Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1962-01-21 / 4. szám
Oj-De!hi-ben II. India felett A TU—104-es szovjet óriás- gép 900 km-es sebességgel repült Tibeten és a Himaláján keresztül Üj-Delhi felé. Amikor a Himaláján repültünk keresztül és Tibet fölött száguldott a gépünk, nemcsak a hófödte csúcsok ragadtak meg, hanem a tájak feletti „révedezés” közben egy férfi arca nőtt ki az emlékezetemből: Körösi Csorna Sándornak, ennek a világhírre emelkedett magyar nyelvtudósnak és Ázsia-utazónak, az arca. Magyar ember nem repülhet át úgy Tibeten és a Himaláján, hogy ne gondolna rá. Az jutott eszembe, hogy mintegy 140 évvel ezelőtt népünknek ez a nagy fia majdnem végig gyalog tette meg Bagdadon, Teheránon, Kabulon, Lahoren keresztül az utat Ti- betbe, majd Indiába, Kalkuttába. Micsoda hihetetlen nagy vállalkozás volt ez akkor és alig másfél századdal később mi 900 km-es sebességgel repülünk India felé! Milyen hatalmas lépésekkel halad előre a tudomány és milyen nagy a technika fejlődése! De az is eszembe jutott, hogy Körösi Csorna Sándor milyen borzalmas nélkülözések és veszélyek között járta be a Himalája hegyeit és völgyeit, összegyűjtve 40 000 tibeti szót! Sokszor mínusz 15 fokos hidegben, fűtetlen lyukakban készítette el a tibeti nyelv első grammatikáját. Ügy tudott magyar népünk hű fia lenni — aki utolsó leheletéig vágyódott haza —, hogy közben az egész emberiséget szolgálta kutatásainak eredményével. Az egész világ felé forduló magyar hazafi volt. Utolsó napjaiban is — 1842 áprilisában —, miközben világhírű tudósok álltak halálos ágya mellett, hazánkról álmodott. Nagyon igaz Áprily Lajos róla írt versének (A zarándok) ez a pár sora: E még mindig ment és ókásra nőtt: égő zarándok, vakmerő apostol. Míg elnyelte a magasság s a csend: Himalája, a roppant kőkolostor. Én láttam őt, amikor útra ment, s láttam a darzsilingi szalma- ágyon. Nagy, látomásas szemmel, hogy futott hazafelé az irtó pusztaságon.” Bocsássa meg Kedves Olvasó, hogy Körösi Csorna Sándor neve így „megejtette” a szívemet. Azért a Himalájától soká érkeztünk meg Űj-Delhibe — a 900 km-es sebesség ellenére is —, de az 6 hazaszeretete, áldozatos élete és emberiség-szeretete körülölelte a szívemet és egy kicsit megállította számomra az időt és a gépet. India felett repülve már egyre jobban arra gondoltam, hogy hova is megyünk és milyen körülmények közé kerülünk a következő napokban és hetekben? Milyen környezetben folyik majd az Egyházak Világtanácsa harmadik nagygyűlése? Sajnos, odahaza nem sok időnk volt arra, hogy a teológiai felkészülés mellett ismereteket gyűjtsünk Indiára vonatkozór lag is. Mégis készítettem magamnak egy kis jegyzetfüzetet, amelyben felírtam magamnak a feltétlenül szükséges ismeret-anyagot. Most elővettem ezt a jegyzetet és hamar átfutottam az adatokat: India. Ázsia két hatalmas félszigete. Területe több mint 3 millió négyzetkilométer, tehát 35-ször akkora mint hazánk. Lakóinak száma jóval meghaladja a 400 milliót. Legnagyobb városa Kalkutta, ahol majdnem 5 millió ember él. A sorrendben a negyedik város Delhi. Lakóinak száma közel van a másfél millióhoz. Ezeket a számokat olvasva arra gondoltam, hogy Indiában meg kell majd tanulnunk a világot nem pusztán európai szemmel, hanem ennél nagyobb távlatból nézni. Általában pedig a kérdéseket világviszonylatban vizsgálni. Azt is éreztem, hogy ilyen nagy országban az egyház képviselői sem gondolkodhatnak majd szűk egyházi körben, ha csak nem akarják a konferenciázó terem „ablakainak függönyeit lehúzni”. Jegyzeteimet tovább olvasva, találtam néhány adatot India történetére vonatkozólag. Feljegyzéseim India legrégibb történetére nézve nem sokat mondtak, pusztán any- nyit, hogy évszázadokon keresztül nagyon jelentős volt az arab, majd a mongol befolyás, illetőleg ezeknek a népeknek a térhódítása. Sokkal több feljegyzésem volt az európaiak gyarmatosító tevékenységéről. 1498-ban kötött ki az első portugál ember Indiában Kalikutban. A következő évben már megkezdődött a portugálok gyarmatosító tevékenysége. Tehát már 450 évvel ezelőtt! A portugálok hatalma másfélszázad múlva aláhanyatlott és felváltották őket az angolok, akik először csak „kereskedni” kezdtek az indiaiakkal. Aztán „kereskedelmi társaságok”-at szerveztek, melyek egyre nagyobb tért hódítottak maguknak. Hol pénzzel, hol fegyverrel növelték birtokaikat. Közben a franciák is megjelentek és ők is „kereskedelmi társaság”-ot alapítottak. Az egyes indiai törzsek ellentéteit az angolók és a franciák igyekeztek a maguk hasznára fordítani és egyszer az egyiket, máskor a másikat segítették, vagy pedig egymással szemben támogatták őket. 1770-ben az angolok megszabadultak európai ellenfelüktől a franciáktól és ettől kezdve ők voltak az „urak” Indiában. Főkormányzót küldtek ki. A különböző néptörzsek azonban nem tudtak az angol uralommal megbarátkozni, emiatt állandóak voltak a felkelések az angolokkal szemben. A szik-ek pl. éppen a mi szabadságharcunkkal egyidőben (1848) keletek fel az elnyomókkal szemben. Végül is az angolok sok erőszakossága lS57-ben kirobbantotta a nagy indiai forradalmat, melyet az indiaiak kezdeti sikerei után az angolok levertek. Az angolok bosszúja igen kegyetlen volt: a foglyokat az ágyúkhoz kötötték .és úgy tépették szét őket az ágyúgolyókkal. Ettől kezdve az angolok próbáltak „humánusabban” bánni az indiaiakkal és igyekeztek körülményeiken javítani. Ennek következtében — legalább is látszólagosan — bizonyos csend állt be Indiában, sőt 1877-ben India császámőjének kiáltották ki az angol királynőt. Ennek ellenére az indiaiakból nem veszett ki a szabadság utáni vágy. Az indiai nép nagy fia Mahatma Gandi csendes és mégis hatalmas erejű szolgá- . latéval az indiai lélek ébresztője lett. Végülis 1947-ben India elnyerte függetlenségét. Minderre gondolva nagy volt bennem a vágy megtudni: hogyan is él egy hatalmas nép, amely évszázadokig gyarmata elnyomás alatt állott? Mit hagytak hátra a gyarmatosítók és mit tudtak alkotni 14 év alatt a független Indiában? Végül — már majdnem a leszállás előtt — jegyzeteimben ahhoz a részhez lapoztam, ahol az indiai vallási helyzetről volt szó. Azt jegyeztem fel még odahaza ide- vonatkozólag, hogy a lakosság nagy része a mohamedánizmus, a buddhizmus és a hinduizmus híve. Ez utóbbi kettő nem pusztán valamiféle vallást jelent, “hanem mindkettő igen szoros kapcsolatban van az indiai kultúrával. A buddhizmusban sok rokonszenves vonás is van, pl. nagyon hangsúlyozza az ember- szeretetet és az élet iránti tiszteletet. A hinduizmus pedig bizonyos vonatkozásban a vezeklés és önsanyargatás vallása. A léleltnek nagyon hosszú tisztító utat kell megtennie (e tanítás szerint), amíg teljesen tisztán egyesülhet a Brahmaval. Ennél bizonyára jobban érdekel bennünket a keresztyén- ség helyzete Indiában. A becslések szerint 10 miiló keresztyén él Indiában. Tehát a lakosságnak valamivel több mint 2 %-a! A keresztyénség- nek szinte valamennyi ága képviselve van: protestáns, római katolikus, anglikán és orthodox. Az evangélikusok száma több mint 600 000.' A legrégibb evangélikus templom Frankebárban van. Elindulásuk Plüttschau Henrik és Ziegenbalg Bertalan munkája. Külön ki kell emelnünk az ún. „Tamás keresztyéneket’ (Mar Thoma egyház), akik úgy tekintik magukat, mint Tamás apostol (a „hitetlen” Tamás) igehirdetéseinek gyümölcsét. Mindenesetre eredetük az első évszázadokra megy vissza. Amikor a portugálok 1500-ban megkezdték India gyarmatosítását a Tamás keresztyéneket is igyekeztek Rómához kényszeríteni. Ez a „kényszer egység” azonban csak egy fél évszázadig tudott fennállni. Ezután a Tamás keresztyének jelentős része kiszabadította magát ebből az „egység”-ből. Azóta kapcsolatot az antiochiai ortodox egyházzal tart. A Tamás keresztyének az évszázadok folyamán különböző hatásokat vettek fel, ezért nem sorolhatók végeredményben egyik nagyobb felekezethez sem. Végül meg kell említeni Dél- India Egyházát amely 1947- ben született több protestáns csoport egyesüléséből. Ezt az egyesülést világszerte nagy visszhang kísérte. Jegyzeteimet azonban most már félre kellett tennem, mert a gép vezetői közölték: pár perc múlva leszállunk India fővárosában: Delhiben. Valóban, a gép pilótája rövid idő múlva „simán tette le” a hatalmas TU—104-est Delhi repülőterén, PoZam-ban... Káldy Zoltán IMÁDKOZZUNK Lukács 9, 51—56. Jézus Krisztusunk! A Te tanítványaid olyan sokszor tértek le a Te ösvényedről az egyház története folyamán, és szeletet, megbocsátás helyett gyűlöletet és bosszút éreztek, hirdettek és cselekedtek. Mi magunk is hányszor vétkeztünk ebben, amikor azt hittük, hogy a Te ügyedet védjük, pedig csak egyéni — sokszor vélt — sérelmeinket hánytorgattuk. Urunk, bocsásd meg nekünk, hogy megcsúfoltuk a Te Lelkedet, amelyet nekünk is adtál, és nem tudtunk szelídek lenni. Pedig Te nem erőszakkal, hanem végtelen nagy szereteteddel terjeszted országodat. Valahányszor egyházad kényszert alkalmazott — akár a sötét inkvizíciót, akár lelki kényszert — a Te tanításod terjesztésében, hűtlenné lett Hozzád, megtagadott Téged. Köszönjük Neked, hogy megmutattad nekünk ennek a tévútnak ártalmait, és ráirányoztad lépteinket a szeretettel és alázatosan szolgáló egyház útjára. Kérünk Téged, mentsd meg nyugati keresztyén testvéreinket attól a hamis úttól, melyen a Te ügyedet hatalmi és politikai eszközökkel akarják elősegíteni, vagy azok szolgálatába akarják állítani. Könyörgünk Hozzád, őrizd meg őket attól a kísértéstől, hogy a „keresztesháború” hamis jelszava mögé sorakozzanak. Add, hogy minél többen felismerjék az egyház szolgálatának igazi módját: a tántoríthatatlan szeretetet és bizakodó reménységet. Mentsd meg az emberiséget a fegyverek tüzétől, oltsd el a lángokat mindenütt a világon, hisze l Te nem akarod emberi életek pusztulását, hanem inkább megmaradását és boldog életét idelent a földön, s üdvösségét odaát az örökkévalóságban. Ámen. Az irgalmasság cselekvésében (Folytatás az U oldalról) ség a maga egészében és hivatalos fórumain nem látott égbekiáltó vétséget az uralkodó osztályok hivalkodó jólétében és a gyarmatosítás tényében. Bűnbánattal kell megváltanunk, hogy a keresztyén egyház a 19. és 20. században sem ébredt rá arra, hogy a szociális kérdésnek nagyméretű, társadalmi és gazdasági megoldására van szükség. Isten megszégyenítette az egyházat, hogy kívülről jövő mozgalommal, a szocializmussal vitte és viszi előre az elnyomott társadalmi osztályok felemelésének, a szegénység megszüntetésének, az emberhez méltó élet megteremtésének ügyét világszerte. MA A KERESZTYÉNSÉG tanúja lehet annak, hogy világméretben bontakozik ki a társadalmi forradalom és a gyarmati népek felszabadulása. Ha Jézus engedelmes tanítványai vagyunk, örömmel és Isten iránti hálával fogadjuk azt a tényt, hogy a volt gyarmatok egymás után vívják ki szabadságukat, örvendezve szemléljük, hogy a szegénység és éhezés legyőzésé- sére óriási erők mozgósultak a világon. Reménykedve látjuk, hogy a háború kiküszöböléséért vívott küzdelem egyre erősödik. Hálásak vagyunk Istennek és embereknek, hogy az „irgalmasság cselekvése” ma roppant méretben jut a megvalósulás stádiumába. Ennek a látásnak kell jellemeznie a mai keresztyénséget, ha komolyan veszi az irgalmasság cselekvését. Az irgalmasság cselekvésének ennél a korszerű, világméretű értelmezésénél azonban nem állhatunk meg. Nem elég a „látás”, a magurtk részéről — úgy is mint egyháznak, úgy is mint egyes keresztyénnek — mindent meg kell tennünk annak előmozdítása érdekében, hogy a kizsákmányolás és a gyarmati, félgyarmati rendszer megszűnjék a világon. Értékeljük azt az egyházi segítséget, amit például a chilei ^földrengés, az indiai és indonéziai árvizek áldozatai kaptak az elmúlt években, de nyilvánvaló előttünk: messzebb kell mennünk. A gazdaságilag elmaradt — mert kizsákmányolt — országokat, a színes bőrű népeket odáig kell segítenünk, hogy ők maguk emelkedhessenek fel a gazdasági és kulturális jólét színvonalára. Nem lehet nagybani jótékonysággal megoldani az éhező és elhanyagolt, elmaradt embermilliók nyomorúságát, hanem gyökeres változásnak keü végbemennie, hogy talpraáll- hassanak és szabadon fejlődhessenek. Az ezért váló fáradozásnak kell jellemeznie s mai keresztyénséget, ha komolyan veszi az irgalmasság cselekvését. VÉGÜL PEDIG: az egyéni szeretetre és egyéni irgalmasságra is szükség van az életünkben, mert mindegyikünk körében vannak olyan emberek, akik rászorulnak egy meleg szóra, simogató tekintetre, a segítő szeretetre. Bag lenne, ha a keresztyén ember ma megfordítva, csak „nagyban” nézné az irgalmasság kérdését, de nem váltaná fel a hétköznapok kicsiny tetteire az őt körülvevő emberek között. Ellentmondás lenne, ha valaki szívén viselné közülünk milliók sorsát, de öreg édesanyját vagy béna szomszédját nem venné észre a szeretet felelősségével. Ennek a közeli embertársai között szolgáló szeretetnek is jellemeznie kell a mai keresztyénséget, ha komolyan veszi az. irgalmasság cselekvését KÖSZÖNTÉS (Folytatás az 1. oldalról) őrizték s csak a csodával határos módon maradt életben. Az evangélium hirdetése maradt szabadulása után is, a legmagasabb egyházi tisztségekben is, életének tartalma és szolgálatának gerince. Mégsem lehet — vagy talán éppen ezért nem lehet — Nie- möllert az egyházi vezető” címkével kimerítő érvénnyel jellemezni — persze még kevésbé az „egyházpolitikus” címkéjével. Nem jelöltük meg találóan életének ügyét, ha azt mondjuk, hogy az egyház szogálatának embere. NIEMÖLLER KÉTSÉGKÍVÜL NÉMET hazafi is, népének korunkban és bizonnyal történelmében is, egyik leghűségesebb fia. Persze, hosz- szú út vezetett a császári katonatiszt elfogult és militarista nacionalizmusától a világbéke harcosának nemes patriotizmusáig. Kétségtelen, hogy mikor az első világháború után szögre akasztja tiszti kardját, mert azzal nem szolgálhat többé, azért lesz lelkész, mert úgy véli: mint lelkipásztor szolgálhat tovább népének. Volt ebben a meggondolásban az akkori korlátái és fogyatékosságai — ez még a nacionalista Niemöl- ler elhatározása volt! — ellenére is, valami figyelemre méltó meglátás. Az ugyanis, hogy a lelkész szolgálata nem valamely szűk és zárt körben történik, hanem széles kitekintéssel: a népben és a népért. Ez az egyre tisztuló felismerés mondatja Niemöllerrel az 1934. januári döntő összecsapáskor Hitler arcába a merész és — száméra — végzetes mondatot: „A német népért való felelősséget senki, ön sem veheti le rólunk”! — tudniillik az evangélium hirdetőiről. Niemöller egyre világosabban felismerte: az evangélium hirdetése nem légüres térben, valamiféle túlvilági, égi körzetben történik, hanem a legszorosabb összefüggésben áll a nép szolgálatá- vaL így vált egyre inkább igaz hazafivá s ez akkoriban azt jelentette: a népét — és szinte az egész világot — végromlás szélére sodró náci rendszer legélesebb, kérlelhetetlen és rettenthetetlen bírálójává. Ugyanezzel az éles bírálattal fordult ma is a hitleri „hagyományokat” végzetesen és kísértetiesen felújító adenaueri Németország vezetői felé. A „kellemetlen” Niemöl- ler, aki ellen hajszál híján hazaárulás! pert is indított már Strauss bonni hadügyminiszter, a német atomfegyverkezés esküdt ellensége, éppen így és ezért a legigazabb német hagyományok követője, népének hű fia, nagy hazain Még ezzel a felismeréssel sem értük el azonban Niemöller életének ügyét. NIEMÖLLER NEVE MA MÁR — méltán — összeforrt az emberiség békéjéért folytatott küzdelemmeL Egyházi és nem egyházi béke-megmozdulásokon egyaránt ott található, így a béke-Világtanácsban is, a Prágai Keresztyén Béke- konferencia munkájában és az atomfegyverkezés elleni tüntetések számos alkalmán. A német hazafi — éppen mert igazán az — a népek közötti barátság, megbékélés, békés együttélés lelkes harcosává vált. Németországi egyházi vezetők közül elsőnek utazott a Szovjetunióba, az ottani ortodox egyház meghívására. Többször járt hazánkban is, más szocialista országokban is. A háború után első hivatalos német vendégként fogadták a volt hadviselő hatalmak; járt Francia- országban, Angliában. Amerikában. Mindenütt a béke követeként, hídverő szolgálatban országok, fajok, földrészek között. Korán felismerte a gyarmati kérdés és a faji kérdés jelentőségét s meghirdette: a nyugati fehér embernek fel kell számolnia a faji gőg, a gyarmatosító lelkűiét örökségét, s a bűnbánat, a testvéri segítés magatartásával kell közelednie az ún. „színes” népek felé. Niemöller Márton szolgálata talán itt ért el legszélesebb, igazán világméretű távlatokat. Mindezekben az itt felvázolt, egyre szélesebben gyűrűző körökben végzett szolgálatának van egy vonása, ami talán legközelebb visz az „ügyhöz”, amit joggal tekinthetünk élete tengelyének. S ezt így fejezhetnénk ki: egyházának, nemzetének, az emberiségnek is a lel- kiismerete akart lenni. Szavaiban, megnyilatkozásaiban, cselekedeteiben ezért van mindig valami felrázó, sokszor meghökkentő, nyugtalanító. Ügy szól, mint aki nem teheti, hogy ne szóljon Ügy beszél, mint akire üzenei van bízva, amit feltétlenül át kell adnia a címzetteknek. Hä süket fülekre, ha ellentmoir- dásra talál is néhol és némelyekben — mit sem törődik vele. PRÓFÉTA NIEMÖLLER? Vogel professzor tette fel neki ezt a kérdést egy ízben s ő — a reá jellemző fanyar humorral — így válaszolt: „Ki tudja?” — Igen, kétségtelenül-; van valami a bibliai prófétákra emlékeztető NiemöileV egyéniségében, szolgálatában Talán ezzel a felismeréssel jutunk legközelebb életének titkához — és ahhoz is, amit a- 6 ügyének neveztünk. Ez a- 'ügy mindazoknak az ügye akik feltétlenül és teljes odaadással állanak Jézus Krisztus szolgálatába. Isten embermentő szeretetének ügye ez. Nemcsak így, általánosságban azonban — és éppen ez az. amire Niemöllernél fel kelj figyelnünk —, hanem mindig egészen meghatározottan, kür- vonalozottain. Mindig ott és abban, ami egy bizonyos ponton válik égetővé, veszélyezteti végromlással az ember életét, békéjét, boldogságát. Köztudomású, hogy Niemöllert a náci zsidóüldözés fordította szembe először és végleg c hitleri rendszerrel. Egy bizonyos ponton ismerte fel egészen határozottan az embert, az emberséget fenyegető veszélyt. Életének minden döntő fordulatánál végig lehetne kísérni ezt a mozzanatot. Eléig azonban a végső, mostani szakaszra utalni: korunkban, az atomkorszakban, az atomháborús veszélyben ragadja meg az emberért való szolgálat alkalmát. Ebben a dologban emeli fel szavát és küzd rettenthetetlenül. Ez az, amit TŐLE MINDNYÁJUNKNAK TANUL: NUNK KELL. Azt, hogy minr dig egészen határozottan, világosan, egy pontra irányítva minden erőt, tudjuk végezni az emberért, az Istentől anyányira szeretett emberért való szolgálatunkat. Mindig ottj, ahol az éppen ma fenyegető veszély, szükség szorongat. Ez az „éppen most” a prófétai vonás Niemöllernél s ebben mindannyiunknak kissé hasonlóknak kellene lenni hozzá. S ha így tanulunk tőle, persze nem egyszerűen őt utánozva, hanem a magunk helyzetében, a mi életünkben megkeresve a szolgálat helyes útját és feladatait, így fejezhetjük ki iránta is, élete szolgálata iránt a legmegfelelőbben megbecsülésünket, szere- tetünket. Groó Gyula I 1 »
