Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-12-23 / 52. szám
VILÁGOSSÁGOD FELRAGYOG „Az éhezőnek megtörd kenyered és a bujdosó szegényeket bevidd házadba; ha látsz egy mezítelent, takard be azt és testvéred elől ne rejtőzz el. Akkor hajnalként felhasad világosságod és sebed hamar besarjad; Előtted fog járni igazságod és az Űr dicsősége védelmez mögötted. Akkor majd kiálthatsz s az ŰR válaszolni fog. segítségért kiálthatsz s ő azt mondja: Itt vagyok! Ha majd eltávolítod közüled a jármot. az ujjalmutogatást és rontó beszédet, ha megadod az éhezőnek, amit magadnak kívánsz és az elgyötört lelkűt megelégíted, akkor fölragyog a sötétben világosságod és homályod mint fényes dél.’’ Ézsaiás 58, 7—10. A KARÁCSONYT nem mi CSINÁLJUK, magunknak sem, egymásnak sem, mégcsak a feltételeit sem teremthetnénk meg magunktól. Isten adja az embernek a karácsonyt. Ö, ő gyújtott ragyogp világosságot a betlehemi éjszakában, az ő hozzánk alászálló szereteté- nek dicsősége sugározta be az emberi életet, ö terített nekünk gazdag asztalt és ő hirdetett békességet minden embernek s ő becsülte meg úgy az embert, hogy Fiában maga is emberré lett s azt mondotta: Itt vagyok!” KARÁCSONY a fények ÜNNEPE. Mintha az emberi szív és szem fénysóvárgása ülne ünnepet a tél közepén, az esztendő legsötétebb hónapjában, amikor oly rövidek a nappalok és oly hosszúajt az éjszakák. Hófehér, karcsú gyertyaszálak lángja világol a templomok oltárain; nincsen is szebb dísze az oltárnak, mint a sok, égő gyertya. Az ádventi koszorún kigyúlt már minden gyertya, hirdeti, hogy eljött az Eljövendő, beteljesült az ígéret, megszületett a Szeretet. Ünnepi lámpafény piroslik a házak ablakából, szikrázva csillámlik a karácsonyfa, sziporkázik rajta a csillagszóró. Mintha az ünnepi kivilágításban ragyogó bolti kirakatok is ebből a karácsonyi világosságból tükröznének valamit. „Akkor hajnalként felhasad __ fölragyog a sötétben vi lágosságod...” ígéri a próféta Isten népének. Akkor, — mikor? Mikor fénylik az egyház világossága? Talán akkor, ha kivilágított templomainak, fényárban úszó oltárainak ragyogása elkápráztatja az emberek szemét és elandalítja szívét? Vagy talán akkor, ha tudományának lámpása széles fénykort rajzol s bevilágít az elmék zugaiba? Vagy talán éppen akkor, ha a világban aratott ^sikereinek” fényes csillagát tűzheti mellére? Minderről nincsen szó a próféta jövendölésében. Három dolgot említ a próféta s mind a háromban nőn az egyház, hanem az ember áll a középpontban. Akkor ragyog fel Isten népének világossága, ha: magáévá teszi az ember ügyét: Az ember kenyerét, az ember békéjét és az ember becsületét. EZEN A KARÁCSONYON HAZÁNKBAN minden szorgalmasan dolgozó ember asztalán — Istennek legyen hála érte —, nemcsak kenyér, de ünnepi kalács is illatozik majd. De szerte a világon hány ember marad éhesen a szent éjszakán is, s ki tudja hányra virraszt majd a hajnal szörnyű éhhalált? A világ minden emberének ügye a msénk is, — ezt üzeni ma a próféta — és a szeretet Istene minden ember kenyerének ügyét helyezi ma a szívünkre. Hogy mit tehetünk távoli világrészek, idegen országok éhező millióiért? Bizonnyal nőn keveset. Egyet kétségtelenül: ha segítjük azokat, akik valamiképpen, sokféleképpen, de egy céllal azon munkálkodnak, hogy Isten gazdag világában minden embernek jusson munkája után terített asztali asztalára kenyér, testére ruha, feje fölé fedél: emberhez méltó élet. Ehhez azonban elengedhetetlen feltétel az a másik, amit a prófétai szó a szivünkre akar helyezni: az ember békéje. „Ha majd eltávolítod a jármot..— akkor ragyog fel világosságod, ígéri Ésaiás. Mily szörnyű járom a háborútól, egymástól való félelem, az aggodalom, a bizalmatlanság az emberi szíveken. S hányán viselnek valóságos jármot is, népek, fajok, emberek még ma is a világon? Egy világutazó könyvében olvasom, hogy e század huszas, harmincas éveiben rabszolgának adták-vették az embereket Dél-Amerika számos országában, fehéret és színest vegyesen. Afrikában — Angolában, Kongóban, máshol is — nyílt rabszolgaság van ma is. Járom töri fel gyarmati sorban sínylődő milliók vállát és — szívét. Pedig: testvéreink ők is — vajon elrejtőzünk-e előlük, vagy megnyitjuk szívünket előttük? Akkor — igen akkor — „felhasad hajnalként világosságod” ... Az ember békéje, az ember kenyere, az ember szabadsága összefonódott. Nem lehet az egyiket a másik nélkül munkálni. , $Es a harmadik: az ember ’becsülete, az ember ei. .őrségének megbecsülése, a tisztesség megadása mindannak, aki emberi orcát visel. A bizalom az emberben! Csak a bizalom teremthet megbízható embereket. Ujjalmutogatást és rontó beszédet említ a próféta. Két és fél évezreddel e prédikáció elhangzása után ujjal mutogatnak a más fajú, színű emberekre — s mily szörnyű: éppen „keresztyén” országokban! S századunkban a technika, a hírközlés, rádió, sajtó mily félelmes szárnyakat adhat a „rontó beszédnek”, a rágalmazó, becsmérlő, gyalázó szónak! Mily nemes és Isten népéhez illő feladat az elgyötört lekűek megelégí- tése vigasztaló jó szóval, igaz beszéddel, emberséggel, felemelő tettek Mindez azonban, amiről eddig szóltunk, valójában nem feltétel, hanem következmény. Mert így lett és mert így van, azért ragyoghat fel Isten népének világossága is — karácsonyi fény, a szeretet világossága, amit Jézus Krisztusban kapott. Annak a nagy fényességnek, amit Isten karácsonykor gyújtott, a szívünket kell lángra lobbantania. Általunk és belőlünk kell Szétsugároznia ennek a fénynek. Karácsony nemcsak a család, a kis közösség ünnepe — az is! — hanem a nagy közösségé is. Isten szélesre tárja az ajtót s belekiáltja a világba: „Itt vagyok!” Ezt a szót kell továbbadnunk s ezt a világosságot kell magasra emelnünk. Akkor — de csak akkor — betelik rajtunk az ígéret: „Felhasad hajnalként, felragyog világosságod és homályod mint a fényes dél!” Groó Gyula f D. Dr. PRÖHLE KAROLY December tl-én Sopronban — közel a 88. évhez — meghalt D. Dr. Prőhle Károly professzor, aki több mint négy évtizeden keresztül szolgálta egyházunkban a lelkészképzést. Prőhle Károly 1875. mára 17-én született Rábabogyoszlón. Középiskolai tanulmányait a soproni evangélikus líceumban, teológiai tanulmányait Sopronban, Greifswaldban és Tübingen- ben végezte. Gyurátz Ferenc püspök avatta lelkésszé 1900. ápr. 8-án Pápán. Mint segédlelkész Nemesdömölkön, Sopronban és Pápán szolgált. Majd egy évig hitoktató volt Óbudán. Aztán rendes gyülekezeti lelkész lett Lajtaújfaluban, ahol a gyülekezetét ő szervezte meg és ottani szolgálata idején épült a templom. Egyidejűleg felkészült a teológiai tanárságra: 1904 októberében rendszeres teológiai szakból teológiai tanári képesítő vizsgát tett s ettől kezdve a lajtaújfalusi szórványgyülekezet- ből járt Sopronba — mint előadó — a teológiai akadémiára. 1906-ban rendkívüli, 1907-ben rendes tanár lett. Ekkor költözött Sopronba, amely állandó lakóhelyévé lett egészen haláláig. Előadta a teológiai enciklopédiát, vallástörténetet, filozófia- történetet, újszövetségi görög nyelvészetet, újszövetségi bevezetést, Jézus életét. Majd Bancsó Antal nyugalomba vonulása után, 1918 óta keresztyén hit és erkölcstant. 1918-ban filozófiai doktorátust szerzett a budapesti egyetemen. A Pécsi Egyetem keretében feállított soproni teológiai fakultáson 1923 óta nyilvános rendes tanár lett. Tudományos és ökumenikus munkájának elismeréséül a lipcsei egyetem 1926-ban a teológia tiszteletbeli doktori címével tüntette ki. 1923-ban Eisenachban részt vett az I. Lutheránus Világgyűlésen, majd 1929-ben a II. világgyűlésen, Koppenhágában és 1935-ben a III. világgyűlésen Párizsban. Lausanne-ban 1929-ben jelen volt a Hit és Egyház- szervezet első világgyűlésén, 1937-ben pedig a két ökumenikus mozgalom világgyűlésén Oxfordban és Edinburgban. 1946. júniusában vonult nyugalomba s ezután még két évig helyettesként működött saját tanszékén. Prőhle Károly professzori munkájával nagyon jelentős szolgálatot Végzett egyházunkban. A jelenleg is szolgálatban álló evangélikus lelkészek között alig van, akit ne tanított volna. Tanári munkássága kezdetétől hangsúlyozta, hogy az evangélikus egyházban a teológiát tudományos szinten kell művelni. Előadásait a mély meggyőződés és az igényesség jellemezte, önállóan és különlenyomatban megjelent munkáinak száma mintegy 40, ezek között legjelentősebb 1948-ban megjelent dogmatikája: „A hit világa”. Ezt a munkáját tudományos volta mellett a közvetlenség és melegség jellemzi. — Jelentős szolgálatot végzett az ökumenikus munkában is. Ott volt az ökumenikus mozgalom születésénél. Meleg barátság fűzte D. Söderblom Náthán uppsalai érsekhez, D. Ihmels Lajos szászországi evangélikus püspökhöz és D. Stange Károly göt- tingeni professzorhoz. Azok a tanítványai, akik 1937-ben végeztek, a 25 esztendős jubileum alkalmával, ez év nyarán, találkozót rendeztek Budapesten és levélben üdvözölték régi professzorukat. Prőhle Károly válaszában többek között ezt írta: „Amint egykori tanítványaim mai aláírásai nekem •— az egykori, és az Űr kegyelméből még mindig itt élő tanítónak — jóleső, vigasztaló, biztató bizonyságtételt jelentenek arról, hogy „munkám nem volt hiábavaló az Űrban”, úgy nekik viszont nem kívánhatok jobbat, többet annál, hogy „az ő munkájuk se legyen hiábavaló az Űrban”. Mert ez is kegyelem, a kegyelem pedig mindig „elég”, elég, amíg a szorgos nagy munka folyik és elég azután is mindig, életben, halálban, örökké”. D. Dr. Prőhle Károly professzort december 13-án, a soproni temetőben Káldy Zoltán püspök temette, aki Rom 1,17. verse alapján hirdette a feltámadás evangéliumát Először! Ugye, sohse volt még [karácsony? Követei a messze mennynek először hoznak hószín szárnyon hozsannázó, nagy örömöt? És titkos útján Betlehemnek a pásztorok először mennek a hírre, hogy egy kicsi [Gyermek fekszik jászlon, barmok [között! Földünk felett először száll ma ujjongó angyali hozsánna! S ragyogó arcú kisgyerek: a pásztorokkal Betlehemben, hová sietve hívtak engem, én is először térdelek! Kis imádságom félve mondom. Csudálkozom a csudadolgon, a jászlon és a Gyermeken... ezen a koldus királyságon, égigujjongó éneken. Először! Soha nem hallottam. Nem megszokottan és kopot- [tan. Először hoztak lépteim erre a boldog hódolásra. S a századok s az éveim szertefoszlottak, ködbevesztek. Először! Hisz ma született [meg! Ma született meg! Énnekem! Angyalokéval együtt ujjong új örömmondó énekem! Hozsánna! Ámen! így legyen! B. E. Imádói- hangjai Mi rosszul szolgálunk, szegényen szeretünk. Te, örök Szolga, szeretsz [bennünket és szolgálsz nekünk. Ml magunkért buzgunk, mi magunknak élünk. Teneked kell buzgólkodnod, örök Ige, értünk. Mi nem Is keresünk, mi meg se találunk. Te keresel minket, Te találsz [meg minket, örök Világunk! Pál írja ezt Titusznak levele harmadik részében: „Megjelent az Isten ... emberszeretete.” Lapunkban kerülni szoktuk az idegen szót, de ez esetben frissítő színt és tartalmi többletet adhat, ha az Üjszövetség eredeti nyelvén is ideírjuk a kifejezést: filantrópia. Megjelent az Isten filantrópiája. Istennek karácsony előtt is volt és a keresztyénség körén kívül is van emberszeretete. A filantrópia Istennek nem a megváltói, hanem teremtési rendjéhez tartozik. Ezért jóság és emberiesség mindig volt és mindenütt volt ezen a világon. Az emberszeretet, filantrópia szava háromszor fordul elő az tJ jszövetséghen. S a három közül kettőben nem keresztyének, hanem pogányok emberszeretetéről van szó. A Cselekedetek könyve 27. részének 3. versében olvasr suk, hogy Julius római százados „emberséggel — filantrópia — bánt Pállal, megengedte, hogy barátaihoz elmenjen és gondoskodásukban részesüljön.” Egy kemény pogány katona ember tudott lenni az embertelenségben. Inkább, mint a kegyes főpap Jeruzsálemben. A következő fejezet 2. versében meg azt mondja Pál, hogy „a barbárok ( máltai bennszülöttek) nem közönséges emberséget — filantrópia — cselekedtek velünk, mert tüzet raktak és befogadtak bennünket az eső és hideg ellen.” Ezek is pogányok, de megosztják tüzük melegét és falatjukat sose látott, didergő hajótöröttekkel, akiket saját „kegyes” hatóságuk juttatott ilyen helyzetbe. De aztán a kifejezés harmadik előfordulási helyén, a Tituszhoz írt levél 3. részének 4. versében azt olvassuk, hogy az emberszeretet, filantrópia megjelent. Jézus Krisztusban jelent meg. Ö az Isten megtestesült emberszeretete. Azóta Krisztusban megvalósult, érvényes példánk és állandó erőforrásunk van emberszeretetből emberszeretetre. Mert Jézus Krisztus vállalta a filantrópia küldetését. Legfontosabb igéink azok, amelyekben Jézus maga mondja meg, hogy ki Ö és mit akar. S figyeljük csak meg, ezek az „én vagyok” és „akarom” igék mind azt mutatják, hogy Jézus az Isten megtestesült filantrópiája, az irgalmas emberszeretet. „Én vagyok”:„a szőlőtő”, tart és életet ad; „világosság, ajtó és út”, jó célokhoz lehet rajta eljutni; „a jó pásztor”, botja oltalmában biztonság van; „az élet kenyere”, hétköznapok lelki utasellátója; „a feltámadás”, halandók örökös reménysége. „Akarom”: „tisztulj meg”; „az irgalmasságot inkább, mint az áldozatot”; „hogy az utolsó is annyit kapjon, mint az első”; „hogy ahol én vagyok, enyéim is ott legyenek”. Csupa csupa filantrópia. Jézus nemcsak szólta, mutatta és cselekedte az embersze- retetet, hanem Ö maga a teljes emberszeretet. A határtalan, életes-halálos emberszeretet. Isten köztünk jelenvaló filantrópiája. Karácsony hangsúlyosan hirdeti, hogy mi Isten ember- szeretetének a tárgyai vagyunk. Állandóan. Ezért az alanyai is lehetünk. Továbbadói. Hálából! ALBERT GOES után németből Sz. KARÁCSONYI VÁDOLÓINK tók, hanem pl. birka, teve, kecske meg szárnyasok. Mégis már régi atyáink így énekeltek Luther nyomán karácsonykor: Ésaiás írja könyve elején: „Az ökör ismeri gazdáját, a szamár is az ő urának jászlát, az én népem nem ismeri...” Ezek a kedves állatok tehát úgy állnak Jézus betlehemi já- Szolbölcsője körül, mint néma vádolóink. Jelenlétük aláhúzza a jánosi igét: „övéi közé jött, de övéi nem fogadták be.” A nagyszemű, méla ökör ismeri gazdáját és ragaszkodik hozzá. A közmondásosan buta szamár tudja, hol keresse eledelét. Mi? Tudjuk-e, hogy a megszületett Jézus igenis gazdánk, jó gazdánk akar lenni, s olyasmivel akar táplálni, ami tovább tart a karácsonyi asztal bőségénél? Ne sértsük magunkat azzal, hogy a karácsonyi történet két kedves állatának a képét akár csak tréfásan szószerint alkalmazzuk magunkra, de hogy az ószövetség ádventi prófétája és karácsony évezredes története e két néma tanú felvonultatásával valami fontosat akart mondani, az bizonyos. Régi és új karácsonyi képeinken Jézus családtagjai mellett, meg a pásztorok és napkeleti bölcsek, az emberek mellett mindig ott vannak az — állatok is. Hogy’ kerülnek az állatok a karácsonyi történetbe, holott az evangéliomok nem említik őket? Bizonnyal arra az igére kell gondolni, hogy az egész természeti világ várja a megváltást. Jézus születése az egész teremtett élővilágnak javára van. De mért éppen az ökör, meg a szamár vonult be leginkább a karácsonyi történetbe? Hiszen a régi keleti istállóban nemcsak ezek, talán nem is leginkább ezek voltak találhaSzabó József ötét édesanyja, Mária, Pólóba pólálá. Tévé a jászolba, A rút istállóba A nagy Királyt, Kit ökör és szamár szagolás- Lsal Esmérnek Uroknak, És a hideg ellen ők őrizik [szépen Fuvallással. Az ökör és szamár karácsonyi, jelenlétét régi ószövetségi ige magyarázza.
