Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-04-01 / 14. szám

A papnak mindvégig tanúlnia kell! Nevetséges lenne annak az embernek az eljárása, aki házat akar építeni, s miután szépen lerakta az alapot, utána letenné a szerszámot, mondván: én nem dolgozom tovább, készen vagyok! Ugyanilyen nevetséges lenne annak az orvosnak, mérnök­nek vagy agronómusnak az eljárása is, aki egyetemi ta­nulmányainak elvégzése után azt mondaná: mindent meg­tanultam, most már a gya­korlat, a munka követke­zik. Tanulásra többé szükség nincsen. S ha a világi pályá­kon úgy van, hogy a főiskola padjaiból kikerülő fiatalok­nak folyamatosan tovább kell tanulniok, forgatniok kell a szakkönyveket és lépést kell tartaniok szüntelenül fejlődő szaktudományuk legújabb eredményeivel, akkor ugyan­így van ez a teológiát elvég­zett lelkészek esetében is. A teológián megkapták az ala­pot. Erre az alapra szüntele­nül építeni kell! A teológián átfogó ismereteket nyertek a különféle teológiai tudomá­nyokról. Odakünn a szolgá­lat mezején ezen ismeretei­ket el kell mélyíteni s mind­azt, amit tanultak, egyetlen cél szolgálatába kell állíta- niok: hogy tudják Isten örök igéjét a legjobban hirdetni a ma emberének. Ilyen mó­don a lelkész egész életét jel­lemezni fogja a tanulás. Szí­vét állandó nyugtalanság fog­ja gyötörni: nem elég, amit tudok! Még többet, mindig többet kell tanulnom, hogy szolgálatomat jobban végez­hessem. A LELKÉSZ ÖNKÉPZÉ­SÉT ALTALÄBAN A GYA­KORLATI MUNKA IRÁ­NYÍTJA. Minden lelkésznek kisebb-nagyobb könyvtára van. Természetes, hogy időn­ként azok után a könyvek után nyúl, amelyekben gya­korlati segítséget kap mun­kájához. Amikor igehirdetés­re, bibliaórára készül, elő­veszi azokat az írásmagya­rázati munkákat, amelyek­ben segítséget kap az alap­ige helyes megértéséhez. Amikor súlyosan beteg hí­vét kell meglátogatnia, vagy nehéz házassági esetben kell tanácsot adnia, bizony előve­szi és figyelmesen tanulmá­nyozza a lelkipásztorkodástan megfelelő fejezetét. Olykor szolgálata közben egyháztör­téneti kérdés bukkan fel. Ilyenkor előkerülnek a teo­lógiai jegyzetek, vagy más kéznél levő egyháztörténeti munkák. Persze annak is van értelme, ha a lelkész egy-fegy teológiai munkát folyamato­san, alaposan végigtanulmá­nyoz, de általában az á hely­zet, hogy a lelkész önképzé­sét a gyakorlati munka szük­ségletei irányítják.. Teológiai munkája során általában mindig azzal foglalkozik, amire szolgálat közben egy- egy felvetődő eset kapcsán indítást érez. — Előfordul az is, hogy valamelyik lelkész­nek külön adottsága van egyik, vagy másik teológiai tudományág műveléséhez. Természetes, hogy ezek öröm­mel mélyednek bele a szak­területükön való kutatásba. A LELKÉSZ ÖNKÉPZÉSÉ­NEK KÉT FÖRÜGÖJA VAN: KRISZTUS PARANCSA ÉS FEJLŐDŐ EMBERI ÉLET. Krisztus azzal a paranccsal küldte ki tanítványait, hogy tegyenek tanítványokká min­den népet, hirdessék az igét mindenkinek. Ez a parancs a mai lelkészekre nézve is érvényes és azt jelenti, hogy a lelkésznek egyre jobban kell ismernie Isten kinyilat­koztatását, egyre mélyebben kell behatolnia Isten igéjé­nek titkaiba és egyre komo­lyabban kell magába fogad­nia, életében megvalósítania Isten akaratát. Ezen a pon­ton tűnik ki világosan, hogy a lelkész önképzése nem csu­pán értelmi, ismeretszerző munkát jelent, hanem töb­bet, azt, hogy egyre jobban szolgáltassa ki magát az igé­nek és legyen annak hordo­zója, megvalósítója, hűséges, igaz, tolmácsa. Krisztus pa­rancsa annyiban rúgója a lelkész önképzésének, hogy állandó nyugtalanságot éb­reszt a szívében: jobban meg­ismerni a bibliát, többet csendben lenni Isten előtt, mélyebb belátásra jutni Is­ten titkaiba és egyre többet tanulni a teológiát. Aztán ott van a fejlődő emberi élet. A lelkész töb­bek között azért választotta ezt a pályát, mert szereti az embereket. Az emberek irán­ti szeretet magában hordoz­za azt a követelést, hogy egy­re jobban igyekezzék meg­ismerni azt az embert, akinek szolgál. Ezen a ponton aztán a feladatoknak olyan soka­sága tárul a mai lelkész elé, amely nem hagyja nyugodni egy percre sem. Kezébe ve­szi a politikái gazdaságtant, mert szeretné megérteni azo­kat a rúgókat, amelyek a különböző gazdasági rendsze­rek hátterében vannak. Ér­deklődéssel olvassa a napi­lapokat, mert tájékozódni akar mindarról, ami itthon és a nagy világban történik. Amikor a rádiót hallgatja, a televíziót nézi, moziba vagy színházba megy, igyekszik magába szívni azokat a ha­tásokat, amelyek kialakuló új életünk kulturális eredmé­nyeiként érik vele együtt a tömegeket. S amikor olvassa a legújabb könyveket, ver­seket, irodalmi vagy tudomá­nyos folyóiratokat, mindun­talan az a cél vezérli, hogy jobban megismerje az itt és most élő embert, a kortár­sat és tudjon mellé állni, tudjon neki szolgálni egész hitével, szeretetével és tu­A LELKÉSZ SZOLGÁLA­TA NAGYON SOKRÉTŰ. Korántsem merül ki egy-két prédikáció elmondásában. Az élet egész területén a böl­csőtől a koporsóig kell szol­gálni a rábízottaknak. S mivel a hívei közt a legkü­lönfélébb képzettségű, fog­lalkozású és érdeklődésű em­berek vannak, azért nincs az életnek olyan területe, amely a lelkészt ne érdekelné. Földműves hívei joggal el­várják, hogy ismerje a me­zőgazdaság legújabb kérdé­seit, de ugyanakkor kell, hogy ismeretei legyenek a tudo­mányok eredményeiről, a technika haladásáról, a gyári munkásság életéről, az iro­dalomról, a művészetről és természetesen a politikai élet legfrisebb fejleményeiről. Minderre az átfogó ismeret- anyagra pedig nem azért van szükség, mintha a lelkész ezekkel a világi ismereteivel akarná pótolni az evangéliu­mot. Feladata ma is válto­zatlanul Krisztus evangéliu­mának a tiszta hirdetése. A tudásra azért van szüksége, hogy megismerje a mai em­bert, beszélgetni tudjon vé­le, meg tudja érteni és min­den tekintetben a társa tud­jon lenni. A LELKÉSZ ÖNKÉPZÉSE KÖZBEN SOK SEGÍTSÉGET KAP. Gondolok itt arra, hogy az egyházmegyei lelkészi munkaközösségekben rendsze­resen tanulnak egymástól a lelkészek és épülnek egymás hite által. Igen jó szolgálatot tesz a lipcsei Gustav Adolf Werk, ahonnan egyes lelké­szek sok jó könyvet és folyó­iratot kapnak önképzésükhöz. A Teológiai Akadémia könyv­tára szívesen bocsátja ren­delkezésre könyveit a tanul­ni vágyó papoknak. Igen so­kat jelentenek a Hazafias Népfront által rendezett elő­adások. S végül hadd említ-- sem meg, hogy maguknak a gyülekezeteknek is nagy szerepe van a lelkészek szel­lemi munkájának irányításá­ban. A hívek törődjenek pap­jukkal! Érdeklődjenek mun­kája iránt. Kérdezzenek tő­le, beszélgessenek vele, kö­zöljék vele, ha valami érde­keset olvastak, vagy láttak és próbálják vele tisztázni, ami igehirdetésében homályos, vagy nehezen érthető. A hí­vek is felelősek azért, hogy papjuk ne régi lemezeket is­mételgető, lemaradt ember legyen, hanem olyan, aki szüntelenül tanul és fejlő­dik. Mert bizony h papnak mindvégig tanulnia kell! Tarján! Gyula GENF-EVIANi A jövőt szövő reménység két szála Erősebb a tavasz a télnél IMÁDKOZZUNK János 6, 30—40. Hálát adunk Neked, Istenünk a kenyérért. Köszönjük Ne­ked, hogy hazánk földjén mindenütt közös munkával elvetett gabonatáblák várják a tavasz zsendülését. Kérünk Téged, áldd meg a világon mindenütt az emberek munkáját és te­remts megfelelő külső feltételeket, hogy a ma még éhező né­pek és emberek is megtalálják a nagyobb darab kenyeret. Hálát adunk Neked, Istenünk, a mennyei kenyérért, Jézus Krisztusért. Öt azért adtad, hogy mindnyájunknak örök élete legyen. Dicsérünk Téged, hogy lelkünk legmélyebb vágyainak és hiányainak betöltője Ö. Elégíts meg bennünket napról napra az Ő kegyelmével. S amikor az úrvacsorái oltárhoz ve­zetsz, add, hogy az 8 szent testét és vérét hittel vegyük bűneink bocsánatára és üdvösséges feltámadásunkra. Szentlélek Isten, cselekedd, hogy amint a táplálék szerve­zetünkben éltető erővé válik, így legyen Krisztusba vetett hi­tünk is életünk, szeretetünk, szolgálatunk erejévé. Add, hogy másoknak haszna legyen a mi hitünkből, mert több hűséggel végezzük munkánkat és nagyobb szeretettel fordulunk az em­berekhez. Segíts, hogy hétköznapjainkban Jézus Krisztusból újra meg újra merítsünk szelídséget, türelmet, békességet, örö­möt, reménységet, segítőkészséget, alázatot és megbocsátást. Áldd meg másutt is a Földön a hivő embereket az örök élet kenyerével, hogy életünkben, halálunkban Jézus Krisztus legyen a bizakodásunk. Amen. Az újpesti gyülekezet gyásza ID. BLÁZY LAJOS, az új­pesti gyülekezetnek 11 éven át volt lelkésze 56 éves korá­ban március 15-én elhunyt. A gyülekezet közszeretetben álló lelkészét veszítette el. Életé­nek utolsó boldog emléke a templom belső átalakítása és rendezése volt, családjában pedig unokáját is karjaiban tarthatta. Újpesti szolgálata előtt a péceli gyülekezetnek volt 21 esztendőn keresztül lelkésze. Az aktív, de idősebb lelkészgenérációnak megbe­csült tagja volt. A régi pesti felső egyházmegyében annak utolsó espereseként szolgált. Az újpesti gyülekezet saját halottjának tekintette, s nagy részvét mellett búcsúzott tőle a megyeri temetőben. A teme­tési szertartást KOREN EMIL esperes végezte,, az egyházme­gye lelkészeinek s a helyi re­formátus lelkészeknek részvé­tele mellett. Kívánsága sze­rint elhamvasztatták. Utolsó útra indulásakor kedves igéje hangzott el: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki en­gem megerősít”. ISTENTISZTELETI REND BUDAPESTEN, 1962. Aprilis i-én Deák tér de. 9 (úrv.) dr. Kékén András, de 11 (úrv.) Hafenscher Károly, du. 6 Trajtler Gábor. Fa­sor de. fél 10 Blázy Lajos, de. 11 Blázy Lajos, du. 6 Blázy Lajos. Dózsa György út 7. de. fél 10. Ül­lői út 24. de. fél 10 (úrv.X Grün- valszky Károly, de. 11 Grünvalszky Károly. Karácsony Sándor u. de. 10 Fodor Ottmár. Rákóczi út 17/b. de. 10 (szlovák) dr. Szilády Jenő, de. 3A12 (úrv.) Fodor Ottmár. Thaly Kálmán u. de. 10 Szirmai Zoltán, de. 11 (úrv.) Rédey Pál, du. 6 Szirmai Zoltán. Kőbánya de. 10 (úrv.) Veöreös Imre. Utász u. de 9 (úrv.) Takács József. Vajda Péter u. de. fél 12 (úrv.) Veöreös Imre. Zugló de. 11 Boros Károly. Rákosfalva de. 8 Szabó István. Gyarmat u. de. fél 10 Boros Ká­roly. Féti út 22. de. 11 Nagy Ist­ván. Váci út 129. de. 8 Nagy Ist­ván. Frangepán u. de. fél 9 Gádor András. Üjpest de. 10 Közgyűlés, Korén Emil. Pesterzsébet de. 10 Bencze Imre. Soroksár-üjtelep de. fél 9 Bencze Imre. Rákospalota- MAv-telep de. 8. Rákospalota- Nagytempiom de. 10. Rákospalota- Kistemplom du. 3. Rákoscsaba de. 9 Békés József. Rákoshegy de. 9. Rákosliget d§. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11, du. fél 3. Pestújhely de. 10 Kürtösy Kálmán. Sashalom de. 9. Rákosszentmihály de. fél 11. Bécsikapu tér de. 9 Schreiner Vilmos, de. 11 Bárdosy Tibor, este 7 Schreiner Vilmos. Torockó tér de. 8 (úrv.), de. fél 9 Bárdosy Ti­bor. Óbuda de. 9 Vámos József, de. 10 (úrv.) Fülöp Dezső, du. 5 Vámos József., XH. Tarcsay Vil­mos u. de. 9 Szelényi Zoltán, de. 11 Zoltai Gyula, este fél 7 Szelé­nyi Zoltán. Budakeszi de. 8 Zol­tai Gyula. Pesthidegkút de. fél 11 Ruttkay Elemér. Kelenföld de. 8 (úrv.) Karner Ágoston, de. 11 (úrv.) Karner Ágoston, du. 6 dr. Rezessy Zoltán. Farkasrét de. 9 dr. Rezessy Zoltán. Albertfalva de. 7 Visontai Róbert. Kelenvölgy de. 9 Visontai Róbert. Budafok de. 11 Visontai Róbert. Nagytétény du. 3 Visontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11, du. 8. A mikor ezeket a sorokat papírra vetem, még hó borítja ablakunk alatt a Má­tyáshegyet. Az utcán fázó­san húzza össze magát az em­ber és sietve megy a dolga után. A fák csupasz karjai meg mintha dideregve mered­nének a szürke, vigasztalan égboltra. Sehol semmi fény, mindenütt csak az ónos köd gomolyog, beterítve házakat, utakat, az egész várost. Pedig március van, annak is a leg­vége S az idő mégis mást mu­tat: januárt, telet. Ám ha ez is a „hűvös” helyzet, egyikünk sincsen bi­zonytalanságban afelől, hogy ha holnap nem, akkor holnap­után, vagy tíz nap múlva, de minden bizonnyal ránkköszönt a tavasz. A tavasz, amikor le­kerül rólunk a télikabát s vele együtt mindaz, ami nyo­masztóan hatott kedélyünk­re, idegeinkre, sokszor egész magatartásunkra. Igen, feltét­lenül biztosak vagyunk abban, hogy még egy-két nap és a természet lerázza magáról a késői tél dermesztő álmát, hogy helyet adjon a zöld fűi­nek, a virágoknak, lombok­nak. Biztosak vagyunk ebben, mert ez az élet rendje, meg­másíthatatlan törvénye: ha késik is a szépséges tavasz, el azért nem marad. Nem ma­rad el, mert amikor — ha késve is — eljön az ideje, mindent betölt, mindent meg­újít, mindent szebbé varázsol. S nekünk ebben a hitben, re­ménységben nincs mást ten­nünk, mint nagy-nagy türe­lemmel várni reá. Várni reá még akkor is, ha hó borítja a Mátyáshegyet, ha köd üli meg a tereket, utcákat, az egész várost... í1 seppet sem titkolom, hogy ^ valami hasonló érzés fog el akkor is, ha nem a szem­közti havas háztetőre pillan­tok, hanem A NEMZETKÖZI HELYZETRE gondolok. Pon­tosabban arra, ami ezekben a napokban GENFBEN törté­nik. Valami hasonló érzés fog el, mert ott is, ha más vonat­kozásban is, de ugyanaz zajlik le, mint körülöttünk a kései télben. Az emberiség nagyobbik, jobbik fele már alig várja, hogy a háború után „ittragadt” hideg, feszült légkört végképp felváltsa a mindent éltető béke tavaszias melege, szép­sége. S abban a vonatkozásban is talál az összehasonlítás, hogy bizony ebben a helyzet­ben is „kései” a tél. Késeb mert már régen, esztendőkkel ezelőtt ránkköszönhetett volna ez a tavasz. Ám ha ez is a „hűvös” hely­zet — hogy megint csak meg­ismételjük egy előbbi monda­tunkat —, nem vagyunk bi­zonytalanságban afelől, hogy­ha holnap nem is, de holnap­után minden bizonnyal való­sággá válnak álmaink, meg­érik millió és millió ember közös erőfeszítésének a gyü­mölcse és megértés, béke tölti el az egész világot. Éppen olyan, mint amilyen a mi tá­jainkon már évek óta honos, otthonos. Biztosak vagyunk dolgunk­ban, mert ez az élet rendje; ha különféle mesterkedések késleltetik is ezt a mindenre, mindenkire kiterjedő tavaszt, diadalmas útjában senki sem képes megállítani. Mi így, ilyen reménység­gel, sok-sok türelemmel, biza­kodással figyeljük a genfi le­szerelési tárgyalásokat, kérve Istent, hogy hozza el ránk. minden emberre a béke szép­séges, éltető, állandó tavaszát Vámos József Egy tüzszüneti okmány margójára JTét hete szünetel az a há- **• ború, szabadságharc, amely 1954 novemberében tört ki Algériában. Egész pontos adatok nem állnak rendelke­zésünkre, de a számlán több mint egymillió halott szerepel. Viszont annál döbbenetesebb ez a szám, miután Algéria összlakossága 8,5 millió. Es ha tovább faggatjuk a néma számokat, megtudjuk amiről hallgattak eddig, hogy itt, Al­gériában élt a legtöbb francia hazáján kívül. Csak 14%, de ez is jóval több, mint egymillió. Tehát a mintegy 7 millió arab­ból pusztult el egymillió! En­gedjünk meg magunknak még egy lépést! Algériában örök álmát alussza a nemzet szína- javának egy hetede. Így már világos előttünk, hogy a hét és fél esztendős szabadság­harc mekkora áldozattal járt. Eddig ez volt a leghosszabb szabadságharc, amelyet isme­rünk és amelynek folyamatos áldozathozatalában ilyen ará­nyok szerepelnek. Micsoda múlt állhat e mögött, hogy az algériai nép inkább válasz­totta a megpróbáltatásnak és a halálnak kockázatát, mint a szolgaságot?! Szeretném az ál­dozatvállalás roppant mére­teit az elnyomás múltjával szembeállítani és az olvasó meggondolására bízni a követ­keztetést. Mert egy nemzet ilyen irányú áldozatvállalása mindig arányban áll a meg­próbáltatás és a szenvedés nagyságával. Engedtessék meg, hogy ne én mondjak véle­ményt, hanem tanúskodjanak erről a már többet megszó­lalni nem tudó holtak, akik azért valamiért mégiscsak meghaltak. Ilyen előzmények után szü­letett meg az „eviani tűz­szünet”. És ha mindjárt óva­tosan és bizonyos aggodalom­mal kisérjük is a fejleménye­ket, mégiscsak az algériai nép következetessége, szabadság- és hazaszeretete előtt áll meg- illetődéssel a haladó világ. Sok vér, könny, fájdalom és szen­vedés szülte meg ezt az át­meneti állapotot, amelyből azonban már a reménység szálaiból szőtt jövőre követ­keztethetünk. Ennek a népnek minden joga megvan az élet­hez, a boldogsághoz, a remény­séghez. Ekkora áldozattal megvásárolt szabadságnak igazi értéke van. p's ha a fegyverszüneti ok- mányra és a kilátásba helyezett népszavazásra gon­dolunk, akkor az az érzésünk, hogy ilyen szempontok vezet­ték a józanság útjára Francia- ország vezetőit. Igaz, hogy a szélsőséges és jobboldali ele­mek hallani sem akarnak nor­mális kibontakozásról és min­den eszközt igénybevesznek, hogy az embertelen állapoto­kat tartósítsák, de az algé­riaiaknak ez a magatartása tiszteletet és megbecsülést pa­rancsol a józan milliókban. Es ha kedvezőtlen kimenetele lenne a népszavazásnak, akkor Franciaországnak számolnia kell azzal, hogy Algéria újra fegyverhez nyúl. Nekünk két dolog miatt sokatmondó az eddig elért eredmény. Először is azértt mert emberi, keresztyén szo­lidaritásunk kísérte az algériai nép felszabadító harcát. En­nek gyakran hangot is ad­tunk lapunkban, keresztyén erkölcsi alapállásunkból kö­vetkezően. Így együtt tudunk örvendeni az örvendezőkkeU Másodszor azért, mert Algéria kilátásba helyezett önkormány­zati joga annak a folyamat­nak egy láncszeme, amellyel szintén sokat foglalkoztunk: a gyarmatok felszabadulásának hatalmas lépése ez is. Ezek a történelmi lapok, fejezetek is már régen egyházunk helyes döntésével és felismerésével találkoztak. A népeknek és társadalmaknak ez a tömeg­méretekben elkövetett bűne, Isten és a történelem ítélő­széke előtt egyaránt „megmé­retett és híjával találtatott”. A történelmet irányító Isten cselekvését és figyelmezteté­sét érezzük ezekben az aktu­sokban. És amikor mi, evan­gélikus keresztyének az Ür imájában így könyörgünk: „legyen meg a te akaratod”, érzékeny lélekkel keressük ezekben a nagy méretekben is az Ö akaratát. Hittel me­rünk nézni ilyen kérdésekre is, sőt ez buzdít különös fele­lősségre, Urunkhoz küldött fohászainkban, könyörgéseink­ben. Algéria is Isten világának egy darabja és hitünk szerint ott is az ö akarata megy végbe. R. MERT ÉLNI JÖ... SIN KA ISTVÁN költőnek, a „búsuló bihari juhásznak", nemrég megjelent elbeszéléseit olvastam. Letaglózott ez a szomorú könyv. (Eltűnik a hóri domb.) A penészszagú sze­génységből és háborúdúlta si­várságból csak egy sárga tyúk s egy fekete rigó vidítja fel szívemet. „Savanyú az élet..." — mondja Csepregi, amint a vályú szélén ülve nézi fel­dúlt, félig rombadőlt otthonát. Elsodort, söpört innen min­dent a háború ... még az asz- szonyt is... Tekintete ron­gyos csizmája orránál a földet ássál Sírgödröt ás ... ódává- gyik... mert nem érdemes él­ni! Egyszercsak az istálló vé­giből, a derékigérő gazból élet hangjai szállnak hozzá ... Egy sárga tyúk... a sok közül ez az egy megmaradt valahogy... s mint egy büszke királylány az uszályát, úgy húzza, viszi maga után kis csibéit. Ko­tyog... csibéinek? Vagy neki? Lapátot, kapát ragad s felel a kotyogásra: „Nagy dolog a háború! Nagy dolog! De mindennél nagyobb dolog az iletl” Igen, mindennél na­gyobb az élet! VÉN BABOSNÁL, talán csak a keserűsége vénebb. Fe­leségét rég eltemette ... két fia elesett a háború poklá­ban... a harmadiknak nyoma veszett. Semmi' hír róla. Egy kutyája van s a reménység, hogy egyszer csak hazajön a fia! Képzelete messzi, nagy utakat bejár. Őt keresi mind­untalan, s várja ... várja. Na­pok s évek múlnak. Megfárad a messzi, nagy utakat járó te­kintet, elfakul a reménység. Nem vár már ö senkit sem __ Fá tylos tekintete a közeli er­dőre réved, keres benne egy fát... egy ágat... mely meg­tartja s szélben meglengeti aszott csontjait. Kutyájával együtt halni készül. Kezében a kötél... indulásra készen. Koppon az ajtó. Ormótlan csizmáival majdnem eltapossa a hívatlan kis vendéget. Kö­nyörögve nézett rá egy véres, törtszárnyú rigó. Fekete volt, mint az ő bánata ... s véres, mint a sebzett szive ... Útját állta egy madár. Kötelét a szegre akasztotta, madarát pe­dig gyógyítgatta. Ül a gangon, pipája lába mellé csúszik a döngölt agyagra... szundikál. Csoda történik s ez nem álom ...A reménység messzi, nagy útjáról megérkezett a fiú, az övé... Könnyes a sze­me, amint nézi... keze a kö­tél után nyúl s halkan, mintha csak magának mondaná, mor­mogja: „Majd kibontom ...jó lesz ez majd■ madzagnak:’ Sárga tyúk és egy rigó... „Kezemet fogta jó apám, sárgarigó fütyült a fán. Sárgarigó, huncut rigó, azt fütyülte, hogy élni jó; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét." (Erdélyi J.: Reggel) Igen! Élni jó és élni szép! Ezt hirdeti a kikelet, a termé­szet és az elnyomott népek éb­redő tavasza! Jézus- szava hangzik most szerteszét: „Ol- dozzátok fel, had menjen el.” S kilépnek a sírból, akiket el­temetett ez a sáros élet. Így él az „ember gyereke”, ahogy errefelé a Dunántúlon mondják. Ádám népe, az édentvesztett, űzött vad... Gyilkos fegyverek néznek fe­lénk. Az életünkre lesnek. Ki akarják oltani azt, amiről hir­dette a sárgatyúk s törtszár­nyú rigó, hogy élni jó és élni : szép Ne késs soká! Békülj meg Istennel, magaddal s az em­berrel! trAhol béke, ott élet—" — mondja az ősi háziáldás. Bizony áldás a béke! „A fák­lya ég! Ki tudja meddig még? Boldog, ki elhajítja fegyverét; s rábízza magát győzelmes ke­zére.” (Reményik.) Hernádi Tibor /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents