Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-05-06 / 19. szám
A FÖLTÁMADQTT MEQJELENÉSE1 2. „Békesség ÉLNEK KÖZÖTTÜNK úgynevezett zárkózott emberek. Legszívesebben el sem hagynák lakásuk négy falát, de ha mégis elhagyják, a szívük mindenképpen zárva marad. Nem közeledhetünk hozzájuk, S ők sem hajlandók hozzánk közeledni. Merevségük sziklafal a szívük előtt. Ilyenek voltak Jgzus tanítványai az első húsvét estéjén. Csalódtak Jézusban, hiszen elveszítették. Hallották ugyan az örömhírt, hogy Krisztus feltámadott, de az már reggel történt. Azóta megjelenhetett volna már nekik! Féltek is. Mi lesz velük Jézus nélkül? De mi lesz akkor is, ha Jézus valóban feltámadott s jön, hogy számonkérje hűtlenségüket? Erőtlennek, tehetetlennek érezték magukat, hiszen az erősségük Jézus volt. S mivel őt elveszítették, nemcsak erőtlenné, de céltalanná is vált az életük: mihez kezdjenek, mit tegyenek, miért éljenek egyáltalán Jézus nélkül. — Nem csodálkozhatunk azon, hogy keserűségükben magukra zárták az ajtót, s eltorlaszolták a szívüket is: ők nem mennek az emberek közé, de hozzájuk se lépjen be senki. — S ekkor egyszerre csak ott állt előttük Jézus a középen. A zárt ajtón át közéjük jött s most a zárt ssát :k s itaiac a« írja eltörni „Békesség néktek!” — de ebben benne volt mindaz az ajándék, amire a csalódott, félő, erőtelen és céltalan tanítványoknak szükségük volt. S benne olyan nagy örömöt kaptak, amilyent azelőtt el sem tudtak képzelni. A csalódott tanítványok bizonyosságot nyerhettek. Megtörtént az, amit tudtak ugyan, de nem mertek hinni: Jézus feltámadott. Most értették csak meg igazán, hogy az következett be, amit Jézus előre megígért A valóságos, meg- dicsőült Krisztus állt előttük. Nem kételkedhettek. Ott voltak a szögek helyei a testén, s hallották a jól ismert hangot: „Békesség néktek!” A feltámadott Krisztus igéje csalódott emberekből hivő tanítványokat teremtett. Ezért volt olyan nagy az örömük. A félelem is elszállt a szívükből. Békességet kaptak, Jézus köszöntése most egészen másként hangzott számukra, mint azelőtt bármikor. Most nemcsak a megszokott köszöntési forma volt. Ha Jézus így köszönti .őket: -„Békesség nektek!” —■ akkor nem haragszik. Ok ugyan elfutottak a meggyalázott Krisztustól, sőt meg is tagadták, de íme Jézus tnegbékült velük. Nem emlegeti hűtlenségüket Nem kell félniök tőle. S ha Jézus megbocsátott, akkor ez azt is jelenti, hogy újra az övék, újra vele lehetnek, újra megvédi őket mindentől, nem kell tehát félniök. Élő és hatalmas Uruk van újra. A feltámadott Krisztus igéje félő emberekből bizakodó tanítványokat teremtett. Ezért, volt olyan nagy az örömük. ERŐTLENSÉGÜKBEN JÉZUS SZAVA új erőt adott nekik. Tapasztalták azelőtt is, hogy amikor ő szól, az más, mint az elröppenő emberi beszéd. Mindig történt valami Most is: Szentleiket adott nekik feltámadott Uruk. Benne minden emberi erőnél nagyobb és egészem más erőt Olyant, amely egyszerre elűzte tétlenségüket Megbénult szívük és tagjaik nem tehetetlenek többé. Tudják, hogy lesz erejük mindenre, bármit parancsoljon nekik Mesterük, ntert tőle kaptak hatalmat Ott lesz minden lépésüknél, feladatuknál, s aki. le tudta győzni a legnagyobb nehézséget, az ő szívük elzártságát, elhárít majd ezután is minden akadályt A feltámadott Krisztus igéje erőtlen emberekből a Szentlélek erejével megtelt tanítványokat teremtett. Ezért volt olyan nagy az örömük. Életük céltalansága is megoldódott, Jézus igéje nyomán. A „Békesség néktek”-ből meghallották nemcsak az ajándékot, mélyet Jézus hozott, hanem a küldetést is, amit ő parancsol. Nem melengethetik csupán a lelkűk mélyén a Krisztustól kapott békességet, hanem szélesre kell tárniok szívük ajtaját a világ felé. Ja 20,19—23. Bűnben vergődő embereiknek hirdetni: Isten megbékélt veletek, megbocsátja bűneiteket, béküljetek meg ti is Istennel. De meghallották Jézus igéjéből azt is, hogy ez a megbékélés nem maradhat meg csak az Istennel való kapcsolatban. A mindennapi életben emberek békességévé kell válnia. Ezzel a béke-küldetéssel bízta meg őket Uruk. s ők ezt fogják hirdetni azoknak, akik egy fedél alatt laknak, egy falu vagy város közösségének tagjai, vagy bár országhatárok válasszák el őket, de egy nap süt reájuk. A feltámadott Krisztus igéje céltalan emberekből Isten küldetésében járó; Krisztus munkatársaiként szolgáló, apostolokat teremtett. Ezért volt olyan nagy az örömük. JÉZUS KRISZTUS elzárkózott tanítványokat nyílt szívű apostolokká tett. Ez is húsvét örömüzenete. Megtalálhatjuk benne mi is életünk megoldását, célját és feladatát. Csalódásainkban — Krisztusban való csalódásunkban is — új hitet akar teremteni húsvét. Bűneink miatt való félelmünkben újra hallhatjuk: Isten Jézus Krisztusért megbékélt velünk. Megfáradva és erőtlenül sem kell csüggednünk: a Feltámadott nekünk is új erőt ad Szentlelke által. S amikor nem látjuk a célt és feladatunkat, Krisztus újra elénk ragyogtatja: Istennek az emberrel való békekötését továbbadni a másik embernek és munkálni az egymásközt való megbékélést családunkban, gyülekeztünkben, népünk körében és az egész világban. — A tanítványok számára mindez nem maradt vágyálom, mert meghallották Krisztus igéjét és befogadták. Hogy a mi életünkben is valósággá lehessen, ezért szólott hozzánk is feltámadott Urunk ezen az új húsvéton régi igéjével: „Békesség nektek!” Bárány Gyula A patrfarchák korában váratlanul hunyt el Bruckner Győző, evangélikus egyházunk jeles tagja. Olyan. családból származott, amelynek egyházunk nem egy kiváló férfiét köszönheti. Fiatalon, mint jelesen végzett tanárjelölt Prónay Dezső, egyházunk hajdani egyetemes felügyelője családjánál neve- lősködött. Utána egy évig (1902—3) az ősi eperjesi evangélikus kollégiumi főgimnáziumban szolgált, mint helyettes tanár, majd az iglói evangélikus főgimnáziumhoz került rendes tanárnak, mely minőségében sok generációt nevelt. Kiváló pedagógiai érzékkel tanított s amellett szaktárgyát, a magyar történelmet, tudományosan is művelte s hamarosan a kolozsvári egyetem bölcsésztudományi karán magántanárrá habilitálták. Mint magántanár, az eperjesi evangélikus kollégium jogakadémiáján, történeti eladások tartására nyert megbízatást, mely újabb feladatát nagy ambícióval teljesítette, sok szemeszteren át, egészen az első világháború kitöréséig. A csehszlovák állam megalakulása után, a Miskolcra helyezett eperjesi kollégiumi jogakadémia megVvta Bruck- nert a jogtörténeti tanszékre, hol később a megüresedett egyházjogi tanszéket is betöltötte, amely így belevágott az ő főtanulmányi körébe, a magyar egyetemes történelembe. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Közben a debreceni egyetem bölcsésztudományi kara egyetemi rendkívüli tanári kinevezésre terjesztette fel, míg pályája végén, ugyanezen egyetem jog- és államtudományi kara a jogtörténet egyetemi rendes tanárává választotta, kimagasló tudományos munkássága elismeréséül. Lelkiismeretes tanító munkája mellett, a közben ráhárult jogakadémiai dékáni tisztség-adta nagy adminisztráció és igen nagy agilitást igénylő szervezési munka mellett, ráért arra is, hogy szaktudományát a tudományos igényeknek megfelelően művelje. Mint vérbeli történészt a legalaposabb forrás- kutatás jellemzi. Kis könyvtárat kitevő munkái, egytől egyig alapos forráskutatáson nyugodtak s emellett szigorú- kritikai apparátussal készültek. Legnagyobb munkája a „Reformáció története a Sze- pességen”. Az első testes kötet megjelenését, a második nem tudta követni, azt kézirat formájában íróasztala fiókja őrzi. Mint tanár nemcsak lelkes hirdetője volt tudományának, de tanítványai köréből kiemelte azokat, akik kiválóak voltak, azokkal a kutatómunkát megkedveltette, kis iskolát nevelt. A termékeny, csaknem haláláig dolgozó tudós kezéből kihullott a toll, a történeti igazságokat hirdető ajkak elnémultak s tanítványait nagyon szerető mester elment örökre. Mint volt tanítványa, majd pedig több mint két évtizeden át kollégája, kihez csaknem négyévtizedes barátság fűzött — megindult szívvel vetettem papírra ezt a pár sort, hogy szerény megemlékezésemmel figyelmeztessem egyházunk tagjait arra a nagy csapásra, amely egyházunkat Bruckner Győző halálával érte. Az elfáradt test porrá lesz, de szelleme és munkái sok év múltán is hirdetni fogják alkotó erejét és, hogy a neki oly kedves klasszikus költő szerint idézzem, elmondhatják joggal: Exegi monumentum aere perennius... Non omnis moriar! Dr. Sztehlo Zoltá” egyetemi tanár Köszöntünk titeket, Édesanyák: ! Visszajáró szavak Ott ült a zöld plüssdívány sarkában és bennünket nézett. Engem és az öcsémet. A rádióban hangosan szólt a jazz, mi meg valami szokatlan, új táncot jártunk. Kék szeme gyönyörködve pihent rajtunk. Még dúdolta is a melódiát. Apánk is bejött a szobába. Melléje ült. Figyelte táncunkat és időnként meg-megcsóválta a fejét. — Na, aki ezt kitalálta! Kinevettük. — Apuka ezt nem érti. — Nem is kell ehhez nagy értelem. Csak nevettünk rajta. Anyánk velünk nevetett. Pajkosan, gyerekesen. Mindig a fiatalokkal tartott. i—Ne morogjon öreg úr, hadd táncoljanak. — Méghogy én öreg úr? A rádió keringőbe kezdett. Apám megfogta anyám kezét. — Hát akkor jöjjön öreg asszony egy fordulóra. — Átölelte anyánkat, és szép, lassú keringőbe kezdett. Anyánk lábujjhegyen forogva igyekezett nagy lendületeit behozni. Hirtelen a szivéhez kapott. — Jaj, nem való már ez nekem. Nem bírja a szívem, — mondta kipirulva. Csodálkozva néztünk rá. — Ma egy kicsit fáradt vagyok, — magyarázta. Aztán minden átmenet nélkül: szeressétek egymást gyerekek és a jó Istent ne hagyjátok el soha — mondta —, mert talán valami sötét árnyék suhant át a lelkén. — Jó, jó, hagyja most ezt, anyuka, — mondtuk. Tovább táncoltunk és az emlékünkből már ki is esett, amit mondott. Legalább is akkor azt hittük. Nem tudtuk még. hogy néha a szavak milyen kísértetiesen visszajárnak. Szórakozásainkat pihenve, az S hangja ébresztett bennünket másnap. — Keljetek fel, mindjárt elsőt harangoznak. — Igen — feleltük kórusban —, de egyikünk sem mozdult. — Keljetek fel, mindjárt másodikat harangoznak, — hallottuk Ismét, és mire elhatároztuk magunkat, valóban megszólalt a templom harangja. Ezalatt anyánk már fekete ünneplőben járt-kelt a házban. Bársonyos, fehér bőre mandulaszappanszagú volt, simára fésült szőke baját nagy kontyba tűzte. Minden alkalommal újra- meg újra elgyönyörködtem benne. — Olyan szép az anyuka. —Ugyan már, öregasszony vagyok én, — mondta, de tudtuk, hogy mégis örült a bóknak. A tükör felé fordult ilyenkor és lopva végig nézett magán. — Édes fiam, a fekete ruhádat vedd feL Isten házába mész. Te pedig kislányom ne fesd ki a szádat. — Jó, jó, — mondtuk és testvérem felvette világosszürke ruháját, mert a leányszemeknek akart tetszeni, én pedig a divatos fátyol alatt élesebbre húztam számvonalát. Így is tetszettünk azért neki. A gyerekei voltunk. De a szívén mindig ott volt a féltés. Jaj csak az a Pest, az a nagyváros el ne rontsa őket. Harmadik harangszónál fekete kalapot tett a fejére, kis táskáját karjára akasztotta, kezébe vette feketecsattos imakönyvét és már indult volna, ha mi készen vagyunk. De egyikünk még a cipőjét fűzte, a másik a kesztyűjét kereste. — Siessetek, már megkezdődött az ének is. Futólépésben igyekeztünk kifelé, utolsó percig igazgatva magunkon valamit. —i Karoljatok belém, nehogy elcsússzam, — mondta karjait nyújtva. Vigyázva, lassan lépegetett gyermekei karján. Nagyon boldog és büszke volt. Mosolyogva köszöntgetett a tempiombaigyekvők felé. — Jó napot, Kati néni. Igen, a gyermekeim. Megjöttek. — Szépen megerősödtek. És a fiatal úr de szép szál ember lett. ■— Orvos. — Szép mesterség, Isten segélje. Mentünk egymásba karolva hármasban a templomba. Fiatalok voltunk. Nem tudtuk felmérni, mi az, amikor az ember még vezetheti az édesanyját. * ...Aztán elfutott öt év. A háború elszakított, a béke visz- szaadott bennünket egymásnak. És a viszontlátás vasárnapján beharangozáskor megint hallhattuk anyánk szavát: — Fogjatok meg gyerekek, nehogy elcsússzam. — Belé- karoltunk és már tudtuk, hogy a háború alatt Isten tenyerében voltunk. És szorosabban fogtuk anyánk karját. . * ...Egy hét sem telt el, hogy visszajöttünk a fővárosba és máris megint otthon voltunk. Hideg, fagyos téli szél fújt, fényesre seperte a jeget. Mikor a harangok megkondultak, egymásba karoltunk. A korhadó-fájú szent Mihály lován hangosan csikorgott a koporsó. — Karoljatok beiém gyerekek, hogy el ne csússzam, — hallottuk egészen tisztán, aztán ahogy mentünk utána fekete ruhában, testetlen arccal... — szeressétek egymást. — Hallod? — kérdezte öcsém. — Ezt mondta mindig. — És emlékemben kutattam a harmadik mondat után. A napokban aztán, nagy egyeáül- valóságomban, eljött hozzám a harmadik is... a jó Istent el ne hagyjátok... Gyarmathy Irén Anyák napja van. Mi keresztyének ezen a napon Jézus Krisztus által gondolunk az édesanyákra. A virágba öltözött kertek minden pompája, a megújhodott természet minden lágyan simogató zöldje kevés volna ahhoz, hogy igazán tudnák őket köszönteni. Őket, akik élettel ajándékoztak meg minket. Őket, akik minket, kicsiny és felnőtt gyermekeket, ma is féltő szeretettel ölelnek át. Kedves Édesanya, aki ma ezt az Írást olvasod, fogadd el tőlünk e néhány sort. Virág helyett ezzel köszöntünk. Sorainkkal bekopogtatunk a bérházak ajtaján. Sütés-főzés közt köszöntünk titeket, városi anyák. A szeretet és a köszönet soha el nem lankadó szárnyán odarepülünk a falusi kiskertekbe, ahol éppen virágjait öntözi egy édesanya. Bekopogtatunk magányos anyákhoz, akiket elfelejtettek gyermekeik. A kegyelet drága emlékével keressük fel azoknak sírjait, akik már nem tudják elrebegni az anyai szív minden féltését ebben a mondatban: Gyermekem, nagyon vigyázz magadra! _ KÖSZÖNTÜNK TÉGED, VÁROSI ÉDESANYA! Mennyit fáradsz családodért! Az üzemi és hivatali műszak után odaállsz a mosógép mellé, hogy gyermekeid holnap tiszta ruhában menjenek óvodába, iskolába. Vacsora után még arra is jut időd, hogy kikérdezd a leckét. És amikor az utcák kihalnak és az ablakszemek becsukódnak, akkor te kiülsz a konyhába és előveszed a szakadt harisnyát és a tépett nadrágot. Mindenre jut időd és mindenre futja gyönge erőd. Mert édesanya vagy! Te soha sem lehetsz fáradt, neked nincs ünnepnapod, te nem ismered ezt a szót: unalom! Anyák napján az Istentől kérünk erőt, hogy ez az anyai szív soha el ne fáradjon bennetek, városi édesanyák, mert a ti szívetek dobbanását veszik át gyermekeitek, leányaitok, fiaitok. És amilyen ütemben, amilyen felelősséggel dobog a ti szívetek, úgy fog majd a holnap édesanyáéi is dobogni. Kismamák! Ti egy új társadalomba szülitek ma gyermekeiteket és új jövő felé haladtok gyermekeitekkel együtt. Es hogy az az ismeretlen holnap szép és boldog legyen mindnyájunk számára, ez rajtatok is múlik: ha nem fáradtok el a legdrágább tisztségben, hogy édesanyák vagytok! KÖSZ ÖN TLEK TÉGED, FALUSI ÉDESANYA! Kérges tenyeredet lágyan megsimogatom, kirepedezett kezed megcsókolom! Köszönnek téged, baranyai édesanya, akit ismerek. Egy életen át egyedül álltái be a sorba, hogy a kukorica ne maradjon kapálatlanul. A nap még csak sejttette magát a Tenket oldalán, amikor te már hátadra kötött batyuban kislányoddal együtt kerested a leggazosabbat. Kora tavasztól késő őszig a mező volt az otthonod. Azóta már elfáradtál. A naplementék már nem találnak a hegyoldalban, mint ükkor. Nagymama lettél. De egy munkás élet minden fáradalma, az özvegység minden keresztje sem tudta elfelejtetni azt, hogy édesanya vagy. Még ma is te vagy az első, aki kilép a kis falusi ház udvarára. Ét este csak akkor vagy nyugodt, ha te zárod be a kiskaput. A takaros kis ház, asszonyl&nyod boldog arca, kisunokád mosolya nemcsak egy szorgos asszonyt köszöntenek, hanem az édesanyát is. Tudom, ma még sok a gondotok nektek, falusi édesanyák. De már utolért titeket is az átalakulás nagy melegsége, amely nem felperzseli a szíveket, hanem lángragyújtja. Boldoggá tesz mindnyájunkat! És e boldogságban megvan a ti helyetek js. Dolgozzatok és szeressetek! Dobogjon a ti szívetek is együtt minden édesanyai szívvel szerte a világon és akkor, ami a legfontosabb minden ember számára, a béke örökké dicsérni fogja a ti kérges tenyereteket, a fehér kenyeret, az anyai szíveteket! KÖSZÖNTÜNK TITEKET, EGYEDÜL ÉLŐ ÉDESANYÁK! A ti szíveteket ma különösen is nagy szomorúság tölti el. Egyedül maradtatok. Akiket fájdalommal szültetek és sok féltéssel neveltetek, azok jeltelen sírban nyugszanak vádoló fejfájaként egy esztelen háborúnak. Vagy azért vagytok egyedül, mert itthagytak benneteket, hogy egy idegen földrészről írják néna-néha néhány sorban: azért szeretlek, édesanyám! És esténként, amikor sötét szobátokban rátok szakad az egyedüllét minden terhe, vajon elég vigasz-e, hogy valahol messze élnek még a gyermekeitek? Szerető szó, gyermeki kacaj és orgonacsokor helyett azokat is köszöntjük, akiket ezen a napon „elfelejtenek" felkeresni gyermekeik. Nexő, a nagy dán író mondja egyik könyvében: egy anya fel tud nevelni nyolc gyermeket is, de sokszor nyolc gyermek nem tud eltartani egy anyát. Ezt az igazságot ti érzi- tek a legjobban! Anyák napján mégis teljék meg szívetek, a fájdalom ellenére is, örömmel: Isten néktek az anyai szerétéiért gazdagon meg fog fizetni! AZ EMLÉKEZÉS FÁJDALMÁVAL GONDOLOK AZOKRA AZ ÉDESANYÁKRA, akik már elköltöztek a családi otthonokból. A temetőkben nyugvó, elporladt szívű édesanyákra. Van nekem egy temetői ismerősöm. Egy édesanya. Soha nem ismertem, nem is beszéltem vele. Arcának jóságos vonásait csak a síremlékbe helyezett fényképről ismerem. A sírkőre ezek a verssorok vannak vésve: ....Az anyasziv síron túl is szeret Óvó kezed még onnan is vezet." Akik állították ezt az emlékkövet, azok tudják és érzik, hogy az anyai szív még a síron túl is tud szeretni. Mert ezt a szívet nem lehet kitépni, megölni, eltemetni. Áldott emlékezetű édesanyák! Pihenjetek sírotokban. Ha a virág, melyet sírotokra viszünk, el is fog hervadni, de „óvó kezed" simogatását sohasem fogjuk elfelejteni! KÖSZÖNTÜNK TITEKET, ÉDESANYÁK, Keleten és Nyugaton, Északon és Délen! Fehéreket, barnákat, sárgákat és feketéket! A ti szivetek mindenütt egyformán szeret és áldoz! Elégtek a mindennapi szeretetben és feláldozzátok magatokat érettünk, gyermekekért. Az anyai szív erejével alkossatok kört az egész földön s kiáltsátok a magatok nyelvén mindenki felé: Béke! Így óvjátok a kör« ben játszadozó és élni szerető kicsiny és felnőtt gyermekeiteket, minket! VÉGÜL KÖSZÖNTLEK TÉGED, ÉDESANYÁM! Isten kegyelmes hozzám, mert még magam mellett tudhatlak. Őszülő hajad megsimogathatom, ráncos kezed megcsókolhatom. Valamikor — nem is olyan régen — számomra még Te voltál az óriás az emberek között és én a törpe. Ma én vagyok az óriás és Te a törpe. És, hogy ezt így láthatom, ezért elfolyt az életed, mint unokád kezéből a homok. Megőszült a hajad, mintha dér lepte volna be. Ráncos lett kezed, mintha állandóan az én kisingeimet mosnád. Arcod rám* caiban a könny ma már nem gyémántcsepp nékem, hanem egy öregedő élet fájdalma és kínja! Anyám! Ezen a mai napon, az anyák napján Isten kegyelmébe ajánlak téged és minden édesanyát., És Peer Gynt szavaival búcsúzom Tőled és minden édesanyától, aki így köszön el Aase anyától, akit „átmesélt" a halálba: *Köszönöm a gondot, a könnyet, a vesszőt és a szidást! Karner Ágoston Dr. BRUCKNER GYŐZŐ 1877—1962. K
