem re­mél Istentől, amit az ember is megtehet. Semmi cél sem túlzott és • magas neki. amely a világ, az ember javát szol­gálhatja. Nem riad vissza a természet erőinek megfékezé­sétől és nem elégszik meg ke­vesebbel, mint az igazságos és békés renddel minden ember számára. A jövendőt imádsá­gában Isten kezébe teszi le, de ma mindent megtesz, amit meg lehet és kell tennie ezeknek a céloknak az érdekében. Re­ménységének, tevékeny hité­nek alapja az a meggyőződés, hogy Isten a Jézus Krisztus­ban egészen közel jött az em­berhez és vele is marad ígérete szerint. E hit szítja felelősség- tudatát a világért s annak dol­gaiért. „Nem a túlvilág ügyeit bízta reánk Isten, hanem ezét a világét, amit ő teremtettt s aminek jó törvényeket adott, aminek engesztelési szerzett s amit megújít” — vallotta ko­runk keresztyénségónek egyik nagy. vértanúhalált halt hit­tudósa. A félelmetes évfordulón re­ménységgel tekintünk a jövő­be, mert a béke megvalósít­ható. Groó Gyula JÉZUS TANlTfV ÁNY AI­NAK fogalma sem lehetett ar­ról a szörnyű pusztításról, amit az égből leszálló tűz vég­hez visz. Sodorna és Gomora pusztulása távoli, az Ötesta- mentom elbeszéléséből ismert esemény volt számukra. Ez a nem-tudás szolgálhatna talán mentségül számukra azzal a javaslattal kapcsolatban, amit Lukács feljegyzése szerint (Lk. ev. 9, 54.) Jézusnak tesznek az őt be nem fogadó samáriai fa­lu kapujában. A ma emberét még ez a nem-ismerés sem mentheti a felelősség alól a modem tech­nika szörnyű csodájával, — az égből leszálló tűzzel, az atom­vagy hidrogénbombával kap­csolatban. Hirosima és Naga- szaki, s később a Bikini-szige­tek és a Karácsony-szigetek nagyon közel vannak mind­annyiunkhoz időben is, térben is. Az égből leszálló tűz ször­nyű hatását mindannyian na­gyon jól ismerjük, azok is, akiknek nincs közvetlen ta­pasztalatunk róla. Rádió, tele­vízió, film és sajtó szinte a legrészletesebben tárják elénk e vandál pusztítás eredmé­nyeit. A megtörtént szörnyű eseményekkel és egy esetle­ges bekövetkező atomháború­val kapcsolatos statisztikák hajmeresztő adatai kiáltva fi­gyelmeztetik az embert a ve­szedelmes eszközre, amit a ke­zében tart. Jézus azonban még a nem­tudást, a következmények is­meretlenségét sem tartja mentségnek tanítványai szá­mára, amikor e javaslattal kapcsolatban megfeddi őket. Maga a pusztítás gondolata az, amit keményen visszautasít. A pusztításnak nincs indoka. Az a látszólagos szent hevület a gonoszsággal szemben, amivel a tanítványok alátámasztják javaslatukat, Jézus szemében valami Istentől és embertől idegen, gonosz lelkiséget tük­röz, ami ellen leghatározottab­ban fel kell lépni. (9, 55.) Találhatna-e ma is valaki megfelelő indoklást az égből leszálló tűz fellobbantására, egy esetleges világkatasztrófát előidéző atomháború kirob­bant ására? — Tudjuk, hogy születtek olyan doktrínák, fő­leg Nyugaton és még keresz­tyén egyházi, teológus körök­ben is, amelyek előre tekint­ve egy kirobbanni készülő atomháborúra, vagy visszate­kintve az előbb említett vét­kes cselekedetekre megpró­bálták Igazolni e szörnyűségek jogosultságát. Még a világ em­beriességet hirdető és munkáló részében is adódott ilyen kí­sértés. Jézus szavai alapján mennyire egyetérthetünk a vi­lág haladó, emberséges, béké­re törekvő erőnek szószólóival, amikor, az emberiség iránti felelősség és a józan ész útjait járva, egyképpen mondanak nemet a világ minden jóaka­raté emberének a nevében. JÉZUS VALAMI SZENT OPTIMIZMUSSAL tekintett az emberiségre. Isten szerete- tére, hosszútűrésére és az em­ber megmentésére irányuló el nem lankadó fáradozására te­kintve, lehetségesnek tartotta az ember megtartását. Ez a re­ménység tette őt késszé a mun­kálkodásra és az áldozatra. Ezért volt megértő és megbo­csátó, türelmes és segítségre- kész minden ember iránt. — A tanítványokat is erre a re­ménységre leckéztette. (9, 56.) Minket is ebbe az iskolába já­rat. Sok jószándékú emberhez hasonlóan, hitünk útján vezet el oda, hogy mentő szeretetóre nézve merjünk reménykedni az emberiség megmaradásában és bizakodással segítsük épí­teni a világ, békésebb, jobb jö­vendőjét. Leikével sok egyházi közösségben és keresztyén egyénben ébresztette fel a ten- nivágyást a béke érdekében,' Ennek eredménye az az össze­fogás is, amelyet a Prágai Bé­kekonferencia címen isme­rünk. Ez a mozgalom a jövő évben már másodszor gyűjti össze a világ minden részéből azokat a keresztyén erőket* amelyek keresik, hogy tehetné­nek még többet a szent cél ér­dekében. Reménységünket sok biztató jellel áldotta meg Istenünk. Most legutóbb megbizonyoso­dott számunkra, hogy évek sok fáradozása, sokszori kudarcok ellenére is, megérlelheti a bé­kesség áldott gyümölcsét. Há­lásak vagyunk azért a rész- eredményért is, amely a há­rom nagyhatalom moszkvai ta­nácskozása eredményeként megcsendesíti az atomkísérle­tekkel megzavart földet, vizet és levegőt. Tudjuk, hogy a cél ennél sokkal magasztosabb és távolibb. De már nem látszik az elérhetetlenség távolában. A KERESZTÉNYSÉG KÖ­RÉN BELÜL is az előbb emlí­tett prágai mozgalom határain túl Is sok biztató történt az utóbbi időben. Különböző ke­resztyén csoportosulások, hol bátrabban, hol féüénkebben, hol egyértelműbben, hol még sok visszatartó erőtől leterhel- ten foglaltak állást az ige ki­nyilatkoztatása fényében a pusztítással szemben, a béke, a leszerelés, az emberiség meg­mentése mellett. Mi evangé­likusok most imádsággal és el­csendesedve tekintünk a világ evangélikussága képviselőinek helsinki tanácskozására. Egy­házunk sok szolgálati kérdésé­vel foglalkozva, ez a tanácsko­zás is bizonyosan segítségére lehet a világ sokféle táján élő evangélikusnak abban a szol­gálatban is. amelyet Jézus mai tanítványaiként az emberek megtartásáért végezhetnek. Mezősi György í ALGÉRIAI ÁRVAGYERMEKEK SVÁJCBAN 60 algériai árva gyermeket, 6—14 évesig üdültetnek öku­menikus költségen a Genfi-tó környékén Vevey-ben. A hős 5- szan tartó algériai szabadság- harc alatt Algéria rendkívüli sokat szenvedett és sok mo­hamedán gyermek vesztette el szüfeit. A keresztyén egyházak segítségnyújtásának szép pél­dáját látjuk ebben az akció­ban is. MIT TETTÉL KAIN? A Szentlrás egyik legmegdöbbentőbb része Kain és Ábel története. Kain és Ábel között ■nem volt harag, vagy hosszantartó viszályko­dás. „Jó" testvérek voltak. Árról sem szól az írás, hogy már régebben is veszekedtek volna. Minden akkor kezdődött. Akkor, az áldozatnál. És ez még rettenetesebb! A vá­lasztóvíz a két testvér életében és Kain sor­sának a meghatározója éppen az XJr oltárától indult el. És azóta visszatérő kérdés az em­beriség életében: Mit tettél, Kain! Mert mit is tett Kain ott a me?őn? ölt? Igen. De ez a cselekedete már nem önbírás­kodás volt, hanem bűn. Bűn Isten ellen. És Isten kérdése már így hangzik a gyilkos1 jelé: Hol van Ábel, a te atyádfia? Számonkéri a testvér életét a gyilkoson. Valahányszor ember az ember jelé jelteszi a kérdést: Mit tettél, Kain, annyiszor fűzi tovább Isten a kérdést így: Hol van a te atyádfia. E két kérdés kereszttüzében kell megállnia a bűnösnek, Isten és emberek előtt. Bűnhődnie kell bűneiért! Vállalni még a büntetést is! 1945. augusztus 6-a kitörölhetetlenül beíró­dott az emberi bűn történetébe. És ha vala­mikor jogos a fenti kérdést feltenni, akkor az emberi bűn és gyilkosság ilyen nagyfokú tob­zódásán, mint ami Hirosimánál és Naga- szakinál volt, jogos. Egy könyv fekszik előttem, amikor ezeket a gondolatokat papírra vetem. Hans Herlin nyugatnémet újságíró megrázó erejű könyve: „Mit tettél, Kain?” címmel. Sok írásmű je­lent már meg azokról a borzalmakról, ame­lyeket az emberi bűn szabadított Hirosimára meg Nagaszakira. Ez a könyv azonban más oldalról ragadja meg a kérdést. Nem regé­nyes leírást ad közre az író, de nem is száraz statisztikai adatokat. Egykorú dokumentu­mok, szemtanúk és résztvevők beszámolója alapján az atombomba ledobásának az előz­ményét, valamint annak a győztesek lelkében lejátszódó következményeit írja le. És itt áll­junk meg egy pillanatra. Mind Hirosima, mind Nagaszaki pusztulá­sának volt egy felelős „ámen”-mondója. An­nak a felderítőgépnek a pilótája, akinek „csak” az volt a feladata, hegy a látási viszo­nyokról tájékoztassa a bombát szállító gép parancsnokát. A könyv egyik fényképéről fe­lénk mosolyog egy jóképű, fiatal amerikai repülőszázados: Claude Robert Eatherly. Igazi katona, bátor, hős, rettenthetetlen pi­lóta. Fiatalok büszkesége és eszményképe, ö volt az, aki a felderítőgépet vezette. A könyvben található fényképmásolqtok utolsója ismét őt ábrázolja. Kissé megöre­gedve. A naptárak 1956-ot írtak, amikor ez a fénykép készült. És Claude Robert Eatherly, a nemzeti hős, a második világháború „győ­zelmének” egyik résztvevője és befejezője, mint vádlott áll a bíróság előtt. Nem először. Csalás, csekkhamisítás, betörés. És a daliás katona „utazásokkal” tölti életét. Börtönök­ből a háborús elmebetegek részére létesült gyógyintézetekbe. E két otthon zárja falai közé talán örökre. A tárgyaláson az idegorvos súlyos szavak­kal ecseteli a hős betegségét: Állandó féle­lemérzet. A következőket már szó szerint idézem: „—... A betegem ... amolyan háborús hős volt. — Azt gondolja, ez változtatta meg őt? — Nem. Az, hogy háborús hős volt, nem tett rá különösebb hatást. De azt hiszem, je­lenlegi állapotát azok az élmények idézték elő, amelyeket mint katona vagy inkább, mint repülő átélt. A későbbi tünetekből kö­vetkeztetek erre.” Majd így vall az orvos: „— Nem tudom, hányszor állt előttem ez az ember kétségbeesetten, zokogva, hogy fe­lelősnek érzi magát a Hirosimában elpusztult száz- és százezer ember haláléért! Igen, ezért érezte magát bűnösnek! Mindig újra és újra ezt hallottam tőle. Soha nem beszéltem róla. Most sem akartam. Pedig ez az igazi oka!” Eddig az idézet. Az égbemeredő, megder­medt kezek, a szénné égett gyermekek, a poTTá l?+t, <yEr.7nV'',o1z r*. lAv',,rfl.z,Sv’ cl füst vádolva lép-tt fel egy ember lelkében. A győztes legyőzetett! A legnagyobb földi hatalom által, a lelkiismeret által. Bűnös volt Eatherly? Bizonyára. De bűnö­sök voltak azok is, akik a már porban vo- nagló ellenséget az emberiség történetében első ízben a leghatalmasabb csapással súj­tották. És ezért kell a 18 év előtti eseményeket szüntelenül szem előtt tartanunk. Mert azok, akik akkor az amerikai hadigépezet ütőerén tartották kezüket és elrendelték a már legyő­zött Japán városai közül kettőnek a földdel egyenlővétételét, azok ma is éppen olyan „hittel” bíznak a fegyverek robbanásaiban, az erőben, amelyről úgy hiszik, az ő kezükben van. A békeszerető emberiség ma ezek felé a a kardcsörtető, az emberi életekkel játszani akaró, a lelkiismeretük szavára hallgatni nem akarók felé teszi fel a nagy kérdést: Mit tettél Kain? És mind erősebben hangzik e kérdés! Mert az emberek ma már minden földrészen rádöbbentek arra a nagy veszélyre, amelynek csak kis előjátéka volt Hirosima és Nagaszaki. Mi, keresztyének, akik a Szentírás üzene­tében Isten szavát keressük, hitünkből fakadó engedelmességgel az életet választottuk. Erre minket Jézus Krisztus tanított meg. Ezért minden olyan elgondolást, tervet, cselekede­tet, cselekedetre való felkészülést, amely a halált munkálja, kárhoztatunk. Ami Hirosimában és Nagaszakiban 18 esz­tendeje történt, az a mi •számunkra élő me­mento: Mit tettél, Kain! Az a szeretet, amely- lyel minket, bűnösöket Isten szeret, az nem lehet Kain gyűlölete és gyilkos szenvedélye! Isten nevét nem lehet ma úgy emlegetni, hogy ne látnánk és ne éreznénk az elpusztult otthonok nyomorúságát, síró és gyászoló em­berek emlékét, elszenesedett gyermekek torz, megkövesedett mosolyát, az első atombombák még me is áldozatot kérő hatalmát! Mielőtt a második atombomba ledobására a különleges egység elindult volna Nagaszaki felé, William B. Downey, az alakulat lelké­sze így imádkozott: „Mindenható Atyánk, ke­gyelmes Atya, kérünk Téged, vedd oltalmad­ba a férfiakat, akik ezen az éjszakán repülni fognak. Óvjad és őrizd őket, akik kimerész­kednek a Te eged sötétségébe. Vedd őket szárnyaid alá. Védd meg az ö testüket, lelkű­ket, és vezesd vissza őket hozzánk biztonság­ban. Adjál nékik erőt és bizalmat az előttük álló órákra és jutalmazd fáradságukat...” Pedig akkor már ismert volt, hogy mi tör­tént Hirosimában. És mégis! összeszorul a torkunk. Isten nevében gyil­koltak etekintetben ártatlan embereket! Mint Kain Ábelt. Az Ür oltára mellől elindulva! Vajon Isten oltalmába veheti-e azokat, akik ártatlan emberek gyilkosaivá akarnak lenni? Lehet azért könyörögni az élet Urá­hoz, hogy áldja meg és szentelje meg a ha­lált? A testvérgyilkosságot? És nem súlyai ítélet hangzik-e ki a lelkésznek a szavaiból a képmutató keresztyén világról? Mit tettéi Kain? Az ilyen ma nem találhat meghallgatásra az irgalmas és szerető Istennél. Hiába kö- nyörgött a lelkész védelemért testük és lel­kűk számára. Isten áldása nem kísérheti a gyilkosság útjára tévedt embert még akkof sem, ha az keresztyénnek mondja magát! Ál­dás helyett átkot vesz magára az ilyen em­ber. Amikor e gondolatok mondatokká formá­lódnak, még tart Moszkvában az a tárgyalás, amelx) felé minden békeszerető ember figye­lemmel tekint: az atomcsönddel foglalkozó tárgyalás. Hisszük, és ebben a hitben meg­erősít minket az élet Ura, hogy egy ilyeri egyezménynek a megkötése egy lépéssel köze­lebb hozza egymáshoz azokat a hatalmakat, akik a legnagyobb pusztítóerő birtokában vannak. Mi pedig addig is nem tétlen szem­lélődéssel, hanem munkás élettel és erős hit­tel dolgozunk és imádkozunk, hogy soha többé ne hangozzék el emberek atkáról vád­ként: mit tettél. Kain? És Isten részéről íté­letként az ember felé: hol ven e te atyádfia? Karner Ágoston

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents