Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-11-25 / 48. szám

As örök élet öröme Jel. 21, 1—5. A búcsúzás legtöbbször szomorú alkalom életünkben. Ma, az örök élet vasárnapján az elmúlt egyházi esztendőtől bú­csúzunk s bizonyára megremegteti szívünket az a gondolat, hogy hátha életünknek utolsó éve az, amelyikből most kifelé megyünk. Talán nem is érjük meg a következő év végét!? Vannak azonban búcsúzások, amelyeknek bánattal árnyalt sötétjébe az öröm világosabb színei vegyülnek. A lány, aki férjhez megy, bár búcsúzik szüleitől, szívében új reménysé­gek repeső örömével indul élete új útjára. A keresztyén em­ber búcsúzása mindig ilyen. Ha elmúlt évtől, életétől búcsú­zik is, átszövi búját az örök élet öröme: Istennél új, boldog élet vár. 1. Űj élet vár. Az ember szereti elkerülni a meglepetése­ket, szereti előre tudni, mi vár reá holnap vagy azon a terü­leten, ahová indul. Isten Ábrahámnak sem árult el sokat az új földről, amely felé elindította s az örök élet országáról sem mond el előre mindent. Annyit tudunk, hogy az első ég és az első föld elmúlik s új eget és új földet hoz létre Isten újjáteremtő akarata. Az új Jeruzsálem népe új, lelki testben, mint felékesített menyasszony várja a Vőlegényt, az eljövendő Urat. Üj élet vár reám, amelyet Isten készített el. 2. Istennel fogok lakozni. Az együttlakást, a társbérletet nemigen óhajtja az ember, mert általános tapasztalat szerint az idegenek együttlakása sok kellemetlenségnek, ellenséges­kedésnek, civakodásnak a forrása. A házastársak együttlakása azonban egészen más. Az egyet akarók, az egymás boldogsá­gát munkálok együttélése örömökben gazdag. Az Istennel való együttlakozás örök boldogságunkat biztosító áldott közösség. Ami most csak a földre szállt Krisztusba vetett hitem által valóság, egykor teljes bizonyosság lesz: Isten velem lesz, én, a porszem ember a szent Istennel fogok lakozni. HÍREK — Az egyházi év utolsó — ÖRÖKÉLET — vasárnapján, az oltárterítő színe: zöld. A vasárnap oltári igéje: Mk 13, 24—27; szószéki igéje: Jel 21, 1—5. Délután szabadon válasz­tott ige. — DR. OTTLYK ERNŐ a Budapesti Evangélikus Teo­lógiai Akadémia dékánja, aki jelenleg a Halle—Witten- berg-i Luther Márton egye­tem teológiai fakultásának vendégprofesszora, 1962. no­vember 16-án nyilvános fel­olvasást tartott a teológiai fa­kultáson Halléban: „Beveze­tés a magyarországi evangéli­kus egyház történetébe” cí­men.- A LELKÉSZ! MUNKA­KÖZÖSSÉGEK ÉLETÉBŐL. A nyugat-békési egyházmegye lelkészi munkaközössége no­vember 8-án Orosházán ülé­sezett. Előadásokat, illetve re­ferátumokat tartottak: Ko­vács Pál, Zátonyi Pál és Pál- fy István. * — LELKÉSZIKTATÁS. A gyulai evangélikus egyházköz­ség egyhangúlag meghívott új lelkészét Bodrog Miklóst november 18-án istentisztelet keretében iktatta be hivata­lába Mekis Ádám, a kelet-bé­kési egyházmegye esperese. Bodrog Miklós gyulai lelké­szi szolgálatára ezúton is Is­ten áldását kérjük. A Nógrádi egyházmegye lelkészi munkaközössége no­vember lé-én tartotta ülését Balassagyarmaton. Ez alka­lommal Fábry Mihály. Poló- nyi Zoltán, Gartai István, Szende Miklós és Szabó Jó­zsef szolgáltak, illetve működ­tek közre a közös munkában. — BUNDÁK, IRHÁK divatos át­szabása, tisztítása, festése Somogyi szűcsnél, Kossuth Lajos u. 1. az udvarban. — SZŐRME- és irhabundák ja­vítása, átszabása legújabb model­lek szerint. Bart szűcs, Lenin krt. 23. Telefon: 222—531. — DISZNÖPERZSELÖ, kártevő csapda, pásztorcikk Kulcsár kis­iparosnál. Bp. Rákóczi út 6. A budavári templom­ban november 25-én, vasárnap délután 6 órai kezdettel EGYHÁZZENEI ÁHÍTAT lesz. Közreműködik a Lutheránia ének- és zenekar Weltler Jenő vezényletével, (Orgona- continuo: Trajtler Gá­bor) Peskó György or­gonaművész. Igét hir­det: Várady Lajos es­peres. M űsoron szerepel: Kuhnau: Tristis est ani­ma mea — motetta Bach: 76. sz. kantátája, Buxtehude: Präludium és fuga, Bach: Toccata adagio és fuga. 3. Boldog leszek. Földi életünk boldogságát sokszor meg­zavarja gondok, aggodalmak keserű könnye, betegségek s lelki terhek sokszor mérhetetlen fájdalma és a halál gyászba borító ténye. Ezeket itt a földön ki nem kerülhetjük. Próbálunk ugyan ellenük védekezni, a gondokat takarékossággal, beosz­tással igyekszünk távoltartani, a betegségeknek ellenébe vet­jük az orvostudomány minden eszközét s a halált mind mesz- szebbre űzzük. Mindezektől szabad, igazán boldog élete annak van, aki az örök élet boldog bizonyosságában él, annak sze­méről Isten eltöröl minden könnyet. Hogyan búcsúzunk az elmúló egyházi évtől? Fásult le­mondással: ismét öregebbek lettünk, ismét közelebb léptünk saját sírunk sötét verméhez? Nem! Inkább boldog bizonyos­sággal: Isten újjáteremtő akaratából új élet vár reám, Isten örökkévaló országában Istennel fogok lakozni s örökké bol­dog leszek. Vető Béla — HELYREIGAZÍTÁS. La­punk 47. november 18-án meg­jelent számában A Nyugdíj­osztály tanácsülése című cik­künkben sajnálatos elírás tör­tént. Az érintett mondat he­lyesen így hangzik: „Az egy­házkerületek püspökei senkit sem javasoltak nyugdíjazás­ra, hanem szolgálatukat to­vábbi egy évre meghosszab­bították.” A hivő ember többek kö­zött azért sem aggodalmas­kodik, mert a Krisztus iránti engedelmesség sod­rában erre nem is igen ér rá. Két oka van sok csele­kedetünknek: az egyik jól hangzik, a másik igaz. * Villanykörte a markod­ban még dísznek se jó. Ke­rüljön kapcsolatba az áram­forrással, akkor majd vilá­gít. Ilyenformán táplálója a fénylő keresztyén életnek Krisztus. • A hazugság hamispénz — aki elfogadja, ám lássa. A bűntárs homlokán sok­szor ez áll: nem érdekel. Minden aktív gazember mellé legalább száz közö­nyös embert lehetne állíta­ni a vádlottak padjára „csendes társként”. * Nem a Bibliát kell hoz­zánk alakítani, hanem ma­gunkat a Bibliához * A nyelv az a testrész, amellyel távollevőt is arcul lehet csapni. • Akik azt hiszik, hogy jó­tetteik láttán Isten nagyon meg van elégedve, azoknak fogalmuk sincs arról, meny­nyi hiba lehet még a leg- kifogástalanabbnak látszó cselekedetben is. HÉTRŐL—HÉTRE Vigyázva Lk. 12. 35. örökélet vasárnapja van. Szentigénk figyelmeztet, hogy legyünk éberek, vigyázzunk! Nem tudjuk, mikor érkezik el az utolsó óra! Legyünk éberek. Az ítélet és a halál hozzánk érke­zése egyforma érzéseket váltanak ki valamennyiünkből! Ezen a vasárnapon virágot viszünk kedveseink sírjára. Elgondolkozunk, hogy mit is mond a halálról Isten szent könyve. Mondja azt, hogy a halál olyan, mint az elalvás. Érdekes ez a kifejezés. Ha azt mondom, hogy a halál olyan, mint az elalvás, olyan, mint az álom, akkor a felébredésre is kell gondolnom! Mondja a szentírás, hogy a halál olyan, mint az ellenség. A halál ellenség, mert ránk támad és elrabolja gyermekein­ket, hitvestársunkat. Végül a mi életünket is porba dönti. Magányba kényszerít. Amint egyre közelebb érkezik a halál, úgy maradnak el tőlünk a barátaink és végül a szeretteink is. Oda visz az élő Isten színe elé. A szentírás nemcsak azt mondja, hogy a halál ellensé­günk, hanem mondja azt is, hogy a halál nyereség. Azok szá­mára nyereség, akik boldogan és alázatosan vallják: Nékem az élet Krisztus. Nyereség, mert a hit szürkületi látásából a színről színre való látás világába visz. Minden ember számára, a keresztyén ember számára is. döntő és nagy kérdés, hogyan nézzen a halálra, hogyan néz­zen a sírra! Ügy, hogy a halál egyszerre ellenség és nyereség. Vigyázva várjuk az utolsó órát. Nemcsak ezen a héten, hanem az év minden napján. És amikor megérkezik a halál, akkor Isten egyik nagy emberének szava szerint „A föld­szintről az emeletre megyünk fel”. Fülöp Dezső NAPRÖL-NAPRA VASÁRNAP: ZSOLTÁROK 46,8; 2. KORINTHUS 4,14 — A halál nem végállomás! Isten, aki föltámasztotta Krisztust, minket is előhív és színe elé állít ítéletre. Máté 25, 1—13; Je­lenések 19,11—21. HÉTFŐ: ÉZSIÁS 55,3; 2. KORINTHUS 1,20 — Jézus Isten követeként új szövetséget kötött velünk. Az ó szövetség a zsidó néppel köttetett. Krisztus ellenben minden ember szá­mára közel hozta az Istent. 1. Tesszalonika 5,1—11; Jelené­sek 20,1—15. KEDD: 1. MÓZES 26,2—4; LUKÁCS 1,54 — Nem feled­kezik meg ígéreteiről az Isten. Amit megígért üdvösségünkre, mindazt beteljesítette Fia által. Zsidók 12,12—17. Jelenések 21,1—8. SZERDA: ÉZSAIÁS 53,8; JELENÉSEK 1,18 — Krisztus­nál vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai. Akit Ő kisza­badít onnan, az valóban szabad. Nála van oltalom pokol és halál ellen. Márk 13,33—37; Jelenések 21,9—27. CSÜTÖRTÖK: JÓZSUÉ 21,45; 2. PÉTER 1,2 — Isten ke­gyelme és békessége úgy lesz a miénk, hogy megismerjük öt Jézus Krisztuson keresztül. Máté 25,14—30; Jelenések 22,1—5, PÉNTEK: 1. MÓZES 17,1; MÁTÉ 5,16 — Jézus magát mondja a világ világosságának, de minket kötelez arra, hogy az ő szeretetének és megbocsátásának fényét szétsugározzuk. Zsidók 10,32—39; Jelenések 22,6—13. SZOMBAT: ZSOLTÁROK 74,12; JELENÉSEK 19,6 — Ebben az életben a hivő szem fölismeri az élet dolgaiban Isten kezenyomát, a halálon túl pedig az Ö világába kerülünk. Zsidók 12,22—29; Jelenések 22,16—21. i. H. B. II .....mm...Ilii.... ............................................. XI II. Száznál több szempár meredt reám. Én azonban csak arra az egyre gondoltam ame­lyiket most fehér kendő takart. Baranowski- hoz léptem és olyan halkan, hogy csak ő ért­hette, így szóltam hozzá: „Most csak arra az egyre gondolj: A Te kezedbe ajánlom telke­met, te váltottál meg engem, hűséges Iste­nem.” „Megfogná még egyszer a kezemet?” — kérdezte. ' Tapogatózva, a vakok biztonsága nélkül nyújtotta felém a kezét. Megfogtam és meg­szorítottam. Így volt ez jól. Az evangélium szolgájának ott a helye azok mellett, akik a kerekek alá kerültek. Az evangélium igaz­sága bolondság és botránkozás és ennek így is kell lennie. Visszaléptem. Még félúton sem voltam, amikor eldördültek a lövések. Ernst főhad­nagy szó nélkül vezényelt tüzet. Baranowski előrebukott. A törzsorvos, egy cingár, alacsony emberke, akit csak most vet­tem észre (s úgy láttam, kedvetlenül végezte szomorú feladatát), odalépett a cölöphöz s megvizsgálta az elesettet. Azután előhúzta az óráját és érdélén hangon jelentette: „A halál öt óra ötvenkét perckor bekövetkezett”. Gépies pontossággal, sietve hozták a fes­tetten koporsót, gyors kezek ragadták meg a halott csizmáit — a hadsereg szűkében van a bőrnek! — azután betették a koporsóba. Egyre terjedő vértócsa maradt utána a ho­mokban. Szögek, kalapácsütések: mindenre gondoltak, mindent előkészítettek — tökélete­sen működő gépezet a német hadsereg, töké­letes egészen a kivégzésig! A kivezényelt egységek parancsnokai in­dulást vezényeltek s én is odatisztelegtem a tiszti csoportnak. Még láttam elvonulóban Ernst főhadnagyot százada élén. Kissé előrehajolva ment, most is, mint aki terhet hordoz. Feltétlenül írnom kell neki, mindjárt holnap. A hadbíró őrnagy hozzám lépett: „Vissza- vihetem a városba a kocsimon?” Nemet akar­tam mondani, de akkor észrevettem, hogy el­küldte a sofőrjét s maga ült a kormány mellé. Vagyis egyedül akart velem maradni. Ez elől nem térhettem ki. „Ragyogóan elintézték”, mondotta, mikor a kocsi megindult. Ránéztem. Ügy látszott, hogy fogalma sincs arról, voltaképpen mit mondott. Nyilván valami kedveset akart ne­Albrecht Goes: Nyugtaid kém mondani. Bennem persze megfagyott a szó; nem válaszoltam. „Hideg van”, mondta aztán, felgyűrte a kabátgallérját, megborzongott és cigaretta után nyúlt a zsebébe. Ügy éreztem, most mondanom kell valamit. „Egyikünk sem érzi most valami jól ma­gát, őrnagy úr”, mondtam végre, s hozzá­tettem: „és nem is érezheti jól magát”, „Mire gondol?” „Az igazságra gondolok, őrnagy úr.” Elkerülte a tekintetemet, öngyújtója se­hogy sem akart tüzet adni; mikor végre sike­rült, mélyet szívott a cigarettából, heves mozdulattal csavarta le a kocsiablakot s o fanyar őszi levegőt beszíva hangosan károm­kodott: „Átkozott disznóság!” Aztán kis szünet után: „Szerencsére van még otthon dugaszban egy jó üveg vodkám. Príma ital, csak különleges alkalmakra. Ki- végzőpálinkának nevezi a legényem. Meg van híva rá, lelkész úr.” „Köszönöm, most inkább nem.” „Ugyan miért nem? Csak nincsenek erköl­csi aggályai? Mióta van a cégnél?” „Három éve.” „Három éve és még ilyen romlatlan? Első osztályú helyet kap a mennyben.” „Ügy véli, hogy mert nem iszom pálinkát? Szívesen lehajtok néha egy kortyot. Csak most éppen nincsen kedvem hozzá. Rossz a szájam íze attól, ami történt.” „Ugyan miért? Nem én akartam a hábo­rút. De ha már benne vagyok, hát legyek egészen benne. Vagy ..., vagy ..., amint Adolf mondani szokta. Autó vagy Szentmi- hálylova. Akkor már inkább autó.” Darab ideig szó nélkül robogtunk. Rádöb­bentem: milyen magabiztos és fölényes volt még tegnap este ez az ember! S milyen za­vartan szedte most össze a mondatait. A be­széd Isten ajándéka és saját szavaink ítélnek meg sokszor minket. „Egy kis séta jól fog nekem most esni”, törtem meg a csendet. „Ha szíves volna ott a kanyarodónál letenni." i éjszaka „Helyes. Menjen csak. Menjen Isten nevé­ben. Még egyszer: fogadja elismerésemet, ön jól végzi a dolgát.” „Isten önnel, hadbíró úr.” 10. Az országút túlsó felén egy kis ösvény ve­zetett a tetőre. Már tegnap, idejövet észre­vettem ezt az ösvényt, s most rátértem, örül­tem, hogy végre egyedül járhattam a magam útján, mint tegnap (csakugyan tegnap lett volna?) reggeli sétámon. Gondolataim persze mindig visszatértek az éjszaka eseményeihez s mikor a dombtetőn egy katonatemető buk­kant fel előttem, nem is csodálkoztam. Itt talál majd Baranowski is végső nyugovó­helyre, persze nem a többiek között, hanem valahol a szélén, de hiszen ott is békén pi­henhet. Nyugodjék békességben. Sírja felett senki sem mondja majd el ezt a szót. Elmon­dom hát én most. S tudom, hogy van, Aki meghallgatja. Gondolataimból hirtelen zaj riasztott fel. Egy repülőgép húzott el a domb felett, a pi­lóta kinézett és intett. Utánanéztem s közben rájöttem, hogy utam a repülőtérhez vezetett. Az ám, a repülőtér! Ebben az órában nem is mehetnék alkalmasabb helyre. A katona­szállásra úgysem megyek még vissza, bár a jegyesek bizonyosan elhagyták már a szobát. Melanie nővérnek korán vissza kellett in­dulnia s Brentano bizonyára elkísérte egy darabig. Ha most a repülőtérre megyek, talán még láthatom őt indulás előtt. Felmutattam a zsoldkönyvemet és az őrség beengedett a gurulópályára. Több kisebb gép indulásra készen állott a kifutón. Szerelők futkostak előre-hátra, az élénk sürgés-forgás jellemző módon még ennél a fegyvernemnél maradt meg valamennyire a háború negye­dik évében. „Good morning, chaplain!”, kiáltott rám hátulról valaki. Hátrafordultam; a winnizai reptérparancsnok volt, egy alezredes, akit még régebbről ismertem, szolgálati ügyekben találkoztam párszor vele. Egy nemesszívű pogány — talán így lehetett volna legjobban jellemezni. Hamarosan egymásra találtunk és barátságot kötöttünk; mindketten szerettük a zenét és gyűlöltük Hitlert és hóhérait. Mindig csodálkoztam, hogyan teremthette meg a maga kis „viharmentes zónáját” — ahogyan nevezni szokta — az emberiességnek azt a kis körét maga körül, jóllehet még inkább körül­szimatolták a spiclik, mint például engemet Éppen elég elővigyázatlanság volt részéről ez a „good morning”. „Mit csinál itt?”, kérdezte. „Szolgálati ügyben vagyok itt, alezredes úr.” „Valaki fűbe harapott?” „Fűbe haraptatták.” „Aha.” Rögtön megértett. Egyre primití­vebbé váló életünk arra kényszerített, hogy kevés szóból megértsük egymást. „Bitangok. Na — egyszer még lesz leszámolás.” „Biztos. Csak attól már nem támadnak fel azok ott fönn” — s a katonatemető felé in­tettem. „Sajnos. Ha azonban majd Schickelgruber (Hitler csúfneve. Ford.) pokolra száll, mi­csoda tust húznak az alvilági muzsikusok! Hiszen tudja, mint Gluck Orfeuszában. Tulaj­donképpen ezt még meg kellene érnünk, mi!? — Egyébként most hova készül?” „Vissza, Winnizába.” „Van már kocsija?” „Még nincs. Majd visszamegyek a parancs­nokságra és kérek egyet.” „Ugyan. Velem jön repülővel. Egy óra múlva startolok.” „Nagyon szívesen, alezredes úr. Csak még elhozom a holmimat a katonaszállásról.” „Helyes, hozza máris. Várjon, szerzek egy kocsit és bemegyünk a városba.” Kocsiba ültünk. Az alezredesnek még el­intéznivalója volt a parancsnokságon. A nyel­vemen volt, hogy beszámolok neki Kartusch- kéról, de azután mégsem szóltam. Nem ma­rad mindez máris messze mögöttem? Bren­tano kézszorítása, Melanie mosolya, s az el­ítélt búcsúcsókja, ez volt az igazi valóság. Hirtelen úgy tűnt, hogy azért gyötört úgy a sok átélt gonoszság, mert még nem vált erőssé bennem a megváltás hatalma. S ha csakugyan így volt, akkor jobb volt mind­erről nem szólani. (Folytatjuk) Fordította: Groó Gyula l

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents