Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-04-22 / 17. szám

Jézus Krisztus feltámacTásá­nak ünnepe mindig középponti jelentőségű volt az egyház tör­ténetében. Noha húsvét volt az egyházi esztendő legkoráb­ban kialakult ünnepe, mégis bizonyos időre volt szükség ahhoz, hogy az ünnep körvo­nalai kibontakozzanak. A HÚSVÉTI ÜNNEP KIALAKULÁSA A keresztyén egyház kez­detben a zsidó szokásokhoz alkalmazkodott. A pogányke- resztyének is megülték a szombatot, és a zsidó húsvéti ünnepet, a passah-ot. A vasár­nap, mint az Ür feltámadásá­nak emlékünnepe, a 2. század eleje óta vált általános gya­korlattá. Az öröm napjának tekintették. Ezen a napon nem térdelve, hanem állva imád­koztak. Az egyházi év első ünnepe a húsvét, vagy passah-ünnep volt. Ebben az ősegyház kez­detben a Jézus halálára és feltámadására vonatkozó ese­ményeket együtt ünnepelte, s csak később lett a feltámadás mozzanata az uralkodó gondo­lat. Jézus szenvedésének em­lékére nem tartották elegen­dőnek halála napját, Nagy­pénteket, hanem ehhez előző­leg bűnbánati és böjtnapokat csatoltak, ezek számát sok in­gadozás után negyvenben ál­lapították meg. Ennek zára­dékát a Nagy hét képezte, amelynek Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat vol­tak a kiemelkedő napjai. Az utóbbi napot követő éj, a hús­vét vigiliája átmenetül szol­gált a feltámadás ünnepére. A húsvét és pünkösd közé eső 50 nap mind örömnap volt, amelyek fényüket a húsvéti feltámadás felől nyerték. A HŰSVÉT FELÖLI VITA Húsvét ünnepének idejére és módjára nézve eltérő gyakor­lat fejlődött ki. Az egyházi atyák közül többen Pál apos­tol után (1 Kor 5,7) Krisztust a zsidó passah-bárányhoz ha­sonlították, aki mint ártatlan húsvéti bárány, megáldozta- tott érettünk. Eszerint húsvé- tot pontosan a zsidó ünnep napján ünnépelték meg, ni­szán hónap 14-én, de termé­szetesen keresztyén értelem­ben. Ján. 18,28. szerint Jézus Krisztus niszán hónap 14-én halt meg, ezért a kisázsiai ke­resztyének ezen a napon ül­ték meg Jézus halálának em­lékét, akár péntekre esett, akár nem, és 16-án tartották Húsvét az egyháztörténetben a feltámadás ünnepét. A hús­vét előtti böjtöt Jézus halála idején délután 3 órakor fejez­ték be. Azután Űrvacsorát vettek, majd ezt szeretetven- dégség követte. A pogánykeresztyének nyu­gaton ismét más ünneplési módot követtek. Hogy a fel­támadási ünnep vasárnapra essék, Jézus halálának emlé­két, ha niszán hónap 14. nem péntekre esett, a 14-ét követő első pénteken ülték meg, a feltámadás ünnepét pedig az azt követő vasárnapon. A nyugatiak Jézus halála nap­ját gyásznapnak tartották, s a böjtnapokat kiterjesztették a feltámadás napjáig. Ezek az eltérő irányok egy ideig minden súrlódás nélkül megfértek egymás mellett. Vita akkor támadt, amikor 160 körül Polykarpus smyrnai püspök Rómába ment, és a húsvét felől Anicetus római püspökkel értekezett. Anicetus a nyugati gyakorlatot a ha­gyománnyal védelmezte, Poly­karpus pedig a kisázsiai gya­korlat mellett azzal érvelt, hogy János és a többi apostol is úgy ünnepelte a húsvétot. Egyik püspök sem tudta meg­győzni a másikat s a kérdés eldöntetlen maradt. A húsvét-vita akkor vált élesebbé, amikor Viktor ró­mai püspök képzelt fölénye tüdatában a nyugati gyakor­latot a kisázsiai egyházakra is rá akarta erőszakolni s a kis­ázsiai püspököket kirekesztés­sel fenyegette. Erre Polykra- tes efezusi püspök a kisázsiai egyházak nevében visszauta­sította Viktor haltalmaskodá- sát. Viktor válaszul kirekesz­tette a kisázsiaiafcat. Ezt az el­járását azonban még a kör­nyezetében is rosszalták. Ire- naeus lugdunumi püspök a galliai egyházak nevében bí­rálta Viktort, aki kész volt széttépni a Krisztus testét, ahelyett, hogy a keresztyén szeretetre figyelt volna. Ire- naeus közbenjárása sikeres volt, a béke helyreállott, mindegyik egyház megmaradt a maga gyakorlata mellett. A nicaeai egyetemes zsinat 325-ben zárta le a húsvét-vi- tát, s a római gyakorlatot ér­vényesítette. Eszerint niszán hónap 14-ét, a húsvétot úgy kell megállapítani, hogy az a tavaszi napéjegyenlőséget kö­vető első holdtölte utáni va­sárnapra essék. Ekkor állapí­tották meg a húsvétot meg­előző nagyböjt időszakát is. A nagyböjtöt a húsvét előtti he­tedik hét szerdájával, ham- vazó szerdával kezdték meg. A nicaeai zsinat előtt kele­ten volt olyan szokás is, amely szerint az egyházi évet húsvéttal kezdték, hogy ezzel is kifejezésre juttassák hús­vét középponti jelentőségét. A nicaeai zsinat külsőségei­ben is rendezte húsvét ünne­pét. A feltámadott Jézusról szóló ige az egyháztörténet csaknem kétévezredén át hangzott világszerte. A húsvé- tok hosszú sorozatából most csak egy húsvétot emelek ki, Augusztinusz húsvétját AUGUSZTINUSZ HÜSVÉTJA 387 húsvétján Ambróziusz püspök Milánóban megkeresz- i telte Augusztinuszt, 15 éves | Juhász Gyula: A FÖLTÄMADOTT Latrok között a gyászos, csonka péntek. Hasadt kárpitja a mogorva égnek. Az ecet és epe, a szörnyű lándzsa, Már messze, régen elmaradt utána. Mögötte áldott harminchárom éve, Előtte: az öröm mély messzesége. És negyven napra, hogy az égbe tartott Úgy hívták, vonták még a földi partok. Oly idegenül tündökölt a menny még S oly szédítőnek tűnt a végtelenség. Folyton lenézett, búcsút mondva halkan És fájó szívvel szállt a szűz magasban. S a ragyogó azúron át a lelke A Genezáret kékségét kereste. n. Negyven napig még a földön maradt Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben, Szivében érezé a szent tavaszt. A gyermekek közt játszott és mesélt Virágát derűs homlokára fonta, Ujjongva mondta: Ö élet, te szép! Negyven napig még a földön maradt. Ragyogó lelke távol ködbe látta a koponyák hegyét, az árnyakat. Egy orgonavirágos hajnaltájon oly könnyű lön a teste, mint a fény S elszállt némán a mennybe: mint egy álom. fiával együtt. Augusztinusz nagy kitérő után érkezett meg élete döntő húsvétjához. „Val­lomások” című könyvében Is­ten színe előtt mondja el élet­folyását. Apja „vékony jöve­delmű thagastei polgár volt”. Csak élete legvégén keresztel- kedett meg. Anyjáról, Móni­káról, felejthetetlen bájjal és gyöngédséggel írt Auguszti­nusz. Anyja tiszta keresztyén hite és élete mindig vonzó példaként hatott rá. Apja anyagi erején felül áldozott fia gondos szellemi kiművelé­sére, azonban az ifjú az észak-afrikai Karthágóban rossz társaságba került. Köz­ben Monika könnyek között tusakodott fiának megtéríté­séért: „Hűséges szolgálód, az én anyám, több könnyet sírt el színed előtt, érettem, mint amennyit az anyák gyerme­kük temetésénél szoktak on­tani. Sírt, mert látta, hogy halott vagyok a hit és vallás számára, amely a Te ajándé­kod volt őbenne, Uram” (Val­lomások). A szónoklat tanáraként mű­ködött Karthágóban, azután Rómában, majd Milánóban. Itt nagy hatással volt rá Ambróziusz püspök igehirde­tése, amit az utána utazott anyja még jobban elmélyített. Megkezdődött a nagy tusa Augusztinusz életében': más akarta a keresztyén életfoly­tatást, de még vissza-vissza- esett régi magatartásába. Meg­térésének híressé vált törté­netét a Vallomásokban úgy írja le, hogy messziről jövő hangot vélt hallani, amely ezt mondta: „Vedd, olvasd! Vedd, olvasd/” Utána nyomban a Szentírást vette elő: „Megra­gadtam s fölnyitottam és el­olvastam némán azt a sza­kaszt, melyre legelőbb esett pillantásom: „Mint nappal, ékesen járjunk, nem tobzódá­sokban és részegségekben, nem bújálkodásokban és fes- lettségekben, nem versengés­ben irigységben: Hanem öltöz­zetek fel az Űr Jézus Krisz­tust,’és a testet ne tápláljátok a kívánságokra” (Rm 13, 13— 14). Amint a mondat végére értem, mintegy a biztosság fé­nye tódult szívembe s a két­ségnek minden sötétsége el­oszlott”. 387 húsvétján Augusz­tinusz számára Krisztus való­ban feltámadott. Augusztinusz később püspökké és az egyház egyik legnagyobb tanítójává lett. Hosszú évszázadokon át merítettek Augusztinusz teoló­giájából az egyház legjobbjai és tanítása csaknem ezer év múlva a róla elnevezett szer­zetesrend legnagyobb tagjá­nak, Luther Mártonnak az életművében teljesedett ki. Augusztinusz húsvétján ak valóban nagy gyümölcse volt: Krisztusban indult el új élete. Dr. Ottlyk Ernő IMÁDKOZZUNK János 20,1—9. Jézus Krisztusunk! Sírod körül ott voltak a szerető tanít­ványaid. Oda vonzotta őket a hála és a kegyelet. Vond a ml szívünket is közel magadhoz, hogy húsvét ünnepe ne a feltá­madás tantételének megfontolása legyen csupán számunkra, hanem személyes boldogság, hogy Te, a mi irgalmas Megvál­tónk, nem vagy halott, hanem élsz, velünk vagy, a miénk ma­radsz örökké. Mj sem láthatunk mást az egyházban, mint tanítványaid láttak az üres sírban: az emléked jeleit. Add, hogy hitünk mégis megragadjon Téged a láthatatlanul valóságost és múlhatatlanul élőt. Tedd az ünnepi istentiszteleteken való részvételünket a Te élő voltodba vetett hitnek megújulásává, hogy oltár, biblia, fe­szület, gyertyák, az orgona, ének, imádság, igehirdetés külső burka mögött Veled találkozzunk, a Feltámadottal. Hirdettesd hatalmasan feltámadásod evangéliumát a gyülekezetekben, hogy mindnyájan megértsük és lelkűnkbe fogadjuk a húsvéti evangéliumot. Cselekedd, hogy a keresztyénség ne legyen a halott múlt ápolója csupán, hanem a valóságos jelen szolgálója. Növeld bennünk a felelősséget korunk kérdései iránt. Állíts bele ben­nünket jelenünk nagy ügyeinek, népünk és az emberiség szol­gálatába. Áldj meg a húsvéti bizonyossággal és örömmel úgy, hogy abból erő származzék az emberekért végzendő munkánk­hoz. Tedd, élő Jézusunk, egyházunkat élővé, hogy elvégezze feladatát a mában. Ámen. MÁRIA! — AZ ISTEN IRGALMAS VOLT HOZZA; rövid ideig szenvedett. — Igen — hagyta helyben a magdalai Már ria — rövid ideig, de borzasztóan. — Én most láttam először kivégzést. És éppen őt kellett látnom — válaszolta Mirjam, a Kleopás felesége. A harmadik asszony, Má­ria, alig tudott vigasztalódni, ö a kivégzett anyja volt. Összetörtén ült, tulajdon gyer­mekét gyászolva. Temetés után a gondolat rátapad a halott­ra. Semmit nem lát, semmit nem hall az ember és szava sincs. A szívben azok a hú­rok szakadnak el, amelyek a legszebb hango­kat adják. Ezért kíséri a gyászt csupán fáj­dalmas sóhaj. Az asszonyok is döbbenetes űrt éreztek. Mintha a nyüzsgő város is üres lenne, vigasz­talan, süket falaival együtt. Vigasztalan­nak, értelmetlennek és sivárnak látták az életet. Beszélni is alig volt kedvük. Egy- egy gondolat kért közlést a nyelv hangsze­rén és tudták, hogy ugyanaz a vízió foglal­koztatja mindnyájukat. Ha a Magdalából való Mária azt mondta: „Alig bírta szegény a fát cipelni”, Mária, az anya hangosan fel­zokogott és Mirjam folytatta: „Simont meg­áldja az Isten, segített.” Ha Mirjam szólalt meg: „Undorító volt a római viselkedése”, — Mária már fűzte is tovább: „De a százados­nak volt szíve.” Az anya tenyerén már alig volt bőr, úgy tördelte kezét. AZUTÁN MÉG• NEHEZEBBÉ ÉS ELVI­SELHETETLENNÉ TETTE ezeket az órákat az, amiről Péter, meg András, meg János is többször szóltak: Jézus ártatlan volt. Ártat­lan és milyen gyorsan halálra ítélték. Éjjel elfogták. Korán reggel Pilátushoz vitték az Antónia-erődbe, délelőtt áthurcolták Antipás- hoz, a Heródes-palotába, onnan ismét Pilá­tushoz. A napóra éppen delet mutatott ts már megragadták a hóhérok. És alig néhány óra és már a halál birodalmában járt. Ez szörnyű és igazságtalan! Egy ártatlan embert, akiről Pilátus is, Heródes is kijelentette, hogy nem talál benne bűnt, mégis kivégeztek. Micsoda hatalmai játszották közre a gonoszságnak, hogy így történt?! Vagy ilyen olcsó az ártat­lan ember vére? Azután tudták, hogy Jézust azért kínozták meg, mert így akarták megpuhítani a vérre szomjazó tömeg szívét. A tömeg hangulatán azonban nem a higgadt ész, hanem a főpa­pok gonoszsága volt az úr. És így többszörö­sen szenvedett. Kinek mondhatják el mind­ezt? Ki lesz az, aki mer''-■’Ugatja és orvosolja ezt a mérhetetlen igazságtalanságot? A tanít­ványok is csak lótnak-fútnak, mint az álom­kórosok, ahelyett, hogy a törvény védelmét keresnék. — Tőrvény ■= mondja Mária Magdaléna = a törvény ellenünk van. A törvény azokat védi, — és Jeruzsálem előkelő negyede felé mutatott. Az ablakból jól látszott a főpap palotája, mögötte hatalmas tornyaival a Heródes-palota, a templom és Heródes palo­tája között a Fórum, a színház és a Makka- beus-palota. Itt élték életüket azok, akik a törvényt csinálták önmaguknak. — Igen, az ő törvényük a mi szenvedésünk és nyomo­runk. ÍGY TÖPRENGTEK MÁR MÁSODIK NAPJA. Olykor rájuk nyitottak a tanítvá­nyok közül némelyek csendesen, mély gyászt kifejezve arcukon, aztán tovább álltak. He­lyüket keresték, vagy tán önmagukat. Egye­sével jöttek, szétszórtan. Alig tudtak egymás­ról és miután új híreket nem hallottak, to­vább bolyongtak a városban. Péter hozta azt a hírt, hogy egy Arimáthiából való József temette el őt. Szépen és úgy, ahogy illik, egy új sírba. Ez is nagy dolog. Áldott legyen a cselekedete. János viszont azzal állított be, hogy ott járt, ahol eltemették. Egész közel merészkedett a sírhoz, őrzik, és egy olyan nagy kőlap borítja, hogy hatan sem tudnák megmozdítani. Erre felfigyeltek az asszonyok. — Ilyen nagy? — kérdezte csendesen Mir­jam. — Igen, — felelte János — legalább nem tudják meggyalázni a holttestet. A szüned- riumtól az is kitelne. — De ha ilyen nagy, akkor hogyan mozdít­juk mi el? Mert holnap kivinnénk az olaja­kat. — Nem kell «háborgatni. Nyugodjék csen­deseit, — válaszolta János. — Pedig mi elmegyünk — folytatta a mag­dalai asszony és a többi rábólintott. — Lesz, ami lesz. Ha tíz körmömmel vájom is ki a követ, testét akkor is bekenem. MÁRIA LELKESEDÉSE ÁTRAGADT A TÖBBIEKRE IS. Mindnyájan úgy érezték, hogy körmeikre lesz szükség. János pedig Péterhez sietett és szólt arról, hogy holnap, a hét első napjának reggelén kimennének együtt a sírhoz. Jöjjön ő is, talán szükség lehet az erejére. A többieket már nem találta. Azok aznap már nem is jöttek el. Nehezen múlt a nap, még nehezebben az éjszaka. A gyászolók csendben virrasztottak. Már második éjjel a szemüket sem hunyták le. A mécsesből kiégett régen az olaj, na­gyot lobbant és koromsötét lett a szobában. A fájdalom szétterpeszkedett és betöltötte feketeségével a szobát, az udvart, a várost, az eget. Jézus halott! A virradatot nem a kakas jelezte. Az ér­ző szívek hamarabb tudták, hogy elmúlt a szombat és kezdődik egy új nap, amikor ki­mehetnek a sírhoz és megérinthetik a halot­tat. A gyolcsokat, olajakat elkészítették. Má­ria, a Jézus anyja és Mirjam elindultak, hogy megkeressék a tanítványok közül leg­alább Pétert és Jánost. Róluk tudták, hogy hol tartózkodnak. A magdalai asszony alig bírta visszavárni őket. Háromszor is kiment az utcára. Nem jönnek! A Nap keleten már narancsszínűre festette a firmamentet. A város falai, a bástyator­nyok körvonalai kezdtek kibontakozni a sö­tétségből. Sőt, a falakon túl, az Olajfák he­gye, mint a teknőc páncélja, púposodon az ég felé. Mária a hajnali csendben egyetlen­egy koccanást sem hallott. Nem jönnek! Aztán gondolt egy merészet! Kendőjét vál­lára hajtotta, magához vette a dolgokat és elindult. Elment a főpapi palota előtt, mély undort érzett. Heródes palotája előtt, itt né­hány őr bóbiskolt a kapuban. Szíve heve­sebben dobogott. Azok nem ébredtek fel. A girbe-gurba utcákon áthaladva odaért a vá­roskapuhoz. Kiment. A várfal tövében, nem messze a Golgothától, voltak a sírok. Hosszú sorokban némán és békességben feküdtek egymás mellett hideg kőágyukban a halot­tak. Itt egyformák voltak mindannyian. Nem volt köztük úr és szolga. Ki tudja mennyi ellenség békült meg egymással ebben a biro­dalomban? ODAÉRT AZ ÚJ SÍRHOZ. Nyitott. Se kő rajta, se halott benne. Máriát hideg félelem fogta el. Megfordulna, de a nyitott sír most az egyetlen erős támasz. Ha megfordul, ösz- szeesik. Megmagyarázhatatlan erőt adott a nyitott sír. Aztán nehézkesen, szabadulva a sír vonzásától megfordult. Remegve rohan vissza a városba. A kapun belül a kanyargós utcában, — és milyen szerencséje volt —•, találkozott Péterrel és Jánossal: — Ellopták az Urat — lihegte — ellopták, mit tegyünk? — Leejti az olajos edényt, sze­rencsére r^em tört össze, csak. kifolyt belőle egy kevés. A por úgy itta be, mint szomjas vándor a korty vizet. PÉTERT ÉS JÁNOST MINTHA NYÍLBÓL LŐTTÉK VOLNA KI. Választ sem adtak, úgy rohantak a sírhoz. János fiatalabb, meg­előzi Pétert. A magdalai asszonynak már nincs annyi ereje, lassan támolyog a vég­nélkülinek látszó úton. ő is a sírhoz tart. Amikor odaér, már egy tanítvány sincs ott. Csak ő egyedül. Ebben a zűrzavarban elke­rülik egymást. Ott áll egyedül egy nyitott sírral szemben. A derengésből hajnal, a hajnalból tündöklő reggel lett. A nap sugarai tékozló bőséggel aranyozták be az ébredő, rossz lelkiismeretű várost. Mária sir. Patakokban folyik a könnye. Rettenetesen egyedül van. Senki sincs mel­lette, üres a sír is. Megtapogatja a kőszegé­lyeket, esetlenül forgolódik. Hihetetlen, amü lát. A kőlap, mely olyan iromba és hatalmas, hogy megmozdítása sem juthatna eszébe, most ott hever oldalt, mint a legyőzött halál utolsó jele. Ha ő mégegyszer láthatná az Urat! Még így holtan is! Ez volt az utolsó vágya! És amint könnyein keresztül a kösírt bámulja, valaki nevén szólítja: — Mária! Mint tőrszúrás nyilait beléje a hang. Éde­sen és fájdalmasan, közelről és mégis távol­ról, ismerősen és idegenül, de biztatóan: Má­ria! Nem, ebbe beleszakad a szíve, ha ez igaz! De igaznak kell lennie, mert így senki sem tudta kimondani a nevét, csak Jézus. Így senki sem tudta megszólítani őt: — Mária! — Mária megfordult és örömé­ben csak egy fuldokló hang tört ki belőle: — Mester! Húsvét reggele beborította a világot. Rédey Pál I , *

Next

/
Thumbnails
Contents