Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-01-07 / 2. szám

„PAPOK DICSÉRETE I VILÁGÍTÓ szolgálat Az elmúlt esztendő utolsó tíz napja próbára és teher­bírásra késztette az evangé­likus lelkészeket. Öt nagy ün­nepen kellett naponként több­ször is megjelenniük gyüleke­zeteik előtt és kellett szólniok arról, amire a Szentlélek űzte és hajtotta őket. Az egyik ilyen ünnepi is­tentiszteleten, a késő esti órákban megható szavakkal imádkozott a lelkész azokért a postásokért és vasútasokért, akik a szentestén családjuktól elszakítva végezték nehéz szolgálataikat. Az imádság áhítata alatt és ntána napok múltával egy már a szolgálatból kiöregedett lelkész újságolvasás közben, a rádió időjárás jelentéseit hallgatva, állandóan a papok­ra s elsősorban az evangéli­kus szórvány lelkészekre gon­dolt, akik az öt ünnepen met­sző hidegben, úttalan útakon az országot járták. A sötét hajnalon és a korai estén út­jukat nem világította meg neoncső fénye, primitív jár­műveik hajtása nagy fizikai fáradsággal járt s ahogy egyik filiából a másikba ro­hantak, meggémberedett tag­jaikat vájjon mi és ki mele­gítette fel? Az ezeket az útakat járó lelkészekre kellett gondolni ezeken a napokon. Gondolat­ban követni kellett őket a tirpák bokrok vidékén, a vi­harsarok kis gyülekezetei kö­pött, a nagy alföldi Városok kis tanyáin láttuk őket forgo­lódni s a Bakony alján elszórt kis gyülekezeteikhez eresz­kedtek alá, vagy nyargaltak Tolna sok megfogyatkozott lös közösségeihez, hogy prédi­káljanak, énekeljenek és imádkozzanak híveikkel együtt. A vonatok némi késéssel közlekedtek ezekben a napok­ban, de nekik minden helyre pontosan kellett érkezniök. Egyetlen egy pásztor sem ma­radt el nyájától. Nekik nem lehetett betegnek lenni, még ha szívük fáradt lett volna is, vagy tüdejük ereje megerőt- íenedett volna is a nagy szél­ben és a metsző hidegben. Mindenkihez elmentek és mindenütt prédikáltak. Ezekért és minden papokért Is kellett imádkozni, akik a tíz nap alatt 10—15, nagy vá­rakozással fogadott beszédeik­be készültek és mondották el azokat alkalmas időkben. Aki nem ismeri a műhelytitkot s nem tudja, hogy az egész de- iember azt jelenti a lelkész életében, hogy ez a tizenöt- húsz beszéd milyen nagy mű­gondja mindegyiknek s meny­nyi késő éjszakai gond és gyötrődés, tanulás és öröm szüli meg azokat, az nem is értékelheti ezt a munkát. De aki tette ezt egykoron, az di­cséri és áldja azokat, akik ké­szülnek és fáradoznak. Városok, falvak és tanyák papjai sokat szorgoskodtak ezen a tíz napon, lelkesedtek és lelkesítettek mohó szíveket. Századokkal ezelőtt fordí­tott élet és helyzet volt. Ke­vés temploma volt egyhá­zunknak országunkban s fal­vak és tanyák népe ezeken az ünnepeken hosszú órákon át „szekerezett”, míg templo­mot talált a maga számára s testvéri vendégfogadó házak­nál talált otthont az ünne­pekre. Ma más a helyzet. A lelkészek keresik meg a szét­szórtan élő híveket. S mun­ka ez, különösen olyan sú­lyos időjárási viszonyok kö­zött, amilyeneket napjaink­ban éltünk meg. Fiatal és korosabb lelkészek járják az említett s le nem írt országútakat is ezeken az ün­nepnapokon s erről a munká­jukról nem írnak jelentést fe­letteseiknek. Nem dicséri őket senki és semmi sem. De fe­letteseik imája kíséri őket út­jaikon s azoknak könyörgése, akik messze és közel becsülni és értékelni tudják ezt a munkát. Ezeken az istentiszteleteken egyszerű, jóravaló emberek jelennek meg s a „persely­pénz” alig fedezi a benzin és a vasút költségét. Ilyen isten­tiszteleteken az Ige áldásai a jutalom: hívek és lelkészek számára egyaránt. De van még más jutalom is ezekért a szolgálatokért. Ö-év estéjén minden kicsiny közösségben minden hívő, gyertyát szorongatva kezében, világítja meg az egyszerű imaházakat s az a fény, amely a hívek kezéből árad a lel­kész felé, tele van szeretettel és hálával. Ez az istentiszte­let minden kis templomban szebb, mint az 1938. évi Eucha­risztikus kongresszusnak a Hősök terén tartott, mécse­sekkel megvilágított vesperája volt. De jutalom az újév nap­ja Is, amikor boldog örömmel hirdetik meg az új év első óráiban Isten újra megjelent kedvességét (Heltai szövege) s a hívek előrenézve örvendez­nek a békességnek, szeretet­nek, életnek és Isten bizton tartó gondoskodásának. öt nap kemény munkája nem olyan nagy cselekedet egy férfi életében, melyre em­beri büszkeséggel és öntudat­tal lehetpe gondolni bárkinek is, hiszen ezt teszi ebben a hazában több százezer ember talán sokszor még nehezebb körülmények között is. De mi magunk, nem egymás dícsé­retét akarjuk zengeni, hanem elismerést és buzdítást kell küldjünk azok felé, akik nem fáradjíak el, hanem metsző hidegben és tocsogó sárban mennek, mennek, mint kül­döttek és papok. S énekelnek, imádkoznak és beszélnek a híveknek és velük együtt s ajkukon tele érzéssel csendül fel az öt nap utolsóján az ének: Ez esztendőt megáld­jad. Ilyenkor az öt nap után hálakönnyek jelennek meg lelkész és hívek arcán, hogy kezdődik valami új és még jobb, amit Isten akar adni ennek a világnak és hazánk­nak is. Néhány ezer ember látta és áldotta ezt a munkát. Néhány sor emlékezik meg emberek lelkes fáradságáról s sok ember és hívő fogja meg most gon­dolatban kezeit azoknak a lel­készeknek, akik értünk és he­lyettünk fáradtak ezeken a boldog ünnepeken. Egy kiöregedett prédikátor. A Sajtóosztály értesíti az érdekelteket, hogy január 8- tól 15-ig leltári szünetet tart. Ez idő alatt mind a készpénz vásárlás, mind a posta ex­pediálás szünetel. KARÁCSONY ÉS VÍZKE­RESZT ünnepének szimbólu­ma a fény. Az a fény, amit Jézus hozott. Isten szereteté- nek és az örök élet bizonyos­ságának világossága. Jézus azonban nemcsak arról be­szélt, hogy Ö a világ világos­sága. Ismeretes az a szava — és ilyenkor, karácsony és vízkereszt után, különösen eszünkbe jut, — amikor ta­nítványaival kapcsolatban is ugyanezt mondotta. így olvassuk Bibliánkban: „Ti vagytok a világ világos­sága. Hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra és világít mind­azoknak, akik a házban van­nak. Ügy tündököljék a ti vi- lágossáigtok az emberek előtt, ' hogy lássák a ti jócselekede­teiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5, 14-16). Ha a keresztyénség múltjá­ra nézünk mi, mai keresztyé­nek, az egyház történetét el­sősorban kritikával, bűnbá­nattal nézzük. Hiszen milyen messzire elmaradt a keresz­tyénség mindattól, amire Ura tanította! A keresztyén múlt A Sajtótanács határozata értelmében a Sajtóosztály fel­kéri a gyülekezeteket, hogy a Naptár és az Útmutató árát legkésőbb január 31-ig bekül­deni szíveskedjenek. elképesztő emlékekkel szol­gál arról, hogy sokszor meny­nyire megfeledkezett az egy­ház Jézus leikéről. Hogyan értsük hát ma Jé­zus szavát: „Ti vagytok a vi­lág világossága?” Mi lehet a keresztyénség szerepe a XX. században? Lehet-e igei szol­gálata mégis a világ számára a mai korban? A hit, a szere­tet és a reménységnek vona­lán ragadjuk meg most ezt. 1. A hívő keresztyének gondolkozásra nézve IZIG- VÉRIG MODERN EMBEREK­NEK kell lenniük. Le kell vet­kőznie hitüknek minden ba­bonás és maradi gondolko­zást. Minél többet kell meg­ismerniük a tudományok eredményeiből. Ezért fogad­juk örömmel, amikor ma ha- hazánkban olyan nagyszabé- súan folyik a tudományos is­meretterjesztés. Az Élet és Tudomány cikkei, az újságok népszerű tudományos rovata, sok megjelenő könyv, olyan tudományos ismeretanyagot nyújt, amelynek nyomán mindenki számára lehetővé válik a korszerű tudományos tájékozódás. A hivő ember boldogan ragadja meg ezeket a lehetőségeket, mert a mai korban Jézus Krisztusban, a mi Megváltónkban úgy kell hinnünk, hogy közben előre­haladunk, a korszerű tudomá­nyos nézetekben is. 2. A keresztyéneknek ma A SZERETET HATÁRTALAN­SÁGÁVAL kell rendelkez­niük. A mai emberiségben a keresztyén szeretet akkor vi­lágít, ha magához ölel min­den embert fajra, népre, vi­lágnézetre való tekintetek fe­lett. Az első keresztyének a római világban azzal keltet­tek elismerő feltűnést, hogy nagyon szerették egymást. Ma inkább azzal kell előljárniuk, hogy nagyon szeretik a más­BRAZfLIÄNAK sürgősen evangélikus lelké­szekre van szüksége — jelen­tette ki a Brazíliai Lutherá­nus Egyházi Szövetség veze­tője, D. Emesto Schlieper. Ezer gyülekezetei és 200 to­vábbi szolgálati helyet csu­pán 200 lelkész gondoz. A Brazíliai Evangélikus Egy­ház túlnyomórészt német be­vándorlókból állj AFRIKA Az Evangélikus—Lutherá­nus Zulu-Egyház, mely 1957- ben huszonötezer taggal ön­állóvá lett, a Déli Afrikai Evangélikus—Lutheránus Egy­IMÁDKOZZVJNK Máté 5, 13—16. Köszönjük Neked, Istenünk, hogy ntí keresztyének szol­gálhatunk az embereknek mindazzal, amit Tőled kapunk. Hálát adunk Neked azokért az áldásokért, amelyeket egyházad közvetíthet a körülötte élő népeknek. Legfőképpen köszönjük Neked az evangéliumot, a Jézus Krisztusról szóló örömhírt, halálának és feltámadásának üzenetét, amely sokak életében és halálában hintett fényt. Köszönjük a szeretetnek sokféle cselekedeteit, amelyekkel a Te gyermekeid örömöt, áldást vi­hetnek más emberek életébe. Kérünk Téged, tedd ma is a tieidet a Te jóságod fényé­nek tükrözőivé. Add, hogy ne egyszerűen szavakban hirdessük a Te irgalmas szeretetedet, hanem az ige továbbadásához járuljanak hozzá cselekedeteink is, amelyek a Te szereteted folytatásaként segítenek másokon. Áldj meg bennünket, hogy ezeket a jó cselekedeteket hűségesen végezzük népünk és az emberiség javára is, s ne rekedjünk meg a szeretet szolgála­tával hozzátartozóink szűk körében. Tedd szeretetünket való­ságos hozzájárulássá az emberi élet szebbé tételéhez, hazánk fejlődéséhez és az emberiség békéjének megőrzéséhez. Segíts bennünket, hogy Jézus Krisztusban felragyogtatott szeretet melege rajtunk keresztül szétáradjon mások között. Áldj meg közöttünk mindenkit azzal, hogy a mellette élők és dolgozók számára lehessen a Te jóságod közvetítője tettekben és csendes szóban. Ámen. ••••••••«••«•••»■•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••«•••••••a A Sajtóosztály hírei féle embereket. Világviszony“ latban szép szerepe lehet a keresztyénségnek ennek a tágszívű szeretetnek terén, mert ezzel tehetjük a legna­gyobb szolgálatot a színesbő­rű népeknek és az emberi­ség békéjének. — A keresz­tyén szeretetnek ma konkrét állásfoglalásával is meg kell mutatnia a világosságát. Ha­tározottan kell szint vallania az aktuális világpolitikai és nemzeti kérdésekben, a lesze­reléstől kezdve hazánk új öt­éves tervéiig. 3. A keresztyéneknek olyan embereknek kell lenniük ma, akik mindent megtesznek A FÖLDI JÓLÉTÉRT és közben őrzik szívükben végső ne- ménységüket, AZ ÖRÖK ÉLET VÁGYÁT. Világvi­szonylatban ez azt jelenti, hogy a keresztyéneiknek is' segíteniük kell a, gazdasági­lag elmaradt országokat, és mindenütt mindent meg kell tenniük, hogy minden em­bernek emberhez méltó élet- körülményei legyenek. Kicsi­ben pedig azt jelenti, hogy a keresztyén ember mindent megtesz családja anyagi jó­létéért, otthonának szépségé­ért, gyermekei jövőjéért, né­pének fejlődéséért s mialatt ezt teljes szívvel teszi, eitöíti az üdvösségének halákm tűit reménysége. Valahol egy udvar hátsó részén lakott egy asszony. A napfény úgy jutott az egyéb­ként északi fekvésű, soha na­pot nem látó lakószobájába, hogy a szomszéd nő saját na­pos ablakát kinyitotta, és arról a napsugarak odaverőd­tek. Isten azt várja tőlünk? keresztyénektől, hogy az G szeretete csillanjon tova má­sok felé hitünk, szeretetünk, reménységünk lapjáról, meg­győződésünkből, szavainkbcá és cselekedeteinkből. házzal egyesült. Ezzel a Ngu- ni-nyelvterületen egy egysé­ges lutheránus egyház jött létre, melyhez több mint 100 000 afrikai keresztyén tartozik; MÁSFÉLSZAZEZER ANGOLAI MENEKÜLT lépte át eddig a kongói ha­tárt a portugál gyarmati ha­tóságok erőszakos cselekmé­nyei miatt. Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa sürgős felhívást intézett 176 tagegy­házához, hogy támogassák a menekülteket segélyező ak­ciókat. Sürgető szükség vari orvosokra, gyógyszerre, élel­miszerre és készpénzre. „Mennyből az angyal..." MEGMARKOLTA A HA- s biztos tartással lefogta a lengést. Még egyszer-kétszer vert a harang, hztán halk zümmögéssel veszett el a hangja h csendes hegyi éjszakában. Óvatos zöttyené- Sekkel ereszkedett le az öreg a toronylépcsőn. A gerendafokok sok. évtizedes, sőt százados koptatástól vályúsodtak ki. A göcsök kicsi halmokként emelkedtek a koptatott felületen, hlégy évtizede már, hogy az ő talpa is segített h százados gerendáknak haladni az elmúlás felé. . A TORONY ALATT EGY CSENDES PIL­LANATRA BEFORDULT a templomhajó felé egy uramjézusnyi sóhajtásra. Felpillantott az oltártér mennyezetére. Ott szoktak időnként ■megjelenni a betlehemi angyalok. Így hitte ezt a templomos nép. Az öreg Samu bácsi tudta, hogy nem csodáról van itt szó, csak arról, hogy bizonyos megvilágítás s a levegő bizonyos páratartalma mellett az ősi meny- nyezetfestés megfakult színei és vonalai meg­élesednek s erőteljesen láthatóvá válik az, amire az idő homályt és tompa színtelenséget terített. Ez a megfelelő páratartalom itt a he­gyen ritka eset volt. A kép ilyenkor megkapó színeket öltött. Nyúlánk, komoly angyalala­kok léptek benne elő, bibliai mondásos sza­laggal a kezükben, amit ellengettek a nagy­szemű jászol-gyermek fölött. A szamár és az ökör szinte emberi áhítattal feküdt a jászol előtt. , KILEPETT A SÖTÉT ESTÉBE. Egyre több csillag töltötte meg az éjszaka onyx-csészéjét. A hó visszaverte a viliózó pici fényeket s mi­nél jobban hozzászokott a szeme, annál cso­dálatosabb volt a világ. j — Ez nagyobb csoda — úsztatta végig te­kintetét a sötétlila tájon — mint az ott bent. Nem is csodálkoznék, ha az apró fények egy­szerre ragyogássá változnának és felcsendülne belőle a karácsonyi glória. Holnap, amikor istentisztelet végén el­harangozza a Miatyánkot, szokás szerint köré gyűlnek majd a gyermekek s ő úgy fogja el­mesélni nekik a betlehemi történetet, hogy mindegyikük az otthoni istállóba képzelje el "Máriát, Józsefet és a jászol-gyermeket. ILYEN GONDOLATOKKAL ÉRTE KL A ,KEMÉNYEN KANGKÖTELET PAPLAKOT, ami kissé lejjebb épült. Bent csend van. A lelkész, akivel együtt vénültek meg, magáramaradt öregúr. Most épp lent van a völgyben barátjánál egy kis testvéri beszélgetésre. Holnap kora reggel majd elébe megy, mert az ilyen mély hóban nem jó egye­dül süppedezni. Kétszeresen kimeríti a gyön­ge testet. Ha ketten mennek, mégis könnyebb az út fel a hegynek. A békesség, mint jó meleg járja át a szívét- lelkét, amint kertvégi kis lakása felé ballag Samu bácsi, az öreg harangozó. Nem is sejti, hogy ugyanezen az éjszakán kissé feljebb a falúban dráma játszódik le. A MÖDOS HÁZBA, KÖBÖL TÓTH JÁ- NOSÉKHOZ, hazajött a leány, Mariska. De nem jött egyedül. Batyucskát szorongat, rin­gat a keblén. Nagy, félénk szemekkel lépte át a küszöböt. Némán, köszönés nélkül. Meg­jelenése úgy megrémítette bent az asszonyt, hogy az ablakpárkánynak támaszkodott. A vén Köböl pedig q végtelenbe nyúló csend után — míg Mariska csak állt a küszöbön — a nyitott ajtóra mutatott: — Amerre béjöttél, arra menj is ki! Vissza se kell többé jönnöd! Mariska némán lehajtotta barna fejét. Ki­csinyét még jobban magához ölelte. Nehezen megfordult. Kissé megingott s az ajtófélfának dőlt. Nem lépett senki hozzá, hogy átkarolja. Az anyja is konokan-némán állt az ablaknál. Aztán becsukódott az ajtó s ő kint állt a hóban. Még egyszer megfordult a kis ablak felé, megmutatta kicsi fiának az otthonát, ahová nem fogadták be, aztán lassan meg­indult a kerítés mentén. Megcsúszott s fél­kézzel odakapott a kerítés léceihez. Arra gon­dolt, mi lesz most kettejükkel? AZ ÉG MINDEN FÉNYÉT ODASZÖRTA LÉPTEIK ELÉ. Amikor már fent, a falu fö­lött, a hatalmas fenyőhöz értek az erdőnél, leült pihenni. Vajon ha elalszik itt, a fiúcs­kának lesz-e elég melege a batyuban, amíg valaki megtalálja őket —■ tűnődött. Kimerül­tén hajtotta gazdag hajfonatú fejét a fenyő törzséhez s felnézett a csillagokra. A gyerek apjára gondolt, akit nagyon szeretett, de aki elhagyta őket. Ügy érezte, mintha egy mér­hetetlen szürke kő nehezedne a szívére. DÁVID JÓZSEF NEM VOLT ROSSZ EM­BER. Csakhát festő volt — „piktor”, mondta lenéző gúnnyal az apja s Maris tudta, hogy ebbe a módos udvarba hozni: egy a lehetet­lennel. Mégis remélte, hogy ez a kis pufók megoldást hoz, aki apja sötét szemét örökölte s úgy tud kapkodni pici csoda-kezeivel, hogy az valami melegség! Fáradtan hunyta le szemét. Mintha két csillag aludt volna ki a végtelen égbolton. Míg alig egy órája felfelé kaptatott a völgy­ből, karácsonyra gondolt. A harangokra, amelyek alatt ismét ülhet, ha befogadják ott­hon s újból helyet adnak neki a cifra kis- padon. De minden másképp történt. Vagy ta­lán éppen úgy, ahogy titokban, félve várta? Most nincsen számára és a gyermek számára egy szoba, egy asztál, igen, még egy köteg széna sem az istállóban, ahová behúzódhatna. A fenyő lassan ingatta csúcsát a feje fölött. De ni csak, nem Jóska jön ott felfelé a ha­von? Feje mélyen sötétlik a kékes-szürke csil­logásban. Ismét lehunyta szemét. A hideget már nem érezte s nem tudta, hogy csak álomba merült, vagy eszméletét vesztette. NEM JÓSKA VOLT. Kicsi, töpörödött, ősz emberke jött fel a hegynek. Senki se hinné, hogy valamikor a falu első gazdái közé tarto­zott. Elméje azonban elborult s koldulni kez­dett, noha még most se szorult rá az emberek könyöradományára. Nevettek is rajta a falu­ban s derűsen nyomták markába fölös fillé­reiket. Ezúttal jó napja volt. Még egy marék ká­vét is kapott, amit nem akart hazavinni. Meg­indult hát régi havasi vityillója felé, hogy ott egyedül szürcsölgesse kedvenc italát. A hold már hazafelé terelte csillagnyáját, amikor a hatalmas fenyőhöz ért, amely mély árnyékot vetett a hóra. De ni csak, valami mintha sötétlene a tö­vében! Az öreg éles szeme azonnal észre­vette. „No, Uramjézus!” — motyogta, meg­szorította göésös botját s az izgalomtól még zavarodottabb elmével megindult a fenyő felé. — Szűzmáriám! — suttogta, amint közel ért. — Istenanyácska, hát megfagysz! Ilyen egyedül hagyott József, ebben a kutya hideg­ben?! — József! — lehette eszmélve a kismama, de mire felnyitotta pilláit, rémülten meredt az előtte térdelő öregre, mint valami kísér­teire '— Sürgősen meg kell most mozdulnod, anyácska, különben baj lesz! — biztatja fel- állva a kelekótya vénség s elkezdi lágyan, gyengéden unszolni Mariskát, míg csak fel nem tud állni. Látszik, hogy egy tagját sem érzi. Az öreg keze is hideg, de a dörzsölés mégis ad annyi meleget, hogy a pulzusa verni kezd s lassan színt kap a sápadt arc. Nincsenek is már messze a kunyhótól! Emennek a gyengeségtől, amannak az öreg­ségtől minden erejüket össze kell szedniük* míg egymásnak támaszkodva a mély hóbari elérik az ajtót. Az öreg megkeresi rejtekhelyén a kulcsot. Bent gyertyát gyújt. Maris rárogy a padra s nem is tudja, mi történik körülötte. A vénségben fiatalkori ereje lobban fel. Ä szénaágyhoz segíti az asszonyt a gyermekkel s vastag takarót borít rá. Aztán tüzet rak és vizet melegít. Maroknyi kávéját beleszórja. Az illat jólesően tölti el az öreget. Nevet. Jó-, kedvű és megelégedett. De közben mindegyre csak dohog. — Istenanyácska, Istenanyácska, hát így el­hagyott az a József! Egy csészével tölt és odanyújtja. Maris egész testét átjárja a fórróság. Jólesik neki a meleg ital. HAJNAL KÖZELEG, DE MÉG NEM KÉL A NAP. A hegyek fénytelen, kék árnyék­csodák. , Az öreg gondolataiban kutat s egy pillanatra felrémlik előtte Köböl Tóthék kicsi, copfos Mariskája. — Volt valaki... olyan, mint te... — mo­tyog, de aztán ismét összezavarodnak benne a képek és gondolatok. — Anyácska, kis otthonodnak kell lenni* ha az angyalok este meglátogatnak! Kell va­laki, aki a pásztoroknak ajtót nyit és a bárá- nyokra vigyáz! Várj hát kicsit, majd hozok valakit neked! — s hirtelen ötlettel mozdul. . Maris alig hallja, mit beszél. Nem ellenke-. zik akkor sem, amikor az öreg kiveszi kezé­ből a gyermeket s a felfordított padocskából készült szénajászolba fekteti. Még egyszer, feléleszti a tüzet s kilép a hóra, ahol most két a nap s a fény hideg csilingeléssel veszi bir­tokba a tájat. Nyakán megigazítja a sálat s olyan gyors léptekkel indul a csikorgó havonj amilyenekre csak öreg csontjaival képes. Margareta Meley-Fiebig ^Folytatjuk) témáját átdolgozta Koren Emil í J i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents