Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-12-23 / 52. szám

Vendégfogadó ház, vagy istálló ? SZŐKEDENCSI VASÁRNAP „MIVEL NEM VOLT HELT SZAMUKRA a VENDÉGFO­GADÓ HÁZBAN” (Lk. 2,7 —- így indokolja az evangé­lium írója azt a tényt, hogy a megszületett kisdedet jászolba fektették. Képzeletünk szárnyat bont s kiszínezi ezt a szülés fájdal­maitól terhes, de csodálatos éjszakát. Valahogy így ... A názáreti emberpár három napi út után megérkezik az ősi kis városka határába. El­haladnak a pompás heródesi palota mellett s alkonyodik, mire a szélső házakat elérik. A szamár hátán az úticsomag terhe ring. Elől József vezeti az állatot, Mária pedig egyre súlyosabban tartja kezét a sza­már hátán. Már nemcsak si­mogatja a selymes prémet, hanem egyre görcsösebben ka­paszkodik, támaszkodik rajta. Fáradt és súlyosodé léptei ap­ró porköröket vetnek a finom úti porban. Talán már a fáj­dalmak is jelentkeznek. Sietni kell, hogy lepihenhessenek. Bezörgetnek a „vendégfoga­dó házba” — valami primitív falusi szállodafélébe —, de nincs már hely. Minden szoba foglalt. Kétségbeesve mennek tovább, de hiába zörgetnek be sorba a magán házakba: nem fogadnak sehol szállóvendéget. Részvétlenek az emberek. „Az övéi közé jőve, de az övéi nem fogadták be őt” — olvassuk Jánosnál s így látjuk igazolt­nak az írás szavait. Végül va­laki megszánja őket s koldus­módon hátul az istállóban mutat nekik helyet... Pedig aligha történhetett így. A Biblia nem erről szól s a néprajzi és régészeti isme­retek nem ezt teszik valószí­nűvé. A BIBLIA NEM ISTÁLLÓ­RÓL SZÓL. A „vendégfogadó ház” pedig nem szállodaféle volt. A közeli valószínűség meg­ismeréséhez két eredeti szóval kell megismerkednünk. A nyilvános fogadó, a szálloda­féle, az újtestamentom nyel­vén így hangzik: pandokheion. Bizonnyal volt ilyen Betle­hemben is. De ezek a helyek rossz hírűek voltak. Zajos ve­rekedések, pörlekedések szín­helyei voltak, ahol kétes hírű vándorok, kereskedők, kupe- cek adtak-vettek, veszekedtek és mulatoztak. Itt, ha lett vol­na hely, sem lett volna taná­csos egy várandós asszonynak megszállni. Nem, József ék nem itt ke restek szállást. Hiszen az a szó, amit mi „vendégfogadó ház”-nak fordítunk, az eredeti görög nyelvben így hangzik: katalüma. Ugyanaz a szó, amelyet Márk akkor használ, amikor azt a helyiséget jelöli meg, ahol Jézus harminchá­rom évvel később az utolsó vacsorát szerezte. Ez kb. egy családi ház errteleti vendégszo­báját jelenti. Azt a helyiséget, ahová a tiszteletre méltó, megbecsült vendégeket vezet­ték. Nem minden házban volt ilyen szoba. Betlehemben sem. De a városka vezetőjénél, aki a hely történelmi levegőjénél fogva szintén dávidi sarj lehe­tett, föltétlenül volt. Ide szán­hattak a hivatalos s az elő­kelő vendégek. A dávidi törzs ekkor élő tagjainak legelőke­lőbbjei Hillél, Simeon és Ga­maliel voltak. A Nagy Tanács­nak a Bibliából is ismert tag­jai. Bizonnyal ők laktak azon a döntő éjszakán itt. Ezért nem volt ott Józsefék számá­ra hely. Mivel azonban valószínűen távoli rokon lehetett a város­ka vezetője, a maga minden­napi, földszinti lakószobájába fogadhatta a láthatóan mi­előbb pihenésre szoruló em­berpárt. A kisebb vendégeket általában szokás volt itt szál­lásolni el. Akár itt, akár más házban, József és Mária ilyen szobában kaphatott helyet. EZ A HELYISÉG REND­SZERINT EGYBENYÍLT AZ ISTÁLLÓVAL. A keleti ember szeret közel élni az állataihoz s a hideg éjszakákon jól esett a természetes istállómeleg is. A szobának általában alig volt bútorzata. Az est beköszöntő­vel mindegyik családtag sza­badon kiválasztotta magának a földes padlón a helyet, aho­vá alapul nádszőnyeget terí­tett, reá lehetőség szerint más szőnyeget, prémeket, vagy ru­hadarabokat. Felsőruhájukkal takaróztak. így aludtak szana­szét, vagy összebújva. Az esti nyugalomra térést talán ez a magyar kifejezés tükrözi leg­jobban: levackolódtak. A csecsemőket szorosan pó- lyázták. Annyira, hogy tagjait nem tudta mozgatni s így hol falra függesztett, a hosszanti oldalán nyitott zsákba tették, amit az anya nappal a hátára köthetett, hol pedig — ha az állatok száma megengedte —, a jászolba fektették, mert azt a takarmány puhává tette s vályúszerűségénél fogva a gyermek ki nem gurulhatott. Ez volt az általános szokás. Festményeken a gyermek Jézus jászolát gyakran euró­pai szokásoknak megfelelően, lábon, álló fa ládika-íélének ábrázolják. Sőt a római egy­ház ereklyeként őrzi annak a fa-jászolnak a deszkáit, amely Jézus bölcsője lett volna. Ke­leten azonban nem ilyen já­szolból etetik az állatokat. A jászol sárból és durva homok­ból dagasztott, fehérre meszelt vályú volt, amit rendszerint a szobarész választófalához fa­laztak. A keleti kutatók úgy mond­ják el, hogy a gyermek Jézus egy közönséges keleti szobá­ban, vagy szálláson született. Mivel pedig a szálláson nem volt egyéb alkalmas hely s a természetes szokás is ez volt, a gyermeket bepólyálva a já­szolba fektették.. Később jónak látták a szü­letéshelyet istállónak, vagy barlangnak elképzelni, mivel kifejlődött a keresztyénségben az emberséges lakást kerülő szerzetesi barlangélet magasz- talására való hajlandóság. így lehetett. Hiszen a nap­keleti bölcsek előtt a csillag a „hely” fölött állt meg s ők az arannyal, tömjénnel, mirr- hával a „házba” léptek be, kö­szönteni a kisdedet. EGYHÁZUNKBAN NEM SOKAN TUDNAK ARRÓL, hogy Szőkedencsen is van evangélikus gyülekezet, sőt legtöbben azt sem tudják, hol is van ez a kis falu. A „dim- bes-dombos Somogyország” egyik szép kis faluja Szőke- dencs, a Balatonkeresztúr— Nagykanizsa műút mellett. A kis, 150 lelkes gyülekezet tá­vol esik minden más evangé­likus gyülekezettől, még leg­közelebb van hozzá Vése. melynek anyagyülekezetéhez tartozik. Vése és Szőkedencs között 40 km távolság van és így Lakatos György vései lel­késznek egy-egy istentisztelet megtartása végett oda-vissza 80 km távolságot kell meg­tennie. Olyan eset is volt, hogy a nagy hóban az ország­úton elakadt az autóbusz és a lelkész hosszú-hosszú kilo­métereket tett meg térdig érő hóban, hogy egy ifjú 'párt megeskessen a szőkedencsi kis templomban. De nemcsak arról nevezetes Szőkedencs, hogy ilyen messze esik min­den más evangélikus telepü­léstől, hanem arról is, hogy ez a kis maroknyi gyülekezet hűséges a hitében és egyház- szeretetében. A KIS GYÜLEKEZET MÁR A REFORMÁCIÓ HAJNALÁN született és azóta is megma­radt a reformáció igazságá­ban és egymással való test­véri közösségben. 1805-ben alakult leánygyülekezetté, és mint ilyen, a vései anyagyü­lekezethez kapcsolódott, s mellette mind ez ideig hű­séggel ki is tartott. 1807-ben zsuppfedeles imaházat, majd 1861-ben szép, formás temp­lomot építettek, amelyet ké­sőbb megnagyítottak. En­nek A KIS TEMPLOMNAK 100 ÉVES JUBILEUMÁT ünnepelte most a lelkes kis gyülekezet Advent első vasár­napján, december 2-án. A gyülekezet tagjai őseikhez méltóan, nagy áldozatot hoz­tak azért, hogy a jubileumra templomuk megújult formá­ban várja az ünneplő gyüle­kezetét. A templom megújí­tása közel 70 ezer forintba ke­rült, ennek túlnyomó részét maga a gyülekezet fedezte. De hozzásegítette a gyü­lekezetei a renoválás el­végezhetőségéhez a Gyüleke­zeti Segély mintegy 10 ezer forintos adománya, továbbá a vései anyagyülekézet és a sandi gyülekezet támogatása is. A szőkedencsi Községi Ta­nács is sok megértést tanúsí­tott az építkezés folyamán a templom renoválásával kap­csolatban. A jubiláló gyülekezetei fel­kereste Káldy Zoltán püspök és igehirdetéssel szolgált ezen a napon. Igehirdetésének tex­tusát Zsid. 13, 7—8-ból vette: „EMLÉKEZZETEK MEG ELÖLJÁRÓITOKRÓL, akik Isten Igéjét hirdették nektek; figyeljetek életük végére és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.” Igehirdetésében többek kö­zött arról szólt a püspök, hogy ki volt Jézus Krisztus „tegnap”. „Tegnap” Jézus Krisztus a golgotái kereszten odaadta életét az egész vi­lágért és feltámadt a mi meg- igazulásunkra. Ez a cseleke­dete az irgalmasság cseleke­dete volt. Halálával békessé­get szerzett az Isten és az ember között és így lett a Bé­kesség Fejedelme. Földi életé­ben mindig egyet tett; irgal­ma zott! Nemcsak úgy irgal- rnazott, hogy bűnbocsánatot adott, hanem úgy is, hogy az emberi élet minden szükségé­be _ belenyúlt: betegeket gyó­gyított, enni adott. És kicsoda „ma” Jézus Krisztus? Ugyan­az, Aki »tegnap" volt; az ir­galmasságnak és a békesség­nek Fejedelme! Ma is irgal­mas szeretetével van jelen a világban és a Benne hívőkön keresztül akarja elvégezni az irgalmasságnak és a békesség­nek munkáját. A „békesség munkájába” ma is beletartozik az Isten és az ember közötti békesség munkálása, de ezen túlmenőleg ember és ember, nép és nép közötti béke való­sítása: Akik Benne hisznek, azoknak az „irgalmasság és békesség” követeinek kell len­ni a világban, tehát fáradoz­niuk kell azért, hogy ne sza­kadjon a világra egy irgal­matlan háború és a háború irgalmatlan ördöge ne pusz­títsa el a családokat, az ott­honokat és magát a puszta életet. A szőkedencsi gyüleke­zet tagjai is legyenek a ma­guk .falujában az irgalmasság­nak és a békességnek a fiai, és ez által tegyenek bizony­ságot arról, hogy Jézus Krisz­tus ma is az, Aki tegnap volt. És ki lesz „holnap” Jézus Krisztus? „Holnap” is az irga­lomnak és a békességnek fe­jedelme marad! Amikor majd megállunk az Isten ítélő széke előtt, ö lesz az, Aki Istennél számunkra irgalomért esede­zik: örök életért. Ennek a re­ménységében kell végeznünk földi hivatásunkat, szolgálni gyülekezetünkben és ember­társaink között. AZ ISTENTISZTELET UTÁN DÍSZKÖZGYŰLÉS volt a templomban, melyen Lakatos György vései lelkész ismertette a gyülekezet törté­netét. A templom renoválás­sal kapcsolatban meleg szere­tettel említette meg Papp Sándor gyülekezeti felügyelő­nek nevét, aki nemcsak pél­damutató áldozatkészséggel segítette elő a templom meg­újítását, hanem a jubileum alkalmával új oltárképet is festetett és adományozott a gyülekezetnek. Ugyancsak meg­köszönte a két gondnoknak, Papp János és Vargha György gyülekezeti tagoknak, hogy a ^renoválás munkáját irányítot­ták és támogatták. A díszközgyűlés után a presbiterek és a szomszéd gyülekezetek lelkészei köz- ebéden vettek részt, melyen jelen volt Werstroh János, a Somogymegyei Tanács Egy­házügyi Hivatalának wzo Koren Emil Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem. Vezess engem a te igazságodban és taníts engem, mert te vagy az én szabadító Istenem, mindennap várlak tá- ged. Jó az Ür, azért útba igazítja a vétkezőket. Igazságban jé- ratja az alázatosokat és az ő útjaira tanítja meg az alázatoso­kat. Az Úrnak minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik szövetségét és bizonyságait megtartják. Zsolt. 25, 2—5, 8—10. SZÍV RÉGEN VOLT, MINT A MESÉBEN. És amikor rá emlékezem, fél lábbal mindig a mese világában járok és csak fél lábbal a valóságban. A két világ között is ilyenkor alig érzem a különbséget, mert elmosódnak a határok. Az emlékezésről úgy kell elsöpörni a vén idő finom porhavát, amely vastagon és puhán takar be mindent, mély és zsib- basztó álomra ítélve. A sarokban csíkótűzhely állt. Mint egy há­tát felpúposító, nyújtózkodó fekete macska. Bizalmatlanul és gonoszul. Haragudtunk is rá és gyűlöltük, mert mindent elnyelt és sem­mit sem adott vissza. A „piaija” alig főzött, a „rehrje” soha nem sütött. Gonosz volt min­den ízében, ezt fekete színe külön is kihang­súlyozta. Ha belebújtunk volna is, fázott a lábunk és a kezünk. Pedig a tél a lábnál és a kéznél kezdődik. Mégis hozzátartozott az életünkhöz ez a tűzhely, minden rosszindula­tával és kiszámíthatatlan természetével együtt. Egyszer sütött úgy igazán a „rehrje”. Az is akkor volt, amikor a hótól átnedvesedett egyetlen cipőmet beraktuk száradni. Kicsire zsugorítva adta vissza, elviselhetetlen bűz kí­séretében. Mondom, állandó harcban álltunk vele. Csak karácsony estéjén kötöttünk rövid fegyverszünetet. Akkor néhány órára csa­ládtag lehetett és békülékeny szándékkal néz­tünk rá. Mert ezen az estén gond nélkül töm­tük rőzsével a fekete szörnyeteget, miközben pislogott a petrol-lámpa és próbáltunk mele­gedni mellette. De sokkal több meleget adott a boróka fe­nyőn halványsárgán fénylő néhány gyertya, amikor átéltük újra meg újra a szegények Megváltójának születését. Kívülről tudtam akkor már az evangéliumot, amely úgy kez­dődött, mint az én álomvilágomban a mese; időtlenül, hogy „ ... azokban a napokban”. A fa ekícor mindenestől fürdött az áhítatban, gyermeki áhítatomban, mintha csak az evan­géliumból nőtt volna egyenesen ki. Egyszerre jelentette a betlehemi jászlat, a pásztorokat, Máriát és a Kisdedet. Olyan természetes volt egyszerűségében, mint az élet csodája, mint a kistestvér születése. ARRA AZ EGY KARÁCSONYRA különö­sen emlékszem. Talán azért, mert semmi más nem volt a fenyő alatt, csupán egy könyv. S tudtam, biztos voltam benne, hogy az enyém. Kemény fedelével, mint egy csonthéjú óriási mag feküdt a fa alatt. A címe is rövid volt. Miközben fennhangon olvastuk az evangéliu­mot, a kemény fedélbe süllyesztett címen vib­rált a tekintetem. „A szív”, ennyit olvashat­tam le róla. De Amicis könyve a leghűségesebb barátom lett. Tudj’ Isten, hányszor olvastam el és hányszor értem ahhoz a határhoz, ahol meg­szűnik a mese és kezdődik a valóság, vagyis az élet. De „A szív” mindig forró érzéseket kavart fel bennem. „A szív” és az a bizonyos karácsony; De Amicis könyve és a gyermek­kor úgy fonódott bennem össze, mint a paj­kos napsugár kévéje. Pedig a szívtelenség kora csak később kezdődött. Alig csuktam be mö­göttem a gyermeki évek kapuját, amikor dü­höngött körülöttem a szívtelenség. Alig éb­redtem az emberi öntudat mivoltára, amikor elvesztették az emberek a szívüket. Ajkkor is karácsony volt és kívülről mond­tam az ősi szavakat: „... azokban a napok­ban ...” és tekintetem De Amicis könyvére esett, mely kopottan, de kemény fedelében még épségben hordozta a címet: „A szív”. Az­tán olyan napok jöttek, amikor nem jutha­tott eszembe „A szív”. Mert sehol, igazán se­hol nem láttam szívet. A szívtelenség orgiá­ja tobzódott. Amikor a zivatar elmúlt és keresgéltem megmaradt holmijaimat úgy, mint az emlé­keket, már nem volt meg „A szív”. Elvitte a háború „A szív”-et sok mindennel együtt. Talán valahol hideg kályhát fűtöttek vele, vagy csomagolni kellett kedves lapjaival. El­vitte De Amicis könyvét úgy, mint sok em­bernek az élő, meleg szívét. És most jutott eszembe megint, amint a tél puha takaróját az emlékekről lesöpröm. Most karácsonykor, amikor két kis gyermekem egyre faggat, hogy mit kapnak karácsonyra? Mit? Mit is lehetne nekik adni? És ismeret­len gyermekarcok kérdése, ismeretlen szülők karácsonyi gondja között találtam meg az ajándékot. Szívet adni! Szíveket adni egy­másnak! Emberek, ma szívet ajándékozza­tok! Úgy a kicsinyeknek és úgy egymásnak, hogy ez az emlék szép és maradandó legyen. És vigyázzunk erre az ajándékba kapott és adott szívre, nehogy a szívtelenség elpusztítsa valaha is. ELÖLOPAKODIK EGY MÁSIK kis em­lékem is. Bizonytalanul és esetlenül, mint amilyen bizonytalanul és esetlenül álltam kis elemistaként az osztály előtt és lámpalázas, izgalomtól rekedtes hangon szavaltam a ka­rácsonyra kapott versikét: „Egy nap meg egy este minden esztendőben Szeretném, ha király lehetne belőlem.. Pontosan csak ennyire emlékszem, a töb­bire a tartalmából. Hogy a koldust, az árvát, a szegényt ezen a bizonyos napon, karácsony napján gazdaggá tenném. Mindent megadnék nekik, amit az élet megtagadott tőlük. Min­den csupasz kis testet befednék és minden éhezőt megelégítenék. Ilyen királyi gesztus­sal, ahogyan ezt a költő elképzelte. Gombolyítom a romantikus meseszálaktól tarkáló fonalat, amelynek színes mintáiból a vágy világa bontakozik ki. Vágy és való­ság akkor két ellentétes fogalom volt. Na­gyon messze álltak egymástól. Sőt kibékíthe­tetlen ellentmondás volt, közötte csupán, egy vékony álomhíd feszült, amelyet a költő így fejezett ki: „Egy nap, meg egy este minden esztendőben Szeretném, ha király lehetne belőlem.” A mese elemei varázsoltak kopott kis ka­bátjainkból újakat, melegítették hideg szo­báinkat. A mese, melynek végén mindig riasztó és dermesztő volt a csönd és mi gyer­mekek kerestük áz ajtót, ahol bekopoghat­tunk volna a vágy világába. I NÉZEM A GYERMEKEIMET. Keresem bennük magamat, s lelkűkben az apró viha­rokat, amit kivált a meg nem értett világ. A sima tavacska vizébe apró kavicsokat ejtek. Alig gyűrűzik a hullám. Kissé idegenül és ér­tetlenül néznek rám. Valami hiányzik belő­lük. Es ezzel a „valamivel” gazdagabbak, mint mi voltunk. Hiányzik belőlük az ál-ro­mantika. Nem akarnak királyok lenni. Kü­lönbséget tudnak tenni az „igazi mese” és az „igazi élet” között. Nem mondtak le a mesé­ről, szeretik, hiszen az ő világuk. De a vágy és a valóság között rövidebb az út. Nekünk a mesemondók és a költők jelölték ki az utat, nekik akaratuk és elhatározásuk. Külsőleg ugyanabban a karácsonyi lázban égnek, mint egykor én. És át kell fogalmaz­nom a régi, gyermekes lírát: Az a király, aki „azokban a napokban” világot látott, szegény volt. Istállóban jött világra és koronája sem volt aranyból, drágakövekből kirakva, hanem tövisből volt fonva. „Egy nap, meg egy este" mégis ö hozott erre a világra meleget, szere- tetet, megértést és békességet. Oly egysze­rűen, amilyen egyszerűen elmondtam és aho­gyan megértették ezt az egyszerű pásztorok. A szó elröppen. Kiszáll a fagyos téli esté­be és ölelkezve kering fönn a magosban a régi emlékekkel. Mi itt maradunk és egymásután meggyújtjuk a vékony sztearin gyertyákat, melynek illata betölti a szobát, úgy mint „...azokban a napokban...” az istállót a barmok lehellete. Rédey Pál 4 1 i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents