Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-04-01 / 14. szám

Úrvacsora L Kor. 10, 15-17. Se szeri, se száma hazánkban ma azoknak a tanulási lehe­tőségeknek és alkalmaknak, amelyek korra való tekintet nélkül nyitva állnak népünk fiai és leányai előtt. Élnek is vele sokan! Imponáló az a nagy buzgóság, amellyel elfelejtett ismereteket felfrissíteni, hiányosakat pótolni, újakat megszerezni igyekez­nek fiatalabb s idősebb; emberek. Fokozott számú űrvacsoravételi alkalmakat kínál gyüleke­zeteinkben a böjti-húsvéti időszak. Nem árt hát, ha e vasár­napon mi is lehetőséget nyújtunk híveinknek az Ürvacsoráról Való tanulásra. Hiszen sok a pótlásra szoruló hiányosság és fogyatékosság ezen a téren! Pál apostol az igében okos és ér­telmes emberekhez szól, olyanokhoz, akik helyesen értik és tudják, amit az Ürvacsoráról nekik tudniok kell. És mi? L Az Úrvacsora közösség Krisztussal, aki „engem, el­veszett és megítélt embert nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szent és drága vérével.. .* váltott meg. Az Úrvacsorában ma­gunkhoz vett kenyér és bor Krisztus Urunk valóságos teste és vére. Tehát élő valóságában cselekszik benne a mi Urunk Jézus Krisztus. Adja a hozzá hittel közeledőnek bűnei bocsá­natát, kibékíti a rá méltán haragvó Istennel s az új élet aján­dékával bocsátja vissza feladatai yégzésére. „Gyakorold és erősítsd e hitet — mondja Luther. — Hogy amikor keseredett szívvel bűn-űzötten a szentséghez járulsz, szívbéli vágyakozás­sal mehess kételkedés vagy okoskodás nélkül. Akkor meg­tapasztalod majd, hogy Krisztus és minden szent melléd áll erényeivel, szenvedéseivel, kegyelmével együtt, veled cselek­szik, szenved, él-hal s mindenét egészen megosztja veled. Ha é hitei jól gyakorlód s erősíted, meglásd: milyen boldog, gaz­dag, mennyegzői lakomát készít oltáránál Istened!” 2. Az Úrvacsora közösséget teremt az egy test, az egy egy­ház tagjai között. Az. egy „Krisztus-kenyér” sokakat megelégít s a sokak újból és újból rátalálnak az egyetlen éltető kenyérre, ae Úrvacsorában munkálkodó Krisztusra. Családtagokká, test­vérekké fonódnak össze az egy kenyeret fogyasztók. Nem is tadnak meglenni nélküle, mert az Űrvacsora nélkül semmit 5«n cselekedhetnek, ami a hit-testvér és felebarát javát igá­ján szolgálná. Az „anyakönyvi" közösség tagjai az Úrvacsorá­ban kapott kegyelem erejével átformálódnak Krisztus élő gyülekezetévé, amelyben a magát mindig nagy hálára kötele- * zettnek érző szeretet dinamizmusa lendíti egymást segítő szol­gálatra a szíveket és a kezeket. „Ó, micsoda hatalmas szentség mz, melyben Krisztus és az egyház egy testté-vérré egyesül. Viszont ugyanez a szeredet változtasson át minket is. Vegyük magunkra minden keresztyén felebarátunk nyomorúságát, hogy viszont minden javunk az ő javukat is szolgálhassa. Ez az igazi egység és ez az Úrvacsora szentségének valódi értelme.” fLmtherJ Ez a vasárnap új alkalmat készít, hogy okosan és helyesen értsük az Úrvacsoráról szóló bibliai tanítást. De ne csak értsük, hanem vegyük és együk is — haszonnal és haszonra! (Ján. **. 26 ) Zoltán László — HALÁLOZÁS. Id. Szalay Györgyné, született Erdélyi Zsófia, lapúnk régi hűséges cí- vasója, a rábcakapi egyház- község buzgó presbiterének neje, március 19-én, 75 éves korában elhunyt. Az igaznak emlékezete áldott! • — Bégi orgonát, rosszat is. sí­pokat vennék. Cím a kiadó­EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi élikus Egyetemes Egyház ájtóösztályánák lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VHL Üllői út 24. Telefon: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60,— Ft* fél évre 30,— Ft Csekkszámla: 20412. —VIEL Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomtatott 621698/2 — Zrínyi Nyomda. Bp. HÍREK — Böjt i (Laetare) vasár­uapján az oltárterítő sane: lila. A vasárnap oltári igéje: Jn 6, 30—40; szószéki igéje: I Kor 10, 15—17. Délután sza­badon választott ige. * LELKÉSZVIZSGA. A Déli Evangélikus Egyházkerület Lelkészképesítő Bizottsága előtt március 22-én vizsgát tett és lelkészt oklevelet nyert: Dedinszky Tamás kecskeméti, Szirmai Zoltán ferencvárosi, Zászkaliczky Péter soltvad- kerti segédlelkész. * KÁNTORI VIZSGA. Az Egyetemes Kántorképesítő Bi­zottság március 21-én és 22-én vizsgáztatta Foton a négyhónapos téli tanfolyam 11 növendékét. Egy hallgató kán­tori oklevelet, öt segédkánto­ri bizonyítványt, öt pedig a középfokú tanfolyam első fe­lének elvégzéséről szóló bizo­nyítványt szerzett. „A kántor nem csupán kíséri orgona­játékával a gyülekezet énekét — mondotta a vizsgán elnöklő Koren Emil püspökhe­lyettes —, hanem dicséri Is­tent. Nem csak akkor szolgát, amikor megszólaltatja az or­gonát, hanem akkor is, ami­kor az orgonapadon ülve, csendben hallgatja az igehir­detést.” A vizsga úrvacsorái istentisztelettel végződött. Az úrvacsorát Csákó Gyula püspöki titkár osztotta, aki az Északi Egyházkerület képvise­letében volt jelen. — FERENCVÁROS. A gyü­lekezet március 25-én tartott szeretetvendégségén a teo­lógus ifjúság adott műsort. Szebik Imre ,Albert Schweit- zerről, Krisztus mai tanítvá­nyáról” tartott előadást. Ká­poszta Lajos Schumann Träu­merei c. művét játszotta mű­vészi átéléssel. Harmóniumon kisérte Liptay Aladár, a gyü­lekezet kántora. Ruttkai Le­vente „Böjt, 1944” című novel­láját olvasta fel. Záróáhítatot tartott Solymár Péter, a sze­retet új parancsolatáról. A ferencvárosi gyülekezet nagy figyelemmel és érdeklődéssel kísérte a lelkészjelöltek nívós műsorát. * — Az Északi Egyházkerület Gyülekezeti Segély előadója, Várady Lajos esperes március 17-én és 18-án meglátogatta i téti, bodonhelyi, magyarke­resztúri és ménfőcsanaki gyü­lekezeteket. Mindenütt igehir­detéssel szolgált és felülvizs­gálta a közegyházi segélyek felhasználását. Szelényi Zoltán segédlelkész Zsebeházán és ■ Téten prédikált. * — A budai egyházmegye Iel- készi munkaközössége február 21-én és március 12-én tartott ülést. Igét hirdetett Várady Lajos esperes. Előadást tar­tott: Szelényi Zoltán, Schrei­ner Vilmos, Bárdossy Tibor és Lábossá László. Mindkét ülé­sen Várady Lajos esperes tá­jékoztatta a lelkészeket az egyház időszerű kérdéseiről. LAETARE Böjt negyedik vasárnapjá­nak neve: laetare vasárnap­ja. Ezzel a latin szóval — ami azt jelenti: ÖRVENDJETEK! —, Isten a böjti időben is ör­vendezésre hívja fel népét. Van okunk az örömre, mert a szenvedés útját járó Jézus Krisztus a mi Urunk és a mi Megváltónk. Van okunk az örömre, mert amikor ö meg­hal a kereszten, az Élet kapu­ját nyitja meg számunkra. Laetare vasárnapjának szent igéi a keresztyén ember örö­mének alapjáról szólnak.' Jé­zus Krisztus az élet kenyere — hangzik az evangéliumban, — s aki hisz Benne, annak örök élete van. Öröm ez a ke­resztyén ember számára. De öröm az is, hogy az úrvacsora közössége által közösségbe ke­rül Megváltójával, s közösség­be kerül a másik emberrel is. Ez a keresztyén ember böjti örömének az alapja még a golgotái kereszt árnyékában is Laetare vasárnapja Ezsaiás 66, 10. verséből nyerte nevét: „ÖRÜLJETEK ÉS ÖRVEN­DEZZETEK MIND, AKIK SZERETITEK AZ URAT! ÖR­VENDJETEK DICSŐSÉGÉ­NEK, BŐSÉGÉNEKr Ha Ezsaiás szívét, aki Krisztusról még csak prófétálhatott, öröm töltötte el, mennyivel inkább tölti el öröm a mi szivünket, akik részesei vagyunk Krisz­tus szeretőiének, megváltásá­nakI HÉTRŐL—HÉTRE Űj életek ára Jn. 12. 24. Jézus meg akarta magyarázni az embereknek, hogy az életnek mindig ára van, mégpedig nagy ára. Ahhoz, hogy élet fakadhasson, valaminek, vagy valamiknek meg kell halniok. A körülöttünk zajgó élet ezer példát szolgáltat arra, hogy igém sokszor a halál az induló életek forrása. Szentigénk a gabona­szem példáját adja, mert Krisztus ebben akarta szemléltetni a meghalást, mint az élet kipattanást titkát. Nézzük azonban a többit is. El kell hervadnia, meg kell halnia a legszebb vi­rágnak is ahhoz, hogy kifejlődhessék benne a megígért mag, amely újabb élet titka és ígérete; nincs élet, ha a virág meg­marad viruló virágnak, de ha elhal, életet ígér. Ha a tojás nem törik el, a benne rejtőzködő és megindulni akaró élet nem lesz életté, de ha felpattan a hófehér vagy márványtarka tojáshéj, akkor kibújik belőle az új élet, amely sok élet ígéretét hor­dozhatja. Üdvözítőnk halála is ilyen életigéret Jézus úgy terem sok életet, hogy meghal a Golgotán és ebben a halálban az Életet kínálja Isten. Milyen áldott evangélium ez! Csak nehezen ér el értelmünk, szívünk és hitünk mélyére. Amit természetesnek találunk a világban, a mindennapi életben, azt nem akarjuk megérteni és elfogadni üdvösségünk dolgában. Odáig nagyon is jól értjük, hogy ha nem hal meg a gabonaszem a földben, nincs kenyér, mert akkor nincsen aratás; ha nem hal meg a virág, nincs új növényke, mert nincsen mag; de olyan nehéz folytatni a sort odáig; hogyha Krisztus nem hal meg, ha nem adja életét oda az ember életéért, akkor ö megszabadul ugyan a halál minden rémségétől, de az ember a halál martaléka marad, és elveszti erejét, tartalmát a keresztyén reménység. Ha a földbe esett gabonamag — Jézus — meg nem hal, nincs élet. De meghalt! Ára lett sok életnek, új életeknek. Az én életemnek is. Jakab Miklós NA PR ÓL-NAPRA VASÄRNAP: ZSOLT. 111, 9; MK. 9, 7. - Isten az evangé-. huniban hirdet bünbocsánatot. Kegyelme — amely a golgotái kereszten megmutatott szeretettben lett nyilvánvalóvá — mi»* den emberre elhatott. Kárhoztató ítéletével akkor fordul fe­lénk, amikor nem akarunk erre a szeretetre támaszkodni, hogy éljünk: kegyelemből. Ézs. 52, 7—10; Jn. 15. 1—8. HÉTFŐ: L MÖZ. 2, 3; ZSID. 4, 3. — Ahol Jézus megjele­nik, ott nyugalmat, békét, csendet teremt. Lecsendesíti a hs^ borgó elemeket. Bűnös, beteg, fáradt szív nyugalmat lel Nála. Szava ma is hangzik: „Békességet hagyok néktek...” XL Mózj 16, 2-7/a, 13-15; Jn. 15, 9-15. KEDD: L KIR. 8, 39; AP. CSEL. 8, 21- — Isten a szíveket vizsgáló Űr. Nem lehet elrejtve előle szívünk titka. Ismeri annak mélységét, bűnét. Ezért új szívet ad, amely szeretetéből él és szeretetével szeret. I. Kir. 19, 1—8; Jn. 15, 16—17. SZERDA: II. MÖZ. 12, 13; JEL. L 5—6. — Jézussal a ke­reszten bűnösként bántak, ezért Isten gyermekeiként fogad el minket. Jézus elhagyott volt, hogy velünk legyen az Isten. Átokká lett, hogy mi Isten áldását nyerjük el. Mk. 12, 28—34? Jn. 15, 18-28. ...... r CSÜTÖRTÖK; EZ. 20, 7; MT. 5, 29-30. - örömhír szá­munkra ez: Istenhez tartozom, az övé vagyok. Ö törődik ve­lem, szeret, gondoskodik rólam. Istenhez tartozásom elkötele- zést is jelent: cselekednem kell akaratát. Jn. ,6, 47—59; Jn. 15, 22—25. PÉNTEK: I. MÖZ. 18, 19; AP. CSEL. 16, 3L - Emberek törhetik magukat, hogy imádsággal, törövényeskedéssel, szer­tartások útján „berimánkodják” magukat Isten országába; hiábavaló erőfeszítés. Istenhez út csak Jézus által vezet. IX. Kor. 4, 7-14; Jn. 15, 26-16, 4. SZOMBAT: H. MÖZ. 10, 3; ZSID. 10, 31. - Isten az aláza­tosan feléje közeledőt Atyai szeretettel fogadja. Á böjt tanít minket imádkozni: „Isten légy irgalmas nékem, bűnösnek”, I. Móz. 14, 17—20; Jn. 16, 5—11. Nagy István AZ EZÜSTTÁLCA — JÖJJ A FEJEDELEM! Jön Heródes! Jön» •efc a vendégek! — ezt suttogta, mondta egy­másnak a szolganép. —? Hej, néhány nap múlva nagykanállal eszik itt mindenki és pa­takokban fog folyni a bor! A szolgák már előre élvezték a napokig tartó mulatozást, ilyenkor nekik is zsírosabb falat jutott. Először azonban mindent rendbe kell tenni. rÁ folyosókon a fáklyatartőkba új fáklyákat helyeztek és letákaritották a pókhálókat. A denevéreket hosszú ágakkal csapkodták és kergették el a csendes zugokból. Az éléskam­rát feltöltöttek minden jóval. Az istállóba be­kötötték a hízott tulkokat, ketrecekbe zárták a baromfit. Megtisztították a forrást is és a tömlőkbe különböző borokat öntöttek. Édes, sűrű italokat, amelyek kedvet teremtenek. A serlegeket újra átfényezték. Asszonyok is lesznek itt és az asszonyszem észreveszi a rendetlenséget. Tibériásból is érkezett segítség. Heródiás előre küldte száUásmesterét. szakácsát, sőt, a palota személyzetéből jó néhányat, hogy ké­nyelmessé tegyék pihenésüket és szórakozásu­kat. Erre a kikapcsolódásra nagy szükségük patt. MACHAERUS VÁRA MINTHA MEGFIA­TALODOTT VOLNA. Az élet lüktetése pírt varázsolt a szürke falakra. A szűk kis abla­kok is hunyorgásba kezdtek és szorgos kezek díszítették a boltíves termeket, hálófülkéket. A várnagynak arra is volt gondja, hogy az utakat rendbehozassa. Az őszi esők alaposan megrongálták, ló és öszvér nehezen tud így közlekedni. Néhány szolga egyengeti most szorgalmasan. Legalább itt a vár körül legyen vendben, Jerikóig úgy sem tudná elkészíttetni. A fő gondot azonban Jóna jelentette. Jénát ide küldték a nyakára. Zárja el, de ne legyen hozzá túlságosan szigorú — ezt az utasítást kapta. Lopva nézte a bolondos szerzetest, akit meg-meglátogattak barátai. — Kinek is árt egy ilyen őrült? Milyen különös nép is a mienk. — gondolta. — Az egyik beleálmodja magát egy szép, boldog, szabad világba. Mes­siást is álmodik hozzá, mint ez az esszénus. Elképzelt, hogy nincs hazugság, nincs vissza­élés, nincs úr és szolga, nincs zsarnokság. A másik, mint én, szolgálatába szegődik a zsarnoknak. Ez az élet rendje. Mindig lesznek urak és lesznek szolgák. Itt élek fenn, a he­gyek között. Kémlelem a pusztát és azt, hogy mozgolódnak-e az arabok. Időnként jelentést küldök Antipásnalc és várom utasítását. Rab vágyók én is, csakhogy én már nem tudok álmodni, mint ez itt lenn. Most azonban el kell ót rejteni. Nem jó szem előtt hagyni. — És szigorúan megtiltotta, hogy hozzá engedje­nek valakit. A sürgölődés közepette harsant meg a to­ronyban a kürt. Jönnek! Valóban messze, a látóhatár szélén aprócska porfelhő gomoly- gott. A várnagy még egyszer mindent végig­nézett és ünnepélyes arcot öltött. A tetrarcha jön Machaeriis várába. MACHAERUS PILLANATOK ALATT ÚJJÁSZÜLETETT. A komor csendet asszonyt hangok verték fel. Nevetés, gondtalan han­goskodás töltötte be a várat. Az utasok tisz­tálkodással és étkezéssel csillapították kime­rültségüket. Mindenki megtalálta a helyét úgy, ahogy Tibériásban eltervezték. Semmi­ben nem volt fennakadás. Heródiás lányával, Saloméval került egy szobába. Gyorsan le­feküdtek. Fáradt volt a gyermek. Heródes még sokáig fennmaradt. Meghallgatta a vár­nagy jelentését, mindenre kiváncsi volt. Csak egy kérdést hallgatott el: mi van a Keresztelő­vel? Hátha itt sincs? Valami csoda révén el­tűnt innen. És ha hallgatunk róla, akkor nem is letetik. Mégiscsak furcsa — gondolkodott tovább —, itt alszik majd egy fedél alatt az­zal az emberrel, aki családja legnagyobb el­lensége, aki a népet fellázította ellene, akitől ő úgy fél. — És együtt aludtak. Jóna a börtön egyik cellájában friss szalmán, Heródes pedig egy pompásan megvetett ágyon. Mindkettő felett a Palesztinái égbolt millió csillagja szik­rázott, mindkettő sorsa a csillagok szövetébe szőve. • A VACSORÁT EGYÜTT FOGYASZTOTTA A VENDÉGSEREG. Mint jó háziasszony tün­dökölt Heródiás. Jobbnál jobb falatokkal ked­veskedett urának és a vendégekre is volt gondja. Voltak itt előkelő rómaiak a légiók jeruzsálemi parancsnokai közül, és előkelő vámhivatalnokok, dúsgazdag kereskedők, szolgáikkal és hölgyeikkel, Heródes családjá­ból is jó néhányan. Ezek itt úgy sütkéreztek a hatalom fényében, mint tarka gyíkok a nap­sütötte tisztásokon. A nagy teremben tálaltak római módra. A heródesek viselkedésükben inkább számítottak már rómaiaknak, mint edomitáknak. Sokan közülük Rómában nevel­kedtek. A heverők mellett alacsony asztalo­kon álltak a tálak, párolgó sültekkel és a ser­legek, gyöngyöző borokkal. A szolgák fürgén hordták ki a maradékokat. És szüntelenül pó­tolták az ételeket és az italolcat. Az asztalok roskadásig rakva drága, a nép előtt ismeret­len ínyencségekkel. A serlegekből túlcsordult az ital. Volt itt Palesztina legjobb boraiból csakúgy, mint Kréta vagy Rhodos ritka italai­ból. Némelyik, mint a méz, olyan sűrű, plig akart folyni. A teremben fullasztó volt a levegő. Étel-, ital- és verejtékszag keveredett a fáklyák füstjével. A hangulat emelkedett, a nők ver­senyt ittak a férfiakkal. A gyümölcsökhöz alig nyúltak. Csak az egyik katona facsarta a mézédes szőlő levét szomszédja szájába. Ez harsány nevetést váltott ki. Zenészek jöttek be és letelepedtek az oszlop köréi Fuvoláik és pengető hangszereik készen­létben. Intésre vártak. Heródiás megadta a jelet. A zenészek lágy keleti dallamba kezd­tek. A részegek elcsendesedtek. E pillanatban a terem közepére libbent Salome, Heródiás lánya. Mint sötét éjszakából egy pillangó, olyan nesztelenül. A kislányon vékony fátyol­ruha, amely könnyedén és hosszan kúszott utána minden mozdulatnál. Az ittas szemek rátapadtak. SALOME LASSAN RINGATTA DEREKÁT A ZENE ÜTEMÉRE. Egyik keze feje fölött, másik derekán volt. Kicsiny lábaival olykor toppantott. A részeg férfiak bambán bámul­ták. Nagy tenyerek nyúltak idegesen az italért. Heródes is kidülledt szemekkel nézte mostohalányát. Nyakán kidagadtak az erek. Feje nagy és fényes volt az italtól. Es amint a fáklya fénye erre az arcra hullott, a bűnös vágy minden indulatát le lehetett olvasni róla. Vörös volt az arca, a szeme, a karja, és vörös volt az aranyserleg, amelyet idegesen szorított magához. — Salome, táncolj! Nekem táncolj, az apád­nak1 — Erezte, hogy az utolsó szó karnison cseng, de ezt csak Heródiás vette észre. — Salome táncolj! — ordította, pedig Sa» lomé egyre gyorsabb ütemre ringatta derekát. Szemét nem vette le mostohaapjáról. Ezek a szemek vagy igéznek, vagy vádolnak. Ezt eb­ben a pillanatban Salome sem tudta, de a gyermekből most egyszerre felnőtt lett. — Salome táncolj! — hörögte és ekkor Sa» lomé a mennyezetre nézett. Kezeit széttárta és eszeveszett forgásba kezdett. A kislány minden porcikája tánccá változott. Haja együtt úszott a fátyol-ruhával. Keze, dereka, ” lába, mindene a ritmus, a mozdulat tökélye lett. Csak Keleten tudnak így táncolni a leá­nyok. Halálos forgása, hajladozása, észbontó gyorsaságba csapott át. S ekkor megtántoro- dott, aztán odarogyott anyja heverőjére. Sa­lome zokogott. — AMIT CSAK KÉRSZ, MEGADOM! — vált nagylelkűvé Heródes. Mindenkit elraga­dott a tánc szépsége. Salome a fejét rázta, hosszú, selymes haja eltakarta az arcát. Neki semmi nem kell, csak elkerülni innen és pi­henni, pihenni vágyott. De Heródiás nem azért anya, hogy ne tudná, mit kell leányának kérnie. Súgta is, duruzsolta is és gyötrésig beszélte rá: — A Keresztelő fejét! — mondta Salóme aztán alig hallhatóan. — Igen, a Keresztelő fejét — ismételte He­ródiás — ezüsttálcán a fejét! — Egy fejet ezüsttálcán! — harsogta a ven­dégsereg. Heródes egyszerre kijózanodott. Elborult előtte a világ. Most minden mást megadott volna, de ezt az egyet nem. De a kórus halá­los egykedvűséggel követelte: — Ezüsttálcán a fejét! Heródes kiadta a parancsot, serlegek emel­kedtek várakozással a magasba. • A várnagy hatalmas ezüsttálcán emberi fe­jet hoz. Csonkán, esetlenül hever vérébe fagyva a Keresztelő feje a tálcán. Heródes üveges szemmel nézi. Csak ennyi lenne az élet? Heródiás gyilkos mosoly mögé rejti gon­dolatát. Mindent a maga idejében. Salomét a hideg rázza, fázik. A gyomrában keserű émelygést érez, sir és öklendezik egyszerre. Ki akar menni. A vendégek felröhögnek a jó tréfán. Her édeshez mindig érdemes vendég­ségbe jönni! — Igyunk, igyunk! — S az ösztönök féke­vesztett orgiába csapnak. Rédey Pál I >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents