Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-05-21 / 21. szám
A nyelveken szólásról AKIK VILÁGOSSÁGBAN JÁRNAK — János apostol üzenete — isten és a felebarát 1 Jn 2, 7—11: Szeretteim, nem új parancsolatot írok nektek, hanem a régi parancsolatot, amelyet kezdettől fogva kaptatok. A régi parancsolat az ige. amit hallottatok. Viszont új parancsolatot is írok nektek, amely Benne is, meg bennetek is megvalósult, mert szűnni kezd a sötétség és fénylik már az igazi világosság. Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét, az még mindig a sötétségben van! Aki szereti a testvérét, az a világosságban él és nincs benne megbotránkoztató. Aki azonban gyűlöli a testvérét, az sötétségben él, sötétségben jár és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította a szemét. Az új parancsolat. Ez a szakasz újból fölveszi azt a gondolatot, amiről már a 4. versben is szó volt: a parancsolatokat. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy nem „áj parancsolatot” akar hirdetni, hanem amiről a keresztyén ember kezdettől fogva hallott. Pál apostolhoz hasonlóan (Gál 3,3) János is a keresztyén életfolytatás elindulására emlékezteti olvasóit és azt mondja: „Ahhoz képest, amit a keresztyén üzenetben hallottatok, nem akarok mást mondani. Akkor hallottátok az «igét« Krisztusról, az üdvösségről, Isten kegyelméről.” És mégis valami „új parancsolat” az, amiről most ír. Hiszen az evangélium meg- hallása óta történt valami: dolgozni kezdett az evangélium ereje a keresztyénekben s most ennek a gyümölcseire figyelmezteti az apostol olvasóit, arra, „amely Benne is (a Krisztusban), meg bennetek is megvalósult”, végbement: Oszladozik a sötétség, fényleni kezd az igazi világosság a Krisztusban újjászületett ember életében. Ennek legbiztosabb jele pedig, hogy a bűn, a szeretetlenség nem úr többé az életében. Ezért mondja:: „Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gyűlöli a testvérét...” A döntő szót mondta ki ezzel az apostol, amiben a régi, de most a Krisztusban újra meghirdetett parancsolatnak a summája van: Isten és a te felebarátod! Azt a témát ütötte meg az apostol, amely ebben a mondatban csúcsosodik ki: „Azt a parancsolatot is tőle vettük, hogy aki az Istent szereti, az szeresse a felebarátját is!” (4,21). A felebarát, a testvér! A sok testvér, akik között Krisztus az elsőszülött (Róm 8,29), akik velem együtt a mennyei elhívás részesei (Zsid 3,1). A testvér az élő és meg nem téveszthető tükre a mi egész hitbeli magatartásunknak, amelyet Isten függeszt a szobánk falára. Ha belenézünk, benne megmérhetjük magunk is: Mennyire igaz és valóságos az, amit a teológiánknak, igazhitűségünknek, hitvallásosságunknak és „megtérésünknek” mondunk!? Ez a tükör torzítás nélkül megmutatja, hogy mindabban menynyi a felülről való világosság, hogy miben vált a hitünk élettelen és embertelen hitté, hol vált csupán retorikává, frázissá és beképzeltséggé. Mert a „világosságban élni" azt jelenti, hogy valósággal megváltoztak a keresztyén emberek. Nemcsak a teológiai gondolkodásukban és tanításukban, hanem az életükben is. Nemcsak a hitvallásukban, hanem a közösségi magatartásukban is. A keresztyének nem elégedhetnek meg azzal, hogy nekik is van egy Istenük, aki helyet foglal „az istenek tanácsában” és erre az Istenre vonatkozólag megvan a szükséges ismeretük! A keresztyén ember ke- resztyénsége és embersége áll vagy bukik azon, hogy embernek, a felebarátjának tart- ja-e a másik embert' Ezt a szabályt minden keresztyén embernek tudnia kell, aki az Isten világosságának a hatókörébe lépett. Aki ebben a világosságban akar élni és járni, dolgozni és közösségi munkát végezni, annak „Krisztus követésében” kell elrendeznie a gondolatait és érzelmeit is! Abban megvan az Isten akarata — megvan a megbocsátás, ahogyan nekünk megbocsáttatott! Irgalmasak vagyunk a másik emberhez — ahogyan hozzánk irgalmas a mennyei Atya. Szeretünk — ahogyan bennünket szeretett! A világ világosságát ragyogtatjuk föl — ahogyan nekünk felragyogott! Ezt tesszük mindazokkal, akik „körülöttünk” vannak. — Ahol ez elmarad, ahol nem fog tüzet a villám, ahol minden csak a horizonton fölvillanó hideg északi fény marad, ahol élet és cselekedet a régi, ott még nem léptek be az emberek az isteni világosság fénycsóvájába, ott még nem tudják a keresztyének, hogy „merre mennek, mert a sötétség elvette a szemük világát”! A szeretet forrása is fölbuzog. ha az igazi világosság fénylik felettünk. Akkor valóban valami új dolog történik s méghozzá azért, mert totális változás következett be az ember és ember viszonyában, mert a gonosz és gyilkos gyűlöletet kiszorítja a szeretet hatalma! Az a keresztyénség, melynek a szemében a hit és a cselekedet, a hit és a magatartás két különböző dolog, — megbotránkoztató! Az a keresztyénség, amely az Istenről beszél, de közben elszakítja egymástól a mennyet és a földet, az üdvösséget és a felebarát szeretetét, a bizonyságtételt és a közösséget a másik emberrel, — nem új teremtése az Istennek! Ez a keresztyénség nem az Isten országának a záloga, hanem maga is egy darab sötétség! Nem lehet Ádám örökségét lerakni, de tovább hordani a Kain-jeleket! Ha valóban megjelent az élet (1,2), akkor annak totálisan megújulást kell hoznia! Nem lehet félúton megállni! Nem várhatjuk, hogy majd az emberek elkezdik „nem gyűlölni” egymást. Nekünk kell az új életet elkezdenünk a másik emberrel. Ha nem adunk megbotránkozásra okot elsősorban annak, A Biblia csak néhányszor tesz említést róla. Az egyik legismertebb eset, amit pünkösd vasárnapján hallottunk szószékeinkről, hogy a legkülönbözőbb országokból Jeruzsálembe sereglett kegyes és istenes emberek a tanítványokat a maguk nyelvén hallották beszélni és bizonyságot tenni. A másik ismert esetről a Ko- rinthusi levélben olvashatunk, ott Pál megrendszabályozza a gyülekezetben a nyelveken szólással visszaélőket. A nyelveken szólás mibenlétét meglehetős homály fedi. Ha magyarázni akarjuk, két kézenfekvő feltevés között kell választanunk. Az egyik az, hogy az őskeresztyén korban idegen népek és nemzetek nyelvén való beszédre képesítette a Szentlélek Isten gyermekeit. A másik pedig az, hogy az apostolok bizonyságtevésére és igehirdetésére megtért hívők a gyülekezet esti összejövetelein meghatott, izzó, háborgó lelkiállapotban felálltak — meghatva Isten szereteté- nek és bűnbocsátó kegyelmének jóságától és háborogva meglátott bűneik miatt —, felbuzdult állapotban, s a lelkesedés tüzében égve érthetetlen áradozásokban törtek ki, mint egykor Cromwell fegyveres papjai. Ezután felálltak a gyülekezet tagjai közül azok, akik ezeket az összefüggéstelen és értelmetlen áradozásokat, amit maguk a nyelveken szólók nem tudtak érthető formában kifejezni, kifejezték és megmagyarázták. Ezek lettek a nyelvek magyarázói. A nyelveken szólás és a nyelvek magyarázása az őskeresztyén aki szeretetével újjászült bennünket. Ha folytatjuk a földön Krisztus művét. Sem a megalkuvásnak, sem enyhítő körülménynek helye itt nincs! A „van” és „él” szavakat nem lehet gyöngíteni. Aki gyűlöli a felebarátját, az még a sötétségben „él”. Nemcsak úgy látszik, mintha a sötétségben „élne”, nemcsak az a veszély fenyegeti, hogy visszaesik vagy elbukik. Ott még be kell törnie a teljes és győzelmes világosságnak és el kell űznie a sötétséget. Sokkal jobb, ha idejében számolunk a tényekkel, mintha akkor nyitjuk ki a szemünket, amikor már késő. Amikor köztünk és felebarátunk között a szakadék gyülekezet sajátsága, később már nem hallunk és nem olvasunk róla. Mindenesetre két dolog kétségtelen. Az egyik: a nyelveken szólás azt jelenti, hogy Isten kegyelmi ajándéka folytán megnyerjük azt a képességet, hogy mélyebben megértjük egymást. Ki tagadhatja, hogy a mi világunknak elsősorban erre van szüksége? Megérteni egymást nemcsak annyit jelent, hogy értem a németül és franciául beszélő ember beszédét, vagy le tudom fordítani az oroszt, vagy angolt magyarra. Ez még csak formális értése egymásnak. Mélyebb megértés azt jelenti, hogy tudjunk egymás nyelvén beszélni, rendelkezzünk azzal a képességgel, hogy egymás lelkiállapotait, gondolatait, hangulatait, bajait, problémáit, egy szóval örömét és bánatát, gondját és baját átérezzük és magunkban feldolgozzuk. Mert ez az alapja az emberi és keresztyén testvériség kialakulásának. Mi keresztyének hisszük és valljuk, hogy Istenen keresztül megközelíthetjük egymást úgy, hogy talán emberi nyelv közvetítése nélkül is közvetlenül és mélyen megértjük egymást. Ki tagadná, hogy kis és nagy közösségekben és a népek közöti kapcsolatban éppen erre van ma szükség és nekünk, amennyiben erőnkből telik, erre kell törekednünk, ebben az egymást nehezen értő és egymást félreértő világban. A másik oldalról tekintve « nyelveken szólást: mennyire szüksége van a mi világunknak arra, hogy a sablontól elütő, a megszokott formákban ki sem fejezhető új érzések, új gondolatok és elragadtatások vegyenek erőt rajtunk. Friss és új levegő áramlik mindenhová és hat el mindenüvé. A művészetben, a gazdasági életben és a politikai életben egyaránt. Aki ismeri az őskeresztyén gyülekezetek életét, tudja, hogy életük nem volt sablonos élet és világuk nem hasonlítható a kolostorok csendjéhez, vagy az apácazárdák egyhangú és unalmas életéhez. Az őskeresztyének világa színes, lángoló, új érzésekkel, új gondolatokkal telített, megtérésekkel és megújult életekkel lüktető világ volt. Üj gondolataikat és érzéseiket, új ritmusú életüket sem a latin, sem a görög nyelv nem tudta kifejezni, annak megfogalmazásához a különleges kegyelmi ajándék kellett. Ezekre az új érzésekre, gondolatokra és elragadtatásokra van szüksége a mai evangélikus keresztyénségnek is. S így lehetünk hasznára annak a világnak, amelyben élünk és mozgunk. Szóljunk hát új nyelveken! A megértés nyelvén mi megújult evangélikusok! Töltse ki reánk Isten az ö lelkét, hogy ez megvalósul« hasson! Matuz László áthidalhatatlan és sem innen oda, sem onnan ide nincs út (Lk 16,26). De ahogyan áll a tétel, hogy o gyűlölet elválaszt, ugyanúgy igaz, hogy a szeretet megment. Aki szereti a testvérét, az a világosságban él. Ez éppen a mi nagy vigasztalásunk: Amíg nem halt ki a szeretet, amíg nem aludt ki a világosság, addig a mi hitünk tartóoszlopa is szilárdan áll. Lehet, hogy mi magunkat elveszett és elkár- hozott embereknek tartjuk. De a szeretet megtartja azokat, akik benne bíznak! Életünk két nagy döntő iránya ez: gyűlölet és szeretet. Az egyik út feltartóztathatatlanul vezet a mélybe. Hiszen a gyűlölet nem egyéb, mint elvakultság, amivel azokat veri meg az Isten, akiket megítél. A másik út a meg- j maradás reménységét hordozza: „Aki a szeretetben marad, az Istenben marad és Isten is őbenne.” Erre mondja Luther a gazdagról és Lázárról szóló prédikációjában (1522): „ ... aki megérzi Isten jóságát, az megérzi azt is, hogy a felebarátja bajban van. ... és nem hit az, amely nem társul a szeretettel.” Nem többet és nem kevesebbet akar ezzel mondani, mint hogy: „Meg ne botránkoztassátok hi- tetlenségtekkel a világot. Meg ne botránkoztassátok szere- tetlenségtekkel a másik embert: a testvért!” Dr. Pálfy Miklós »■■■■■«■■■■■■■■■■■■■■«i ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■•••i öuiherek közé ! NAPOK ÓTA KÉTKEDÉS marcangolta lelkűket. Az egyedüllét, a kósza hírek, a tanácstalanság húzta őket le, lejjebb, egyre lejjebb. A Mester feltámadása után sokan közülük nagy utat tettek meg. Országúton is, meg lélekben is. Nem lehet tudni, melyik út volt göröngyösebb. Hazaszállingóztak, de az otthon már nem volt a régi. A megnyugtató vár, ahová pihenni jár a fáradt test és a felzaklatott szív. A régi mesterség sem nyújtotta azt a kielégülést, amit évtizedeken keresztül. Galilea hegy-völgyei, falvai, az egyszerű emberek, rokonok és ismerősök mind-mind kissé idegennek hatottak. Mintha törött üvegen keresztül látnák a világot. Homályos, zavaros, kuszáit volt minden. Elvesztették a Názáretit és ez az elvesztés zavarta álmukat, ébrenlétüket, éjszakájukat és nappalukat. Néhány hét kevés az ilyen mély seb behegedéséhez! IGAZ, HOGY AZÓTA többször találkoztak vele. De ez a találkozás más volt, mint a régi. Most, ha együtt lehettek Jézussal, olyan érzésük támadt, mintha mély álomból hirtelen ébresztették volna őket. Időre van szükség, hogy a valóság fonalát megtalálják és elhelyezzék önmagukat, az eseményeket és az összefüggéseket a fényes nap alatt. Ez mindannyiszor nehéz munka volt. A feltámadás titka körülvette őket és még nem tudtak mit kezdeni vele. Ezért a szétszórtság, ezért a félelem, ezért a tib-lábolás. Pásztor legyen az, aki ezt a szétzilált, szétszóródott nyájat összegyűjti! A húsvét utáni napok., a Pásztor fáradhatatlan munkájának napjai. Hol az országúton, hol a Genezáret tavánál, hol Jeruzsálemben kell előkeresni az önmaguk és mások elöl bujkáló és menekülő tanítványokat. Az egyik lángoló felismerését lerontja a másik sötét csüggedése. Az egyik örömét elrabolja a másik bánata, az egyik hitét elveszi a másik hitetlensége. NEGYVEN FÁRADSÁGOS NAP után látjuk csak együtt a tizenegyet. Újra a városban vannak. Péter most már véglegesen otthagyta a hálót, szívében teljes a nyugalom. Az otthon, a szülők, a család, opálos köd távoli színeiben remegnek lelkében. Máté, a vámszedö- asztalra úgy tekint vissza, mint a partra vergődött hajótörött, aki elől a biztonságot jelentő deszkákat az ár szép lassan sodorja befelé. János ezekben a napokban érett férfiúvá. A többiek mind, Jakab, András, Filep, Tamás, Bertalan, Judás, a másik Jakab, a zelota Simon. viszont most lettek gyermekké, a Jézus Krisztus gyermekeivé. A názáreti Jézus ezekben a napokban szülte őket újjá. Jeruzsálem, minden igaz izraelita rajongásig szeretett városa, sokat változott a nagy események óta. A templom, a paloták, az utcák, és lakóházak mind-mind kisebbek lettek, így szokott ez lenni. Ha régen látott helyekre megyünk vissza, eltörpülnek a dolgok mellettünk. Ami akkor óriási volt, most szinte átléphetjük. És számukra minden nagyon régen történt. A húsvét nagysága mellett milyen nyomorultul kicsi a Golgotha! Az élő Mester mellett a főpapok, az Ö ellenségei és Pilátus. Judás, az áruló, pedig egyenesen elveszett, majd csak később fog felbukkanni az emlékezetből, amikor el kell mondani a híveknek hűségesen, ami történt. Most törpe a város. Kicsik, szűkek az utcák. Sokaság sincs, emberek kiáltozása sem hallatszik. ÖK VANNAK CSAK EGYÜTT és Mária, az Űr anyja. Imádkozással és csendes elmélkedéssel telnek a napok. Várakozás üli meg a szívüket. Valamit ígért nekik a Mester, de nem tudták pontosan, mi az és hogyan fog az ígéret beteljesülni. Űj csodára éhesen ülnek most nap, mint nap együtt. A városban sokan vártak erre a csodára. A Názáreti neve, személye, az egyszerű emberek emlékezetében a jóság, szelídség és megértés csodáinak apró jeleiből font koszorúban volt jelen. Péter hiányosnak tartotta a tanítványi sereget. A tizenkét őst törzs képviselőjének vélte a tizenkét tanítványt. A szent számon nem eshet csorba Judás árulása miatt. Ha már a tizenkettedik tanítvány ilyen sorsra jutott, legalább a számot kell kikerekíteni. Több, mint száz ember remélte, hogy Péter választása rá esik. A választás nehéz feladat. Ök ugyanis mind emberek, a részrehajlás, félreismerés, emberi gyengeség apró kísértéseivel. Milyen más volt Jézus választása! ö százezrek közül, egy szempillantás alatt tudta, kit kell megszólítani, s Péter, meg a többiek, száz közül nem voltak képesek erre. Ó, hányszor fognak még ilyen nehéz helyzetbe kerülni! MOST AZ UDVART majd szétvetette a sok ember. A latolgatás után már kettőre csökkent a jelöltek száma: Józsefre és Mátyásra. Mindkettő igen sokszor volt velük, különösen, amikor Jeruzsálemben tartózkodtak. A választás nehéz pillanataiban valaki a régi, egyszerű módszert ajánlotta: „húzzunk sorsot”. Két egyenlőtlen hosszúságú pálcát dugtak a földbe. A pálcák végei a földből maroknyira egyformán álltak ki. Ezekből kell majd választani. A hosszabbik Mátyásé, a rövidebb Józsefé volt. Némán nézték végig az emberek a jelenetet. A másodpercek csendes imával teltek. Most egy embert szólítottak meg azok közül, akik semmit sem láttak az egész műveletből. Két kézzel tört utat magának a kör közepére, ott Péter intett neki, hogy húzzon ki egy pálcát a földből. A hosszabbik került kézre. így lett Mátyás Judás helyett a tizenkettedik tanítvány. A HETEK ÜNNEPE, az aratási hálaadás ünnepe, pünkösd, rohamosan közeledett. A meleg egyre elviselhetetlenebb lett. Sivan hónapban már ritka az eső. A ciszternákban egyre apadt a víz, már pénzért is alig lehetett kapni. A forrásoknál órákig álltak az asszonyok, hogy korsójukba élő, szomjat oltó, hűs vizet merítsenek. A patakok csörgedezése is megszűnt. Szürke kőágyuk várta a simogató, hűs kezet, az életet adó vizet. A Kedron is kiszáradt ezekben a napokban. Erre az ünnepre, sivan hónap 6-ára is sokan jöttek Jeruzsálembe. Korántsem annyian, mint a páska ünnepére, de a törvény, az törvény! A bárányok, kosok, tulkok és az étel-, italáldozatokat be kellett mutatni. Különösen pedig a kecskebak-áldozatot a bűnért. A bűn nem fogy és amíg azzal számolni kell, az áldozatból sem lesz soha elég. OK IS KÉSZÜLTÉK AZ ÜNNEPRE, pünkösd ünnepére. Az ö készülődésük azonban más volt, mint a többi emberé. Az utcák forgalmában a jámbor zsidók verejtékezve zsákokat, tömlőket cipeltek, áldozatul szánt árpa, bor és olaj tartalmával. Állatok keserves bé- getése, bögés nyomta el olykor a zsivajgó lármát. Így ment ez minden ünnepen. Mózes így rendelte és a századok során így taposták ki hozzá az ösvényeket. De mit adjanak ők? Szinte csoda, hogy eddig is éhen nem vesztek. Reggel még nem tudták, fognak-e ebédelni és délben, hogy lesz-e vacsorájuk. Valójában Isten kegyelme, hogy mindig akkor kaptak kenyeret, vagy húst, amikor legjobban mutatkozott a szükség A nap azóta tízszer kelt és tízszer nyugodott le. Most pünkösd napján is együtt voltak, mint eddig mindig. Senki sem sejtette közülük, hogy ekkor vannak utoljára együtt tizenketten. Az a szél, amely őket majd szárnyaira veszi és a szélrózsa minden irányába hajtani fogja, már bontogatta szárnyait. És amikor néhány év múlva néhányan újra őszszejönnek Jeruzsálembe, sok közülük már hazatért, olyan mezőkön arat, ahol nincs csalódás, megpróbáltatás, fájdalom. KISSÉ NEHÉZ LESZ A MAI NAP. Az ünnepnapok mindig is a veszély és bizonytalanság csíráit rejtették magukban. Jézusnak is mindig az ünnepeken volt baja. Jakab elmondta, hogy egyik sátoros ünnepen miképpen akarták megkövezni. Filep is emlékezett rá, hogy majd minden ünnepen el akarták fogni. Hányszor kellett kicsúszni kezeik közül. És bizony, most utoljára is, az ünnep vall a végzete, ezt Tamás állította egészen határozottan. A szobát nemcsak a nap szúró heve, de a félelem miatt is sötétre függönyözték. A csendes félhomályban a tizenkét tanítvány és néhány asszony szíve hevesen dobogott. A legkisebb zajra riadtan néztek össze: Az ünnepek nem veszélytelenek az ő számukra sem. MAR DÉL VOLT vagy az is elmúlt. A Mesterről való megemlékezés órái csendben morzsolódtak. Péter épp a befejező imánál tartott. Ebéd után kellene nézni. Ekkor megleb- bentek a függönyök. A szél keze magasra emelte őket. Vakítóan szikrázott be a déli nap. A huzat a sűrű selyemtakarókat lobogtatta. A SZOBÁT MEGTÖLTÖTTE a szél zúgása és a betóduló napsugarak aranykévéi. Az aranykévék ott bomlottak szét a tanítványok fején, még az asszonyokéra is jutott belőle. Felálltak. Először, mint az a bethesdai asz- , kóros, olyan gyámoltalanul. Végtagjaikban még a félelem zsibbadtsága bujkált. De egyre erősebbek lettek. Pillanatok alatt minden félelem a földön hevert, mint a gutaütött nyo- szolyája, taposni tudtak rajta. Senki nem jött értük. Se a poroszlók, se a főpap szolgái. Es ök kezdték érezni, hogy friss vér áramlik szét ereikben, és hogy itt most olyan dolog történik, amelyre vártak, amit megígért nekik a Mester. Hát ez lenne az? János állította, Péter tudta, a többiek pedig hangosan kijelentették, hogy ez az. Ez az erő a Szentlélek. Minden kétséget kizáróan ez a Szentlélek. Letépték a függönyöket. Ki, kifelé a szabadba! Ki az emberek közé! Elvegyülni az ünneplő sokaságban! A bűneikért áldozatot bemutató, de meg nem nyugvó lelkiismeretű emberek között! Es Péter hangosan — ilyen erős még sohasem volt a hangja — szólni kezd: — Zsidó férfiak és mindnyájan, kik lakoztok Jeruzsálemben, legyen ez nektek tudto- tokra és vegyétek fületekbe az én beszédemet ...! Rédey Pál
