Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-11-25 / 48. szám

„A BÁTORSÁG MUNKÁJA” Ökumenikus Tanácsunk közgyűlésén KALDY ZOLTÁN püspök, alelnök szólt hozzá a• DR. BERECZKY ALBERT nyugalmazott református püspök tiszteletbeli elnökké válasz­tására tett javaslathoz. Az alábbiakban a hozzászólást ismertetjük. „Ezzel az ünnepélyes aktussal egyfelől kifejezésre jut­tatjuk hálánkat és ragaszkodó szeretetünket BERECZKY ALBERT püspök úr iránt, másfelől nagyon meggazdagítjuk önmagunkat, mert az ö személye és köztünk való munkája, Ökumenikus Tanácsunk számára nagy érték és gazdagodás. Már eddig is szinte mindannyian tanultunk tőle és amikor tiszteletbeli elnökké választjuk, azt juttatjuk kifejezésre, hogy szükségünk van további munkájára, és most is szívesen ta­nulunk tőle. Az új magyar világban, az új úton járó protestáns egy­házaink kormányzásában, én már a második nemzedékhez tartozom. Az elsőbe azok tartoznak, akik 1948-ban, és az azt követő években, vállalták protestáns egyházaink új útra állításának történeti jelentőségű szolgálatát. 1945-ben, hazánk felszabadulásának évében, új korszak köszöntött népünkre és benne egyházainkra. Ez az új korszak 1948-ban vett határozott irányt: a szocializmusnak hazánkban való felépítését. Egyhá­zainknak az épülő szocializmus gazdasági, politikai és társa­dalmi rendjében kellett megtalálniuk helyüket és betölteniük szolgálatukat. Az előző évtizedekhez képest egy merőben más helyzetben kellett vállalni az áttörés fáradságos és gyönyörű­séges munkáját az egyházkormányzás első nemzedékének. En­nek az első nemzedéknek is az elsője volt BERECZKY AL­BERT. Es most rajtam keresztül a második nemzedék hálá­val és megbecsüléssel néz BERECZKY ALBERTRA és mind­azokra a református és evangélikus püspökökre és más egyház­kormányzókra, akik a hit tetterejével, a szeretet fáradhatat­lanságával és a reménys ’g türelmével keresték az egyház új útját, aztán a megtalált útra ráléptek és jártak azon. BERECZKY ALBERT úttörő munkáját sokféleképpen jel­lemezhetnénk. Több oldalról közelíthetnénk azt meg, és elemző munkánk során gazdagon tárulna fel előttünk az Ö széles-skálájú, történeti jelentőségű szolgálata. Mégis szabad legyen őt most egyoldalúan megközelítenem é: egész munká­ját úgy jellemeznem, mint A BÁTORSÁG MUNKÁJÁT. Meg­győződésem szerint Bereczky Albérlőt ás szolgálatát elsősorban a bátorság jellemezte. Tudjuk és alázattal valljuk és ezt ő is tudja és ő is vallja, hogy ez a bátorság nem egyszerűen az ö emberi természetéből fakadt, hanem az Istennel való közös­ségben ajándékképpen kapta, — mégis: azt elfogadta és annak hordozója volt. híég füstöltek a háború tüzétöl felgyújtott házaink és ott­honaink romjai, amikor felcsendült Bereczky Albert szava: TARTSUNK BÜNBÁNATOT! Bánkódjunk bűneink miatt. „Igazak és igazságosak Isten ítéletei rajtunk!” Egyházainkon is! Ennek a hangnak a megcsendítéséhez mindig bátorság kellett, de különösen akkor, amikor az egyházban és az egyházon kí­vül is, az emberek a maguk vélt igazát keresték és másokat okoztak azért, ami a háborúban és a háború utáni nyomorú­ságban történt. Nagyon népszerűtlen volt akkor ez a hang! Voltak, akik nagy teológiai érvekkel magyarázták, hogy „nem tarthatunk bűnbánatot mások bűnei miatt”, mások azt magya­rázták, hogy „a bűnbánat sürgetése és megélése csökkenti az emberek és benne az egyháztagok ellenálló erejét, pedig most éppen erre az ellenálló erőre van szükség azzal szemben, ami az országban és az egyházzal történik.” Bereczky Albert, azok­kal a kevesekkel, akik mellette álltak, szembe-úszott a bűnbá­nat szükségességét tagadók árjával és tisztán csengett a szava: Bűnbánat nélkül nincs új élet! Bátorság kellett a második tétel kimondásához is: ADJA­TOK HALAT! Hálával áldozzatok. Népünk egy borzalmas há­ború után kezdett feltápászkodni sírjából. Odaveszett 1 millió magyar. Az intézményes egyház is az összeomlás küszöbén állt. Általában ilyenkor csak sírni tud az ember: keserűen sírni azért, ami elveszett. Ekkor kiáltotta Bereczky Albert: hála­adással kell felelnünk Istennek irgalmára, mert Isten nem en­gedte elpusztulni népünket és az egyháznak is új lehetősége van a munkára. Üj utat nyitott Isten számunkra. Sokan nem értették ezt a hangot sem. Azzal vádolták Bereczky Albertot és mind azokat, akik vele egyvéleményen voltak, hogy a „ha­mis optimizmusnak” esett áldozatául. De ő bátran fújta tovább is a kürtöt: Adjatok hálát, örüljetek! Ebből a hálaadásból szüle­tett a reménység, a munkakedv és egyházaink szolgálati lehe­tőségének felismerése. Bátorság kellett a harmadik tétel kimondására is: LE­GYÜNK SZOLGÁLÓ EGYHÁZ. Legyünk a szolgáló Jézus Krisztusnak követői. Végezzük el jó szívvel szolgálatunkat né­pünk között. Egyházaink egy olyan korszakból jöttek, amelyben az államhatalommal való összeszövödésben sok vonatkozásban az uralkodás útján jártak. E felé az egyház felé hangzott a szó: szolgáljatok! Népszerűtlen hang volt ez akkor, mert amint megindult az élet a magyar földön, és az egyház is kezdett ma­gára találni, újra kísértett a múlt: vissza akarta szerezni régi jogait, és megint csak első helyre akart ülni a magyar élet­ben. Az első helyre törőnek nem volt könnyű azt mondani: barátom, ülj lejjebb, és ott szolgálj örömmel és békességgel. Ehhez is bátorság kellett. Es bátorság kellett az állam és az egyház EGYEZMÉNYÉ­NEK a megkötéséhez is 1948 utolsó negyedében. Bereczky Al­bert e tekintetben is az elsők között járt és a kezdeményezés bátorságával szolgált. Ez az egyezmény a Magyar Népköztár­saság elismerését jelentette és arról való tanúskodást: mi tud­juk, hogy egyházainknak a jövőben a szocializmust építő Ma­gyarországon kell betöltenie szolgálatát, és mi ezt a hazát a magunkénak valljuk, és az itteni szolgálatot vállaljuk. Akkor ez sem volt népszerű cselekedet. Mondjuk meg őszintén, igen sok lelkész és gyülekezeti tag vissza akarta rántani azoknak a református és evangélikus püspököknek a kezét, akik ezt az Egyezményt aláírták, mert hamis várakozásban éltek és azt gondolták, rövid ideig kell az egyházaknak az új társadalmi, gazdasági és politikai rendben élni. De Bereczky Albert tudta: nem lehet a történelem kerekét visszafelé forgatni, csak előre van út. Az idők az ő és a vele együttgondolkodók állásfog­lalását igazolták. Bátorság kellett a PÁRIZSI ELSŐ BÉKEKONGRESSZU- SON való résztvételhez és az egyházi békemunka beindításához. Amikor Bereczky Albert Vető Lajossal együtt megjelent ezen az első párizsi világgyűlésen, igen neves egyházi emberek kér­dezték meg tőlük: „Es ti mit kerestek ezen a békegyűlésen?” De ők akkor is mertek közösséget vállalni a békeszerető em­berekkel, amikor a revansizmus szelleme kezdett újra éledni. 1957-ben, amikor több egyházi vezető emberrel együtt kor­mánykitüntetést kapott Bereczky Albert, többek között ezt mondta: „A megosztott világ nagy feszültségében minden jót­akaró embernek legfőbb feladata, hogy segítse a háború fe­nyegető rémét legyőzni és a béke erőit diadalra juttatni. A világ, az emberiség, egyetlen hatalmas szomszédsággá lett, s mindenki sorsa szinte mindenkit érint. Ilyen helyzetben az emberiség békéjét őrizni és védeni az egyház embereinek is elsőrendű hivatása.” Ezek a szempontok és mindenek felett Jézus Krisztustól, a Békesség fejedelmétől kapott megbízatás lendítette előre Bereczky Albertot és mindazokat az egyházi embereket, akik felelősséget éreztek a világ jövendőjéért a béke munkában. Ez még az egyházban sem volt hosszú ideig népszerű szolgálat. Van valami drámai abban, hogy a béke munkálása az egyházban, nem is rövid időn keresztül, a bá­torság Lelkét igényelte. Bereczky Albertnak volt bátorsága A BELSŐ ÉS KÜLSŐ ÖKUMENÉ ápolására is. Bereczky Albert úgy építette az evangélikus püspökökkel együtt a belső ökumenét, hogy ma­gukhoz ölelték a kisebb felekezeteket is. A két nagyobb törté­neti egyház kapcsolatai pedig elmélyültek a közös szolgálat­ban. AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSÁBAN pedig tudott küzdeni Bereczky Albert a magyar protestáns egyházak felis­mert igazságaiért, vállalva sokszor népszerűtlenséget és szere­tetlen kritikát. De éppen ezzel mozdította elő az Egyházak Világtanácsában is a jóirányú előrehaladást. Sok mindent kellene még mondanom Bereczky Albert bátorságos szolgálatáról. De most legyen elég ennyi. Mind az, amit elmondtam azt is igazolja, hogy Bereczky Albert nem maradt meg az első nemzedékben. Szolgálata átnyúlik a má­sodik nemzedékbe és át fog még nyúlni nemzedékről-nemze- dékre. Amikor tiszteletbeli elnökké választását a magam ré­széről is örömmel javaslom, arról tanúskodom a közgyűlés tagjaival együtt, hogy szolgálatáért hálásak vagyunk, azt most is igényeljük és arra Isten gazdag áldását kérjük.” Irgalmasság Tudnunk kell becsülni a kevés jót, a kis örömöt, a hétköznapok apró jótétemé­nyeit is. Aki nem hálás ki­csiben, az elégedetlen lesz nagyban. De annál inkább le­gyen becsülete annak, ami valóban nagy dolog: ami sok ember számára jelent felüdü­lést, erőt, emelkedést, szóval örömforrást. Néha azonban úgy tűnik, mintha a keresztyénség — s benne talán egyik-másikunk is — nem gondolkozna elég következetesen e tekintetben. Valamikor az irgalmasság is­kolapéldája volt a koldus markába nyomott kétfillér. Ezen már — hála Istennek — történelmileg is, de feltehe­tően gondolkozásilag is túl vagyunk: a koldusromantika kétkrajcáros lelkifurdalás­megváltása végleg a múlté. De amíg irgalmasságként be­csüljük például a fogyatékos, vagy hirtelen bajbajutott em­beren való segítést, addig ta­lán nem világos előttünk az, ami pedig fölöttébb logikus: hogy az igazi jócselekedetből sosem árt meg a sok, s a leg­igazibb jótétemény sok em­beren segíteni. Érdekes és egyben szomorúan jellemző, hogy a múltban erre a sze­gény- és árvaházak szolgál­tatták a közkeletű példát. Ám ennél sokkal nagyobb szabású jócselekedetet is el lehet kép­zelni: egész országok, népek fölemelését, akár anyagi, akár kulturális, akár lelki téren történjék is az. Az utóbbi években a ke­resztyénség egyes csoportjai, melyek mindjobban ráébred­nek felelősségükre, egyre ha­tározottabb lépéseket tettek annak érdekében, hogy a vi­lág Krisztus-hivői megismer­jék, mit tesz az: irgalmasság nagyban. Hiszen mégiscsak képtelenség lenne, ha éppen a keresztyének maradnának ki olyan kollektív jócseleke­detek gyakorlásából, amelyek szükségességét ma már világ­szerte látják, mégpedig ko­rántsem csupán hívők. Néhá­nyat ezek közül most kieme­lünk, s imádságunk és mun­kánk talán jobbá lesz ezáltal. Felelősség a mások kenye­réért. Munkám értelme sem­miképpen sem merül ki ab­ban, hogy „valamiből csak meg kell élni”. Jó annak, aki önmagában is szereti a mun­káját, s nem csupán azért, mert pénzt kap érte. Sere- gestől kellenek az élet min­den területére az olyan em­berek, akik nem az ellenőr­zéstől való féltükben végez­nek rendes munkát, hanem egyszerűen azért, mert szere­tik azokat az ismeretleneket, akikhez munkájuk eredménye valamilyen formában eljut. S különben is: egy nép jóléte elsősorban attól függ, hogy alkotóegyedei hogyan dolgoz­nak. Ezzel szorosan rokon, de or­szághatáron túl nyúló jelen­tőségű a fejlődésben elma­radt nemzetek fölkarolása. Ez a nagyhatalmak nemcsak bé­kés, de kifejezetten nemes versengésének legfőbb tárgya kellene, hogy legyen a jövő­ben. Mert ha embertelen do­log elnéznem, hogy a szom­szédomnak betevő falatja ne legyen, miközben én magam elég jól el vagyok látva, ak­kor az sem valami embersé­ges felfogás, ha nem törődöm azokkal a százmilliókkal, akik az én életszínvonalamhoz ké­pest szinte állati nívón élnek, vagy legalábbis sokkal keve­sebbel kénytelenek beérni, mint én, pedig talán mosto­hább körülmények között és többet dolgoznak nálam. Ezek a népek lemaradásukat több­nyire annak „köszönhetik”, hogy más nemzetek kihasz­nálták és tudatosan alacso­nyabb sorban tartották őket, miközben ők maguk — éppen e magatartásuk révén — ugyancsak meggazdagodtak. Ezeket a szegény országokat nyilván nem alkalmi könyör- adománnyal kell fölemelni (az ilyesmi néha kissé megalázás­ként hat), hanem ahhoz kell őket hozzásegíteni — főként iparuk fejlesztésével —, hogy a szükséges eszközök birtoká­ban a maguk karjával teremt­hessék meg jólétüket. Mindezek fölött azonban a mai történelmi helyzetben Budapesten, 1962. november 25-én Deák tér de. 9. (urv) Trajtler Gábor de. 11 (urv) Hafenscher Károly du. 6. dr. Kékén And­rás Fasor de. fél 10. Harmati Béla de. 11. Koren Emil du. 6. Harmati Béla Dózsa György út de. fél 10. Koren Emil Üllői út 24. de. fél 11. Griinvalszky Károly Karácsony Sándor u. de. 9. Griin­valszky Károly Rákóczi út 57 b. de. 10. (szlovák) dr. Szilády Jenő de. 12. Griinvalszky Ká­roly Thaly Kálmán út de. 10. Szirmai Zoltán de. 11. Rédey Pál du. 6. Szeretetvendégség: Rédey Pál Kőbánya de. 10. Takács Jó­zsef Utász u. de. 9. Takács Jó­zsef Vajda Péter de. fél 12. Ta­kács József Zugló de. 11. Bionos Károly Rákosfalva de. 8. Szabó István Gyarmat ú. de. fél 10. Bo­ros Károly Fóti út. de. 11. Gá­dor András Váci út. de. 8. Gádor András Frangepán u. de. fél 9. Nagy István Üjpest de. 10. Bilázy Lajos Pesterzsébet de. 10. Sorok­sár Újtelep de. fél 9. Pestújhely de. 10. Kürtösi Kálmán Rákospa­lota MÁV telep de. 8. Rákospa­lota Nagytemplom de. 10. Rákos­palota Kistemplom du. 3. Rákos­szentmihály de. fél. 11. Karner Ágoston Sashalom de. 9. Kamer Ágoston Rákoscsaba de. 9. Békés József Rákoshegy de. 9. Rákosli­get. de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11. du. fél 3. Bécsikapu tér de. 9. Schreiner Vilmos de. 11. Várady Lajos du. 6. Egyházzenei áhitat. Torockó tér nincs nagyobb irgalmasság a béke védelménél. Ha megha­tó hőstett egy gyermeket ki­menteni a tűzből, mennyivel nagyobb, hősibb, magaszto- sabb dolog megelőzni milliár- dok, sőt esetleg az egész em­beriség pusztulását. Aki ez iránt az ügy iránt közömbös, az bízvást tarthatja magát embertelennek. S ha ezen a téren általános érdektelenség­ről lehetne beszélni, akkor az az emberiség kollektív öngyil­kosságának biztos előjele len­ne. Ám szerencsére nincs így, bár a veszély nagy, és mind határozottabb cselekvésre hív. Bodrog Miklós de. fél 9. Várady Lajos Óbuda de. 9. Vámos József de. 10. (urv) Fü- löp Dezső du. 5. Vámos József XII. Tarcsay Vilmos u. de. 9. Hernád Tibor de. 11. Hemád Ti­bor du. 6. Szer. vend. Pesthideg- kut. de. fél 11. Barcza Béla Diana út. de. fél 9. Ruttkai Ele­mér Kelenföld de. 8. (urv) dr. Re- zessy Zoltán de. 11. (urv) dr. Re- zessy Zoltán du. 6. (urv) Uzon László Németvölgyi út. de. 9. (urv) Uzon László Kelenvölgy de. 9. Visontai Róbert Budafok de. 11. Visontai Róbert Nagytétény de. 8. Csillaghegy de. fél 10. Cse­pel. de. 11. du. 6. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII. Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Csekkszámla: 20412.—VIII. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott 625770/2 _ Zrínyi Nyomda, Bp. Felelős: Bolgár Imre igazgató ISTENTISZTELETI REND KÉT VERS KÖZÖTT A Pesti Hírlap egyik 1935 évi számában bájos írás jelent meg MARÚTHY JENŐ tollából „Falura magyar!” címen. A prózai szövegbe egy vers szövődik. Az író nagyobbik fiat István, szól benne arról a vágyáról, hogy falun szeretne élni — s mi sem természetesebb egy 12 éves gyermektől — mco> halni is. Ne aludjam én városi zajban, Ha majd egyszer eljön a halál. A halál persze nem altató danát susogva lépett mellé csör­gedező patak partján, mint azt a versben kívánta. Két év múlva apja koporsója mellé állította. Maróthy Jenőt 25 évvel ezelőtt temették el. A több mint negyedszázad eltelte után a fiú „Elkésett nekrológ”-ban tekintett vissza. Közre fog most a két vers s Maróthy Jenő emléke fénye- sedik. íme részletek a második versből: Emlékszem, Mint ifjú bús juhász, ki boldog órák bárányfelhőit elterelte, szívemben elpihent a gyász. Tanulni kellett, és élni, mint inás embereknek. És nem törődött senki már vele, mi volt a vágya egy halvány gyereknek. Apámat eltemették. Én értelmetlenül álltam kitátott szájú sírja mellett a végső hant emelkedését figyelve, hol a kérdés és a gondolat száz skorpiója megelevenül, Az élet és halál, a kezdet és a vég eszméje rámcsapott, és tétovázva néztem a szónokló lutheránus papot. Folytattam életem már elsivárult hétköznapjait a tőrdöféssel, mely lassan begyógyult, s eztán csak néha járt fel belém kísérteni a kérdés, hogy egy-egy hűséges családfő családját végleg miért hagyja itt? Az érett ember tekint így vissza, akinek lelkében az apa­vesztés fájdalmából, a derékbatört élet érthetetlenségéből, a kettétört írói pálya töredék-hagyatékából s a gondolat-görön­gyök közül, melyekben elbotlott egykor a lába, — egyre csak nő a~ oá alakja s ma már tudja, hogy „nem tört ketté a pály. A megtisztult alakban meglátja, hogy ő a valóság megálmodója, a humor óriása, bírálatának éle mindig élő. Napos eső, mely ójja s éleszti a vetést, könnyes kacaj homéroszi égzendülése, hogy népe el ne késsé a haladás utolsó perceit. Kőbányán még nem öregek azok az egykori tanítványok, akik szívükbe zárták tanáruknak, Maróthy Jenőnek alakját és szavait. Voltak, akiket közvetlenül nem tanított, de ha meglátták az utcán növendékeivel menni, nyomába szegődtek, hogy hallhassák szavát. — Mi volt benne vonzó? — kérdeztem egy ilyen egykori diáktól. A felelet különösen hangzott s diákosan bizarr volt: — Csodálatos cipői voltak és csodálatos meséi. Igen. Előszeretettel beszélt könnyed mosollyal arról, hogy mi a „cipőkultúra”, — s ez nem a tanár pedantériája s kínos rendszeretete volt, hanem egyszerűen az, hogy szerette, na­gyon szerette a szépet és tisztát, a nemeset és emberhez illőt. Történetei is azért voltak „csodálatosak”, mert szerette a szépet és tisztát, a nemeset és emberhez illőt. Ezért ezek ma is szépítők és tisztítók, nemesitők és em­berebbé formálók. Könnyes mosolyok és mosolygós könnyek az írásai. „Jó ember volt ő maga, — írja róla néhai jó Kovács Sándor — a jóságot kereste, fürkészte mindenkiben, mert szent meggyőződése volt, hogy a jóság, a szeretet tartja fenn a világot s jóságra csak jósággal lehet nevelni.” A nógrádi tájak szülötte volt s úgy igaz, hogy a szülőföld szépsége visszatükröződik szülöttei lelkén, gondolkodásán, nyelvén, minden mozdulatán. A Cserhát nyílt völgyei, nyug­tató erdői, kanyargó patakjai nyiladoznak, csobognak írásai­ban. Kicsi emberek, kedves, „tótok” jönnek-mennek, porolnék és békülnek, bölcsködnek és ravaszkodnak sorai között s va­lami olyan csillogó báj ömlik el történetein, mintha mindenki, mindig — szereplői s olvasói is —, szívben megmaradnának gyermeknek, az események pedig a szeretet és jóság bölcső­jének. Tollából a felvidéki evangélikus papi ház is kibontako­zik, nem csak falaival, de szellemiségével, melegével, ősi ha­gyományaival és szívbéli szépségével. Mintha tollának nem is lett volna hegye, csak pelyhe, amellyel éleket tompított, fájdalmakat hűsített, sebeket gyó­gyított, kiáltásokat szelídített. Ismerte azt az ősi bölcsöt, amelyben angyal és ördög emberré ring. A gyűlölet, mire leírta, méltatlankodó dohogássá s valami szomorkás szeretet szánalmává szelídült. XJgy tudta megrajzolni a rossz embere­ket is, hogy csak az emberi rosszaságot vette észre s tettükre haragudott, de szerette az embert. Van az írásaiban valami magaslati perspektíva. Kitágul a látóhatár az emberi szeretet és jóság tájain. Huszonöt évvel ezelőtt a temetésén fia „tétován nézte a szónokló lutheránus papot.” Ha a síron túlról írni lehetne, bi­zonnyal megírta volna a leghitelesebben vigasztaló s könnye­ken át csillogó derűvel, milyen is volt az, amikor a már ak­kor is vén M a j b a Vilmos németes kiejtéssel elkezdte: „A magyar irodalom fájáról letörött egy galy...” Koren Emil Jelentkezés kántori Az Egyetemes Kántorképe­sítő Bizottság 1962. november 15-től 1963. március 20-ig négyhónapos előkészítő és to­vábbképző bennlakásos kán­tori tanfolyamot rendez Fő- tón teljesen kezdőknek és alapfokú tanfolyamot végzet­teknek. Jelentkezhetnek 16. életévüket betöltött, de 42 évesnél nem idősebb nők és férfiak. A jelentkezést írásban a következő cimre kell benyúj­tanfolyamra Foton tani: Egyetemes Kántorképe­sítő Bizottság, Budapest, VIII. Puskin u. 12. Melléklendő rö­vid életrajz, hatósági orvosi bizonyítvány és lelkészi ajánlólevél. Jelentkezési ha­táridő: december 1. Részvé­teli díj: havi 350,— Ft, amely­ben benne van a tandíj, szál­lás és élelmezés. A jelentke­zőknek részletes tájékoztatást küldünk. Egyetemes Kántorképző Bizottság á

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents