Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-05-28 / 22. szám

KP. BfiRM. BP. 19.

I

A Lélek-adta felelősséggel

Két épület előtt állok meg, nap mint nap, néhány másodpercre. Mindkettő utamba esik és az állványrengetegből kell kihámozni az alakuló munkát. Az egyik a „sortatarozás”, a másik a „foghíj” pótlásának fogalmához tartozik. Mégsem azonos egyik sem ezekkel a fogalmakkal, azaz nem pusztán tatarozás történik az egyiken és nemcsak a foghíj pótlása a másiknál.

Az egyik épület a főváros olyan negyedében áll, ahol minden kapu mellett kis mélyített márványtábla hirdeti: „műemlék”. A másik főúton épül, a város legforgalmasabb szakaszán.

Az előzőnek gazdag barokk díszítőelemeit csúnyán megrongálta a háború. Tetőzetét feltépte egy becsapódott gránát. Szinte egy emeletsor a tűz martaléka lett. A homlokzat dolomit oszlopait, az akantisz levelekkel együtt, nagyobb méretű ágyú lövedéke terítette le. Sokáig, mint elesett katona, feküdt a járdán, amíg azután könyörületböl a ház udvarára fektették. Az ablakok záróíve aknaszilánkok himlőhelyeit hordozta. A régi művészek lágy barokk vonásait szeszélyes szögletesre faragta a vasvéső, amelyet robbanóanyag irányított. Most kar- esú alumínium állványok fogják körül, emberek szorgoskodnak azon, hogy a beteg testrészeket amputálják és visszaállítsák eredeti formájába, hogy gyönyörködjünk a múlt művészi ízlésén és harmóniáján.

A másik épületnél valami más történik. Fiatal mérnökök merész álma valósul. Saroképületnek kellene lennie, mert sasok helyén épül, mégis, mintha teret ölelne körül, öt emeletén az ablakok már meresztik szemüket a járókelőkre. Sima vonalú, megnyugtatóan modern stílusú lakóház lesz belőle. Színe, amit éppen az elmúlt héten kapott, mint új ruhát öltött ifjú, nem kérkedő. így áll már ott majd készen, régi test- térei között, és beilleszkedése valami újat hirdet.

Ez a két épület jellemző egész fővárosunkra. De jellemző egész hazánkra, sőt mindarra, ami itt történik nálunk, Magyarországon. Fővárosunk régi épületeit, műemlékeit nagy gonddal, hihetetlen áldozattal hozzuk helyre és mentjük meg az enyészet és az idő kegyetlen vasfogainak pusztításától. Végig, az egész országon ez a munka folyik. Kastélyok, paloták, várak, várromok, korabeli régi épületek, a nemzet közösségének áldozatából több szeretetet kapnak, több odaadással ápoltatnak, mint a múltban bármikor. De mindenütt nőnek, mint langyos eső után a gombák, az új épületek százai. Városok, települések, amelyek a régi térképeken még nem is szerepelnek, ma tízezrek lakóhelyei. Ha egy vidéken csak néhány éve nem jártam, alig ismerek rá. Ez így van. Épül az ország a mai igényeknek megfelelően. Az új harsogó hangon jelentkezik és helyet kér, sőt már helytáll ország-világ előtt.

A múlt emlékeit nem dobjuk el, nem becsüljük le. Ami szép és jó, azt őrizzük, az nekünk is drága és azt át fogjuk menteni a késői unokáknak. De a jelen itt sürget a maga igényeivel az ajtónkban. A jelen, a ma, amely tulajdonképpen már a holnap, a jövő, kezd már kiábrázolódni. És mi ebben az újban már a holnap ízét kóstolgatjuk.

Így van ez nemcsak az építészetben, de így van a szellemi élet egyéb területein is. A művészet, kultúra, technika számos szektorában. Állványok, amelyek mögött már új köntösben jelentkezik a réginek megbecsülése és a mainak az alakulása. A „haladó hagyományaink”, a szellemi élet szépet és jót formáló művészete fonódik elválaszthatatlanul össze és egybe a jövő izgalmas szépségével.

Az a látásunk, hogy így van ez az egyháznál is. Az elmúlt vasárnap pünkösd ünnepe •volt. Mindén gyülekezetünkben megszólalt az ősi zsolozsma: „Jövel Szentlélek Úristen.” Az első pünkösd piros mennyei ajándéka átforrósította a mi szíveinket is. Az egyház népe örvendezhetett Isten kegyelmének, hogy Leikével újra meg újra erővel tölti meg övéit.

De itt még valamiről lehet szó. Menjünk vissza az eredeti képünkhöz. A „réginek”, a jó, szép és helyes ápolásának képéhez. Isten drága ajándéka az, hogy az egyház ma ugyanazt a munkát végezheti, amit végeznek az először bemutatott épületen. Hogy ott állhatunk a sok oldalon hiányos, kopott, enyészetnek és rombolódásnak kitett „épület” előtt vigyázva, hogy átadhassuk a késői unokáknak. Ezért tapasztalhatják gyülekezeteink az egyháztörténelemmel való beható foglalkozást sajtónkban, kiadványainkban. Ezért találkoznak az egyházi ének és zene számtalan művészi formájával. Ezért van a liturgiánk és ezért az egyházi diakóniánk és teológiánk szolgálata, az igehirdetésünk és az egyházi tevékenység egész területe.

Mindezen túl azonban találkozik egyházunk népe az „újjal”, a maival, és a holnapival is. Régi tömlőbe új bort nem tehetünk, tanított bennünket Jézus Krisztus. Isten iránti hálával gondolunk azokra, akik az első felismerést adták, hogy új „épületek” fundamentumaihoz seregeljék az egyház népe. Az új épület előtt még állványok vannak. Már látszanak azonban a körvonalak, már úgy érezzük, megkapta formáját egyházunk mai arculata. Sok áldozattal, törődéssel, Isten és az egyház népe előtti felelősség feszültségében születik az új.

Ezt érzik híveink az igehirdetéseken. Ezt tapasztalják az evangélikus egyház visszanyúlásában a nemzeti és a nemzetközi kérdésekben. Ezt a munkát hitbenjáróan és Istentől reánk bízott felelősséggel végezzük. Bátran nyúlunk kérdésekhez, .mert ezt a bátorságot a Szentlélek Úristen adta nekünk. Őszintén és becsületesen végezzük ezt a munkát, mert Jézus Krisztus ezt követeli tőlünk. Híveink érzik és tudják, hogy nem egyszerű, nem mindennapos feladatok megoldása előtt állunk. De azt is érzik, hogy hallatlan szellemi és fizikai áldozattal formálódik Isten keze nyomán, a mi időnkben ez az új.

Igen, elsősorban az „egyház hangján” érződik mindez. Azon például, ahogyan megszólal egyházunk a különböző fórumokon itthon és másutt. Ahogyan ott áll a Prágai Keresztyén Békekonferencia táborában és azon, ahogyan feleleteit megformázza. Egyházunk mai magatartása összehasonlíthatatlanul más, mint a régi volt. De ebben a magatartásban az Isten gyermekei, a bűntől megkísértett, de Krisztusban új életet kapott emberek erkölcsös ténykedése tapasztalható.

Az „új” egyre tisztultabb képét nyújtja az egyház. Tekint- I sünk szeretettel rá és meg ne feledkezzünk a háláról. Isten az, aki elkezdte a munkát, ű el is végzi.

Ősi Szentháromság-himnuszunk

A zene a szóban kifejezhe- tetlen nyelve. Akkor fakadunk dalra, amikor már nem tudjuk szavakban elmondani azt, ami a szívünkön van. Az imádságról mindig azt érzem, hogy valahol a beszéd és az ének határán mozog. Nagy keresztyén imádkozok ismert imádságainak gyakran szinte muzsikája van. Énekeskönyvünk sok darabja pedig dalban elmondott imádság. Istenről és Istennek sokszor tudott így vallani az ő népe. „Az imádság jobb kulcs Isten lényének feltárásához, mint a spekuláció” — olvasom egy régebbi cikkünkben.

Az ősi „Te Deum ...” ilyen imádság és ilyen ének.

Anatole France: Thais című regényében olvasom egy régi keresztelés gyermekien lágy és drámaian mély „történetét, írói megélés szülerűénye csupán, de lenyűgöző benne az érzések túláradása s az Isten- nek-örvendezés szavakat túllépő sodra. Amikor még nem voltak megfáradtak és megüresedettek a hitbéli fogalmak, igazabban tudtak imádkozni és énekelni. Tallózok a kifejezések között s megmelegszik bennem égy ősi "szó: zsolozs- mázás. Az imádság és ének különös keveréke.

Augustinusról a keresztyén világban általában mindenki ismeri a „tolle lege” („vedd és olvasd”) eseményét, mint életének, hitre fordulásának nagy élményét. Engem jobban megragad a keresztelésével kapcsolatban ismert történet. A 387-es esztendő, húsvét éjszakáján Ambrosiús, a 'mester, és Augustinus, a tanítvány, szívét egyképpen tölti meg a szóban kifejezhetetlen. A tanítvány hányatott évek után hitben helyre zökken. Különös vegyülékké olvad benne csapongó életének sok különös íze: anyjának, Mónikának éveken ■ át kitartó

érette-imádkozása, mesterének szelíd szava, vele töltött órák gondolatokat és bizonyságtételeket, tanításokat és érveket görgető hosszú sora s az Isten-élmény átzúg a szívén. A mester is érzi ezt, s Isten teremtő, megváltó és megszentelő munkájának dicsérete dalban buggyan ki az ajkán: „Téged Isten, dicsérünk .. Ambrosius ekkor megállapodott korú, 47 éves ember volt, de keresztyénnek fiatal, hiszen alig 13 évvel korábban keresztelkedett csak meg, amikor már püspökké választották. Nem tudjuk, honnan indult ez az ének. Sem Ambrosius, sem az ugyancsak emlegetett Remesisi Niketás szerzősége nincs bizonyítva. Az örökszép himnusz szerzője ismeretlen. Elvész az idők homályában, hogy az éneklő helyett, a .megénekelt emelkedjék magasra s emeljen magával sokakat. így Ambrosiust és Augustinust is azon a több mint másfél évezred előtti tavaszi éjszakán, amikor soronként, vagy versenként egymásnak felelgetve énekelték.

Ezt írja róluk az egykori történet. Mélyén ült a csend azon a messzi déli éjszakán s magába szívta az. éneket. Az éjszaka csendjében messze száll az énekszó.

Ez az énekszó évezredes messzeségekbe szállt, a IV. században már liturgikus ének. Tartalma miatt szinte hitvallási tekintéllyé nő s ünnepi istentiszteletek elengedhetetlen énekévé válik. Az Esaiás 6:3 sanctusa („Szent, szent, szent a Seregek Ura...) s a 24. és 28. zsoltárok himnuszos dicsérete csendül meg benne s egyetemes keresztyén kinccsé lesz. Római katolikus énekeskönyvek épp úgy elengedhetetlen törzsanyagukba veszik, mint a reformáció óta szince az összes evangélikus énekeskönyv. Magyar protestáns

énekkincsünknek himnológiai és irodalmi magasságokba nőtt pompás gyűjteményeiben, a két Zengedezőben épp úgy megtalálható, mint a legújabb református énekeskönyvben.

Bizonyságtétele reformátorokat, költőket és műfordítókat érintett meg. Luther 1528 táján költötte át s oly nagyra értékelte az eredetit, hogy a három egyetemes hitvallással együtt adta ki. Magyar műfordítói és átdolgozói között nevesebbek Bencédi Székely István, Szőnyi Benjámin, Sántha Károly.

Énekeskönyvünk három darabja is őrzi az ősi Te Deum- ot. Az eredetihez legközelebb áll a Luther fordításából magyarra átültetett 712-ik ének. A 250-ik énekben Bencédi Székely István fordításának Sántha Károly által erősen átdolgozott változatát kapjuk, a 702-ik énekben pedig a hatalmas erejű himnusz könnyed dalformába költését ismerjük, ugyancsak könnyed, igen fülbemászó dallammal.

A szövegben valóban hitvalláserejű bizonyságtétel haiig- zik a Szentháromság Istenről. Klasszikussá vált már a hasonlat arról, hogy a Szentháromság titkát megfejteni épp oly gyermeteg és reménytelen vállalkozás, mint amikor a játszadozó gyermek kagylóhéjjal igyekszik kimerni a tengert a parti homokba túrt gödröcskébe. Az ismeretlen szerző, Ambrosius, Augustinus, Luther s mindazok, akik nem fáradt szokásként éneklik; hanem az Isten-élmény boldog áradásában, szóban kifejezhetetlen nyelven, bizonnyal megfejtettek valamit ebből a titokból s továbbadták a csendes tavaszi éjszaka augustinusi vallomását: szeretlek téged, Szentháromság egy Isten.

Koren Emil

D. Dr. Vető Lajos püspök Győrött

MUNKAKÖZÖSSÉGI ÜLÉST

tartott május 15-én a Győr- Sopron megyei lelkészi munkaközösség. A napirenden Sümeghy József előadása folyt „Atomkorának — világvége?” címen, ipikor megérkezett D. dr. Vető Lajos püspök. A püspök érdeklődéssel hallgatta végig a tanulmányt, majd Mitykó Zoltán élmény- beszámolóját romániai utazásáról. A püspök tájékoztatást adott egyházunk helyzetéről és aktuális problémáiról. Két évi betegsége óta ez volt a püspök első vidéki hivatalos utazása. . ...:

SZÍVÉLYES SZERETETTEL

'fogadta az egyházmegye lelkészi gárdája a püspököt. Weltler Rezső esperes üdvözlő szavaiban arról beszélt, hogy az értekezlet első felében teológiai kérdésekkel foglalkoztak a szó tiszta és nemes értelmében. Ez a teológia azonban nem elvont, hanem mindig új és gyakorlati szolgálata a ma emberének.

A PÜSPÖK SZAVAI

Dr. Vető Lajos püspök általános tájékoztatást adott egyházunk külügyi és belügyi eseményeiről és feladatairól. Minden szavából kicsendült, hogy szívéhez legközelebb, amiért annyit tett, a béke szolgálatának ügye áll.

Elmondotta a püspök, hogy felgyógyulása óta egyházi bel- ügyeink terén is több intézkedés vált szükségessé. Örömmel állapította meg, hogy alig van Európában ország, ahol a gyülekezetekben a lelkészutánpótlás annyira biztosított lenne, mint nálunk, Magyar- országon. Mindamellett az egyházi főhatóság álláspontja az, hogy még a nyugdíjas, korhatárt elért lelkészek esetében is,' - hét:’ azok munkájukat egyébként jól el tudják látni —, a folyó évben a nyugdíjazástól általában eltekint.

A püspöki előterjesztések a munkaközösség tagjaiban jó visszhangot keltettek.

EGY DARAB TÖRTÉNELEM

lett Vető püspök ténykedése az alatt a 13 esztendő alatt, melyet felelős tisztében eddig eltöltött. Tanúja és mun- kálója annak a nem könnyű útnak, amelyet merőben új körülmények közt Istentől

rendelt útjának becsületes keresésében a magyarországi evangélikus egyház megtett. Az a hangulat, amely őt most a Győr-Sopron megyei lelkészi munkaközösségben fogadta, becsületes fáradozását igazolta.

Akik betegsége idején imádságukban hordozták, örömmel látták még gyengélkedése idején is szellemi energiáját és irodalmi munkálkodását. Fegyelmezett egyházi férfiúnak ismertük meg, aki szeretettel és tárgyilagosan intézi az egyházkormányzás ügyeit.

A GYŰLÉST KŐVETŐ ASZTALI BESZÉLGETÉSEK

során aktuális kérdések megbeszélésére került sor: az egyház és a templomlátogatás nemzetközi helyzete, a mai igehirdetés problematikája, az egyház önértelmezése stb. Szerencsére — mondotta a püspök — mindezeket a kérdéseket nem magunknak kell megoldanunk, korunk ügye és az egyetemes keresztyénség kérdései ezek, amelyeknek megoldását Isten a maga idejében megadja.

Bojtos Sándor

Teljes szívből

Szentháromság vasárnapjának egyik igéje hangsúlyozza* hogy Istent teljes szívből szeressük.

Szószéken, bibliaórán sokszor hallottuk ezt a kifejezést. Szeressük Istent teljes szívünkből, teljes lelkűnkből és teljes erőnkből!

Istenhez minden hivő embernek szívvel kell közelednie. És nem szájjal! A szánk gyors és fürge Isten megkeresésére és Isten dicsőítésére. Pillanatok alatt rutinosan imádkozunk és dicsérjük az Istent. Ilyenkor nagyon sokszor képmutatőskodunk. Kitalálunk egy álközeledést és ebből semmiféle áldást nem veszünk.

Embertársainkhoz való viszonyunk is sokszor ilyen ál- közeledésen alapszik. Barátok, testvérek, hitvestársak között nemegyszer ilyen áldatlan kapcsolatok teremtődnek, mert nem szívvel közelítenek égj« máshoz.

Szeretünk nagy látszatokat az . emberek . elé varázsolni kevés erőbevetéssel. Kedveljük a ceremoniális megoldásokat, a külső megoldásokat. Ennek következtében sokszor képmutalással és hazugsággal lesz teljes az életünk!

Szívvel közelíteni az Istenhez, szívből szeretni az Istent, azt jelenti, hogy őszintén közelíteni hozzá! Tehát úgy, ahogy vagyunk.

Embertársainkhoz is szívvel, minden hátsó gondolat nélkül kell közelíteni. Ne mondjunk senkinek mézes-mázos szavakat, úgy, hogy a kezünkben tőrt szorongatunk. Azt mondjuk baráti társaságban is, amit mondunk otthon. Amit mondunk a felsőbbségünknek, azt mondjuk azoknak is, akik fölé az Isten rendelt.

Szívvel közelíteni az Istenhez, nem azt jelenti, hogy térben indulunk el hozzá. Tehát nem valamelyik utcán, téren, vagy városban. Rómában, vagy Witfenberghen lehet őt megközelíteni, hanem élettel! Vagyis nemcsak á szám mondja, hogy szeretem az Istent, hanem szeretem valóságosan úgy, hogy szeretem a hazámat, embertársaimat munka és áldozat árán is. Megbocsátok embertársaimnak szívből és bocsánatot kérek azoktól, akik ellen vétettem. Az Istent élettel és munkával lehet szeretni!

Mindebből következik, hogy Istent szívből szeretni és Istenhez teljes szívvel közelíteni felelősséget is jelent. Mégpedig roppant felelősséget. Felelősséget a segítésben, a jó szó kimondásában, a tiszta, becsületes élet élésében.

Jézus elment segíteni a vak Bartimeushoz, a halott Lázárhoz, Péter napához, a naini özvegyhez és most húzd ki ezeknek a nevét és írd be a magadét. Jézus jön hozzánk, ha mi megyünk Istenhez szívvel és most megint húzd ki a lenti neveket és írd oda a felebarátaid nevét, akikhez néked kell menni segíteni.

Szívvel közelítsünk Istenhez és ad Szentlelket a segítésre, Fülöp Dezső