Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-04-08 / 15. szám
Fórum toéi/sac inden emberi név mögött valójában egy egész emberi élet áll. Mondd ki a gyermeked nevét és megjelenik előtted egy bájos kis gyer- mekarc, egy nevető szempár, egy drága tavaszi napsugár. Mondd ki a párod nevét és megjelenik előtted egy másik, téged hűségesen kísérő élet, akitől annyi szeretetet, armyi szépséget és boldogságot kaptál. Mondd ki az édesanyád nevét és még a temetőből is visszajár hozzád az anyacsók, az érted hullott könnycsepp, az otthonod pihentető és átölelő, elringató csöndje. Mondd ki Istennek a nevét és megjelenik előtted mindaz, ami Isten gondviselő szeretetéből ajándékként került az életedbe. Szeretném azt is elmondani, hogy valahányszor kimondják, vagy leírják ezen a földön a nevünket, olyankor mindig történik valami az életünkkel. Ezért nem mindegy, hogy ki mondja ki és hová írják nevünket. Más az, ha a szeretet szólít meg, vagy ha a gyűlölet és az irigység sziszegi el valahol a nevemet. Más az, ha a boldogság anyakönyvébe írnak be engemet és más, ha egy temetői fejfába kezdik bevésni a nevemet. Sorsdöntő dolog a számomra, hogy hol van leírva és kinek az ajkán hangzik el a nevem. Sajnos azonban sokszor megfakuló név lesz a nevünk! Sokszor homályba és árnyékba kerül az életünk. Pedig hogy szeretnénk úgy nézni az életünkre, mint a magunk sikerére. Egyszer egy festőművész műtermében jártam. Éppen akkor érkeztem oda, amikor elkészült az életének egyik legszebb alkotása. Ott állt a kész kép előtt és a kép sarkába akkor írta oda a nevét. Hogy ez a név mutassa majd sokaknak, hogy ezt a művet ő készítette, ez az ő alkotása. — Nem így élünk-e sokan ilyen álmokkal és ilyen imádságokkal, hogy az életünk olyan sfeép kév lesz, amelyik alá egyszer boldogan odaírhatjuk a nevünket: ezt én csináltam. ztán lassan kiderül, hogy az életünk nem egy részletén megfakul a nevünk. Megfakítja a bűn. Nagyon sokszor a magunk bűne, hibája, tévedése. Milyen szépnek festette az álmunk például a boldogságunkat, az otthonunkat. A párunk és a gyermekünk arcát. Milyen sokszor álmodtuk mennyországnak az- otthonunkat és aztán látni kell, hogy mégis sokszor elrontjuk mi magunk pokoli pillanatokkal ezt a mennyországot. Néha megszáll az ördög és sokszor percekig nem értjük meg egymást. Mintha egy idegen nyelvet beszélnénk ilyenkor: a haragnak, az önzésnek, a türelmetlenségnek és a sze- retetlenségnek alvilági nyelvét. Milyen sokszor nem ismerünk rá önmagunkra. Köny- nyes kibékülések perceiben döbbenünk rá arra az idegen tűzre, amit a bűneink gyújtottak. fel bennünk. Mennyire megfakul ilyenkor a nevünk az otthonunkon! Vagy bemegyünk a munkahelyünkre vidáman és jókedvűen. Szeretünk dolgozni, mert Isten munkatársai vagyunk mindenütt, mert a munkából lesz a kenyerünk és az örömünk, mert az a hitünk, hogy Isten áldása van a kezeink munkáján és az a reménységünk, hogy munkánkkal is, akármilyen kicsi is, szebb, boldogabb és békésebb lesz a világ és akkor egyszerre csak az történik, hogy valaki a gonosz szavával, az irigy mozdulatával, a bűn indulataival a legnagyobb értéket, a szívünket, a munkánk kedvét és örömét töri össze és többé már nem férünk össze emberek és testvérek Isten mindeneket befogadó nagy műhelyében. Menynyire megfakul ilyenkor a munkánk mellett nevünk! Vagy elmegyünk a templomba, a gyülekezetbe. Az Isten családjába. Ügy kellene lenni, hogy az Ige otthonának népe valójában Isten családja legyen a szolgálatban, a szeretetben, a felelősségben, az élet nagy kérdéseinek a vállalásában. És milyen sokszor nem is ismetjük egymást. Menyire megfakul a nevünk sokszor a gyülekezetben. De magát az egész emberi eletet is egyszer szürkéidé szitálja az idő. Nem fordíthatunk hátat a halálnak sem, amelyik egyszer emlékek porával takarja be a legszebb földi nevet is. Hitünk szerint ezért nagy do’og az, hogy Jézus Krisztus azt mondja a tanítványainak. Örüljetek! örüljetek annak, hogy a ti nevetek fel van írva a mennybe. p'z először is azt jelenti, hogy Jézus felírta a nevünket a keresztfára. Ez a böjt egyik legboldogítób b örömhíre. Jázus azt a bűnt győzte le a kereszten, amelyik bennünk is sokszor elronthatja mindazt, amire születtünk: a jóságot, a tisztaságot, a gyermekarcot és a testvéri kéz melegét. Szoktuk úgy is mondani, hogy a>zt a bűnt győzte le, amelyik elronthatja rajtunk a Krisztusarcot, amelyiket pedig tisztán és igazán, békésen és szeretettel kellene végigvinnünk az életünkön. Nos a mi hitünk szerint az a böjt boldog mondanivalója, hozzánk szóló szelíd üzenete és hívogatása, hogy Jézussal tudunk újra és újra megbocsátani, megérteni és szeretni. Övele tudjuk újra elölről kezdeni mindenap az életünket. Vele mindennap kifényesedik a nevünk. Kifényesedik attól az örömtől, hogy Jézus bocsánatot és békességet szerzett nekünk, hogy újra érezhessük Isten szerete- tének minden melegét. Ügy is szoktuk ezt mondani, hogij Jézus a keresztfa után az Isten szerető szivére is odaírta a nevünket. Végül — ez a hitünk boldog böjti reménysége — hogy Jézus felírta a nevünket az Élet könyvébe. Ez a legdrágább névsor. Az Ö szavai szerint azok kerülnek ide, akik Öt szeretik, akik Benne bíznak, akik Reá bízzák a sorsukat. Drága névsor, ahol nem egyszer adnak ajándékot, vagy örömöt, hanem minden napon, minden órában és minden percben egy örökkévalóságon át. A böjt így lesz örömmé, munkává, kitáruló tavasszá, így lesz mindent és mindeneket átölelő és felemelő mozdulattá. Fel van írva a nevünk örökkévaló írással — örökkévaló szeretettel. De fel van írva a nevünk itt is, ezen a földön is. Fel van írva a küldetésünk, a munkánk, a segítésünk és a szolgálatunk. A kettő pedig mindörökre —, összetartozik! Friedrich Lajos EMBEREK - DARABSZÁMRA A gyászkocsi már üresen várakozott, a frissen hantolt sírnál is egyre kevesebben álldogálnak. Hazafelé indulóban ütötte meg fülemet a szó. — Még öt darab! Megdöbbentem. Csak nem eltemetendő halottakat mérnek itt darabszámra? Aztán észbekaptam: persze, a temetkezési vállalat embereinek az a fontos, hogy hányszor kell még ma végigcsinálniuk a munkát, talpig feketében, mozdulatlan arccal. Akárki belefásulna. Hát igen, darab ... S a képzetkapcsolás kereke fürgébben gördült, mint a gyászkocsié. 5—6 darabos napi „teljesítménnyel’’ az első világháború hatmillió halottját — mennyi is lesz? — három évezred alatt tudná „komplett szertartással”, egyenként eltemetni egy ilyen kis vidéki vállalat? De harminc év se telt bele, s Auschwitz egymaga meghaladta ezt a „termelést:’, és még így is csupán gyenge ötödrészét produkálta a második világháború összeredményé- nek. Milyen szomorúan meglepő, ha belejön az ember a ,,tárgyilagos” kifejezések használatába, mihelyst emberekről s halálukról számokban kezd gondolkozni. Máris az ötlött agyamba, hogy egy esetleges harmadik világháborút az emberiség közepesen sötét becslések szerint sem „úszná meg” hatszázmillió halottal. Iszonyú, szinte felfoghatatlan. Itt már- már kikapcsolódik az érzékelő akarat, mert nem bír farkasszemet nézni a vicsorgó gondolattal. IJogy is? A jelzett napi normával háromszázezer esztendő kellene ... Ah, képtelenség ... Vegyünk egy komoly, modern hamvasztó kombinátot. Eichmannék annak idején azért búsongtak, mert nem tudták halálgyáruk kapacitását napi tízezer fölé emelni. Pedig a maguk részéről igazán mindent megtettek, még a szertartást is megspórolták. Tehát húsz darab, egyenként napi százezres teljesítőképességű üzem másfél évi munkáját biztosítaná egy atomháború. (Hogy a számok emberhalált jelentenek, azt lehetőleg ne vessük közbe, úgyis csak zavarná az objektív számítást.) E termelési szint eléréséhez természetesen a szertartást is teljesen gépesíteni kellene. A különféle kategóriájú uma-rakhelyek fölött más-más gyászbeszédet közvetítene magnetofonról a hangszóró, az érintettek kora, világnézete és atomhalálának speciális neme szerint, úgymint: légnyomás, megégés, házösszeomlás következtében előállt fulladás, valamint roncsolás, közvetlen vagy közvetett sugárártalom, rémület miatti szívbénulás, fertőzetlen élelmiszer hiányából eredő éhenhalás, vagy ezek bármelyikét megelőző öngyilkosság. (Csak a főbb lehetőségeket említjük.) Akkor aztán. .. — Jó napot! — köszönt rám nőismerősöm. Igen riadt és dúlt lehetett az arcom, hiszen oly nehéz egy pillanat alatt visszatérni a fantázia poklából. Csak nem a Kiss néni temetésén volt7 Mihelyst gyorsan kinyögtem valami mentegetőzés- és köszönés-félét, már pergett is szájából a szó. — Ó, tudja, még meg is sirattam, olyan kedves teremtés volt, igazán kár érte. Különben mi újság? Mintha éreztem volna, hogy aznap még sem rádiót nem hallgatott, sem hírlapot nem vett a kezébe — igaz, nem is szokása. — Algériában elhallgattak a fegyverek! Ott naponta százak haltak meg. Az érző szívű hölgy lekicsinylő mosolyra biggyesztette ajkát. — Csak nem gondolja, hogy az engem érint? Ha én és kis családom békességben megvagyunk, felőlem összedőlhet a világ. Egyébként mondja, hogy teszi el a felesége az őszibarackot? Mert a befőttjeim megromlása engem közelebbről veszélyeztet... — Ma már az egész föld egyszerre forog veszélyben, ha valahol fegyverrel kezdenek érvelni. Higgye el, asszonyom, a maga egyéni szempontjából is van olyan veszedelmes egy- egy ilyen „távoli” konfliktus, mint ha a szomszédjában gyufával játszanának a gyerekek. Ismerősömnek hirtelen sietős lett a dolga s gyorsan megvált tőlem és a témától, (mert „mi” ketten hökkentettük meg). Pedig szerettem volna tudni, hogy ha egy ember halála tragédia, akkor sok ember halála számára csupán statisztika? De erre a kérdésre kinek-kinek úgyis csak a magatartása adhat választ. B. Mégegyszer a katolikus reverzális-kényszerrol A veszprémi egyházmegye egyik lelkészétől kaptuk az alábbi sorokat: fagyon örülök annak, hogy az Evangélikus Élet legutóbbi számában új rovat indult meg „Fórum” néven, mely többek között a reverzális-kényszer agresszivitásával foglalkozott. Mivel gyülekezetemben éppen a közelmúltban fordult elő olyan eset, mely „párját ritkítja” és még most sem záródott le, engedjék meg, hogy elmondjam, illetve leírjam és arra kérem a Szerkesztőséget, hogy ha megfelelőnek találják, közöljék is le a maguk elgondolása szerint mindenkinek áldásul és okulásul! Az „eset?" sablonosnak indult: egy római katolikus legény udvarolni kezdett egy evangélikus lánynak. A szülők mindkét részről ellenezték az udvarlást, mert — mintha előre megérezték volna — féltek a következményektől! A fiatalok azonban nem akarták tágítani egymástól és hogy a szülők ellenkezését megtörjék, a lány áldott állapotba került. A vőlegény vállalta az „apaságot”, sőt abba is beleegyezett, hogy csak polgá- rilag esküdjenek meg, nehogy a vattáskülönbség miatt ne lehessenek egymáséi! Abban is megegyeztek, hogy az esküvő után 1—2 hónapig a menyasszony szüleinél fognak lakni, majd utána a menyasszony nagyanyjánál, ki rájuk hagyja házát Ez a megegyezés állt fönt a fiatalok között a polgári házasság megkötése előtt egy héttel. Ekkor lépett közbe a római katolikus plébános, aki a vőlegényt és annak szüleit arra bírta rá, hogy okvetlenül római katolikus templomban esküdjenek és a menyasz- szony adjon reverziálist! A menyasszony a nagy rábeszélésre hajlandó volt megjelenni a római katolikus lelkésznél egy nappal a polgári házasságkötés előtt, hogy „leikiokr tatásban” részesüljön. Ekkor írta alá a menyasszony a „diszpenzáció” iránti kérvényt is. Ekkor azonban a plébános azt is követelte a menyasszonytól, hogy az esküvő után hagyja el evangélikus környezetét, mert az „nem megfelelő” és a falu katolikus részében, az ún. „németfaluban” vegyenek ki külön lakást. Ez történt pénteken. A polgári esküvőt a szombati napon délelőtt tartották meg a tanácsházán. Utána ebéd volt a menyasszony házánál, majd a római katolikus vőlegény, illetve most már férj, sürgette a menyasszonyt, most már feleségét, hogy a római katolikus templomban is esküdjenek meg. Amikor a menyasz- szony erre őszintén megmondta vőlegényének, hogy olyan templomban nem tud megesküdni, mely evangélikus önérzetében megbántja, sőt szüleit is lenézi és nem hajlandó megesküdni ezekután római katolikus templomban, a vőlegény elfutott a menyasszonytól haza a szüleihez és visszakérte a jegygyűrűjét! • Ekkor jött még római katolikus részről a bosszú! A vőlegény a plébános megfogalmazása és rábeszélése alapján már hétfőn (tehát közvetlen a polgári házasságkötés után!) beadta a válópert a most már törvényes felesége ellen, s azóta sem akar találkozni vele. Azóta úgy hírlik, hogy a vőlegény visszakapta az iratait az ügyvédtől, aki nem vállalja — a bíróság határozott értékelése alapján — a válóper védelmét! így tehát, bár a két fiatal polgárilag megesküdött ■ és a bíróság sem hajlandó őket szétválasztani, a katolikus reverzális-kényáZer szörnyűsége miatt még sem élhet együtt! Aláírás* Nem szövetkezhetünk a halállal Kedves kis mesejáték Robert Merle: SISYPHUS ÉS A HALÁL című műve. Az istenek elküldik a Halált, hogy Si- syphust elszólítsa az élők sorából. Hogy megbízatásának eleget tegyen, magához veszi a halottak anyakönyvét, az aranytollat, s felkeresi Sisyphus kocsmárost. Mielőtt beírná nevét a halottak közé, egyezteti Sisyphus személyi adatait Eközben Sisyphus* akiben semmi hajlandóság nincsen az életből való elköltözésre, ellopja a Halál aranytollát és ezzel gátat emel a Halál munkája elé. Más tollal nem lehet írni az anyakönyvbe. A Halál elvesztette erejét, hatalmát, tétlenségre van kárhoztatva. Nem hal meg Sisyphus, s nincs ereje a Halálnak mások felett sem. Hiába harcolnak a harcmezőkön, senki sem veszti életét. Hiába hajtanak végre embereken halálos ítéletet, a halál nem fog rajtuk. Hiába érik el emberek az emberi kor végső határát, tovább élnek. Hiába fogja a Halál könyörgésre a dolgot, Sisyphus hajthatatlan. Hiába küldik el az istenek a hadistent, Sisyphus kérlelhetetlen. Hiába jelennek meg előtte városa vezetői, s különböző érvekkel próbálnak hatni rá, hogy ne vessen gátat a Halál további működésének. Élni akar, s életet akar mások számára is. Végül fondorlattal rabolják vissza tőle a Halál aranytollát, s így a Halál ismét erőre kap. Ekkor hangzik el a mesejáték utolsó mondata: „Sohasem hittem volna, hogy az élők szövetkeznek a halállal!” Kedves mesejáték ez csupán? Nem hinném. Sokkal több ennél! Eszmél tetés az emberek számára. Eszmélte- tés a mi számunkra, élet és halál mezsgyéjén járók számára. Azok számára, akik keleten és nyugaton felelősséget éreznek az emberiség holnapjáért. NEM SZÖVETKEZHETÜNK A HALÁLLAL! Ezt szeretném belekiáltani minden ember fülébe és szívébe, hogy mindnyájan rádöbbenjünk arra az értékre, amelyet számunkra a béke, a nyugalom, a jólét jelent, s ráeszméljünk arra a veszedelemre, amelyet a fegyverkezés, a háború pusztítása rejt magában. Ezekben a napokban folyik Genfben a nemzetközi leszerelési értekezlet. Különböző érdekektől vezetett emberek szólalnak meg. Az egyiket az üzlet, a maga boldogulása szólaltatja meg, s ezért tud játszani a halál, a háború, a fegyverkezés gondolatával. A másikat a nemzetek közötti megértés, a békés egymás mellett való élés, a mindenki boldogulása vezeti. A könnyelműnek, az atomfegyverkezéssel játszadozónak azért szeretném odakiáltani ezt a mondatot — nem szövetkezhetünk a halállal! —, hogy felelősségre ébredjen, hogy észrevegye a másikban is, a feketében és a sárgában is az embert. A békéért harcolónak azért kiáltanám ezt a mondatot — nem szövetkezhetünk a halállal! —, hogy észrevegye, nincsen egyedül. Mellette vannak a boldog holnapért küzdő nemzetek és embermilliók. JÜLIUSBAN MOSZKVÁBAN összeül a béke-világnagy- gyűlés, hogy felemelje szavát az általános és teljes leszerelésért. Ez a nagygyűlés ismét kifejezi majd az emberiség célját, vágyát, amit csak az általános és teljes leszerelés útján lehet megvalósítani: a BÉKÉT! Ez a nagygyűlés újból megfogalmazza majd a mesejáték utolsó, nagyon komoly mondatát: Nem szövetkezhetünk a halállal! Akkor, amikor életről és halálról, békéről és háborúról van szó, sokszor lebecsüljük a magunk erejét, munkáját. Sokszor úgy vélekedünk, hogy a béke és háború kérdésében mi nem játszunk szerepet. Hamis, rossz gondolat ez. A béke ügyét, a békéért való harcot, a békepolitikát a mi szívünkre helyezték azok, akiket szeretünk, akikért dolgozunk, akikért élünk. Az értük való felelősség megerősít minket a békéért való állhatatos munkában. Ehhez a munkához sok minden hozzátartozik. Hozzátartozik elsősorban is az, hogy a háború és béke kérdését nagyon komolyan vesszük.^ Nem lényegtelen számunkra az, hogy mi történik a világban közelben és távolban. Nem lényegtelen az, hogy vannak emberek, akik ismét fegyvert adnak a revans- ra vágyók kezébe. Tisztán kell látnunk a béke kérdését, s komolyan kell vennünk azt. A TISZTÁNLÁTÁS AZONBAN EGYMAGÁBAN MÉG KEVÉS. A véleményünknek, a meggyőződésünknek hangot is kell adnunk. Hangot kell adnunk a munkahelyünkön, a munkatársaink között. S itt nem ellesett, betanult mondatokról van sző, hanem a szívünk, a lelkünk, az életünk hangjáról. De meg kell szólalnunk a béke érdekében az egyházban is. Ma már bizonyára senki sincs az egyházban olyan, aki háborút akarna. De mégis vannak olyanok, akik bátortalanok a béke ügyének szolgálatában, akik próbálnak megszabadulni a felelősségtől. Ezek számára kell utat mutatnunk a békéért való fáradozásban. A háború és béke kérdéséről szólnunk kell az otthonunkban is. Gyermekeink mai gyermekek, akik nyitott füllel és nyitott szívvel élnek. Nem mondhatjuk könnyelműen azt, hogy a béke ügye nem tartozik rájuk. Első osztályos kisfiam a bizonysága annak, hogy a gyermekeket foglalkoztatja ez a kérdés, hiszen esténként számtalan, ún. politikai kérdést tesz fel nekem, amit napközben hallót: a rádióból. Gyermekeink nen ismerik a háború pusztítását borzalmát, halálfélelmét. Ahhoz azonban, hogy a béke kérdésében gyermeki fejjel ugyan, de őszinte, tiszta szívvel már most is állást tudjanak foglalni, beszélnünk kell előttük mindarról, amit mi átéltünk. De itt nem egyszerűen háborús történetek, borzalmak elbeszéléséről van szó, hanem arról, hogy világossá tegyük számukra mindazt, amit a háború jelent. Nem rémítésről van itt szó, hanem tanításról, nevelésről, nehogy valamelyikünk tudatlan, könnyelmű gyermeke — ha felnő —, fegyvert ragadjon a másik ellen. Vajon van-e valaki, aki azt mondaná, hogy mentesek vagyunk ettől a felelősségtől?! A BÉKE ÜGYE MA A MI, HOLNAP A GYERMEKEINK VÄLLÄN és szívén nyugszik. Ha nyugodt, békés holnapot akarunk, tanítanunk, nevelnünk, vezetnünk kell a holnap embereit ezen az úton, hogy számukra éppen olyan világos legyen a tétel, mint a mi számunkra: Nem szövetkezhetünk a halállal! Akkor, amikor szembekerülünk a háború, a pusztulás* a halál, vagy a béke, a jólét és az élet kérdésével, nem tehetünk mást, csak azt, amit a mesejátékban Sisyphus tett. Ki kell ragadnunk „az aranytollat” a Halál kezéből! Meg kell semmisítenünk minden olyan eszközt, legyen az tradicionális fegyver, vagy atombomba, amely lehetővé tenné a Halál borzasztó tevékenységét. Nem szövetkezhetünk a halállal! De szövetkezhetünk és szövetkeznünk is kell minden olyan emberrel, legyen az fehér, vagy fekete, keresztyén vagy ateista, aki az életért, a békés holnapért küzd. Vegyük komolyan az említett kis mesejáték utolsó mondatát: 'NEM SZÖVETKEZHETÜNK A HALÁLLAL! Valljuk ezt ajkunkkal, szívünkkel, kezünk munkájával, hogy életünk és gyermekeink élete ne a pusztulásé, a halálé legyen, hanem az életé, a békéé, Harkányi László
