Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-11-04 / 45. szám

XXVII. ÉVFOLYAM, 45. SZÁM 1962. november 4. KP. BÉRM. BP. 72. Ára: 1.40 Forint A népek öröme AZ ELMŰLT HÉTEN NEHÉZ NAPOKAT ÉS ÓRÁKAT ÉLT ÁT AZ EGÉSZ EMBERISÉG. Mindenki érezte és tudta, hogy Kuba körül olyan súlyos válság alakult ki, amely nem­csak két vagy három ország, hanem az egész világ békéjét fe­nyegette. Az amerikai kormány által előidézett válság olyan kiélezett helyzetet teremtett elsősorban a Szovjetunió és Ame­rika között, amelyben egyetlen elhamarkodott lépés a háború viharát zúdíthatta volna a két világháborúban és az azokat kö­vető nyomorúságban olyan sokat szenvedett emberiségre. Min­denki érezte, hogy az emberiség a szakadék szélén van és ha nem történik valami bátor lépés és kezdeményezés, a népek lába alatt megindul a földomlás, amely milliókat temet maga ■alá. Az atomháború réme fenyegetett... Ebben a végzetessé válható helyzetben a kezdeményezés bátorságával segítette a válság megoldását HRUSCSOV, a Szovjetunió miniszterelnöke, aki október 27-én többek között ezt írta KENNEDY amerikai elnöknek: „Minden nép számára a legnagyobb öröm volna, ha bejelenthetnénk megegyezésün­ket, a konfliktus gyökeres felszámolását”. A szovjet miniszter- elnök leveléből az emberiség békéjéért való nagy felelősség- tudat csendül ki és az az elhatározása, hogy a maga részéről mindent megtesz az emberek százmillióit atomháláiba taszító háború elkerülésére. Ez indította az amerikai elnököt arra, hogy a „kubai válság” megoldását a maga részéről is tárgya­lások útján keresse. Az így meginduló tárgyalások végül is je­lentős eredményeket hoztak: az amerikai elnök szavatolta, hogy nem éri támadás Kubát, a szovjet miniszterelnök pedig ennek nyomán rendelkezést adott ki a Kubába szállított bizo­nyos katonai berendezések leszerelésére. EZEK A DÖNTÉSEK VALÓBAN „MINDEN NÉP SZÁ­MÁRA A LEGNAGYOBB ÖRÖMÖT JELENTIK" ezekben a napokban. Mindannyian olyat érzünk, mint amikor fülledt nyári hőségben váratlanul üdítő friss levegő csapja meg az arcunkat. Az öröm boldog érzése köti ma össze a népeket nyu­gaton és keleten, északon és délen egyaránt. Azt is tudjuk, hogy még nincs minden rendben Kuba körül és általában a világban, mégis az öröm ma nagyobb a népek között, mint a még meg nem oldott problémák miatti aggodalom. A kubai válság idején ugyanis megint csak nyilvánvalóvá lett: maguk a népek békét akarnak, békében akarnak élni és békében akarnak dolgozni. Ennek a békének a megőrzéséért és meg­szilárdításáért vonultak ezrével és tízezrével az emberek az utcára: Moszkvában a Szadovaja körúton, Londonban a Trafal­gar téren és a Piccadillyn, Washington és New York külön­böző részeiben, továbbá ezért tüntettek a párizsi Renault-gyár- ban,. Rómában és Milánóban, Prágában, Bukarestben, Buenos Airesben és Budapesten. Ezeken a tömegtüntetéseken a szívek­nek legmélyéről, szinte ellenállhatatlan erővel tört fel a béke utáni vágy és százmilliók ítéltek el minden olyan cselekményt, amely háborúhoz vezethetne. Igen, a népek békében akarják enni kenyerüket, békében akarják nevelni gyermekeiket és közeledni akarnak egymáshoz. A kubai válság kapcsán az is kitűnt, hogy a békét akaró népek szétszakíthatatlan szolidari­tásban vannak egymással és a háborús gyújtogatok mesterke­dései ma már a békét akaró népek sorfalán alcadnak el. Ebben a sorfalban benne áll a mi drága magyar népünk is, amely nemcsak „nem”-et mond a háborúra, hanem szíve legmélyétől indíttatva munkálkodik a békés jelenért és jövendőért. Az is világos előttünk, hogy a kubai válság jelentős részé­nek megoldása még nem jelenti a világban feszülő valamennyi problémának megoldását. Változatlanul fennáll a kelet—nyu­gat közötti feszültség, a népek békés együttélésének problé­mája, az általános és teljes leszerelés ügye, a gyarmati népek felszabadításának kérdése, a nyugat-berlini probléma, általá­ban a német békeszerződés ügye stb. Mégis nagyobb remény­séggel tudunk ezekre a problémákra nézni most, miután a kubai válság megoldása előbbre jutott. Nincs igaza azoknak, akik csak arról tudnak beszélni, hogy „a világ dolgai oly mér­tékben összebonyolódtak, hogy abból már álig van kiút”. A kubai megoldás éppen arról beszél, hogy: VAN KIÜT! Ott, ahol a békét szerető emberek összefognak és olyan „állam­férfiúi bölcsességről tanúskodó döntések” (Kennedy szavai Hruscsovról!) születnek, mint azt a Szovjetunió miniszerelnö- kénél elsősorban látunk: ott van reménység a jó megoldá­sokra. A kubai kérdés elintézését követnie kell a még fennálló valamennyi probléma megoldásának. A JÓRÉSZT MÖGÖTTÜNK LEVŐ KUBAI VÁLSÁG TÁRGYALÁSOK UTJÁN VALÓ MEGOLDÁSA újra csak megerősített bennünket eddigi felfogásunkban: a feszültsége­ket nem fegyverekkel, hanem tárgyalások útján kell meg­oldani. A jóákaratú emberek párbeszéde, a kérdéseket minden oldalról megvilágító, mindegyik fél érdekeit szem előtt tartó tárgyalása végül is meghozza a kívánt eredményt. A jóakarat megérleli a gyümölcsöt! Csak sohasem szabad elfáradni az újrakezdésben és nem szabad meglankadni a türelemben! Van értelme a tárgyalásoknak! Az elmúlt időben igen sokat panaszkodtak az államférfiak és a népek, hogy „hiányzik a bizalmi légkör” a tárgyalások­hoz. Valóban, bizalom nélkül mindig akkor futnak zsákutcába a tárgyalások, amikor már mindenki egész közeinek érzi a megoldást. A szovjet miniszterelnök bátor döntése azonban hatalmas rést vágott a bizalmatlanság kemény falán és meg­biztatta az államférfiakat és népeket: nézzenek nagyobb bi­zalommal egymásra, merjenek bízni egymásban és merjenek a bizalom légkörében hozzáfogni a legsúlyosabbnak látszó kérdések megoldásához. A kubai válság nagyobb részének megoldása talán éppen ebben a tekintetben volt a legjelen­tősebb és leginkább előre mutató. Minden jóakaraté embernek ma fokoznia kell munkáját a béke megőrzése és biztosítása érdekében. Minden erőnek össze kell fognia az általános és teljes leszerelésért, mert csak ez biztosíthatja a népeket arról, hogy a kubaihoz hasonló vál­ság nem fordul elő. Ennek-a fegyvernélküli világnak a kiala­kításához az egyháznak is fokoznia kell munkáját. Az egyház nem becsülheti le a „népeknek azt az örömét”, amely a béke mostani megőrzése felett van ott a szívekben, hanem azért kell fáradoznia, hogy ez az öröm még általánosabb és még tel­jesebb legyen! Áradjon el az egész világon! Béke és öröm le­gyen a szívekben és a népek között! Káldy Zoltán Szakadatlan reformáció A Magyarországi Evangéliumi Egyházak közös refor­mációi emlékünnepélyt tartottak október 28-án este a Buda­pest—Bécsikapu téri evangélikus templomban. Az igehirdetést dr. Bartha Tibor, a Magyarországi ökumenikus Tanács elnöke, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke tartotta. Ige­hirdetését lapunkban közöljük. Élményt nyújtott a Kálvin- kórus szolgálata Pungur József vezényletével és a Luthe- ránia Vegyeskar, amely ezúttal is Weltler Jenő karnagy ügy­szeretetét és jó munkáját dicséri. A bevezető imádságot «ir. Berki Feriz, a Magyarországi Ortodox Egyház esperes-admi­nisztrátora, a befejező imádságot Nagy József, a Magyaror­szági Baptista Egyház megbízott elnöke mondotta. A refor­mációi ünnepség ünnepi előadója D. dr. Vető Lajos, az öku­menikus Tanács ügyvezető elnöke, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke volt. Az alábbiakban dr. Vető Lajos püspök előadását ismertetjük, helyszűke miatt csak kivonatosan. Mit jelent ma a reformációt ünnepelni Bevezetőben az előadó pár­huzamot vont az emberiség akkori történelme és a mi ko­runk között. Megállapította, hogy szinte döbbenetes hason­lóságokat találunk sok terüle­ten. Majd így folytatta: „Mi, a reformáció mai hí­vei, voltaképpen nem is a csaknem 450 évvel ezelőtti re­formátorokat és azok kortár­sait ünnepeljük, hanem a re­formáció középpontját és lé­nyegét: Jézus Krisztust, aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, s akiben egyek va­gyunk akkoriak és maiak mind, akik hiszünk Őbenne és követjük őt; A reformáció lényege ép­pen az, hogy Jézus Krisz­tus kerül ismét az egyház és a keresztyén élet közép­pontjába, ellentétben azok­kal az eltévelyedésekkel, amelyek részben földi sze­mélyekkel, részben pe­dig mitológiai képzetekkel háttérbe szorították és csaknem elhomályosították őt... Félreértenénk a reformátorok tanítását, ha azt gondolnánk, hogy a reformáció szó eredeti latin jelentésének megfelelően a reformáció valamiféle közép­kori egyházi életstílusból a még régebbi, ókori életstílusba való visszatérést jelent. Refor­máció annyi, mint Krisztushoz újra visszafordulni. Mint, Krisztus követők, nem halad­hatunk visszafelé abból a cél­ból, hogy Krisztussal találkoz­zunk, mert Krisztus előttünk halad. Aki őt követni akarja, ne tekintsen hátrafelé (Lk. 9, 62). Mit tennének ma a reformátorok? Nem nehéz megfelelni. Ma is abból az alapállásból néz­nék az életet, az emberiség és népünk történetét, mint amelyből nézték a saját ko­rukban, vagyis krisztocent- rikusan. A Krisztus-középpontúság folytonos haladásra készteti az evangélium híveit, mindenek­előtt vallási és egyházi téren. A reformáció éppen azért olyan tanulságos a mai keresz­tyén emberre nézve is, mert megtanít arra, hogy a Krisz­tushoz hogyan lehet egyre kö­zelebb jutni, hogyan lehet Öt és evangéliumát egyre tisztáb­ban és igazabban megismerni és hogy a keresztyén hitben is van fejlődés és növekedés. Krisztocentrikus reformáció A reformáció megtisztította a Jézus Krisztus evangéliumát I a reá tapadó emberi kitalálá­soktól. Ezért nevezik a refor­mációt egyháztisztításnak is...” Az előadó ezután arról szólt, hogyan vette Luther annakide­jén kritika alá azokat az em­beri kitalálásokat és tanításo­kat, (bűnbocsánattal való visz- szaélés, pápaság intézménye, Mária és a szentek túlzott tisz­telete, az úrvacsora megszegé- nyesítése stb.), amelyek az evangéliumot elhomályosítot­ták, majd így folytatta: „Luthert és a reformációt okolják egyesek az egyház nyugati egységének megszűné­séért és a későbbi valláshábo­rúkért; azért, hogy még ma Sincs egység, béke és testvériség a keresztyénség nagy családjá­ban; hogy az egyházi hideghá­ború megszakítás nélkül fo­lyik négyszáz év óta a legki­sebb faluban s még a vegyes- vallású családokban is. Ki a felelős, ki a hibás? A reformá­ció válasza egyszerű és világos: Ha tudnillik nem akadályoz­ták volna meg önző emberi, hatalmi érdekek az egyház tel­jes reformációját, már régen megszűntek volna az egység akadályai. Pozítive: ha Krisz­tus és csak Krisztus lenne az egyházban a lényeg, benne minden keresztyén és minden felekezet megtalálná az egysé­get... Az egyház egységének kérdése ... az egyház egysége Krisz­tusban, hitben megvan, s ez annál világosabb lesz kifelé a történelem felé, minél inkább Krisztus közelébe jutnak az egyházak. A most ülésező II. Vatikáni Zsinat nyilván nagy jelentőségű lépést tehetne a keresztyén egység evilági meg­valósulása útján. De ebben re­ménykedni nehéz addig, amíg .komolyan nem veszik ők is Krisztus szavát: „Miért mond­játok nekem, hogy »Uram«, ha nem cselekszitek azokat, amiket parancsolnak néktek?!” .:. Nem azért van-e az embe­riség történetében Krisztus Urunknak a földi életből való eltávozása után is annyi baj, békétlenség, és viszály és nyo­morúság, mert Krisztus Urun­kat csak mondták legtöbbször a keresztyének Uruknak, de valójában nem követték öt. Ha Öt igazán követi az egyház, az elmúlt századokban Euró­pában és a többi világrészen« nem alakul-e egészen máskép­pen az emberiség története? Nem lenne-e az a békés építés­nek a története a háború tör­ténete helyett? A keresztyén hittérítők, missziói munka nem lett volna-e áldás a színes né­pek számára ahelyett, hogy a gyarmatosítók s zálláscsináló- jává és lelki rendőrségéi lett? És az emberiség mai sú­lyos problémái is nem lenné­nek-e megoldhatók igen köny>- nyen és hamar akkor, ha erő­sebb és igazabb lenne a feleba­ráti szeretet? ... Nem ez szol­gálná-e igazán Isten nagyobb dicsőségét és az egyház érde­két is?! Nem úgy van, mintha vé~ • gebben nem bírálták volna a keresztyénséget, a vallást, az egyházat. Maga a reformáció is ilyen bírálatból született. Maga a Biblia állandóan tá­madja a hamis vallásosságot. Maga Jézus Krisztus a leg­élesebb hadüzenet minden­fajta hamis vallásosság el­len. Az ótestamentomi próféták is támadták, gyomlálták, irtották koruk helytelen vallási szokásait. A reformáció is mérlegre tette az egyházat és a ke­resztyénséget. A XVI. szá­zadbeli reformáció való­ban csak a kezdet volt, s ma is van elég reformál­ni, tisztogatni való, hogy az egyház és a keresztyén ember mindig közelebb ke­rüljön Krisztushoz. És ez így lesz mindig, amíg csak ember lesz a földön. A reformáció a jövő kulcsa A belső bűnbánat és a kül­ső bírálat tüzében sok minden leég, lehámlik, letisztul a ke- resztyénségről nyilván ma is, mint ahogy a reformáció ko­rában is háttérbe szorult sok emberi kitalálás, hogy Jézus Krisztus evangéliuma annál inkább a középpontba kerül­jön. Hadd kerüljön csak le a keresztyénségről ma is mindaz, ami emberi kitalálás. így majd ugyanis még szebben és még dicsőségesebben ragyog fel Jé­zus Krisztus arca, Jézus Krisz­tusé, aki az út, az igazság és az élet, az egyetemes, határ­talan, korlátokat nem ismerő, mindenható és mindeneket boldogító isteni szeretet.” Egyetlen szempontunk: I Krisztus embert szerető, megváltó szolgálata Evangéliumi Egyházaink közös reformációs emlékün­nepén dr. Bartha Tibor püspök, magyarországi ökume­nikus tanácsunk elnöke hirdette az igét. Az alábbiak­ban az igehirdetés gondolatmenetét ismertetjük olva­sóinkkal. DR. BARTHA TIBOR püspök igehirdetésében a Galata levél tanítását idézte a gyülekezet emlékezetébe. Az evangé­liumtól való eltévelyedés elleni — sokszor szenvedélyes — küz­delemről számol be ez a levél. Azok a „balgatag galáciabeliek”, akik tévtanítókra hallgatva a zsidó rítusok megtartását akarták a keresztyén hit és élet központi jelentőségű kérdésévé tenni — végzetes útra léptek. „Más evangéliumra hajlottak, holott nincs más” (1, 6—7). Elszakadtak Krisztustól! (5, 4.) A téves tanítás tehát, amely ellen Pál küzd, nemcsak egyszerűen kon- fesszionális különbözőséget jelentő eltérés. AMIKOR A GYÜLEKEZET a hívő életet szertartások, ceremóniák ügyévé teszi, — igazában az evangélium lényegét ejti ki a tudatából. Megfeledkezik Krisztus megváltó szolgá­latáról és nem látja a maga elhivatásának értelmét. Ezen az úton járva megerőtlenül a gyülekezet, megromlik az egyház és semmibe vész az az áldás, amit Isten Krisztus gyülekezete által akart adni a világnak. Így tehát nemcsak az egyház meg­rontásáról van szó, hanem az embervilágért szolgáló Krisztus munkája iránti érzéketlenségről és engedetlenségről is. Ezért jogos, elkerülhetetlen és szükséges küzdelem az, amelyet Pál folytat a téves tanítások ellen. Erre a küzdelemre kötelezi Isten igéje a mindenkori egyházat. Ma a reformáció emlék­ünnepén egybegyült gyülekezetünk arra az Isten akarata sze­rinti küzdelemre emlékezik, amelyet a 16. században reformá­tor atyáink folytatták. A TOVÁBBIAKBAN RÁMUTATOTT A PÜSPÖK arra a tényre, hogy a ma élő egyházi nemzedék életében is elkerül­hetetlenné vált ez a harc, az evangéliumtól való eltérés elleni tiltakozás. A 16. században a tanítás, a keresztyén tanítás, a ma élő egyházi nemzedék életében a keresztyén cselekvés te­rületén lett nyilvánvalóvá a Krisztustól való elszakadás kísér­tése. Hálát adunk Istennek azért, hogy a magyar protestan­tizmus egyházaiban felkeltette a Krisztus evangéliumától el­térő tanítás és keresztyén életgyakorlat elleni tiltakozás lelkét. Hálát kell adnunk Istennek azért is, hogy a magyar protes­tantizmus egyházaiban a keresztyén útért váló felelősség emez apostoli indulata elevenen él minden e földön élő egyház iránt. Az egyházak körében ma vita folyik. Ennek a vitának a lényege az, hogy Krisztus követése, a Krisztus megváltó szolgálatában való részesedés helyett az egyházak inkább sze­retnék a maguk institucionális életét folytatni, vagy egyéni és egyházi érdekeiket szolgálni. Ebben a vitában részt kell ve­gyünk, ez a Galata levél üzenete. Ebben a vitában nincs más szempontunk és irányelvünk, egyedül az evangélium: Krisztus embert szerető, megváltó szolgálata. Ezt Pál így mondja: „Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében...” (6, 14.) „Akik e szabály szerint élnek, békesség és irgalmasság azokon” — fejezte be tanítását Bartha Tibor püspök.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents