Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-02-18 / 8. szám
DOGMATIKA...? FÓRUM n. Előző cikkünket azzal a megállapítással zártuk, hogy a dogmatika kritikai jellegű tudomány. A dogmatikában az egyház önmaga felől, éle< tőnek és szolgálatának tartalma felől kérdezősködik. Ez teszi bizonyos mértékig kényelmetlenné szolgálatát. SZOLGALÓ TUDOMÁNY Hogyan válik munkája szolgálattá? Mint valami detektív, vagy hitnyomozó inkvizi- tor, szüntelen bizalmatlanságban, eretnekség után szag. lász? Vagy valami távoli magaslatról nézi s onnan irányítja az egyház vándorcsapatát, amint a földi hétköznapokban és a történelem századaiban, hol nekirugaszkodva, hol megtorpanva, hol bukdácsolva, hol felkelve, hol félrelépve az útról, hol arra rátalálva halad előre s él az evangélium drága kincséből, amelynek hordozására megbízatott? Mindkét kísértés lehetősége fennáll és az egyháztörténet tanúsága szerint sokszor esett bele a dogmatika ezek kelepcéjébe. Egyházunk második világháború utáni történetének számos tapasztalata alapján is mondhatjuk: a kísértéseket úgy győzheti le a dogmatika, ha szolidáris az egyházzal, ha együtt vándorol népével. A nyomozó bizalmatlanságát, a hadvezéri póz nagyképűségét azonnal kénytelen lesz levetkőzni, mihelyt nem szakad el a valóságtól, mihelyt maga is az egyházra bízott evangélium gazdagságából kezd élni. A dogmatika tehát, ha helyesen érzi feladatát, bátor, de szerény testvéri szolgálat formájában végzi munkáját az egyházban. TUDOMÁNY? Az előbb elmondottak a dogmatika tudományos jellegéből is következnek. A dogmatika tudomány, mert egy meghatározott területen, gyakorlati szükségtől késztetve megkísérel kutató és oktató tevékenységet folytatni. Mikor tudománynak, emberi, földi tevékenységnek nevezi magát, véges és változékony voltát vallja be. Hiszen minden emberi tudomány próbálkozás, kísérlet arra, hogy valamit megértsünk és megértessünk. Mindez sok türelmet és derűt igényel művelőitől. Csak türelmes és derűs magatartással alakíthatja ki a dogmatika a többi szaktudományhoz való viszonyát A dogmatikának nem kell igényelnie, hogy a többi tudomány családi körébe fogadja. Ha befogadják, s körükben magát mégiscsak vendégnek kénytelen érezni, bölcs derűvel veheti tudomásul ezt a tényt Ha nem fogadják be, nem kell türelmetlenkednie, sem duzzogva félrevonulnia. Lényegéből következik, hogy a szaktudományok kérdései felé mindenkor nyitott, elért eredményeik ismeretében otthonos, azokat megbecsüli, önmagát és a tudományokat rontja meg, ha a tudományok királynője akár lenni. Jézus anyjának szavaival fejezhető feS helyes magatartása: „íme az Ür szolgálóleánya...” RENDSZEREZŐ MUNKA A dogmatika rendszerező munkát végez. Ez nemcsak tudományos jellegéből következik, hanem elsősorban abból, hogy Isten hozzánk szóló szava tartalmában egységes. Mondanivalója nem szóródik szét mint az emberi beszéd, különféle célok és érdekek között Akármiről beszél, alapjában mindig önmagáról, irántunk tanúsított féltő és megtartó szeretetéről szól. Isten beszédének ez az egysége, belső öszefüggése arra késztet, hogy mindazokat az igazságokat amelyeket a Szentírás tanulmányozása során felismertünk és amelyeket életünkben és szolgálatunkban érvényesítenünk kell, mi is összefüggésükben és egységükben lássuk. Erre a rendszerező munkára a dogmatikát az emberi gondolkodás természete is készteti. A dogmatikát rendszeres teológiának is szokták nevezni. MIÉRT DOGMATIKA? A dogmatika megnevezés viszonylag fiatal. A XVH. században használják először. A dogmatikai tevékenység azonban olyan régi az egyházban, mint maga az egyház. Kezdeteit megtaláljuk már az Üj- szövetségben (Pál és János apostol!). Mi tulajdonképpen a dogma? A dogma Isten igazsága. Isten igazsága pedig nem valami végső alapelv, amelyet valami hatodik érzékszervünk (vallásos ihlet, misztikus révület) segítségével veszünk birtokunkba; nem valamely legfőbb jó, amelyet az erkölcsi világrend követelményeképpen állítunk magunk fölé — hanem egy esemény. Isten döntése mi mellettünk. Isten velünk akar lenni és Fiában, az élő Igében velünk van. Immánuel — velünk az Isten. Ez a dogma. Isten cselekvése értünk, velünk, rajtunk. A hitet, amely ezt az eseményt felismeri, maga az esemény váltja ki. A dogmák azok az igazságok , amelyeket ebben a hitben ismerünk fel. A dogmákban, az általunk megfogalmazott „hit-igazságokban” egy esemény, Isten igazsága — a dogma — tükröződik. Egyházunk állásfoglalásai mai kérdésekben, ünnepélyes nyilatkozatai, zsinati törvényei nem dogmák, mégis kötelező érvényűek, eligazítok, mert szoros kapcsolatot tartanak hitben nyert felismeréseinkkel. ÉS AZ ETIKA? A rendszeres teológia két formában, a szűkebb értelemben vett dogmatika és az etika formájában áll előttünk. A szűkebb értelemben vett dogmatika erre a kérdésre keres választ: mit kell hinnünk? Az etika kérdése pedig ez: hitünk alapján mit kell cselekednünk? A kettő között olyan szoros az összefüggés, mint az ige hallgatása és megtartása, az egyház élete és szolgálata között. Egyik a másik nélkül elképzelhetetlen. Régente a dogmatika a „hit és erkölcstan” összefoglaló neve volt Ma is vannak dogmatikák, melyek az etikát is magukba foglalják. A kettő szétválasztása csak technikai kérdés. Elvileg összetartoznak. Luther a gyümölcsfa és a gyümölcs képével szemlélteti itt az összefüggéseket Szerinte a hit nem csak bizalom, hanem mindig engedelmesség is. DOGMATIKA ÉS HITVALLÁS Az egyház önmagára eszmé- Iése és ezzel a dogmatikai munka megújhodása még a fasizmus fellépése előtt, az első világháború válságai közben kezdődött el. őseink túlhaladottnak hitt tanításai, a reformáció korának hitvallásai, egyszerre nagyon aktuálissá váltak. Jelentős segítséget nyújtottak a Szentírás helyes megértéséhez és ahhoz, hogy az egyház visszanyerje elveszített saját hangját. Az antiszemitizmus, a nacionalizmus és az anti- kommunizmus jelszavával fellépő, „pozitív keresztyén világnézetet” hirdető „német keresztyének” (Deutsche Christen, D. C.) mozgalma beleütközött a dogmáit, atyáinak hitvallásait komolyan vevő hitvalló egyházba. A nácizmus báránybőrbe bújt farkasa, eleinte keresztyén mezt öltő ámítása lelepleződött az Isten beszédét megújult bizalommal és engedelmességgel hallgató élő gyülekezetben. Eközben mind nyilvánvalóbbá vált az egyházban a dogmatikai munka jelentősége, de az is, hogy az igazi dogmatika mindig hitvallásos; ez azt jelenti, hogy az atyák hitben nyert felismeréseivel összhangban végzi munkáját és ha szükséges, újabb hitvallás létrejöttét is előkészíti (Barmen 1934.). A IV. parancsolat — tiszteld Atyádat és anyádat, a dogmatikát óvja az egyénies- kedés kísértésétől, és az atyák hitvallásának megbecsülésére készteti. Befejezés és összefoglalás helyett egy rövid beszélgetést jegyzünk ide. Tíz éve hangzott el korunk ma élő legnagyobb dogmatikusa, a református Barth Károly és az egyik legismertebb keresztyén, a lutheránus Niemöller Márton között Barth: Márton, én azért szeretlek olyan nagyon, mert annak ellenére, hogy viszonylag keveset foglalkozol a rendszeres teológiával, mindig fején találod a szöget! Niemöller: Károly, én meg azért szeretlek olyan nagyon, mert annak ellenére, hogy oly sokat foglalkozol a rendszeres teológiával, mindig fején találod a szöget. A dogmatika rendkívüli fontosságát és mégis viszonylagos jelentőségét csak azok ismerik annyira, akik nem szeretnének levegőt vagdosni, hanem fején akarják találni zöget Benczúr László Ökumenikus istentisztelet a Deák téren A Prágai Keresztyén Békekonferencia nemzetközi titkársága és munkabizottsága e hó 19-től 22-ig Budapesten ülésezik. Eddig is minden konferenciájára és az Első Prágai Keresztyén Béke-Világgyűlésre is az volt a jellemző, hogy a béke és az emberiség döntő nagy kérdéseiben keresi és megszólaltatja az érvényes keresztyén mondanivalót Ennek jegyében törekszik a párbeszéd útján megértésre a világ minden tájáról való egyházi személyiségekkel. Ezt pedig mindig úgy teszi, hogy egyrészt legteljesebb figyelemmel van a gyülekezetekre is, másrészt, amikor a gyülekezetekre támaszkodik, mondanivalóit is hallhatóvá akarja tenni egészen a gyülekezetekig. A Prágai Keresztyén Békekonferenciának azt a törekvését, hogy a legszorosabb közösségben legyen a gyülekezetekkel mutatja, hogy üléseit Isten igéjének hirdetésével és hallgatásával kezdi, s megnyitó istentiszteleteire hívja és várja a gyülekezetek tágjait is. A Prágai Keresztyén Békekonferencia most következő budapesti ülésezését ÖKUMENIKUS ISTENTISZTELET vezeti be a Deák téri evangélikus templomban február 20-án, kedden 18,30-as kezdettel. Az ökumenikus istentisztelet rendje a következő: L A gyülekezet kezdő éneke: Dicsőség mennyben Istennek (Evangélikus Énekeskönyv 1. ének L vers.) 2. Oltári szolgálat. 3. Apostoli Hitvallás. (A gyülekezet a lelkésszel együtt fennhangon mondja.) 4. A gyülekezet éneke: Atya, Fiú és Szentlélek (Evangélikus Énekeskönyv 291. ének 4. vers.) 5. Imádság és igeolvasás. (Lekció.) 6. Főének: Testvéreim javáért fáradnom szüntelen (Evangélikus Énekeskönyv 446. ének 1. vers.) 7. Szószéki szolgálat, igehirdetés. Végzi dr. Heinz Kloppen- burg dortmundi (Német Szövetségi Köztársaság) egyházi főtanácsos. 8. Énekkari szám (Lutheránia vegyeskar). 9. Külföldi vendégek köszöntik a gyülekezetét. 10. Énekkari szám (a baptista egyház énekkara). 11. Záró oltári szolgálat (Miatyánk, áldás). 12. Befejező ének: Maradj meg kegyelmeddel (Evangélikus Énekeskönyv 290., illetve a Református Énekeskönyv 200. ének.) ak Erre az ökumenikus istentiszteletre gyülekezetünk minden tagját szeretettel hívjuk. Hallgassuk hittel és engedelmességgel Istennek igéjét és imádkozzunk azért, hogy a Prágai Keresztyén Békekonferencia egész működését különösképpen is mostani budapesti munkálkodását kísérje Isten gazdag áldása. A széles körben mozgás egyensúlyáról ABBÖL, AMI A LELKÉ- SZI MUNKAKÖZÖSSÉGEKBEN történik, híveinket leginkább az érdekli, ami lemegy a gyülekezetekig, aminek gyümölcseit is látják; Ezek kö2é elsősorban az igehirdetés folyamatos ájulásának feladata tartozik. Az évi munka összegezésében Káldy Zoltán püspök az igehirdetések értékelésénél a többi között rámutatott arra, hogy prédikációban néhány lelkész „csak olyan kérdésekkel foglalkozott, amelyek a lelki élet belső köréhez tartoznak. Kár, hogy néhány lelkészünk nem veszi észre, hogy ilyen természetű igehirdetések a szekularizáció előmozdítói, mert az élet külső területeit kivonják az Isten uralmi köréből. Nem szabad megrekednünk a belső körön, ki kell lépnünk az igével a külső körökre, tehát a keresztyén embernek a társadalomban, a nemzetben és az egész emberi nemzetségben való életét érintő kérdésekre.” Ez a megállapítás egész keresztyén magatartásunkra is érvényes. Lapunk szerkesztősége különös kohó. összefutnak benne a vélemények s ilyenkor nem csupán a közölt, vagy közlendő cikkek bírálata folyik, hanem feltárulnak a nézetek egyházunk egész szolgálatára s benne persze lapunk szolgálatára nézve is. Egy ilyen biráló- értékclő beszélgetés hallatán ébredt fel bennem az idézett püspöki megállapítás igazsága. Sohasem hallottam prédikálni azt a fiatal vidéki lelkészünket, akinek egy szerkesztőségbeli beszélgetésére gondolok, de az egész beszélgetés összhangjául azt szűrtem le, hogy szíve szerint ezek közé a „belső körre” néző emberek közé tartozik. Azt tette szóvá — (magam szövegezem a beszélgetésről az összbenyomást) —, hogy nézete szerint lapunk olykor túl hamar szál a keresztyén lelkiismeret nevében olyan kérdésekben, amelyek nem a belső körre tartoznak —■, hogy ezt mélyebb teológiai eszmél- kedés nélkül teszi, — s hogy csak az igazat, a teljes igazságot szabad Írni. Hozzáfűzte, hogy ezt a nézetét otthon meg szokta beszélni a gyülekezetben, s hozzáfűzte azt is, hogy — félreértés ne essék — ő lelkes híve és csodálója mindannak a jónak, szépnek és eredményesnek, ami népünk körében ma a felemelkedés útján végbemegy. A magam benyomásaként hozzá kell tennem, hogy ez valóban őszintén hangzott, nem valamely önigazolás törekvéseként. 1. LÁSSUK ELŐBB A „TÜL HAMAR” SZÓLÁST. Alapvető meggyőződésem, hogya lelkiismcret nevében nem lehet túl korán szóink Lutheri örökségünk, hogy az ellen nem tanácsos cselekedne De akkor döbbentem meg igazán, amikor fiatal lelkészünk e nézetének igazolására mint témát, általában megjelölte a néma kérdést, majd rámutatott — némi habozás után — a január 21-i számunkban megjelent „Tiltakozunk hitünk és az emberiesség nevében” című cikkre, amely oz OAS algériai és franciaországi gyalázatosságaival foglalkozik s hozzátette: az ő híveinek csak az igazat lehet és szabad elmondani. Vallom, hogy nem csak az 5 hívei előtt, de mindnyájunknak, mindenütt csak az igazat szabad és kell elmondani. Volt egy idő egyházunkban, amikor szóhoz jutottak azok, akik azt vallották, hogy az a teljes igazság, ha kimondják az igen is és a nemet is. Meg vagyok győződve afelől — s ezt az öt év előtti történelműnk is igazolja —, hogy ez a kettős törekvés olyan langyine- leg állapot, amely mögé a bontó eleinek remekül meg tudnak bújni. Jézus nem arra tanított, hogy »a ti beszédetek legyen igen is, meg nem is”, hanem arra, hogy vagy igen, vagy nem. Sem elhamarkodottság nincs abban, sem nem csak töredéke az igazságnak az, ha nemet mondunk a háborúra s a háborús készülődésre. Két szörnyű világháború katasztrófája viharzott át vérrel, jajjal, pusztulással az emberiségen. Nem tartozunk azok közé, akik ezt valami különös „agymosással” szeretnék az emberek emlékéből kitisztítani, amint ez egy nyugatnémet lelkész tanúsága szerint ott a tábori lelkészek feladata. Persze örülnénk, ha gyermekeink már nem is tudnának azokról a borzalmakról, de nem tehetjük éppen azért, mert a messzi összefüggések kiáltó jelei és bizonyságai itt rikoltanak korunkban. A szörnyű vérorkán központja nem volt más, mint a német kérdés. És a második világháború után eltelt több mint ' másfél évtized valóban még mindig kevés, rövid idő volna a megfontolt, a tiszta, a nem elhamarkodott látáshoz, ahhoz tudniillik, ogy az európai megbékélés és a leszerelés útján első lépésnek a német kérdést kell látnunk, amelynek messze búgó feszülő húrja a nyugat- berlini ügy? VAGY ELHAMARKODTOK VOLNA A SZÓT ABBAN, amiben a francia ke- nesztyénség már régen és számtalanszor felemelte szavát: a nyolc éve folyó algériai háború szörnyűségeiben? Vagy nincs a keresztyén lelkiismeretnek semmi mondanivalója arra, hogy az OAS plasztikbombás, géppisztolyos és egyéb támadásainak, merényleteinek napról napra több tucat áldozata van Algírban és Franciaországban? Hogy pusztán Algériában egy hónap alatt 550 a legyilkoltak száma? Mi is „emeljük a hallgatás falát” a borzalmas, bestiális kegyetlenség: az ora- ni börtönből elrabolt négy algériai fogoly élő fáklyaként megégetése köré? Mi a keresztyéni? Erről hallgatni, vagy erről beszélni? Ha hallgatunk, nem lesz-e hazug képmutatássá szánkon az Apostoli Hitvallás, az evangélium számtalan drága igéje, hitvallásunk lutheri értelmezése: „hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtményekkel együtt”? Amikor keresztyén lelkiismerettel észre merjük venni az újjáéledő fasizmust, valóban valami olyan „ú;”-ról van szó, amihez még túl korai egyházi lapban hozzászólni? Hallgassunk és várjunk, amíg a dolgok kiforrnak, amíg meglesz a megfelelő történelmi távlat és csak aztán mesélgessünk róluk színesítő prédikáció-illusztrációként, hogy minő keresztyéniben és szeretetlen cselekedetek voltak ezek? Várjunk, amíg megérik az egyházi közlésre, mint az eleven fáklyák Néró kertjében, vagy a középkori inkvizíció eretnekégetései, és a gályarabok története?! Nem lesz belőle új Mauthausen, Dachau, Lidice, vagy Buchenwald? Ne írjunk most, aminthogy ezekről sem írtak akkor az egyházi lapok s ezzel segítsük a borzalmakat nemcsak agyonhallgatni, hanem tovább harapózni? Ha ezt tennénk, rólunk is megírnák egyszer azt, amit az afrikai holland egyházról Alan Baton megírt „Már késő” című könyvében. 2. A MÉLYEBB TEOLÓGIAI ESZMÉLKEDÉS HIÁNY OLÁSÁNÁL ha arról szólt volna, hogy a belső keresztyén kérdésekre mutató írások s a külső kör kérdéseiben megszólaló cikkek egyensúlyo- sabb arányát keresi, azt mondtam volna, hogy igen, most benne van az egyházi lapszerkesztés lényeges kérdései között S szót válthattunk volna arról, hogy mit jelent a zsurnalisztika és publicisztika nyelvén szólni azokról a belső keresztyén kérdésekről, amelyekkel ő papi munkája során találkozik s a bibliaórákon a helyzet természeténél fogva merőben más stílusban szól. De ha ez a hiányolás a fent említett cikkekre vonatkozott, rá kell mutatnom, hogy nekünk nem az a dolgunk, hogy bibliai mondatokat applikáljunk történelmi eseményekhez, hanem az, hogy a keresztyén lelkiismeret szabadságával s a józan ész szavával szóljunk azokban a kérdésekben, amelyek a józan észre tartoznak. Van-e időnk „elmélyedni’’ olyan úton, ahol a lépéseiket plasztikbombák zaja riasztja s emberfáklyák fénye világítja meg? Vagy milyen teológiai eszmélkedés szükséges még ahhoz, hogy ezekre hatékonyabb nemet mondjunk? Persze az elmélyülő teológiai munka hozzátartozik feladatainkhoz ott, ahol szorosan vett igehirdetésről van szó. Erre a püspök is rámutatott cikkem-kezdö megállapítása után. De ahol meg kell szólalni korunk döntő nagy kérdéseiről, ott már túl vagyunk azon, hogy mindig elölről kezdjük a teológiai eszmélke- dést. Minden korban, amikor jól értették az evangéliumot, korszerűen velejébe vágtak a kérdéseknek. Az őskeresztyének nem csináltak hosszú eszmefuttatásokat a paruziáről, hanem szüntelen készen voltak Krisztus megjelenésére. A reformációban Luther bárhol fogott a kérdésekhez, erre felelt: hogyan találom meg a kegyelmes Istent. Nagyko- rúsodott világunk döntő kérdését jól eszmélkedő teológusok így fogalmazták meg: hogyan találom meg az irgalmas embert? Miféle eszmélkedésre van még szükség ahhoz, hogy nemet mondjunk az irgalmatlan emberre? Tudom, nem az a feladatunk, hogy a keresztyén egyház terminológiájával, szó- használatával és stílusában mondjuk el azt, amit egyházon kívül sokkal szakszerűbben és világosabban mondanak el azok, akik jobban te értenek hozzá. De ha a keresztyén lelki- ismeret a maga forrásaiból táplálkozva ugyanazon eredményre jut, mint a világ a maga útján, balgaság volna elhallgatni véleményünket csak azért, mert az összecseng a világéval. 3. VÉGÜL: FÉLREÉRTÉS NE ESSÉK mindez „külső körünkre” is áll. Ezért tudóm örömmel leszögezni, hogy az őszinteség melege sugárzott abból, amikor fiatal vidéki lelkészünk arról szólt, hogy lelkes híve és csodálója mindannak a jónak, szépnek és eredményesnek, ami népünk körében ma végbemegy. Hogy rajong népünk mai felemelkedésén, az anyagi helyzetén, kulturális gyarapodásán, gazdag és egyre nemesedő irodalmán, a betegbiztosításon, aminek ma már szinte mindenki részese nálunk. Elhiszem, hogy szívből mondta, hogy sok nagyon jómódú külföldön élő rokona van, de amikor leveleikben arról olvas, hogy milyen súlyos anyagi katasztrófát jelent ott egy- egy váratlan betegség — mert nincs betegbiztosítás —, akkor ujjong igazán a szíve, hogy ő itt él, ebben a hazában, ahol a közösség erős támasza az egyesnek. Teljes igazságra szomjas hívei ezt bizonyára ugyanilyen hangsúlyosan s az őszinteség melegével hangzón kapják tőle. Jó, ha kapják. Ott a helye, hogy elmondja, ne csak a szerkesztőségben. Koren Emit f I ■T
