Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-12-30 / 53. szám

A reménység megszentelő ereje legyen meg a Te akaratod 1. Ján. 3,3 Az a görög szó, ami az Üj- testámentomban a „megtisztí­tani” szót jelenti, eredetileg ún. kultuszi tisztaságra vonat­kozik. Vagyis meghatározott dolgokat kell elvégeznie az embernek, tisztává kell len­nie, ha Istenhez akar köze­ledni. János apostol azonban nem azt akarja mondani, hogy bizonyos cselekedetekkel te­gyük tisztává, azaz igazzá magunkat. Nem a magunk cselekedeteivel tudjuk kihar­colni Isten szeretetét, hanem éppen fordítva van a dolog: Isten ajándékozza, adja sze­retetét: az istenfiúságot és — ennek a következménye, hogy tisztákká leszünk. „Ti már tiszták vagytok a beszéd ál­tal, amelyet hirdettem nek­tek” — mondja János apostol evangéliomában (15,3). A tel­jes igazság azonban mégis az, hogy a Szentírás beszél arról, hogy Isten tisztít meg ben­nünket (Ján 17,17), de szól arról is, hogy magunk szen­teljük meg magunkat. Mert aki felismerte, hogy mit tett Jézus érette, az nem tud mást tenni és kívánni, mint­hogy Hozzá legyen hasonló­vá. Magunkat megtisztítani ezért azt jelenti, hogy levet­kőzzük mindazt, ami elválaszt bennünket Tőle. Ebben a megtisztult állapotban a tíz- parancsolat nem keményen zabolázó törvény többé, ha­nem az isteni szeretet legdrá­gább ajándéka. Mert benne is a minket segítő, a mi éle­tünket jól elrendező isteni gondoskodást fedezzük föl. Ezért nem erős zabola töb­bé, hanem tanítás, kijelen­tés és ígéret. És nekünk szól Jézusnak ez az ígéreté: „Min­den szőlővesszőt, amely ben­nem nem terem gyümölcsöt, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisz­títja, hogy több gyümölcsöt teremjen” (Ján ev. 15,2). János apostol azonban vilá- I gosan megmondja azt is, hogy erre a tisztaságra a Krisztus­ba vetett reménység indítja az embert: „És mindenki, aki­ben megvan ez az ö iránta való reménység, az megtisz­títja magát, amint Ö is tisz­ta.” Ennek a reménységnek a részletesebb leírását az elő­ző versekben találjuk meg. Az a bizonyosság ez a re­ménység, hogy a karácsony­kor megszületett Krisztus nem maradt kisgyermek Má­ria ölében, mint a katolikus szentképeken, hanem az egész világ Megváltójává lett halá­lával és feltámadásával. Ahol a keresztyén ember halált lát, ott hallja Jézus ígéretét: „Én élek és ti is élni fogtok!” Ahol mi a bűn leküzdhetet­len terhét és erejét gyanít­juk, ott megszólal Jézus és azt mondja: „Bízzál fiam, meg vannak bocsátva a bű­neid!” Ez a Krisztus azon­ban vissza is fog jönni, hogy felállítsa a dicsőség országát a benne megtisztultak szá­mára. Eljövetele beteljesítette a régiek reménységét, vissza jö­vetele várakozó reménységgé formálja a keresztyén re­ménységet. Ezért a mi re­ménységünk nem tétlenség és álmodozás, hanem éberség és aktivitás. Már most ajándé­kozza ugyan a megbocsátó szeretetbe vetett hit erejét és bátorságát. Aki élő remény­ségre született a Szent Lélek által, az már most új terem­tés, de ez még csak előleg abból az örökségből, amelyet fenntart számunkra. A keresztyén reménység­nek ez a sajátságos kettőssé­ge arra kötelez bennünket, hogy ne feledkezzünk meg a reménység tetteiről. A re­ménység tettei között első he­lyen áll az evangélium hir­detése, mert nem reménység az, amely hallgat arról, hogy I mit kapott Krisztusban. De I hozzátartozik a reménység cselekedeteihez az a szolgálat is, amelyet ebben a világban végeznek a keresztyének a világ jórendjének a megtartá­sában, Hiszen ez a világ Isten világa, amelyet a bűn elle­nére is fenntart szeretetével és irgalmasságával. Ezért szó­lít fel bennünket minden emberi élet megőrzésére, füg­getlenül attól, hogy keresz­tyénekről van-e szó vagy sem, függetlenül attól, hogy melyik nemzethez, melyik fajhoz tartoznak. Hiszen akiket gyermekeivé fogadott, azoknak öröme telik abban, hogy megcselekedjék az Atya akaratát a világban. Isten akarata, hogy a világ­ban az élet szép legyen min­denütt. Az a Krisztus, aki az utolsó ítéletről, a gazdag em­berről és a szegény Lázárról szóló példázatokat elmondta, minden bizonnyal elmarasztal bennünket, ha szenvtelenül nézzük, hogy emberek milliói éheznek, mi pedig jól élünk. Isten akarata, hogy az embe­rek az igazságot megismerjék, hogy szabadok legyenek és emberi jogaikhoz jussanak. Isten akarata, hogy Béke legyen az emberek között. Nem imádkozhatunk, hogy „legyen meg Isten akaratod”, ha a jelenlegi világhelyzet­ben nem teszünk meg min­dent a békéért, és nem ho­zunk érte áldozatokat is, ha kell. Nem nézhetjük közöm­bösen a mai fegyverkezési hajszát, hanem látnunk kell, hogy az emberek velünk együtt áhítoznak az után a béke és nyugalom után, amelyből olyan kevés jutott századunk embereinek. Karácsonykor külön is tart­suk szem előtt mint Isten gyermekei, akiknek van re­ménységük a holnapban, hogy az angyalok üzenete a betle­hemi éjszakában éppen az élet jegyében hangzott el. Dr. Pálfy Miklós SOK AJTÓ MEZŐTÚRON MEZŐTÚRRA HÍVTAK SZOLGÁLNI. Mikor szombat este megérkeztem, friss olaj- festék-illat érződött a pap­iakon. „Azt hiszem kevés pap­iakon nyílik annyi ajtó, mint nálunk” — mondja Bártfai Lajos mezőtúri lelkész. Már csak a lakkozás van hátra. Pontosan ismeri az ajtók szá­mát, mert a mázolás munká­jának dandárját maga végez­te. A sok ajtót tehát szó sze­rint kell érteni, de lehet ké- piesen is. A gyülekezet — benn a vá­rosban 300 lélek — kicsit át­járóház. Békés megyéből: Csa­báról, Szarvasról, Kondoros­ról telepednek ide az evangé­likusok. Idős korukban, nyug­díj bevonuláskor sokan men­nek tovább. Segíteni a meg­telepedőknek és a tovább- indulóknak — szép feladat. Magam is részesedtem ebben a segítségben közvetlenül a háború után. Akkor még Bottyánszky János volt a gyü­lekezet lelkésze. Megnyitotta a gyülekezeti terem ajtaját az átutazók előtt. Szalmazsáko kát fektettek egymás mellé. Milyen jól aludtam itt, ami­kor még négy napig tartott az út Budapestről Szolnokig — vasúton. Egy hétre való vá­gott dohányt is kaptam el­induláskor. Nagy szó volt ez akkor! A templomból közvetlen ajtón lehet belépni a papiak­ra. Ügy léptek át rajta a hí­vek, mintha egyik szobából a másikba mennének át — oda­haza. NEMCSAK BEFELÉ, KI­FELÉ IS NYÍLNAK ITT AZ AJTÓK. A Nagytiszteletű Asz- szony naponként lépi át a papiak küszöbét. Előbb az egészségügyi házba, majd on­nan sorban, a megadott cí­mekre megy injekciót adni, fekvőbetegeket megmosni. Körzeti ápolónő. Az egyik gyermek Szarvas­ról jött meg. Óvónőképzőbe jár. Ö az idősebbik. Két éve egyik közeli faluban óvodát építettek. Elkészült a szép épület, gyermekek is akadtak bőven, csak éppen óvónőt nem találtak. A papkislány éppen akkor érettségizett. Megkérték kisegítőnek. Vál­lalta. Nagyszerűen helytállt. A következő évben besegítet­ték Szarvasra, a felsőfokú, újonnan létesült óvónőkép­zőbe. NYÍLIK ITT AJTÓ A LEL­KÉSZ SZAMARA IS. De mekkora! Ha kilép rajta, ke­rékpárjával meg sem áll 12 km-nél előbb. Túl a Körösön, már Szarvas határában egy 200 lelkes szórvány. Mezőtúr gondozza. Az iskolában jön­nek össze. Nyáron kompon le­het átkelni a Körösön. Télen gyalog — ha elég kemény a jég. A révész túlpartról irá­nyítja az átkelőt. Most jobbra menni; aztán meg balra, elő­re, mert ott biztosabb, szilár­dabb. Az út visszafelé is 12 km. Az utolsó 6 km-t a Be­rettyó melletti gáton kell megtenni Mezőtúrig, holdfény­ben, ha éppen holdtölte van. A CSONGRÄD-SZOLNOKI EGYHÁZMEGYE esperesi TISZTÉT mostanában fogják betölteni. Ügy látszik az ed­digi espereshelyettest, vagyis a mezőtúri lelkészt, Bártfai Lajost fogják megválasztani. Ez is ajtó. A léiekszám tekin­tetében legkisebb, de területi­leg legszétszórtabb egyház­megye gyülekezetei felé nyílik. Szószéken állok délelőtt, az előadói asztal mellett délután. Figyelem az emberek tekin­tetét. NYITOTT AJTÓ A SZEM, NYITOTT KAPU A SZÍV. Egyházunk jövőjéről kellett szólnom. Ahol ennyi ajtó nyí­lik, ott van távlat, van jövő. A 24. Zsoltár 7. versére gon­dolok, melyet úrvacsoraosz­táskor olvastunk fel: ,,Ti ka­puk emeljétek fel fejeiteket és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók.” Benczúr László ! U11:1 f.i.í.UU i.Ml>iUnia!M1!lílW.!.(:, .Ilii!, .1,1, Ili!,! Iliül 11 NAPRÖL-NAPRA VASÁRNAP: JÖNÄS 2, 3; MÁRK 7, 37. — Isten gond­viselése egyformán kiterjed minden emberre. A bajban levő ember azonban külön is megtapasztalhatja, hogy imádsága istennél meghallgatásra talál. Lukács 2, 33—40; Zsoltárok 33. 1—22. HÉTFŐ: 2. MÓZES 34, 9; LUKACS 1, 50. — Az elmúlt év arról beszél, velünk volt kegyelmével és áldásával Istenünk. Öt keil dicsérnünk mindenért, amit áldásként kaphattunk. Lukács 12, 35—40; Zsoltárok 62, 1—13. KEDD: ZSOLTÁROK 104, 1—2; JELENÉSEK 1, 16—17. — Istenbe vetett bizodalommal kezdhetünk el újra egy évet. Nincs okunk félelemre, aggódásra, velünk van az Ür. Galata 3, 23—29; Zsoltárok 8. SZERDA: 2. MÓZES 13, 21; CSELEKEDETEK 16, 9. — Istennek sok eszköze van arra, hogy utat mutasson nekünk. Legvilágosabb szava hozzánk Krisztus, ö az út, az igazság és az élet. Lukács 4, 16—21; Máté 4, 12—17. CSÜTÖRTÖK: ZSOLTÁROK 18, 40; ZSIDÓK 11, 34. — Isten ereje lelki erő. Belülről akar megerősíteni, hogy a min­dennapok harcát és az élet bajait is elviselhessük, és a ben­nünk levő rossz ellen is küzdhessünk. Ézsaiás 43 16—29’ Máté 4, 18—25. PÉNTEK: ÉZSAlAS 41, 4: ZSIDÓK 13, 8. — Nem változik az Isten! Tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, vagyis ke­gyelmes mennyei Atyánk, aki várja, hogy Hozzá térjünk Józsúé, 1. 1—9; Máté 5. 1—12. SZOMBAT: EZSAIÄS G9, 18; ZSIDÓK 12, 22—23. — Isten ígérete, hogy ez után az élet után a halál állomásán túl új elet kezdődik. Ügy kell tehát terveznünk életünk dolgait, hogy megtaláljuk az örökkévalót már ebben az életben is Jakab 4, 13—17; Máté 5, 13—16. j. n. B. ISMÉT ELROHANT FE­LETTÜNK EGY ESZTENDŐ. A keresztyén hivő ember megáll a fordulópontoknál, visszatekint a megtett útra és bizakodón indul tovább előre. Álljunk meg mi is egy pil­lanatra! Rögzítsük tudatunk­ba egy esztendő útját és ad­junk hálát Istennek az év minden ajándékáért. Ügy in­dultunk el egy év előtt, hogy keziink imára volt kulcsolva és titkos gondolatainkat, vá­gyainkat, céljainkat Isten elé vittük. Isten gondviselő aka­ratára bízva magunkat, lép­tünk be akkor az új eszten­dőbe. Az emberi számítások gyakran nem az elképzelésnek megfelelően következtek be és talán lázadó szívvel gondo­lunk arra, aki vágyainkat nem teljesítette. A temetőbe kísért hozzátartozó, a szeret­tek elvesztése hatalmas sebet ütött szívünkön. Nem ez volt a kérésünk — fakad vádra a szavunk. Emberileg nézve ez így is van. Emberileg mi ma­gunk is csak a részvét test­véri hangját szólaltatjuk meg anélkül, hogy Isten akaratát a döntő pillanatokban embe­ri értelmünk magyarázni tud­ná. Sorolhatnánk a megtett út küzdelmeit, a megpróbált családi hűséget, az egymásért érzett felelősség csorbulását, a gyengeséget és betegséget, az aggodalmakat, amelyeket mind-mind szerettünk volna elkerülni az év folyamán. De az út kikerülhetetlenül veze­tett ilyen nehéz buktatókon át is. Milyen nagy dolog volt ilyenkor á bizakodó rendít­hetetlen hit, mely így szólalt meg a fájdalom óráiban: Le­gyen meg a Te akaratod! DE ISTEN MAST IS MEG­ENGEDETT ÉLNÜNK. Iga­zán elmondhatjuk, hogy jó Pásztorunk volt, „füves lege­lőkön terelgetett” bennünket. A ború után derű követke­zett és a napos oldalakon ta­láltuk magunkat. Erejét és hatalmát megmutatta felet­tünk, megtérítette asztalun­kat bőséggel, csordultig töl­tötte poharunkat. Megóvott a kísértéstől, együtt tartotta a családot, hűséget és megbe­csülést adott az élettársak szívébe, munkát és kenyeret biztosított. Otthont nyújtott és benne az otthon örömének gazdag lehetőségét. Ki tudná elsorolni egy esztendő min­den áldását? A hivő ember a hála szavai után is elre- begi: Legyen meg a Te aka­ratod! Meg kell még egy kérdés­nél állnunk. Főleg nekünk, keresztyéneknek. Nekünk, akik Istentől kérjük szünetle­nül az egymás közötti és né­pek közötti békét. Az elmúlt év — és most már hónapok távlatában lemérhetjük — nem volt e tekintetben köny- nyű esztendő. A szalcadák szé­lén táncolt a világ. Jaj, ha elszabadultak volna a poklok kapui! Tengernyi könny, vér és pusztulás réme fenyegetett. Ki tudta volna felmérni a szenvedést, a sóhajt, a fáj­dalmat? Nehéz volt a mögöt­tünk levő esztendő! És most tegyük szívünkre a kezünket! Mérjük le mégegyszer a féle­lem ütemét dobogásán! Ha a megveszekedett . erők diadal­maskodnak,. ma talán sem hátra, sem előre nem tekint­hetünk. Isten megóvta azon­ban a világot a katasztrófá­tól. Hiszünk abban, hogy nem imádkoztunk hiába. Nem volt felesleges az egész vilá­gunkért és az egész emberi­ségért érzett aggódó felelőssé­günk. Hogy azokban a na­pokban a szorosra kulcsolt kéz, az elrebegett szó meg­hallgatásra talált és a vihar felhői mögül ismét a békes­ség napja ragyoghatott felénk, újra mehettünk gond nélkül a gyárba, a mezőre, a hiva­talba. Újra mondhattuk gyer­mekünknek a féltő szeretet diktálta szavakat, amikor az iskolába indítottuk: „Gyer­mekem, vigyázz, amikor át­mész az úttesten és siess haza!” Újra otthonná lett az otthonunk és életté az éle­tünk. Ö, ilyen évektől és ilyen veszedelmektől szaba­dítson meg bennünket az Isten! Amint pedig letettük az év fáradalmát, gondját a szám­adás óráiban és megtöröljük homlokunkat, mert határkő­höz értünk, tekintsünk előre, a feladatokra, a célokra, a megteendő útra. AZZAL KELL ELKEZDE­NÜNK, amivel az elmúlt év­ben befejeztük: Legyen meg a Te akaratod! Á jövő, az előttünk álló esztendő Isten kezében van. Tegyük hozzá: jó kezekben van! Ennek kö­vetkeztében mi igazán csak reménykedhetünk és biza­kodhatunk. Az Ö kezében tudjuk holnapunkat, jövőn­ket. Természetesen az, hogy az ő kezében van, nem annyit jelent, hogy időnként mi em­berek nem húzzuk félre a lovak gyeplőjét. Hogy sor­sunk irányításában erőszakos­ságunk, önzésünk és a ma­gunk java keresésével nem bontjuk meg az Ö útjának harmóniáját. Hogy bűnös akaratunkkal nem keresztez­zük számtalanszor az ö szent akaratát. Valójában végtelen türelme és szeretete az, amely elnézi sok-sok gonoszságun­kat. Mi lehet hát az, amit az előttünk álló évre különösen is kérnünk kellene? Hiszen amikor így imádkozunk min­den nap: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben ...” és abban kérjük a mindennapi kenye­rünket, ebben kétség kívül „minden” benne van. Nem kell külön felvilágosítani bennünket arról a széles lutheri értelmezésről, amit a Miatyánkban kérhetünk Isten­től. Benne van abban egész életünk, munkánk, ételünk, ruházatunk, otthonunk, csalá­di és egyetemes békénk és főleg mindaz, amit lelkünk és üdvösségünk számára kér­hetünk. De én úgy érzem, hogy itt az ideje, az új év első nap­jaiban valami nagy és külö­NÓGRÁD ÉS MÁS OR­SZÁGTÁJAK ÖREG TEMP­LOMAIRÓL gazdag képet kaptunk az elmúlt években. Bőséges alkalom kínálkozott erre a Türelmi Rendelet ide­jén épült templomok egy és háromnegyed százados. ju­bileumi ünnepeivel kapcso­latban. Híveink a templom- építő ősökére emlékeztető ál­dozattal újították meg temp­lomaikat, s közben lelkileg maguk is újultak. Sok he­lyen láttuk, milyen örömmel fogadták híveink saját temp­lomuk történetének és gyü­lekezetük múltjának ismer­tetése mellett más testvérei­két is. A színpompás nógrádi domboldalakon és völgyekben épült patinás templomok kö­zött szinte észrevétlenül nőtt ki tizenkét évvel ezelőtt az ipolyparti síkságból a legfia- telebb templom, a nógrádi templomok Benjáminja: Ipolvszögön. „Csodák temp­loma” címen akkor olvastunk róla először. Megtudtuk, hogy fél év. alatt épült fel, jórészt a kétszáz lelkes leány­gyülekezet saját erejéből. AZÓTA CSAK TIZENKÉT ÉV TELT EL, de ahogy a „templomszentelési” ez a kis gyülekezet évről-évre meg- ünnepli, az nógrádi népünk templomos kegyességének a lükre. Nógrádban nagy ünnep a tcmplomszen' ölési évforduló., de Ipolyszögön a legnagyob­bak mellé sorakozik. Nem is évfordulónak nevezik, hanem ,,templomazentelés”-nek. Erre a napra mindig úgy készül­nek, hogy az első szeretet tü­zére lobban a szívük. S újra átélik a templomszentelést. Igénylik a templom történe­tének felolvasását, melynek során kiderül, hogyan gazda­godott évről-évre csodaszám- bamenően a templom felsze­relése is. Különösen lel kell emelni o keresztelő meden­Ha a megbántottál bocsá­natot kértem, mintha sza­kadást varrtam volna be egy ruhán. De jobb a ruhát el sem szakítani. * Az irgalmasság egyik for­mája az, ha nem várom el embertársamtól azt, hogy feltétlenül helyeseljen ne­kem. » A sebész kése és a kriti­ka nem szórakoztatási esz­köz. nős dolog kérésének is. Ez pedig így hangoznék: „Uram, adj több emberséget nekünk!” Igen, pontosan így kell mon­danom: emberséget! Hogy ne legyünk érzéketlenek, szívte­lenek, közömbösek, elfásul­tak mások iránt. Különös ké­rés ez azért, mert az ember­ségünkről feledkezünk meg a leggyakrabban. Figyeljük meg a körülöttünk kialakuló vilá­got, milyen mély humaniz­mus tölti el és a humanitás­nak milyen széles skálája bontakozik ki előttünk. A ke­resztyén ember ne maradjon le! Az emberségben legyünk élenjárók. A mi Urunk, aki­nek gyermekei vagyunk, em­berséget hozott erre a világ­ra. Hányszor szégyenítettük meg nevét embertelenségünk­kel. Az emberséges magatar­tásba belefér az egész esz­tendő célja és terve. Mert hűség, bizalom, szeretet, ag­gódás, odaadás és felelősség mind-mind az emberségből fakad. Mert egyházunk szol­gálata, vagy hazánkban vég­zett sokoldalú tevékenysé­günk, sőt az egész világért érzett felelősségünk igaz em­berségünkből fakadhat. Az emberszerető Isten, az em­berré lett Istenfia adjon ne­künk is emberséget erre az esztendőre! Előttünk áll egy esztendő. Apró és nagy tervek, célok kusza összevisszaságban. Ko­ronázza munkánkat és vég­rehajtásunkat az őszinte em­berségesség. Rédey Pál cét, melybe beépítették egy Ipolyszög határába romboló szándékkal került aknalöve­dék hüvelyét. Hadd hirdesse a pusztító, háborús eszközből formált oszlop is a kereszt- ség lényegét: a Krisztusban velünk megbékélt Isten ben­nünk új életet kezdő kegyel­mi aktusát. A NÉPI MŰVÉSZET JE­GYEIT VISELŐ OLTÁRT GYERTYATARTÖKAT egy presbiter faragta. A temp­lomszentelési ünnepek egyi­kére szép stílű templompa­dok váltották fel a szükség­lócákat. Egy gyülekezeti tag áldozatából új úrvacsorái fel­szerelés került az oltárra, A tizenkettedik „felszente- lési” ünnepen, november 18-án már a villanyfények is kigyültak a csillárban. „Így kell világítania az evangéli- omnak is a gyülekezetben”, — jegyezte meg a legidősebb presbiter. Nógrádban a templomszen­telési évforduló a vendégsze­retet gyakorlásának is külön­leges alkalma. Aki ezen a napon bevetődik egy ünneplő házba, az annak szívesen lá­tott vendége. De megjönnek az elszármazott családtagok is közelről és messzeföldről. Két papfia van a gyülekezet­nek, ők is hazalátogatnak ilyenkor, ha tehetik. Az idei templomszentelési évfordulón szolgáltak mind a ketten. S az ünnepi istentiszteletről hí­veink nagy örvendezéssel tér­tek haza vendégeikkel együtt otthonaikba, kezükben az Evangélikus Élet legújabb példányaival. Az ipolyszögi tizenkettedik „templomszentelési" az tegye teljessé, hogy a hétköznapok­ban is folytatódjék úgy, amint arról Pál apostol ír; „... ti az élő Istennek temp­loma vagytok...” 1. Kor. 3,16. Talán nem is olyan okos em bér az, aki le merné fo­gadni, hogy egy év múlva mindenről ugyanaz lesz a véleménye, mint ma. * Nem mindegy, mit olva­sol, de még kevésbé mind­egy, hogy milyen szemmel olvasod. • Ha valamit nem értsz, még nem biztos, hogy az érthetetlen. Ipolyszögi templomszentelés Rónay Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents