Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-12-30 / 53. szám
A tékozló szülők 1. Amit most elmondok, az a negyvenes évek elején történt. Már nem emlékszem pontosan az évre, de a napra igen. December 24-én volt. A világ fehérbe takarózott s a hideg szabadon száguldott ut- oaszerte. Sötét is volt már, lehetett úgy délután hat óra, amikor az utca felöl megkocogtatták az ablakot. Volt ugyan csöngő a kapun, ezért úgy gondoltam, hogy valaki, aki ismeretlen ezen a tájon, a legegyszerűbb módot választotta, hogy kapcsolatot teremtsen az ablakon át kiszűrődő fénnyel, az élet és az ember jelével. Felrántottam a redőnyt és első pillanatra kéregetőnek néztem a kopogtatót. Szakadt kabátféle volt rajta s valami lehetetlen kucsma a fején, mintha medve szájából mentették volna meg. Topogott az ablak alatt, fázott az istenadta, s csak bámult fölfelé, mint aki maga sem tudta mit csinált s ha a fény nem bűvölte volna, mint az autó reflektora a menekülő állatot, talán meg is ugrott volna onnan. A hátam mögött feleségem karácsonyfát díszített (a gyerekeket „leadtuk” a szomszédba) s körülölelt bennünket a mesés családiasság, az a hangulat, amelyet a szeretet teremt és az az öröm, amellyel a gyerekek örömét vártuk. Belül meleg és meghitt közösség. Kinn pedig egy kéregetö koldus. Kellemetlen helyzet. Zavaró és nem várt fordulat. Egy idegen, aki közénk tolakodik. De ahogyan néztem az arcát, volt abban mégis valami ismerős. Csak mélyebbek lettek a vonások, keserűbbek és szomorúbbak és a régi-régi mosoly megfagyott rajta. Csak nem a ... ? Kinyitottam az ablakot. Akkor láttam, hogy a kopogtató sír. Két kis ezüst patakocska csordogált ott s erről a sírásról ismertem meg egy gyereket, a tanítványomat, a tékozló fiút, a szülők bánatát és szégyenét, a kóbor, köny- nyelmű fiatalt. Bandi volt. Persze, a Bandi volt, az otthont megcsúfoló otthontalan. Behívtam. 2. A tékozló fiú elmondta akkor a tékozló szülök történetét. — Tetszik tudni, hogy egyetlen gyerek vagyok. A születésem megviselte anyám szívét s az orvos azt mondta, több gyereke nem lehet. Minden szeretetét reám pazarolta s én úsztam a csókban, a dédelgetésben. Apa látta ezt, ezért ő meg szigorú volt hozzám. Meg is vert, ha kellett. Féltem is tőle, de éreztem, hogy igazságos. Éltem és nőttem az igazság és a szeretet között kiegyensúlyozotI tan. A szüleim rendes körülmények között éltek, mindenük megvolt, de szórni a pénzt nem lehetett. Már elemi iskolába jártam — akkor Budafokon laktunk — és a nyári szünetben labdát szedtem a teniszpályán. Kerestem ennyit, kerestem annyit, mindennap egy-két pengőt, de mindent odaadtam apának, aki azt mondta, hogy őszre csak hozzá kell tenni s abból lesz az új ruhám. Büszke voltam nagyon, én a 8—10 éves gyerek, aki már keresek. — De a teniszpályán más gyerekek is voltak, akik a pénzükért moziba mentek, fagyit vettek, meg cukrot, üveggolyót s más gyerekkincseket s hozzájuk képest szegénynek éreztem magamat. Elmondtam ezt anyának is. S egy szombat délután, vagy inkább estefele, amikor hazavittem a pénzt s apa nem volt otthon, anya visszaadott 50 fillért, hogy azon menjek vasárnap moziba és hozzá tette: „De apának nem szabad tudni, mert kikapunk.” Boldogan mosolyogtam rá, nyakába ugrottam, összevissza csókoltam ... Nevető cinkosok lettünk. Az anyai szeretet legyőzte az apai igazságot. Azon a szombaton este kezdődött az én züllésem. Anyám szeretete — szeretet volt, de mégis hamis, mert anyám hazudni tanított és védett ebben a hazugságban. Attól kezdve már könnyű volt anyámnak is hazudni, mert többé nem kértem tőle pénzt, hanem kevesebbet vittem haza, már mindennap el- dugdostam valamicskét. Szabad lettem, mert pénzem volt. Cigarettáztam, mint a többi s amikor kedvem szottyant, labdaszedés helyett fürödni mentem a Dunára. Akkor a tartalékpénzemből pótoltam a hiányt. Két héten belül már elkergettek a teniszpályáról, mert a felnőtteknek visszafeleseltem és káromkodtam. — De ezt már nem lehetett titokban tartani. Amikor apa a teniszpálya gondnokától megtudta, hogy miért küldött el, rettenetesen megvert. Szenvedélyes ember volt. Anya összeesett és elájult. Attól kezdve mindenért kikaptam. Belül pedig, a szívemben, nőttön-nőtt az ördög, a gonoszság, a hazugság, a keserűség, az önvád és a vádaskodás, már-már a gyűlölet. öt éven át ment ez így- Az iskolából kivettek, mert nem tanultam. A pékmestertől, akihez inasnak adtak, elloptam a kerékpárját és eladtam. Beleszoktam a csavargásba, a rossz társaságba s ennek az lett a vége, hogy javítóintézetbe adtak. Aszódról is megszöktem. Néha- néha odalopakodtam a szüleim kis házának ablakához és belestem, de sohasem volt erőm bemenni és bocsánatot kérni, mert én belőlem nem lesz rendes, jó ember sohasem ... — Most csomagot hordok a pályaudvarokon és éjszakánként a pesterzsébeti elhagyott téglagyárban alszom. Elhagyott az igazság is, meg a szeretet is... így mesélte el Bandi, amint leírtam. Ott ült a dolgozó- szobában rongyosan, piszkosan, elhagyottan, árván. Karácsony este volt. Magam előtt láttam azt a kis házat, a zord apát és az ösz- szetört anyát. Árvák voltak ők is és szegények. Megfogtam a Bandi kezét és haza vittem... Haza vittem azt a 16 éves kolduskalandort ... Otthon, az asztal közepén karácsonyfa állt, de nem égtek rajta a gyertyák. Amikor Bandit betoltam magam előtt az ajtón, az anya felsikoltott s az apa belemarkolt a székbe, olyan arccal, mint aki ölni akar. Én reszkettem belül és vártam a csodát. Karácsony este volt... Akkor az anya repült a fiához, mint aki tiszta, kék szemű angyalra talált s az apa átölelte mind a kettőt. Karácsony este volt... 3. A karácsonyi istentiszteleten, másnap délelőtt ott voltak mind a hárman. Csak annyit láttam, hogy Bandin az apja télikabátja volt. De ragyogtak mind, mint akik egymásra találtak es többé semmi sem választja el őket egymástól, se magasság, se mélység ... ... És Szilveszter éjszakáján Bandi elszökött hazulról az apja ruhájában, az apja télikabátjában, ellopott a szekrényből kétszáz pengőt. Mint megtudtam, a ruhát és a kabátot eladta a Teleki téren és visszament a megszállott lelkek éjszakájába, az otthontalanságba és a rongyokba és később — a börtönbe ... De miért írtam meg ezt a történetet? Azért, mert múlt évben Csehszlovákiából kaptam egy karácsonyi lapot. A régi címemre ment. de utánam hozta a posta. Akom-bákom írás volt ugyan, de kivettem belőle a lényeget. „Már nős ember vagyok, van két szép gyerekünk. Két szobánk is van és a gyerekek magyarul is tudnak. Kívánunk kellemes karácsonyi ünnepeket és tessék minket meglátogatni. Üdvözlettel BANDI.. De hát mi történt? Azt már csak a minden titkok ismerője tudja. A tékozló szülők tékozló fia ott hagyta a disznóvályút és haza érkezett... Karácsony van ... Jöjjetek, örüljetek velem! Várady Lajos Nyílt levél a szerkesztőséghez Mint lapunk egyik legrégibb olvasója, őszintén meg akarom cjicsérni a szerkesztőséget, a szerkesztő bizottágot és nem utolsó sorban az egyik cikkírót. Átérzem minden lappéldány olvasása közben a szerkesztő gondjait, a munkatársak felelősségét és a cikkírók problémáit, de mindnyájuknak biztosan velem együtt nagy örömük volt abban, hogy lapjukat két hónapon át érdekessé, színessé és tartalmassá tette a Nyugtalan éjszaka folytatásos közlése. A mai rohanó korban kevés olyan olvasó van, aki türelemmel tudja kivárni egy folytatásos közlemény minden részletét. örömmel vallom meg, hogy magam is belső nyugtalansággal vártam lapunk megjelenését s elnézését kell kérnem minden illetékesnek, hogy amíg a fentebb idézett fordítás példányai sorra következtek, mindig a lap utolsó oldalán kezdtem az újság olvasását. Megvallom azt is, hogy némely közleményt nem is egyszer, hanem többször is elolvastam. Néhány Pfarrerspiegel (Papitükör) c. könyvet ismerhettem meg eddigi olvasmányaim során. Nyomtatásban és kéziratban is olvastam néhány lelkész-életrajzot. Az első és második világháború idejének részletleírásaiban sokszor olvastam a papi szolgálatok nehézségeiről és gondjairól, de a Nyugtalan éjszaka témája és tartalma különösen meghatott. Sokan vagyunk olyanok, a lap olvasói között, akik a második világháború német katonáiról, a porosz militariz- mus szelleméről maguknak kegyetlen ismereteket szerezhettek. A német teológiában felnevelkedett idősebb nemzedék egy része el tudta önmagában különíteni a kettőt. Be- KijJte a német tudósok munkáját és megvetette a hitleri militarizmust. Az a német lelkész, aki a drámai pillanatot, lelkészt szolgálatának egyik nehéz napját könyvének témájául választotta, eleve tudta azt, hogy megírandó anyaga érdeklődésre tart majd számot. Ezt a reményét a magyar irodalmi lapok egyike is elismerte évekkel ezelőtt. Nehéz volt a vállalkozása, hiszen egy katona elítélése és kivégzése, illetőleg ennek a szomorú ténynek a megírása, azzal a veszéllyel jár, hogy az író, illetőleg a kivégzés egyik funkcionáriusa és írója énregényt ír, amit helytelennek és e'- hibázottnak kellett volna minősíteni. Örömmel olvashattuk a cikksorozatban azt, hogy a harcoló német hadseregben a bódultak között voltak becsületes érzésű mérnökök, papok, egyszerű közkatonák, akik irtóztak mindazon kegyetlenségektől, amit Hitler szelleme a hadseregébe beleültetett. A szegény Baranovszki, a jámbor és ártatlan katona, aki nem azonosította magát a Führerrel, önként választotta magának abban a nagy viharban életének boldog perceit, amelyeket csak a hadseregből való kiválása, illetve megszökése által érhetett el. A nincstelen, család nélküli, az egész életében egyedül élt férfiú szökésében talált napokig tartó boldog élményeket s drágán kellett mindezért fizetnie. Ahogy a lelkész-író mindezt leírja, bár maga részben főszereplője a történetnek, mégsem az; inkább kritikusa mindannak, ami ott, a dráma színhelyén történik. Férfiasán vallja azt, hogy a német szol- dateszka őrültséggel határos elvetemedettségeket hajt végre. A lelkészi szolgálat ama intimitásait, amelyeket a siralomház sűrű levegőjében kell végeznie, úgy közli, hogy saját nyugtalanságát érzékelteti, mint azt a hangulatot, amely majd a rab életében Diákikoromban néhány évig egy nagyon kedves osztálytársammal laktam együtt. Édesapja már nem élt és ezért a család talán kissé kényeztette. Az édesapa „tisztét” a még élő, nyugdíjas nagypapa látta el. Évközben néhányszor megjelent és „utána nézett” a dolgoknak. Lakótársam hadilábon állt a számtannal. Egyik nap kiosztották a házi füzetet. Dolgozata csak félig készült el és a füzet lapja tele volt piros aláhúzásokkal, a tanár nem éppen dicsérő megjegyzéseivel és a tetejében a lap alján ott éktelenkedett a rossz osztályzat. Barátom egy ideig nézte, a nagypapa nem volt a színen, majd örömmel megjegyezte: „Üj lapot kezdek.” A tiszta lap mindent eltakart... Miért jutott eszembe ez a kis történet? katasztrofálisan nyilatkozik meg az utolsó órákban. A teljes sorsközösség élményét olyan érzékelhetően állítja olvasói elé, hogy még az egyházzal szemben közönyöseket is meghatja a lelkész magatartása, s a megírcttak olvasása közben az olvasókra is tiszteletet kiváltban hat. El kell hinnünk a lelkészírónak, hogy szolgálatának eredményeképpen békésen vezeti át a katonát az életből a halóiba. Elhisszük neki azt is, hogy a siralomházban megcsókolta a közlegényt s a kikötött bitófa mellett úgy fogott kezet, mint aki a halálra itélttel azonosítja magát. Ügyesen iktatott nehéz tartalmú könyvébe egy kis lírát is. Brentano kapitány szerelmi ügyét. (Miért éppen ezt a nevet választotta?) Ahogy ezt is leírja, modern papnak hat résztvevő magatartásával, akkor és úgy, ahogy a Sztálingrádba, halálba menő kapitánynak kedves és meghitt éjszakai búcsúzó órák lehetőségeiben az elefánt szerepét vállalta. Néhány szót a fordítóról is. Szerencsésen választott ki egy könyvet munkája alapjául és nagyszerű munkát végzett fordításával: Mégegyszer hálás elismerésemet nyilvánítom a szerkesztő és a szerkesztőség felé és kérem a felelőseket arra, hogy hasonló értékű könyvek! fordításával örvendeztessék meg olvasóikat. Egy hűséges olvasó Újév napján ml te öj ki pót kezdtünk, és az első tiszta lap elfedi, betakarja az elmúlt év minden elrontott munkáját Kezdjünk újat és felejtsünk el mindent, ami az elmúlt évben történt. Lehet ezt? Néhány hét múlva megjelent a nagypapa. „Mutasd meg a számtan-füzetedet is." Odaadta, ő pedig lassan végiglapozta. Azután odaért ahhoz a laphoz, melyre annak idején ráborult a tiszta lap. Sokáig nézte, azután ránézett lakótársamra, akinek ott dobogott a szíve a torkában ... Akkor megtanultam: Életünk minden rejtett lapja egyszer napvilágra kerül. Az év első napjával nem takarhatjuk el az elmúlt év elrontott dolgait. Az elrontott dolgok terhét Jézus veszi le rólunk. Krähling Dániel Üj lapot kezdek GÁRDONYI GÉZA: üsőrdásék Hárman ültek karácsony szent estéjén az asztalnál: a csordás, meg a felesége, meg az öreg András, a csordásndk az apja. Az öreg András, valamikor szintén csordása volt az uraságnak, — teljes hatvan esztendőtáltal egyfolytában. Ők nem kártyáztak vacsora után, — iszen vének már mind a hárman. Csak épp hogy egy kis hársfateát főzött az asszony vacsora- utánra. Azt iddogálták, cukron-égetett szilvapálinkával iddogálták. Majd csak holnap kerül egy kis bor is az asztalukra. Marcsa asszony hozza. Marosa asz- szony bent szolgált valamikor a kastélyban. Így ünnepeken most is bent dolgozik a konyhán délig. Onnan hozza meg majd holnap is az ünnepi ebédet, — úgy két óra tájt. Egy pint borocskát is tesznek majd a kosarába. Hát ülnek, beszélgetnek a búbos enyhében. Várják a szent éjfélt. János akkor elmegyen Marosával a templomba, az öreg meg otthon marad házőrzőnek: — gyenge már a lába. Máskor is úgy volt. De az öreg sohse feküdt le, míg a „fiatalok” meg nem tértek. Elővette a Szentbibliát meg az ókuláját: olvasott addig. Még tavaly is olvasott. De bizony már nem olvas ő többet. Húsvét- kor, hogy olvasott volna a szentkönyvből, azt tapasztalta, hogy elgyöngült az ókulája: nem fogta már a bötűt úgy mint azelőtt. Akármilyen messzire is tartotta a könyvet, nem fogta. — Hallod-e János, — mondja a fiának, — én mán az éjjel nem olvashatok. Az idő még csak kilenc. Ugyan vedd elő azt a szentkönyvet, olvass nekem belőle. Én is hadd részesüljek az angyalok éjszakájának ájtatosságában. A csordás előveszi a ládából a bibliát szép tiszteletesen. Ujjat nyálaz, torkot köszörül, le- velezget a könyvben. — Hun avassak? Az öreg rábökött az egyik lapnak a fölső részére. — Itt e, itt óvasd. De az a hely épp a befejező sora volt Máté evangéliumának. A csordás mégishát olvasta: ,.. vétetek vagyok mindennap a világ végezetéig ... — Nincs tovább. — Hát olvasd akárhol — mondja az apja —, szent igék ezek, akárhol szánt is a szemed belé. János megint fordított egynéhány levelet. Előre, hátra. Azt a helyet kereste, amelyik Urunk születéséről szól. Nem találta. Végre is belékezdett. Tíz esztendeje nem olvasott már könyvből, hát meg-megnyeklett a szóban. A pontoknál nem szünetelt, mintha ott se volnának; mondat közepén meg leeresztette a hangot, mintha ott volna a pont. Botladozott, erőltette a szemét, nyelt is olykor, mintha csak azért kellene várniok a következő szóra. Dehát azért megértették. Krisztus urunk megjelent a halála után két tanítványának, Emmauszba menet. Megértették. Az Emmausz-szóval azonban igen megbajlódott János. — Emenász ... emeneusz... enmenusz... — emma ... Neki-nelci igyekezett, mint dongó az ablaknak, de sehogy sem jutott ki belőle. Hát végre is más helyre fordított. De megint csak Jézus jelenéséről regélt ott is a könyv, ahogy Tamásnak megjelenik és mondja: — Boldogok, akik nem láttak, mégis hisznek. János már akkor annyira kivörösödött, megizzadt, hogy becsukta a könyvet, félretolta. — Mégis csak boldogabbak voltak azok — sóhajtotta a pipáját ismét fölvéve —, boldogabbak voltak, akik látták. Az asszony is sóhajtott: — Mér nem is éltünk mink is akkor? Azok a Krisztus-feszítők láthatták, mink nem láthatjuk. — Én csak azt nem értem — dönnyögött a pipa mellett az öreg is —, hogy hogyan nem ösmerte meg az a két tanítvány? — Sötét vöt mán akkor, — vélte János. Az öreg legyintett: A szavárul is megösmerhették vóna. Én még a csizmája kopogásárul is megösmerem aki erre jár. — Dehiszen azok mezítláb jártak, édesapám. Az öreg a fejét rázogatta: — Hogy Jézus urunkat meg nem ösmer- ték... Ezer ember közt is egyszerre megtalálná a szemem. Szélvihar kerekedett künn, hogy szinte dörgette az ablakot is. Csordásék meggondolkodtak, hogy mégse mennek el a templomba. Hát az asszony egy-két nyaláb venyigét tolt még a búbospa, énekelték együtt a Csordapásztorok énekét, a szótagoknak illő mcgkanyargatásával és szövegének ájtatQS el- ■ nyújtásával, aztán lefeküdtek. Éjféltájt megébred az asszony, rázza az urát: .. — Jaj ember, jaj beh igen gyönyörűié,es- gyönyörűt álmodtam... — Hagyj aludnom — rebegi János —, éppen Szent Tamás apostol beszél velem. — Én is — mondja az asszony —, éppen a szent apostolt láttam én is... Nekem is szólott: azt mondta, hogy holnap meglátjátok Jézust, mivelhogy ez a szívetek kívánsága. Isten bizony, így mondta! — Éppen ezt mondta nekem is, — csodálkozott elkarikásodoit szemmel János. Tanakodtak, hogy felköltsék-e az öreget? elmondják-e neki is? Hát az öreg csak megszólal az ágyban a suba alól: — No gyerekek, olyan szépet álmodtam^ aminőt még soha... Ö is Szent Tamással álmodott. — Krisztus Urunk izeni — mondta a szent apostol —, hogy holnap látod is, beszélhetsz is vele, András, mivelhogy ez a kívánsága szívednek. Sokáig nem jött aztán álom a szemökre. Reggel, hogy virradt, az asszony a konyhára öltözködött; fehér kötényt kötőit maga elé. — Álom, bolondság, — mondta magában. S felment a kastélyba. Jánosnak is kihűlt az álom a fejéből. Nem is gondolt már rá, mikor etetésre bell.yott Csak az öreg András kelt reggel hosszas eltűnődéssel: — Nem álmodtam én még ilyet soha. Bizony még valami csodál látok vér.sáy. mre ez mái szép ünnepnapon. Kinézett az ablakon. A stél i csak. a hosszúkás hófúv at ok fehérlett-e mindenes a nyakát ossz 2h úzpa vitta ké rös kezében a két bá-hn 2drei a. kútra . .. Ügy nyolc óra táj t benyit az ur konyhába a nagyságos aí iszony is. He kezik: miből, mit, hogyan főz:..-: s . ........ — M aga meg Marcsa, gyCjjön be, takarítson a karácsom'a körű!. Legalább iái is valami szépet.: a doktor fiam h ízott nekem Pestről ajándékot, amilyet még nem láíott a maga falusi szeme. Belépnek a szobába: a nagyságos asszony a falra mutat. Hát Marcsa szinte megrogyik: akkora szép életnyivalóságú Jézus-kép virít a falon, hogy szinte mozdul onnan. Marcsa összecsapta a kezét, a lába meg- csuklott, térdre esett. — Oh Istenem, Istenem — rebegte elned- vesülő öröm-szemmel —, nagyságos asszonyom, engedje meg, hogy az uram is lássa. Meg apárnuram is. Mert megálmodtuk mink ezt a képet az éjjel. Mind a hárman egyazon órában megálmodtuk. (Folytatása következik) á V I
