Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-09-30 / 40. szám

Az élet és a parancsolatok Válaszolunk Mt 19, 16—24. A GAZDAG IFJÜ ÖNELÉ­GÜLTEN fordul Jézushoz, I hogy megtudakolja tőle az örökélet titkát. Azzal dicsek­szik, hogy Isten minden pa­rancsolatát kora ifjúságától fogva betartotta. Jézus nem bocsátkozik a kifejezetten vallási kérdés megválaszolásába. Annál fon­tosabbnak tartja, hogy nagyon is földi dologról, a gazdagság­ról beszélgessen vele. Azt mondja, hogy az élet azé, aki megtartja a parancsolatokat. Azt gondolnánk, hogy a tíz- parancsolatról van szó. Tehát, hogy: „Ne legyenek más iste­neid, Isten nevét hiába ne vegyed; Az ünnepnapot meg­szenteljed”. Figyelemre méltó azonban, hogy Jézus elkerüli a tízparancsolatnak azt a ré­szét, amely kifejezetten vallá­si tartalmú. Az ötödik pa­rancsolatnál kezdi: „Ne ölj; Ne paráználkodjál; Ne lopj; Hamis tanúbizonyságot ne mondj”. Majd a negyedik pa­rancsolattal fejezi be: „Tisz­teld atyádat és anyádat”. Az összes parancsolatokat pedig a szokásos módon foglalja össze: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, aminek megintcsak nincs vallási vo­natkozása. Miért hagyja el Jézus az első három paran­csolatot? Azért, hogy ezt az ön telt ifjút vallásos hite fel- fúvalkodott mámorából kijó­zanítsa, a vallás megfoghatat­lan érzelmi és képzeleti köd­felhőjéből lehozza és beállítsa létünk Istentől akart valósá­gába. Ezért irányítja figyelmét ezekre a parancsolatokra: Ne ölj; Ne paráználkodjál; Ne lopj; Ne mondj hamis tanúbi­zonyságot; Tiszteld atyádat és anyádat, stb. Ezeknek a pa­rancsolatoknak kevés közük van a vallásos emberek által kiszínezett másvilághoz, hi­szen ölni, paráználkodni, lop­ni, hamisan tanúskodni, ha­zudni, a szülőket nem tisztelni, mindezt itt ezen a világon le­het, s nem a mennyországban. A MÜLT SZAZADBAN IGEN ERŐSEN JELENTKE­ZETT a protestantizmus kö­rében az emberiség szociális bajainak láttán az a felfogás, hogy Jézus követése nem a tantételek ismeretében, nem is a fényes és népes szertar­tásokban és vallásos szokások­ban, hanem a felebaráti sze­retet gyakorlásában áll. Fel­ismerték azt is, hogy alig Krisztus Urunk földi pálya­futása után abból a keresz- tyénségből, amely a Megváltó és Pál apostol nyomán elvileg halálos csapást mért minden vallásra, elsősorban Rómában vallást csináltak, s elhanya­golták Isten országának, vagyis Isten erkölcsi akaratá­nak, az emberek szeretetben és igazságban való együttélé­sének az ügyét, holott Jézus világosan megmondotta: „Ke­ressétek először Isten orszá­gát és annak igazságát...” Ez az evangélium sok félre­értésnek lett a kiinduló pont­ja a későbbi keresztyének gondolkodásában. Jézusnak ezen szavai alapján: „Ha tö­kéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodot és oszd ki a szegényeknek”, — jöttek létre a kolduló szerzetesren­dek és az ezekhez hasonlók, ahol maga a szegénység, a koldusbot és a nincstelenség lett a földi élet fő célja. Pe­dig Krisztus Urunk nem azt akarta, hogy éhezzünk és nyomorogjunk. Hiszen Ö az éhező tömegek szenvedését is­mételten is enyhítette a ke- n vérosztás és a halosztás cso­dájában, s tanítványainak is a lelkére kötötte, hogy az éhezőknek adjanak enni. Az utolsó ítéletről szóló örökszép szavaiban, Máté evangélium 25. fejezetének a végén, ma­gát azonosítja az éhező, szom­jazó, hajléktalan emberrel, örök kárhozattal fenyegeti azokat, akik rajta nem segí­tettek, s öröké'letet ígér azok­nak, akik segítettek rajta. Nem az a baj tehát, hogy vannak anyagi javak, hanem az, ha azok szeretetlenül, te­hát igazságtalanul vannak el­osztva. Fel kell vetnünk azt a kérdést is, hogy a háborúk út­ján nyert gazdagság, a fegy­verszállítás, gyarmati népek és a dolgozók kizsákmányo­lása összeférhet-e valameny- nyire is a tiszta erkölccsel, nem is szólva Isten szent akaratáról. Ma azt látjuk, hogy Isten az egyéni gazdasá­got megítéli. Mint legaktuáli­sabb példát hozhatjuk fel azt, ami ma az egykori gyarmat- tartó államokkal történik. Pár évvel ezelőtt nálunk is sokan úgy néztek egy-egy nyugat­európai országra, mint a me­sebeli jólét, műveltség, gaz­dagság hazájára, amivel Is­ten szeretete halmozta el eze­ket a boldog államokat, s most kiderül, hogy ez az egész nagy gazdagság és me­sés jólét a színesbőrű népek embertelen kiszipolyozásából keletkezett s most azelőtt a feladat előtt állnak, hogy a saját munkájukkal, a saját országuk adottságaival tart­sák fenn magukat. Jézust, amikor vagyona felosztását kívánja a gazdag ifjútól, em­berszeretet fűti, mely azt akarja, hogy a szegénynek is jusson az élet javaiból. Jézus azt akarja, hogy meglevő ja­vainkkal, vagy azok munkás termelésével jó szívvel, sze­retettel fáradozzunk az em­beriség felemelésén. A FIATALEMBER, AKI­RŐL ITT EBBEN AZ EVAN­GÉLIUMBAN szó van, Jézus tanítását nem tudta megszív­lelni. „Megszomorodva távo­zott, mert nagy vagyona volt.” Jézus pedig tanítványaihoz fordulva kijelentette, hogy ne­héz a gazdagnak a mennybe jutni, hogy még az a nagytes­tű állat, a teve is könnyebben átbúvik a tű pici nyílásán. Az elmondottak alapján is ért­hetjük már, hogy ez miért van így, s azt is, hogy Jézus Krisztus miért kezdte prédi­káló tevékenységét annak be­jelentésével, hogy ő a sze­gényeknek evangéliumot hir­det, vagyis örömhírt mond. így olvassuk Lukács evangéliu­mának 4-ik részében a 18. versben: „Az Úrnak lelke van énrajtam, mivelhogy fel­kent engem, hogy a szegé­nyeknek az evangéliumot hir­dessem.” Jézus szegényeknek szóló örömüzenete valósul meg mindenütt, ahol az anyagi ja­vak elosztásában az igazság érvényesül. Így munkálja Is­ten mindenütt üdvét a törté­nelemben, mivel Ű azt akar­ja, hogy minden ember üd­vözöljön, s az igazság isme­retére eljusson (I Tim 2,4.), a volt gazdagok is. Hogyan is lenne másként? Hiszen ö nincs távol egyikünktől sem, mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, s minden és min­denki végeredményben az Ő szent akaratát viszi közelebb a beteljesüléshez. így hasz­nálta fel ezt az eleinte öntelt, majd elbúsult gazdag fiatal­embert is arra, hogy vele kapcsolatban hirdesse az ő szent akaratát, megváltoztat­hatatlan törvényét és vigasz­taló evangéliumát, nekünk is, most is, üdvösségünkre. Dr. Vető Lajos Istenszeretet - emberszeretet Dr. Ottlyk Ernő könyve a Sajtóosztály kiadásában, 1962. OTTLYK ERNŐ GONDO­LATAI ÉS ÍRÁSAI nem is­meretlenek lapunk olvasói előtt. Mint teológiai tanár, szaktárgyának megfelelő té­makörében szólal meg rend­szerint: az egyháztörténelem alakjai és eseményei eleve­nednek meg cikkei nyomán. Amikor az események mögé pillant, akkor is a történel­met mozgató erőket keresi. Gondolatai, vizsgálódásai, ta­nításai most könyvalakot öl­töttek. Sajtóosztályunk kiadá­sában 140 oldalon jelent meg olvasmányos, rendkívül érde­kes könyve: „Istenszeretet — emberszeretet" — címen. Igen tág, átfogó pillantás szélese­dik ki az olvasó előtt. Olyan a könyv, mint a jó turista­vezető, aki nemcsak a táj szépségeire hívja fel a figyel­met, nemcsak arra vigyáz, hogy el ne tévelyedjenek a rábízottak. hanem szavakat talál a táj történelmi vonat­kozásainak ismertetésére is, sőt hasznos és biztató útvona­lakat mutat előre is, a ter­mészetjárás erkölcsi erejére is utal s amikor hegytetőre ér s kinyílik a kilátás, a látvány szépségében benne van a fel­jutás fáradságának eredmé­nye, a célhozérés öröme s a kiegyensúlyozottság lélegzet- vétele is. OTTLYK ERNŐ KÖNYVE UTUNKON JŐ VEZETŐ. A szerző, a történelem szakem­bere úgy beszél könyvéről, mint a keresztyén szociáletika kapunyitogatásáról és amikor fokozódó figyelemmel és ér­deklődéssel lapoz benne egyre tovább az olvasó, széles látó­körű útmutatást talál ben­ne utunkon. Megalapozott bib­liai szövegmagyarázat vezet az embertársi élet szép erde­jében. A keresztyén tanítás hitvallásos mélységei nyílnak meg, s a messzire mutató Luther hallatja szavát. Az el­eddig igencsak egyéni élet ösvényeire tévedt keresztyén erkölcs közösségi, társadalmi útjai tárulnak fel, amelyek a széles embertársi közösség­be vezetnek, s az úton sarkalló erő és szeretet. Szép ez az út. Körülpillan- tásban a béke tájai nyílnak meg s boldogan érzi az ol­vasó: ez a mi világunk. Meg­nyílik ez a világ a legmaibb kérdéseiben, a gyarmatoktól az atomig s velünk vándorol­nak a világ szép tájain, célt tűzve és feladatra biztatón, Sztárai Mihálytól Székács Józsefig egyháztörténelmünk igaz emberei. VALAMIKOR A KÖZÉP­KOR FRANCIA KÖLTŐJE arról írt, hogy megnyílt előtte „az ember szenvedése, e ször­nyű bozót” —, ebben a könyv­ben pedig tág lélegzettel áll­hatunk meg ott, ahol kinyílik az emberiség békéjének jövő képe s tájain hitbéli küldeté­sünk feladatai a szeretet szol­gálatában. Szép ez az út, amin járunk s boldog holnapokkal terhes. A könyv előszavában KÁLDY ZOLTÄN így ír: a szerző „a szívhez, az értelemhez és az akarathoz szólóan írja meg, mit jelent Istent valóban sze­retni és a felebarát iránt a szeretetet gyakorolni. Be- nyomástkeltően fejti ki Isten és a felebarát iránti szeretet teológiáját, de nem marad meg csupán elméleti síkban, hanem megmutatja, milyen cselekedeteket követel tőlünk ma az Isten és a felebarát iránti szeretet. Világosan be­szél arról, hogyan kell Jézus követőinek betölteniük hiva­tásukat a társadalomban, a nemzetben és az egész embe­riségben.” Korén Emil EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, Vm. Üllői út 24. Szerkesztőségi telelőn: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Csekkszámla: 20412.—Vin. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott 624814/2 — Zrínyi Nyomda, Bp. Felelős v.: Bolgár Imre igazgató A II. Vatikáni Zsinathoz c. cikkünk kapcsán feltett kér­désre: „A zsinaton kívül vesz- nek-e részt más testületek is a római katolikus egyház irá­nyításában és kormányzásá­ban? — az alábbiakban vá­laszolunk: A római katolikus egyház élén, mint annak a feje, a pápa áll. A pápa magát Péter utódjának, az egyház fejének, Krisztus földi helytartójának tekinti. A pápa mellett a római ka­tolikus egyház legtekintélye­sebb testületé áll: a bíbomoki kollégium. Ennek legfonto­sabb feladata a pápaválasztás. A pápát a külvilágtól a leg­szigorúbban elkülönített konk- laveban választja ez a testü­let. Az egyház kormányzása és' vezetése egyébként a pápai kú­ria jog- és hatáskörébe tarto- tozik. A kúria tizenkét kong­regációra, három törvény­székre, egész sor hivatalra és bizottságra tagozódik. A kú­ria kongregációi állandó bí- bomok bizottságok bizonyos meghatározott ügykör számá­ra. A fontosabb bíbomoki kong­regációk a következők: Az inquizitiós-kongregáció (congregatio sancti offici), mely 1917 óta megállapítja a katolikusok számára tiltott könyvek jegyzékét is (Index); a konsistorium-kongregáció, mely előkészíti a valamennyi kardinálisból álló konsistoriu- mot és felügyeletet gyakorol a püspökök kinevezése és hiva­tali működése felett; a lovag-kongregáció, mely többek között felelős a szentté­avatások és ereklyék ügyében; a szentségek-kongregációja; a szerzetesi-kongregáció, HÓNAPOK ÓTA ZSÚFOLT NÉZŐTÉR ELŐTT pergetnek egy világsikert aratott ameri­kai filmet. Színes, látványos, mozgalmas képekben, korsze­rűsített keretben, napjaink­hoz, a tegnapból a jövőbe ro­hanó Jelenhez időzítve: meg­elevenedik még Prosper Me- rimée remek szövegére Bizet népszerű operája, a „Carmen”, vadnyugati miliőben, néger szereplőkkel. Az ellenállha­tatlan sodrású film elejétől végig izgalmas, érdekes és művészien szép. Az, ami még a múlt században, a mű ke­letkezésekor a romantika, egzotikum, luxus-izgalom je­lentéssel bírt, ma már Véres valóság, többé nem játék, ha­nem élet. Nyers, vad, de naiv őszinteségével megindítóan igaz és még szép is, mert no­ha ellenérzést vált ki, az is­mert téma végkifejtésével, emberi. A mai ifjúság magáé­nak érzi ezt a darabot és olyan felajzott figyelemmel követi a jeleneteket, mintha rock-and-roll-szédület fogná el, vagy elkapná a Twist-bó­dulat. A légkör a kettős háború utáni nemzedék életritmusá­val telített. Romokban a kor­látok. Gátszakadás minde­nütt. Kötetlen, szabad csa- pongás. Féktelenség és némi felelőtlenség. Incselkedés a halállal, megkisértése a tilos­nak, a lehetetlennek, az is­meretlennek. Tobzódnak a kibicsaklott érzékek, mialatt bóbiskol az értelem és hall­gatni kényszerül a szív. És hogy még meggyőzőbb legyen az újjászületett régi történet, négerek játszanak, hogy a primitív ősösztönök termé­szetességéhez kétség se fér­jen. A lemeztelenített, megfé- kezetlen érzések szabad ki­élésében van valami félelme­tes, megdöbbentő és ugyan­akkor nevetséges is. Igen, ne­vetséges és ez adja meg a kitűnő filmalkotás erkölcsi tartalmát. Hiszen az, ami ne­vetséges, mindig ostoba is, ezért nem lehet végzetes, ha idejében teszünk ellene. SZÓRAKOZTAT A GYÖ­NYÖRŰ FELVÉTELEKBEN bővelkedő, pezsgőiramú zen­gő vászon, de el is gondoi- koztat, mélységesen megráz. A felkorbácsolt érzékeken át­gázolva föllebbez a józan észhez, és az elnémított, de mely minden szerzetesrendre felügyel; a tanulmányi-kongregáció, jog- és hatásköre kiterjed a papi szemináriumokra, a kato­likus egyetemekre és más ta­nítóintézményekre; végül a propaganda-kongregáció (congregatio de propaganda fide). Ezt a kongregációt 1962- ben hozták létre. Hatáskörébe tartozik minden missziói te­rület, melynek még nincs meg a kiépített hierachiája. Külön néhány szót a kor­mányzásról: A pápai kúria egyben sza­bályos kormány, mely a maga sajátos, évszázados tapaszta­latok alapján összegyűjtött szabályokkal kormányozza az egész világon a római kato­likus egyházat. A pápa a kö­zépkor kezdetétől ismételten mint világi uralkodó is fel­lépett, és mint ilyent képvi­seli őt a pápai diplomácia mindazon kormányoknál, me­lyekkel a Vatikán (a pápai állam) diplomáciai kapcsolat­ban van. 1951-ben 26 ország kormányánál akkreditáltak pápai nunciust. A nuncius papi személy, főhivatása sze­rint azonban diplomata, aki követi tisztsége mellett egyben a pápai kúriát is képviseli an­nak az országnak katolikus püspökeivel szemben, amely­be nunciusként kiküldték. A pápai külpolitika veze­tője az államtitkár-kardinális. XII. Fiús pápa (megh: 1958) ezt a hivatalt is magá­nak tartotta fenn, ugyanakkor a jelenlegi pápa, XXIII. Já­nos, aki köztudomásúan hosz- szú szolgálatra tekinthet visz* sza a pápai diplomáciában^ láthatóan arra törekszik, hogy a pápai kúriának minden in­tézményét újra teljes hatás­köréhez juttassa. most a jogát követelő szív­hez. Különösen a tévelygő ifjúsághoz szól. Bölcs intel­meknél hatásosabban. Ellen­állhatatlanul, elemi erővel észre térít a csömörbe fulladt kiábrándulás tisztítóvizében, amikor a kiégett érzékek a vérfagyasztó ürességbe taszí­tanak. Csapda, mert azzal hízeleg, hogy rángatja az ide­geket, kábítóan elzsongít, hol­ott éppen felszabadít, életre serkenti a szunnyadó lelkiis­meretet. És itt, a szimbólum erejével már a jövőt építi. Megmutatja a tüneményesem játszó néger-színészek ízzé átélésében a vad szenvedélyek minden izgalmát, romboló hatalmát és megborzongató szépségét, de ugyanakkor hiábavalóságát, céltalan pa­zarlását, ostoba nevetségessé­gét is, amíg az Én önző kiélé­sét szolgálja, kizárólag és elva­kultan. És mert a darab nem úgy hat, mint játék, hanem, mint halálosan komoly, ha­misítatlan élet: a rejtett, belső visszhangja, az igazi életre sóvárgó lélek néma üvöltése immár parancsol: „ember, vi­gyázz, merre tartasz, hová lépsz, a kezedben tartod az üdvödet, de a vesztedet is. Vagy lehullasz, vagy fölemel­kedsz!” Felejthetetlen a csúcsjelenet, amikor a tizedes (itt repülőtiszt-jelölt) ökölre megy a bikaviadorral (itt box- bajnokkal) az állhatatlan Car­men kegyeiért. A szilaj indu­latok az extázisig fokozódnak. Gyönyörű és kegyetlen-szá­nalmas erőpocsékolás. ÉS ebben a fortissimo-Vivace- résznél felfénylik egy fensé­ges piano-Adagi o-kép: a menyasszony imája a Min­denhatóhoz, hogy a rossz út­ra siklott legény meghallja a tiszta szerelem hívó szavát, gyógyuljon ki az ördögűzés­ből. E leányalak megszemé­lyesítője nem észvesztőén szép, mint a Carmen életre- keltője, de ennél a jelenetnél eszményien széppé válik. Ö az egyetlen, aki nem jön ki a sodrából. Nem lázong, nem toporzékol, még csak nem is sír. Hívőn, bizakodón imád­kozik, áhítattal és olyan bizo­nyossággal reménykedve, hogy imája meghallgattatik, hogy eláll hirtelen a szívverésünk. Ez a jelenet már a Jövő szi­várvány-látomása a viharból felocsúdó Jelenünk foszla- dozó-felhőjű egén. Haits Géza SOMOGYSZIL AZ ÖSÖK BÖLCSŐJE VALAHOL NÉMETORSZÁG dél­nyugati részében ringott, egy részüké Hessen-Nassau, a több­ségé Baden-Württemberg tartományban. A 18. század közepe táján települtek át hazánkba, hogy a törökpusztította földeken új életet kezdjenek. Nem volt ez könnyű számukra. Korabeli külföldi utazó feljegyzései szerint Budától Eszékig egyetlen há­zat, emberi elepülésnek még nyomát sem lehetett találni. A somogyszili evangélikusság szekundér település. Tolná­ból és Baranyából, főleg Bonyhád vidékéről jöttek át Somogy­ba, a 19. század harmincas éveiben. A gyülekezet magvát a Taubert-nemzetség alkotta, akik 1833-ban telepedtek meg itt Néhány év múlva már gyülekezetét szerveztek. Házat kaptak istentiszteletek tartására. Ebből az imaházból épült aztán a templom. A szomszédos Inámpusztára jártak a hívek részes aratásba éveken keresztül, s az itt szerzett jövedelmükből fa­tornyot emeltek, három harangot szereztek be és berendezték a templomot. A meghitt, kedves kis fatomyos templom fel­szentelése 1839-ben volt. MIVEL ÖNÁLLÓSULÁSRA MÉG NEM GONDOLHAT­TAK, a somogydöröcskei anyaegyházhoz tartozva élték gyüle­kezeti életüket. A századforduló idején lélekszámúk már eléri a 740-et. Ennek a naggyá nőtt leánygyülekezetnek legszebb álma és édes reménysége ebben az időben az önállósulás. Év­tizedeken át ott dédelgették a szívük mélyén ezt a forró kí­vánságot. A szűknek bizonyult kis templom helyére szép, nagy templomot akartak építeni, melléje paplakot. Évek hosszú so­rán gyűjtögettek, adakoztak e célra. Már megvásárolták a tég­lát, s a pénz jórésze is együtt volt, mikor kitört az első világ­háború, és a hadikölcsönbe fektetett pénz mind elveszett. A hit­ben fogant és szeretettel szőtt szép álmokat véres kézzel tépte szét a háború vihara... Ha még csak az álmok foszlottak volna szét! De sokan odavesztek a gyülekezet tagjai közül is a há­ború poklában, s a templom három harangja közül is kettőt elvittek ágyút önteni. A háború után a sok szenvedésből magáhoztért gyülekezet az elveszett harangok pótlására egy új harangot öntet „Isten dicsőségére”. Majd a harmincas években, a templom centená­riuma idején^ újra kezdi szövögetni a már egyszer eltemetett álmokat a kis gyülekezet önállósulásáról. De előbb a nagy gaz­dasági válság, majd pedig a második világháború könyörtele­nül újra széttépi ezeket az álmokat is. A FELSZABADULÄS UTÁN a gyülekezet tagjainak több mint kétharmada áttelepült Németországba, s az itthonmaradt, 200 lélekre apadt kis gyülekezet csupán azt a vágyat melen­gette már a szívében, hogy régi kis templomát megújíthassa. Ann^l is inkább, mivel ebben az évszázadban még nem volt tatarozva, abból a meggondolásból, hogy úgyis lebontják és a helyébe újat, szebbet és nagyobbat fognak majd építeni. Köz­ben pedig az idő vasfoga egyre jobban kikezdte a régi épületet. Az ötvenes évek vége felé már halaszthatatlanná vált a tata­rozása. A gyülekezet három részletben végezte el temploma teljes megújítását. Először, 1958-ban, a tetőzetet cserepezték át, majd 1960-ban az ajtót, ablakokat, oltárt és a fatomyot újították meg, újabb két évi erőgyűjtés után pedig, az idei nyáron, a templomépület külsejét tatarozták, a sok helyen omladozó fa­lakat újították meg. A természetbeni munkákat is beleszá­mítva, mintegy 14 ezer Ft-ot fordított a kis gyülekezet temp­loma megújítására az elmúlt öt esztendő folyamán. Amint arról már lapunkban hírt adtunk, a kívül-belül megújított templomot felszentelésének emlékünnepén, augusz­tus 20-án vették ismét használatba. A gyülekezet négy temploma közül ez már a második, amit az utóbbi évek során Isten kegyelméből megújítottak. „Boldogok, akik lakoznak a te házadban, dicsérhetnek té­ged szüntelen.” (Zsolt. 84,5.) Szerdahelyi Pál »AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA CSELEKEDETEK Hégi mese szól arról a gazdáról, aki megparancsolta szolgájának. — Eredj ki a földekre és vess árpát. A szolga kiment, de árpa helyett zabot vetett. Amikor felnőtt a gabona s a gazdája meglátta, hogy a földeken zab nő, így porolt a szolgájával: — En azt parancsoltam, hogy árpát vess! Miért vetettél zabot? — Abban a reményben vetettem a zabot, hogy majd árpa lesz be­lőle — válaszolt a szolga. — Te esztelen! — kiáltott a gazda — hallottál te már valaha is olyat, hogy valaki mást aratott volna, mint amit vetett? — Igen — felelt a szolga — te magad is mindig gonosz cselekedete­ket vetsz s abban reménykedel, hogy dicséretet s jutalmat fogsz arat­ni az utolsó napon. Ezért hát én is azt gondoltam, hogy a zabból ár­pa lesz. Pohjanpää Filmesített Carmen - négerekkel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents