Evangélikus Élet, 1962 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1962-01-21 / 4. szám

Hittudomány

HITTUDOMÁNY — ezzel te magyar szóval szoktuk jelölni ezt az idegen szót: teológia. Ezt az utóbbit szoktuk azonban jobbára használni, hiszen általában mindenki megérti — vagy legalábbis érteni véli —, hogy miről van szó. A „hittudomány” kifejezéstől talán azért is tartózkodunk, mert úgy véljük: feit és tudás — ez kettő. Amit tud az ember, azt nem kell hinnie s azt hiszi, amit értelmével már nem tud felfogni. Ilyenformán úgy érzi, hogy ez a szó s a dolog is, amit megnevez: hittudomány kissé fából vaskarika. Hogyan lehet a hitnek tudománya?

Persze, ha a „teológia” szót használjuk, akkor is csak ugyanarra a dologra kell gondolnunk s akkor sem járunk jobban. Hiszen ez a görög eredetű szó azt' mondja, hogy ebben a különös tudományban isten igéjével van dolgunk. Márpedig Isten igéje nem lehet aféle tárgya valami tudománynak, amit magunk elé teszünk és úgy vizsgálatunk. Inkább úgy áll a dolog, hogy

nekünk kell odaállanunk Isten igéjének mértéke alá, annak a fényébe és úgy kell magunkat megvizsgálnánk: mit mond rólunk, mit üzen nekünk az ige?

Éppen ezért, ha hittudo- mányról, teológiáról szólunk, ineg kell tennünk ezt a különbségtételt. A teológia nem úgy tudomány, mint a más tudományok, az emberi szeltem, a gondolkodás művei, amiknek megfogható a tárgya, amivel' rendelkezünk. Mégis lehet teológiáról, hittudományról beszélni, több okból is. Ezekből kettőt megemlítünk.

AZ EGYIK: amikor Isten megszólítja az embert igéjével, akkor

az egész embert minde- ■ nestül igénybe akarja venni. Meg akarja ragadni szívét, lelkét, tehát az értelmét is.

Amikor testestül-lelkestül szolgálatába hívja az embert, akkor nem rabszolga-engedel- mességű automatává akarja tenni, hanem öntudatos, boldog szabadságban élő gyermekévé.

Amikor hitet, vagyis Őbenne, az ő szavába vetett feltétlen bizoda- mat és Neki való hűséges szófogadást kíván tőlünk, ezzel nem akarja elnémítani gondolkodó értelmünket. Az igazi hit nem „vakhit”, amely gondolkodás nélkül él és cselekszik, hanem inkább mélységes meggyőződés Isten igéjének igazsága felől.

apostol ezt egy alkalom- úgy mondja, hogy Isten ^-foglyul akarja ejteni a gondolatainkat” (II. Korinthus 10,5). Nem ok nélkül van szó az Üjtestamentomban olyan gyakran „Isten megismeréséről”. Ezzel a kifejezéssel ugyan

nemcsak értelmi megismerésre gondol a Szentírás, hanem annál sokkal többre, az Istennel való közösségre, de ebben van a gondolkodásunk erőfeszítése, igyekezete is.

'A „nagy parancsolat” is azt mondja, hogy „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szivedből és teljes lelkedből és teljes erődből és teljes elmédből” (Lukács 10,27).

Mindez azt jelenti: a keresztyén embernek számot kell adni arról, hogy mit és miért hisz. „Tudom, tudom kiben hiszek”, vallja egyik énekünk (357. é. 6. v.). Ez

az elmélyedő, számottevő, kérdezgető és felelgető gondolkodás hitünk dolga felől, Isten hozzánk szóló szava, igéje értelmének ez az őszinte, igazságra törekvő keresése a teológia. Már ebből is kitűnik, hogy teológiára feltétlenül szükség van az egyházban, mindenkinek szüksége van a keresztyének közül a teológiára s így tehát a teológia művelése nem csupán a lelkészek, vagy éppen csak

az egyház hivatalos tanítóinak, a professzoroknak a dolga, hanem minden hívő embernek a dolga.

A tapasztalat csakugyan azt mutatja, hogy van is mindenkinek valamiféle „teológiája”, elgondolása a hit dolgai felől — jó vagy rossz, helyes vagy hamis, igaz vagy téves. Azon kell fáradoznunk mindannyiunknak az egyházban, hogy jó, igaz, helyes teológiánk legyen, jól értsük Isten igéjét s így Isten akarata szerint tudjunk élni, határozni, cselekedni életünk minden dolgában.

A MÁSIK oka annak, hogy teológiáról lehet és kell beszélnünk az egyházban az, hogy

Isten igéjét a Szentírásban már egy bizonyos „teológiának” a köntösében kapjuk. Isten beszéde mindig emberi beszédben szólal meg; a próféták és apostolok, az Ö- és az Űjtestamentom szentíróinak igehirdetésében, bizonyságtevésében.

S ebbe persze már beleszövődött az ő emberi értelműk munkája.

Isten Lelke által szólanak, ezért a szavuk, az írásuk Isten igéje, Szentírás a számunkra. Isten Lelke azonban ezeknek az embereknek a szája által szólott, ezért Isten igéje csak így, ebben az emberi bizonyságtevésben hozzáférhető a számunkra.

Amikor a szentírók Isten igéjét hirdették, úgy tették ezt, ahogyan ők maguk is megértették Isten szavát.

Ezért lehet — és szoktak is a teológiai tudományban — az Ö- és az Űjtestamentom teológiájáról, Pál apostol vagy János evangélista, stb. teológiájáról beszélni. Ez is hozzátartozik ahhoz a titokhoz, amit a negyedik evangélium így fejezett ki: Az ige testté lett... (János 1,14.) Viszont éppen ezért van elengedhetetlenül szükség az egyházban teológiára. Vagyis arra, hogy értelmünk minden erejének megfeszítésével is keressük Isten igéjének — ennek az emberi szóba öltözött isteni szónak —- a helyes értelmét, igazságát. A bibliai szentírók nem hanglemezszerűen közvetítették Isten szavát hallgatóiknak és olvasóiknak, hanem emberi szívük és elméjük megértő erőfeszítésén keresztül. Vagyis egyúttal már

értelmezték is azt, amit az Or nekik mondott.

Ezért viszont nekünk is igyekeznünk kell megértenünk az ő igehirdetésüket. Ezért nem elég pl. istentiszteleteinken a Szentírás szövegének felolvasása, hanem szükség van az írásmagyarázatra is, a prédikációra.

Minden prédikáció mögött azonban az ige mai hirdetőjének Isten igéjét megérteni akaró erőfeszítése van, az ige értelmének alázatos és buzgó keresése.

Ez az igehirdetés viszont ismét mindig újra arra szorul, hogy mérlegre tegyük és megvizsgáljuk: az Isten igéjének helyes megértésén épül-e fel? Az egyház prédi- kálását, minden szolgálatát, pl. ahogyan keresztelünk, ahogyan az úrvacsorát vesz- szük és nyújtjuk, s általában ahogyan keresztyén életünket éljük, ahogyan imádkozunk s ahogyan az emberek között forgolódunk ’ és munkálkodunk, ahogyan az élet nagy kérdéseiben határozunk, — mindezt mindig újra meg kell vizsgálnunk, vajon helyes-e, igaz-e, jó-e. S persze mindezt ismét csak Isten igéjének fényében lehet és kell megtennünk. Ezt

a vizsgálódó, bíráló, megítélő, eligazító és helyreigazító feladatot a teológia végzi. Lám: a teológia az egyház állandó önvizsgálata.

Talán az eddigi vázlatos gondolatokból is kitűnik, hogy bizony komoly tudomány — egy bizonyos, fönt mondott

értelemben — a teológia. Akad sok tennivaló a területén és ez a terület sokfelé elágazó, sokoldalú.

Általában négy nagy csoportra szokták felosztani a teológiai tudomány területét: írásmagyarázati, vagy bibliai teológia, rendszeres (rendszeres») teológia, történeti teológia (egyháztörténet) és gyakorlati teológia. Mindez nemcsak az ún. lelkészképzés anyaga, vagyis nemcsak a lelkészi szolgálatra készülőknek kell teológiával alaposan foglalkozniuk, hanem — egy bizonyos értelemben és mértékben — a gyülekezet minden tagjának. Hogy helyesen hangzik-e a prédikáció, s Jézus rendelése szerint nyújt- juk-e a szentségeket —, hogy Isten akarata szerint élünk-e a családban, a hivatásunkban, — az bizony nemcsak a lelkészek s a leendő lelkészek dolga, hanem mindannyiunk dolga.

Amikor odaadóan figyelünk a prédikációra, kérdéseket vetünk fel a bibliaórán, otthonunkban tanulmányozzuk a Szentírást, egymás között beszélgetünk hitünk dolgairól, életünk döntéseiről, pl. a házasságunkról, a gyermekeinkről, a munkánkról, akkor bizony teológiát művelünk. Mert akkor érteni igyekezünk Isten igéjét, gondolkodva keressük akaratát, helyes elhatározásokra és magatartásra törekszünk.

S ennek így is kell tennie. A teológia művelése ezen a legegyszerűbb, elemi fokon a gyülekezet minden tagjának feladata és felelőssége. Hogy e feladatot jól végezhessük, abban akar segíteni az egyházban a teológiai tudomány, ezért fáradoznak annak hivatalos művelői, lelkészek és professzorok, az egyház tanítói hivatalának viselői. Szolgálatukért viszont mindany- nyian együtt is felelősek vagyunk s abban segítségükre kell lennünk.

G.

— vízkereszt ünnepe után;

3. vasárnapon as oltárterítő színe: zöld. A vasárnap oltárt igéje: Lk. 9, 51—56; szószéki igéje L Jn. 3, 10—14. Délutáni igéje: Hús 11, 1—4.

*- A LELKÉSZI MUNKA- KÖZÖSSÉGEK ÉLETÉBŐL. A hajdú—szabolcsi egyházmegye lelkészi munkaközössége január 16-án ülésezett Nyíregyházán az alábbi tárgysorozattal: Ürvacsorai istentisztelet (Gáncs Aladár). Előkészület igehirdetésre (Zsigmondy Árpád). Előadást tartottak: Szabó Gyula és Krecsák Kálmán, időszerű kérdésekről tájékoztatott Megyer Lajos, záróáhítat: Nagy Ilona.

— A Fejér-komáromi egyházmegye lelkészi munkaközössége január 25-én tartja ülését Budapesten az Egyetemes Egyház székházában. Tervezett programja a következő: Jakab Miklós: A lelkész a gyülekezetben. Selmeczi János: Igehirdetésre készülés. Esperesi . tájékoztató. Hoffmann Ernő: Beszélnek a kövek. (A biblia világa az ásatások fényében). Milán János: A Szlovák Evangélikus Egyház élete sajtója tükrében Bohus Imre: A „Világosság” 1961-es évfolyama az evangélikus lelkész szemével. Csonka Albert: Befejező áhítat

*

— HALÁLOZÁS. Id. Balázs István, a farnadi egyházközség hosszú időn át volt hű gondnoka és presbitere hosz- szas betegség után 1961. december 29-én 78 éves korában elhunyt. December 31-én temették el. Az igaznak emlékezete áldott.

— Özv. Stefanszky Jenóné, szül. Kakas Erzsébet Székesfehérvárott december 24-én hosszú szenvedés után 78 éves korában elhúnyt.

— Dr. Kapp Ernő hosszas betegség után 79 éves korában meghalt. December 31-én temették el Balatonfemyvesen. Az elhunytban Stovicsek Gusztáv nagybátyját gyászolja.

Maradj velünk, mi Krisztusunk

Az egyházi költészet azon darabjaihoz tartozik énekeskönyvünk 255-ik éneke, amelyek mélyen korukban gyökereznek, friss hajtásaik pedig messze belenyúlnak az egymást váltó századokba.

Még nem múlt el egy emberöltő a reformáció megindulása óta, amikor S eine eke r Miklós szívében megfogamzott Markáns verssorai gyermekien egyszerűek és férfiasán kemények. Némelyike közmondásszerűen vésődött híveinek szívébe. Enekkincsünkben erőteljes lutheri hangot képvisel.

Maga Selnecker Miklós a Nürnberg melletti Hersbruckban született 1530-ban. Zenei képességei korán kibontakoztak. 12 éves korában már orgonista volt. Fiatal korából érdekes adatot tudunk róla. Ferdinánd királynak annyira megtetszett, hogy el akarta raboltatni, de ez a terve nem sikerült. Witten- bergben Melanchthon legkedvesebb tanítványa lett. Az ő ajánlására került 1558-ban Drezdába udxxiri lelkésznek.

A mély belső bizonyosságra és hitre jutott férfi markáns hangja nemcsak költészetében csendült meg. Sőt költészete inkább életének bizonyságtevő visszhangja. Nem hajolt a dereka az udvaroncok mozgásütemére s a választófejedelmet bíráló hangja miatt elbocsátották. Ettől kezdve élete állandó küzdelem. A teológiai vitákba mélyen belemerült. Volt teológiai tanár Jénában, Lipcsében, egyházszervező reformátor és püspök Észak-Németorszagban. Hitvallási iratunknak, a Concordia-könyvnek szerzői között is ott találjuk. A lipcsei Tamás-templom világhírű kórusának ő a megalapozója.

A „Maradj velünk, mi Krisztusunk” kezdetű énekének érdekessége az, hogy a kezdet nem teljesen tőle való. A kezdősor még messzebb nyúlik vissza. Az emmausi tanítványok Lk. 24,29-ben olvasható szavai vissza-visszatérő mondatként már korán beépültek a keresztyén istentisztelet liturgikus szövegébe. Később rövid kis himnusszá fejlődött. Ezt használta fel Melanchthon és Hermann Miklós. így született meg a 255. énekünk első verse, amit később csatoltak az ének elé.

Régi krónika harci dalként emlegeti ezt az éneket. 1654- ben Pombsen falu evangélikus templomát a jezsuiták elvették s az evangélikus híveket erőszakkal kényszerítették hitük megtagadására. Esténként összegyűjtötték a falu népét oktatásra. Egy ilyen alkalommal heves lendülettel beszélt az oktató jezsuita páter, amikor kint megszólalt az estharang. Sulidén úszott el az alkonyodó táj felett s a páter is megállt a szóban. Egy öreg paraszt ekkor letérdelt, összetette a kezét s rákezdte:

Maradj velünk, mi Krisztusunk,

Mert már estefelé vagyunk.

Szentigéd világoskodjék,

Mi szivünkben munkálkodjék.

A második versszaknál már az egész gyülekezet térdelt, de felvetett fővel nézett szembe a jezsuita páterral. Teli torokkal zengték:

E mi tévelygő időnkben Szentlelkedet öntsd ránk bőven,

Hogy igédet s szentségidet Tisztán megtartsák a hívek.

Talán ebben gyökerezik az a szép szokás egyes német vidékeken, hogy az estharangszó imájául ezt a két verset mondják a hívek.

Koren Emil

Szeretünk...

L Ján. 3, 10—14.

Más megfogalmazásban, de a régi tartalommal szól hozzánk ma Isten igéje: Szeresd felebarátodat! Jézus Krisztus ezt a nagy parancsolatban hirdeti. Az apostol most az első keresztyéneknek így adja tovább: nem Istentől van az, aki nem szereti az ő felebarátját

Unalmassá válhat-e a keresztyén ember számára a szere- tétről szóló beszéd? Vajon bedughatjuk-e fülünket előle, mondván: oly sokat hallunk erről! Felkiálthatunk-e így: talán nincs más üzenete az egyháznak, csak a felebarátok iránti szeretet?

Az Űr Jézus Krisztus fontosnak tartotta a felebaráti sze* retetet. És ha neki „új” volt ez a parancsolat és a taníványai szívére helyezte azt, akkor ma mi is nyissuk meg szívünket ez előtt az ige előtt és engedjük meg, hogy a Szentlélek Isten ezen az igén keresztül is elvégezze életünkben a megtisztítás munkáját.

Isten gyermekei vagyunk... Jézus Krisztusban megtapasztaltuk, hogy milyen nagy az Isten szeretete. Emberré lett,' szenvedett bűneinkért, legyőzte a halált, feltámadt a mi meg- igazulásunkért, hogy áldozati haláláért „igaz” emberként állhassunk majd Isten színe előtt. Ekkora szeretettel fordul felénk minden nap a mi Atyánk! Isten gyermekei vagyunk — mondjuk néha nem kis büszkeséggel, Vajon tényleg azok vagyunk-e? Mert ha valóban azok vagyunk, akor elsőrendű kötelességünk, hogy ezt a szeretetet, amit mi naponként megtapasztalunk, átadjuk, aprópénzre váltsuk felebarátaink felé.

... és szeretjük a mi felebarátunkat... Nem kell törekednünk valami világot megváltó cselekedetre. Csak nyitott szemmel és nyitott szívvel kell járnunk az életben. Mert az is szeretet, ha a „második műszakban” segítek otthon a feleségemnek, férjemnek. Nem kell koldusok országában élnünk ahhoz, hogy gyakoroljuk a szeretetet. Ha a kezemből kikerülő munkadarab jó és hibamentes, akkor valaki boldogan fogja otthonában kinyitni a rádiót, bekapcsolni a televíziót Vagy talán éppen nem fog mérgelődni a piacon vásárolt lisztes tejföl miatt. Mert ilyen kis dolgokban is meg kell mutatkoznia á bennünk levő szeretetnek.

... mert szeretjük az életet, hiszen Isten gyermekei vagyunk! És mégis új ez a parancsolat! Hiszen ennek a parancsolatnak a betöltése mindig új és új örömökkel ajándékozza meg azokat akik befogadják és megtartják. És új és új örömökkel örvendeztetjük meg azokat, akiknek szolgálunk ezzel a szeretettel. És ezt a szolgálatot abból a hitből tesszük, hogy Isten gyermeke szereti az életet minden összefüggésével együtt! Mi szeretjük az életet, ezért szeretünk minden olyan elgondolást, ami az életet szebbé, nemesebbé teszi és ennék biztonságát szolgálja. Ezért szeretjük mi fenntartás nélkül embertársainkat hiszen láthatatlan szálak fűznek össze bennünket. Erre a láthatatlan kötelékre és e kötelék összetartó erejére minket Isten igéje tanít meg.

Ezért nem válhat számunkra megszokottá Istennek egyetlen igéje sem!

K. A.

^ . . . . .

HÉTRŐL—HÉTRE

„És jönnek északról. délről...”

Lukács 13, 39.

Igen, többek között északról jönnek azok — mondja Krisztus ebben az idézett néhány szóban —, akik megelőzik azokat, kik neki kortársai, hallgatói, élettörténetének résztvevői voltak.

Az egyháztörténet hűséges tanúja az előző mondatban hallottaknak: valóban úgy történt, hogy Palesztinától északra

— de keletre és délre is — egymás után nőttek ki a keresztyén gyülekezetek, csak éppen Jézus szülőföldjén szűntek meg sorozatosan, egymás után.

Vajon ez a tény csak földrajzi kérdés?

Minden bizonnyal nem az!

A hűség kérdése!

A hűségé, mely mindenekelőtt arról tud, hogy a nagyhangú kegyeskedők, a látszathivök helyett azoké Isten jelenj váló és elkövetkezendő országa, akik magukat „utolsóknak”

— azaz a szolgálatban elsőknek — tudják.

Észak, kelet és dél ma már nagyon is viszonylagós földrajzi fogalmak, de nem viszonylagos, hanem mindig tisztességes és mindenki által megbecsült életfolytatás az, amit c világ négy tájának bármelyikén is az igazi Krisztus-tanítványok az ember teljes boldogságáért valóságosan megélnek!

v.

9cjw<®c8eK»C6K*<3agaK3K»aKscaa<^cs<^^cscKsas<x<3c^

NAP RÓL-NAPRA

VASÁRNAP: AGG. 1, 13; AP. CSEL. 15, 4. — Isten nem távoli, hanem Jézus Krisztus által velünk levő Isten. Ezért a bűn rajtunk nem uralkodhatik. Általa az élet elnyerte célját’, a halál elvesztette borzadályát. Távolivá kell lennj a békétlenségnek, közelvalóvá a békességnek. Távolivá a haragnak, közelivé a megbocsátásnak. Távolivá a Sátánnak, közelvalóvá Isten szeretetének. Mt. 8, 1—13; Jn. 6, 22—29.

HÉTFŐ: DÁN. 9, 7; RÖM. 3, 23—24. — Ha elkoptatjuk is térdeinket az imádságban, összeszedjük minden erőnket és akarásunkat, akkor sem tudjuk kiérdemelni, vagy „kikegyeskedni” az üdvösséget. Azt, Isten ingyen, kegyelemből adja: Jézusban. El kell fogadni minden ellenszolgáltatás nélkül, vagy sohasem lesz a miénk. Lk. 4, 22—30; Jn. 6, 30—40.

KEDD: NÁHUM 2, 1; EF. 6, 14—15. — A keresztyén ember Isten gyermekeként járja az életutat, mint akit az Atya kézenfogva vezet. Isten Lelkének erejével harcol bűne ellen. Könyörög Atyjához: „Uram, tégy engem a te békédnek eszközévé. Add, hogy ahol a szeretetlenség rémít, oda én a szeretetet vigyem. Uram, tégy engem a te békéd eszközévé.” Ef. 3, 1—12; Jn. 6, 41—51.

SZERDA: HAB. 2, 20; JEL. 19, 7. — A keresztyén ember élete szüntelen öröm, mert az Ür közel van. A Krisztussal járó ember nem lehet komor, borúlátó, derű nélküli ember. Neki feltámadott Krisztusa van, s életét beragyogja a húsvéti öröm és boldogság. Ap. Csel. 13, 42—52; Jp. 6, 52—59.

CSÜTÖRTÖK: ZSOLT. 62, 11; MT. 13, 22. -/„Az Űré a föld és annak teljessége.” Amink van. tőle származik, sáfár- ságra kaptuk, hogy használjuk mások javára, boldogítására, örömére. Örök kincsünk: Jézus. Jónás 1. 2. 1—11: Jn. 6 60—65.

PÉNTEK; ZSOLT. 121, 1; RÖM. 8, 25. — Szemünk a Golgota hegyére néz, ahol Isten értünk mindent elvégzett. Reménységben várjuk, hogy kiteljesítse rajtunk megváltásunkat Jónás 3, 4; Jn. 6, 66—71.

SZOMBAT: ZSOLT. 38, 22-23; L PÉT. 3, 13—14. — A hivő ember Krisztus ígéretére támaszkodik: „Tiveletek vagyok minden napon”; Akiknek segítsége az Űrtől van, azok tudják; minden javukra szolgáL S ezért boldogan örvendeznek. An. GseL 15, 1—12j Jn. 7, I—13. Nagy István