Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-09-30 / 40. szám

A NAGY TÜZEK FALUJA A II. Vatikáni Zsinathoz (3.) BENSŐSÉGES' ÜNNEPE VOLT SZEPTEMBER 16-ÁN A SIKÁTORI GYÜLEKEZET­NEK. Hármas hálaadásra ké­szült. 175 évvel ezelőtt, 1787- ben alakult újra az egyház- község. Elkészült a toronysisak új bádogozása és ezen a napon tartották a hívek az aratási hálaadó istentiszteletet is. A templom oltárán virág helyett aranyló kalászok, az oltár előtti asztalon pedig a régi gyülekezet, a régi templom drága emlékei. Az első temp­lom oltári keresztje... Fa ré­sze, tartó állványa elkorhadt, de fémrésze megmaradt, rajta eltűnt évszázadok patinája ... Aztán az 1787-ből származó cin úrvacsorái kancsó és az 1746-ból származó úrvacsorái kehely... Végül az első anyakönyv sárgult lapjaival... A gyülekezet ugyancsak 175 éves jubileumát ünnepelte, de az egyházközség története sok­kal előbbre nyúlik vissza. Szepesi István, a jubiláló gyü­lekezet hűséges lelkipásztora, a szép ünnepségre összeállí­totta és felolvasta az egyház- község történetét. Ebből tud­tuk meg, hogy: „606 évvel ez­előtt, 1356-ban a Pók nemzet­ségből való Móric fia Simon, bakonyi és győri főispán, Csesznek várának ura elfog­AZ ÖREG KOVÁCS NAGY­ÁN YÓ már negyedik hete nyomja a betegágyat. Fáradt és erőtelen. Öregkori gyenge­ség. „Betegség”, amelyből nincs felépülés. Menye leg­utóbb, amikor kikísérte az orvost, megkérdezte, meddig tarthat el az öregasszony be­tegsége. Az orvos vállatvont és azt mondta: Ez az Istentől függ. A fiatalasszony gúnyo­san mosolygott, amikor el­mondta férjének ezt az ódivatú orvosi véleményt. A gazdaságban folyt min­den a maga rendjén. Nem lehetett észrevenni, hogy egy kis kerék kiesett. Pedig az anyóka eddig minden nap erősen dolgozott, méltán hi­hette, hogy nélküle minden megáll. Nem volt ideje a mun­kától az istentiszteletre, hiába hívta a szomszédasszony néha- néha a bibliaórára. Nos, most már négy hete fekszik csen­des szobácskájábán. Egyik nap tűnik tova a másik után, min­den zökkenő nélkül. Olyan időszak volt, mikor minden dolgos kezet igényel a szorgos munka. Mégsem mondta senki: „Hiába, nem megy nélküle! Sohse fogunk elkészülnie’ Nem, hiányzott. Nélküle is folyt szorgosan a munka. EGYEDÜL VAN A SZOBÁ­JÁBAN. Az órák múlnak, de a gondolatok minduntalan megakadnak. 'Megakadnak va­lamin, Valamin, ami fölött még soha nem gondolkozott. Tegnap nála járt a lelkész. Furcsát mondott. Azt mond­ta. hálát kell adnia Istennek, mert most időt adott neki arra, hogy foglalkozzék az örökkévalóság gondolatával. Tulajdonképpen bosszankodott is emiatt, hiszen úgy érezte, inkább sajnálkozást érdemel­ne magatehetetlensége és gyengesége miatt. Szokatlan gondolata tá­madt: jó lenne olvasni a bib­liát. Vékony, remegő hangon kikiáltott, de nem volt senki a házban, aki meghallhatta volna. Végre estefelé bejött a fia, s tőle kérte, adja oda a bibliát. — Mit? — kérdezte csodál­kozva a fia. — A bibliát? ... Nincs nekem most arra időm, hogy keresgéljek, ki tudja, hol van. Majd megmondom Annának, adja oda, ő talán megtalálja. A menye nagy szemeket meresztett mikor férjétől Megjelent HÉTRŐL HÉTRE címen az evangélikus áhítatos könyv Ára: 12,— forint Megrendelhető a Sajtó- osztályon, Budapest, VIII., Puskin u. 12. lalja a pannonhalmi főapát­sághoz tartozó Varsány köz­ségnek egy határrészét és itt Sikátor néven új községet szervez, melyet a régebbi ko­lostori telepítésű pásztortanyá­val egyesít... Ettől kezdve Sikátor nem apátsági birtok, hanem a cseszneki várhoz tartozó jobbágyfalu. A mo­hácsi vész után, az 1530-as években Enyingi Török Bálint a földesúr. Az ő befolyására csatlakozik Sikátor is a refor­mációhoz. Ennek ellenére Si­kátor nevével az egyháztörté­netben csak 1661-ben találko­zunk, amikor Muzsay püspök az önálló egyházközségek kö­zé sorolja” ... UGYANCSAK a LELKÉSZ JELENTÉSÉBŐL ÉRTESÜL­TÜNK arról, hogy „1861 és 1890 között négy nagy tűzvész pusztított. 30 év alatt jófor­mán minden ház leégett a községben, de a templom megmaradt. 1897-ben az új templomba is becsapott a vil­lám, a tetőt és a mennyeze­tet megrongálta, a facsillár el­égett ... 1945-ben 40 épület leégett, a templomtorony és a tetőzet találatot kapott, a pap­iak egyik szobája is be­égett” .. ; Joggal nevezhetjük tehát Sikátort a „nagy tüzek falu­jának” .. i Istennek legyen meghallotta az anyja kíván­ságát: — Gondolod, van nekem időm arra, hogy bibliát ke­resgéljek, mikor vacsorát kell főznöm? — S amikor később bevitte anyósának a levest, indulatosan lökte oda a szavai­kat: — Azt hiszed, mert te rá­érsz, nekünk is van ráérő időnk? ..., hagyj minket bé­kén azzal a bibliával! — Az ajtó hangosan csapódott —, az öregasszony mélyen felsóhaj­tott. Igen, így szokta ő is min­dig mondani: nincs arra idő! DE MOST VOLT IDEJE. Végtelenül sok ideje... és nem tudott vele mit kezdeni. S eszébe jutott, amit a lelkész mondott: Istennek mindig van ideje a mi számunkra. Ekkor összetette fonnyadt két kezét és fáradtan, dadogva, belekez­dett a Miatyánkba. Utoljára talán gyermekkorában mondta: — ,íMiatyánk, ki vagy a mennyekben” — itt elhallga­tott. Mintha végtelen világos­ság tárult volna eléje, verőfá- nyes, nyáti vasárnap. — „Szenteltessék meg a te neved” — sóhaj szakadt fel itt a szívéből. Mikor is szen­telte meg ezt a nevet? Sok­szor vette ajkára meggondo­latlanul, sokféleképpen oda­odadobta, sokszor bemocskol­ta, mint ahogyan bepiszkoló­dik az aprópénz a minden­napi használatban. — „Jöjjön el a te országod" — ugyan, mikor gondolt ö Isten országára? Fiatal leány­korában élte a maga életét. Táncolt, udvaroltatott, aztán menyegzőt ünnepelt, majd nemsokára keresztelőt. Sokat dolgozott, sokat fecsegett, kis és nagy dolgok foglalták le minden idejét. Most pedig mindez mögötte van, itt fele­szik magatehetetlenül, egye­dül, nagyon egyedül. — „Legyen meg a te aka­ratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is.” Milyen erős és hatalmas lehet az az Isten, akinek akarata érvényes mennyben és földön egyaránt! — „A mi mindennapi ke­nyerünket add meg nékünk ma.” — Ez a szent és erős Isten törődik az emberrel s megterem a kenyér a földön esztendőről esztendőre — az ö nagy szeretetéből és gond­viseléséből. Aztán egyre ne­hezebben, fáradtabban jöttek elő a szavak valahonnét na­gyon mélyről: — „Bocsásd meg a mi vét­keinket.” — Mereven bámult bele a szobára ráterült sötét­be s nagy terhet látott maga előtt, amit élete folyamán hor­dott össze. — „Bocsásd meg az én vétkeimet!” — suttog­ta gyengülő hangon még egy­szer. Itt elidőzött, mígnem a hajnal világosodott s az ébre­dező madarak az új napot kö­szöntötték. És most újra elfogta vala­mifajta nyugtalanság s egyre inkább érezte a vágyat, hogy olvashassa a bibliát. Menyé­azonban hála, ebben a falu­ban és ebben a gyülekezet­ben nemcsak pusztító tüzek voltak, de a SZENTLÉLEK TÜZE is újra és újra fellán­golt ... Az ellenreformáció ideje alatt a gyülekezet ön­álló léte ugyan megszűnt, de a lélek tüze nem aludt ki. Amikor II. József Türelmi Rendelete lehetővé tette az újraszervezkedést, a sikátori hívek is hozzákezdtek új templomuk, gyülekezetük épí­téséhez. A háborús károkat is legnagyobbrészt helyreállítot­ták. A jubileumi ünnepségen az egyházmegye esperese szol­gált. Igehirdetésében emlé­keztette a gyülekezetei, hogy a templom tornyában levő kisebbik harangnak ez a fel­irata: „BOLDOGOK a BÉ­KESSÉGRE IGYEKEZÖK!” Szálljon ennek a kisharang- nak a szava minél messzebb­re, figyelmeztesse az embe­reket, hogy a gyűlölet és rosszakarat helyett a bé­kesség és jóakarat drága út­jait járják! A sikátori gyülekezetben, a nagy tüzek falujában, ma is ég a hithűségnek, jóakarat­nak és embarszeretetnek tisz­ta, áldott lángja ... Halász Béla nek nem szólt többet erről, de amikor Gyuri, ötéves kis unokája, örvendezéssel rontott a szobába, kövér kezecskéjé­ben falovával és már messzi­ről kiáltotta: „Nagymama, apuval kimegyek a földre és magammal viszem a lovamat is!” —, ezt mondta neki csen­desen: „Jól van, Gyurikám, de élőbb hozd ide nekem a bibliát.” Nagynehezen húzódz- kodott az ágyban. Hangja re­kedt volt, mélyenülő szemei­ben türelmetlenség égett, mint ha most minden ettől a könyv­től függne. A kis Gyuri cső* dálkozva bámult rá: „Mi az, hogy biblia” — mondta és tanácstalanul nézegetett szét a szobában. — „Egy vastag fekete könyv” —, mondta a nagyanyja. — „Biztosan kint van valahol a komódon.” — „Elhozom” — mondta Gyuri büszkén s már szaladt is ki­felé, a falovat a hóna alá szo­rítva. Pár perc múlva már jött is vissza ragyogva, egy könyvet hozott magával, ami után mohón kapott a beteg. Nem a biblia volt, hanem egy lexikon. Csalódottan és szo­morúan süppedt vissza ágyáé­ba és kérte: „Keresd csak to­vább, Gyurikám, ott kell an­nak lennie.” De Gyurka most már ellenállt: „Apával már indulunk a földre, nincs időm, hogy keressem!” Dohogva vi­harzott el s amikor kint el­hangzottak léptei, csak a nagy csendesség maradt vissza, be­töltve a betegszobát. DÉLBEN MEGJÖTT FERI, a 13 éves unoka és az öreg­asszony most tőle kérte a bib­liát. Feri zavartan mosolygott és elment, hogy megkeresse. S amikor visszajött, ott volt a biblia a kezében. „Olvass fel nekem belőle valamit” — kérte a nagyanyó, s könyörgő tekintete valahogy megfogta most a különben nyers és vad fiút. Feri leült, lapozni kez­dett. „De mit olvassak?” — kérdezte határozatlanul és megijedt, amikor nagyanyjára pillantott. Olyan idegennek tűnt neki, olyan összeesett volt és szemeiben olyan pislá­koló, nyugtalan fény ragyo­gott, mint amikor a gyertya lángja készül kialudni. „Ol­vass csak, olvass”, — suttog­ta a beteg gyengén, mégis sürgetöleg. Feri felütötte a könyvet és a 31. Zsoltárból kezdett el olvasni: „De én Benned bízom, Uram! Azt mondom: Te vagy Iste­nem. Életem ideje kezedben van...” S ekkor valami hör- gés járta át a szobát, a fiú ijedten felugrott, a biblia pe­dig nagy zajjal esett a föld­re. mint amikor valami kor­hadt dolog esik szét kalapács­ütéstől. Nagyanyó már nem léleg­zett, de arcvonásain olyan mély békesség ült, mintha egy nyugodt kéz simított volna végig rajta, letörölve róla minden nyugtalanságot, min­den aggodalmat. Közli: Pál Edit A RÓMAI KATOLIKUS ZSINAT TEKINTETÉBEN ez a központi feladat áll előt­tünk: Üjra rá kell eszmélnünk Jézus Krisztus egyházában a reformáció egyetemes felelős­ségére. Az idei reformáció ünnepe egybeesik a zsinat kezdeti idejével. Alkalmat nyújt majd a reformáció idő­szaka, hogy gyülekezetekben, szószéken, előadásokban, sze- retetvendégségekben, sajtóban, foglalkozzunk a reformáció­nak ezzel az egyetemes fele­lősségével. Helyén való len­ne az egyházfogalom újólagos tisztázása. Jézus Krisztus egyházáról az Ujtestamentum alapvetően ezt mondja: Ez az egyház itt van, amióta Isten műve Jé­zus Krisztusban a Szentlélek által létrejött. (Ef. 4, 1—6.) Ez az egyház tehát nem valami távoli jövőbeli cél — még a meglevő szétszakadozottságá- ban sem — amelyet egyáltalá­ban mi emberek megvalósít­hatnánk, hanem máris való­ság, létrejött, a mi Urunk Jé­zus Krisztus kegyelméből, egy­betartott Isten szeretete ál­tal, él a közösségben, ame­lyet a Szentlélek hoz létre. Nem valami spirituális egy­ségfogalomról van szó, mely a látható, megtestesült közös­séget vajmi kevésbe veszi, ugyanakkor nem kicsinyeljük le azt sem, amit Efezus 1,3. mond: „..: megtartani a lé­lek egységét a békességnek kötelékében.” Tudjuk, hogy le­hetnek szükséges, egyenesen magától Istentől származott szakadások is, amint azt T. Kor. 11, 19. is mondja. Vall­juk, hogy Isten Szentlelke te­vékeny. De valljuk azt is, hogy helyesen mondja a Mi- hály-testvériség 1955. évi em­lékirata a „Credo Ecclesiam”: „A római egyháznak az az igénye, hogy az egyház legyen, amely mellett le­hetnek ugyan kegyelem alatt levő emberek, de egy más egyház sem lehet, a legvégzetesebb tá­madás az egyház egysége ellen.” Ellent kell állnunk a ma is újra hangoztatott igénnyel szemben, hogy minden meg­keresztelt a római egyházhoz tartozik. Szembe kell helyez­kednünk az ún. „konditional- keresztség”-nél (feltételes ke- resztség) tapasztalható római katolikus gyakorlattal. (Ha va­lakinek előbbi megkeresztelése a másik felekezetben nem egé­szen bizonyos, azt a római ka­tolikus egyház megkereszteli. Nagyon világosan ellene kell mondanunk annak, amit XII. Pius pápa mondott egyik imádságában 1956-ban: „Aki az igazi egyházat ke­resi, az a pápa primátusá­ban ismerheti meg az egy­ház egységének funda­mentumát”. Nyilvánvaló a fentiekből, hogy a mi feladatunk most és a zsinat napjaiban, hogy evangélikus egyházunkban és annak gyülekezeteiben a reformációt mutassuk be úgy, mint amely, és mint amelynek, továbbha- tása egyetemes ökumeni­kus esemény. Isten felismertette velünk, hogy az egyházban végsőso­ron az emberek örök üdvös­ségének kérdéséről van szó. Erre a kérdésre maga Isten adta meg a választ abban az örömüzenetben, amely az Ő Jézus Krisztusban megigazító kegyelméről szól. Ezt az öröm­üzenetet, mely az egész Szent­írás középpontja, szólaltatta meg Luther Márton új erővel és szabadsággal. Mivel pedig Jézus Krisztus minden em­ber számára Megváltó, azért ez az örömhír az egész ke- resztyénség számára örömhír akar lenni. Az Ágostai Hitval­lás éppen ezért kezdettől fog­va az egész keresztyén egyház számára bizonyságtétel akar lenni. Egyháztörténetileg is egyetemesnek érzi önmagát a reformáció. A reformátorok sohasem az egyház ellen har­coltak, a harcot csakis Róma ellen vezették. Luther fellépésével nem egy új egyház keletkezett, hanem „a régi egyház ra­gyogott elő újra” (Luther). Ezért a reformáció egyháza, éppen az evangélium kedvéért soha nem beszélhet, gondolkodhat, szolgálhat és imádkozhat partikulárisán, csak katolikus ellenesen: pro» testánsan, hanem sokkal in­kább kell ezeket tennie egye­temesen az egész keresztyén- ség érdekében. A REFORMÁCIÓ EGYE­TEMES FELELŐSSÉGE AZT PARANCSOLJA, hogy a ma gyakran feltett kérdést az egy egyházról sohase tegyük fel anélkül, hogy fel ne tennénk az igaz egyház kérdését is. Mert Luther Márton a Sátán kísértéseivel és összekúszáló munkájával az egyháztörténet­ben is számol. Ezt „látta ő az állandó ellentétben az evangé­liumi egyház és az antikrisz- tusi, azaz a krisztusi evangé­liumot a középpontból kiszo­rító ál-egyház között. „A val­lásos és szekuláris egységvá­gyak sodrában, éppen a Ró­mából származó megfogalma­zással szemben, hogy Róma az „anyaegyház”, mely a ma­ga „anyai szent kötelességé­nek” tekinti „minden keresz­tyéneket a kegyelem teljes gazdaságához elvezetni, a mi feladatunk, hogy meghalljuk és olyan világosan adjuk to­vább az „evangélium igazsá­gának igéjét (Kol 1,5.), amint az csaik lehetséges. Természetesen nem hagy­juk figyelmen kívül azo­kat a reformatori vonásokat és jelenségeket sem, melyek a mai katolikus egyház né­hány részterületén itt is ott is jelentkeznek. Ilyen például az ige teológiájának erősödé­se, főleg a Biblia tanulmányo­zásának elmélyülése terén. Sajnos nem mondható el ea a Krisztus-ismeretben való el­mélyülésről. Éppen a refor- mátori felelősség alapján azonban nem hagyhatjuk sz5 nélkül azt sem, ami az éren* másik oldala. Ez pedig az* hogy a római katolikus egyház egyre jobban eltávolodik a Krisztus központtságtók mindenek előtt az utolsó száz év „újabb dogmái” a Maria-dogmák és a pá­pa csalatkozhatatlan dog­májának révén. Ezekben a kérdésekben egyházunk­nak Istentől kapott fel­adata az evangélium bi­zonyságtétele. (Folytatjuk) Gádor András Menekülés „jólétből és gondtalanságból“ a halálba A svédországi hivatalos sta­tisztika szerint évente 1400-an követnek el öngyilkosságot Svédországban. Ezzel szem­ben azok az Örebro-i lelké­szek, akik 1955-ben a „telefo- nos-lelkipásztorkodást” életre- hívták (bárki telefonon fel­hívhatja bizonyos számon az ezzel foglalkozó lelkészeket* hogy tanácsot* lelkipásztori útbaigazítást kérjen), ennél szomorúbb adatot közölnek* Szerintük az öngyilkosok szá­ma Svédországban évente mintegy 4000. A hivatalos sta­tisztika ugyanis nem tekinti öngyilkosságnak azokat a ha­láleseteket, amelyek az altató­szerek túladagolása révén kö­vetkeztek be. noha szerintük itt is öngyilkosságról Kell be­szélni. A lelkészek azt kívánják, hogy a pszichiáterek végez­zenek széleskörű kutatást an­nale megállapítására, miben gyökerezik az az életúntság, mely ily nagymérvű öngyil­kosságra vezet. Ugyanakkor segítséget kérnek az öngyil­kosságok megelőzéséhez. Valóban érdemes elgondol­koznunk, hogy abban az or­szágban, amelyet oly sokan tartanak a „jólét és gondta­lanság országá”-nak, amelyet évszázadok óta nem sújtott háború és az azzal járó sok nyomorúságr, mi teszi az em­berek ezreit olyan életúnttá, hogy a „jólétből és gondtalan­ságból” a halálba menekül­nek. Az öngyilkosságok ily nagy száma nem „elszórt”, ha­nem már társadalmi jelenseg. Talán helyes volna, ha a svéd pszichiáterek ebben is keres­nék az öngyilkosságokra in­dító rugókat, s tudományos alapossággal megvizsgálnák, miért nem nyújt a társadalom olyan életcélt és életértelmet, amelyért jó és érdemes élni. És talán a „telefonos” és nem „telefonos” lelkészeknek is le­hetne ezzel kapcsolatban olyan szolgálata, mely az életuntaknak visszaadhatná az életkedvét. Nyitott kapu Zamárdiban egy virágos udvarú villa székely stílusú kapuján olvastam ezt a felírást: „Jó ember, e kapu nem akar kizárni, csak mutatja azt, hogy hol lehet bejárni!” Tetszett ez a felírás, mert arra figyelmeztetett, hogy mi is a kapuk igazi célja és rendeltetése. Tetszett azért is, mert elgondolkoztatott. Arra gondoltam a nyitott kapu előtt, hogy milyen jó lenne, ha a világon minden kaput kinyitnának. Kinyitnák a kaput a különféle nemzetek és nyitott kapukkal nézne Nyugat Kelétre és meg­fordítva. Kinyitná a kapukat a sok-sok egyház. Mert sajnos a különféle egyházak, felekezetek bezárt ajtókkal néznek egymásra és sokszor még az Istenre is. Mikor van az egyház kapuja becsukva? Akkor mikor az egyház befelé néz! Dr. Heinrich Vogel teológiai professzor ezév májusában Karlovy Varyban előadást tartott „Az egyház papi szolgá­lata a világ felé, mint az egyházi hidegháború legyőzése” címmel. És ebben az előadásában többek között így szólt: „A befelé forduló egyház áldozatául esik az egyházi hideg­háborúnak! Szolgálatával a világ felé fordult egyház legyőzi a hidegháborút éppen azáltal, hogy nem maga felé fordult." A befelé fordult egyház bezárja a kapukat. A világ felé fordulás, az emberek felé fordulás, ' inyitja az egyház kapuit. Az az egyház, amely csak saját magával és önfenntar­tásával foglalkozik, nem Isten sze: !nt cselekszik. Különféle lakatokkal csukja be az egyház a kapuit, mikor a tudomány pergőtüzében a régi dogmák várfalai mögé menekül és nincs bátor­sága, hogy a régi formákba új tartalmat öntsön. Sokan a régi dogmák biztonságát fontosabbnak tartják, mint wi evangé­lium modern megszólaltatását. Becsukja az egyház a kapuit, ha nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy a társadalmi változások világá­ban élünk! Minden megmozdult! És mikor minden mozgás­ban van, nem mondhatja az egyház, hogy engem nem érdekel a világ, én a magam bezárt életét akarom élni. Azt az egyházat, mely nem törődik az emberekkel, a világgal, az a veszély fenyegeti, hogy lassan annyi ereje sem lesz, hogy saját magá­val törődjön. Wells egyik novellája a vakok országáról szól. Arról, hogy volt valahol egy ország, ahol mindenki vakon élt. Ezek a vakok a vakságot tartották természetesnek. Egyszer közéjük került egy látó ember, akit éppen a látása miatt tartottak betegnek. Megmondták neki, hogy a homlokán két dudor van, azt le kell operálni. A látó ember alávetette magát az operációnak és így maguk közé fogadták. Nem kell betegnek tartani és kioperálni azoknak a sze­mét, akik látnak. LátnaK, vagy legalábbis látni szeretnék a nyitott kapukat és ezért fáradoznak. Jézus mellette áll annak, aki a nyitott kapukért dolgozik. Dolgozik mentő szolgálattal, irgalmas szolgálattal, hűséggel és szeretettel. Isten mellé állni azt jelenti, hogy odaállni, ahol a Krisztus van. Krisztus pedig ott van, ahol azon fára­doznak, hogy az emberek közelebb Kerüljenek egymáshoz. Isten sohasem azt akarja, hogy magunk helyett hozzunk áldozatot, hanem mindig azt akarja, hogy magunkat áldozzuk. Fülöp Dezső Életem ideje kezedben van

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents