Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-04-23 / 17. szám
FHiniiW E név, az emberi történelem egyik legszörnyübb tó- meggyillcosának neve, ma már jelkép. Jelképe egy gondolkodásmódnak, egy elvnek és egy gyakorlatnak. Annak a gondolkodásmódnak és magatartásnak, amit politikai megjelöléssel fasizmusnak. tartalmában pedig — az ember értékelését tekintve — embertelenségnek nevezünk. Éppen erről a jellemvonásáról, az ember értékeléséről szeretnénk néhány gondolatot elmondani. Sokszor megírtuk mar. de nem lehet elégszer elmondaná: Eichmann Adolf nemcsak személyében ül az izraeli törvényszék vádlottak-pad- ,ián. Hanem vele együtt éppen ez az egész rendszer: a fasizmus embertelen és gonosz rendszere s annak minden képviselője cs rokonszenvezője is. Es nemcsak az izraeli törvényszék előtt, hanem az egész emberiség színe előtt. * az ügy, amiben esz a per folyik, így hozható egy nevezőre: az emberről, az ember értékéről, az ember mivoltáról van szó. A tegnapi fasizmus, az amelyet megvertek a csatatereken és elítéltek a nürnbergi nemzetközi törvényszéken, világosan és félreérthetetlenül vallott arról: micsoda szerinte az ember és mi annak értéke. Kétféle ember van, igy vallották. Az egyik, a magasabbrendű ember, az uralkodó faj, a germán faj szülötte. Ez világuralomra hivatott, arra, hogy rabszolgájává alázzon minden más embert. Persze, az uralkodó faj szülötteit sem kímélték, ha hódító céljaik eléréséről volt szó. E rendszer vezetői habozás nélkül küldték a biztos pusztulásba „faj- testvéreiket” is a második világháború csataterein. S kíméletlenül kiirtották a német nép testéből is azokat, akik ellene mertek szegülni a „vezér” akaratának. A másik fajta ember, az nralkódó fajhoz nem tartozó ember sorsa felől eleve döntött a náci ideológia. Ennek sorsa pusztulás, vagy legjobb esetben a rabszolgaság. Ma már pontos, írásos adataink vannak, feljegyzések, dokumentumok, titkos parancsok és gondosan kidolgozott tervek állanak rendelkezésünkre, amikből kitűnik: mi sorsot szántak — győzelem esetén — a leigazolt népek százmillióinak. És rendelkezésünkre állanak az adatok a szömytet- tekről, amiket véghezvittek. Csak el kell olvasni lord Rassel könyvét: „A horogkereszt rémtettei”, vagy „Akcióban az SS” című dokumentációs művet. Hatmillió ember meggyilkolásával vádolják bírái Adolf Eichmannt. Védői majd megkísérlik, hogy e szörnyű számból lealkudjanak valamit. Mintha ez számítana! Már ez is jellemző erre a gondolkodásra: mintha az, aki „csak” ezer. vagy tízezer ember haláláért felelős, kevésbé volna gyilkos, mint aki milliókért. E frivol játék a számokkal az ember élete körül mindennél ékesebben beszél. Csak szám volt ebben a rendszerben az ember. Agyútöltelék, vagy munkarabszolga — vagy ha már minderre nem alkalmas — egyszerűen anyag. Igen, anyag. A koncentrációs1 táborok kínos — német — pontossággal vezetett könyvelése, adatgyűjtése feltárja: mennyi emberi haj és bőr, fogakból kitördelt arany, az elégetett tetemekből készített I hamuzsír gyarapította a harmadik birodalom vagyonát. Valóban halálgyárak voltak e szörnyű táborok s nyersanyaguk: az élő, húsból, vérből és lélekböl való ember. És kísérleti alanyként is szolgált az ember a náci szörnyetegek számára. Ismét elmondhatjuk, hogy pontos adataink vannak arról: hány embert gyilkoltak meg, tettek nyomorékká a náci „orvos- tudósok” kísérletei. Élő embereket fagyasztottak meg, hogy kipróbálják: milyen hadeget bír el az emberi szervezet. Szörnyű betegségekkel oltottak be ismét más embereket. hogy rajtuk a hatást „tanulmányozzák”, új gyógyszereket és gyógymódokat próbáltak ld szerencsétlen áldozataikon, élve boncolták < megcsonkították őket Mert az ember, az érző, az örülő, szenvedő ember, aki anya és gyermek, hitves és testvér számukra csak kísérleti tárgy volt. Vagy szóljunk az embertelenség egyéb rémtettedről, falvak és városok „kiradírozásá- ról” a térképről? Lidice és Varsó, Rotterdam, Coventry es Oradour nevei hangos szóval vádolnak. A második világháború ötvenmillió halottjáért is Eichmann és társai felelnek. S ők felelősek nemcsak e szörnyű emberirtásért, hanem az emberiség pótolhatatlan kincseinek pusztulásáért is. Mennyi érték vált hamuvá füstté, amit emberi szellem és emberi kéz évszázadokon át alkotott! De a legvészesebb pusztítást a fasizmus talán az emberi szivekben végezte. Az ember telenség, a gépesített gazság világnézetére nevelt módszeresen és rendszeresen nemzedékeket. Mint mérgező anyaggal oltotta be „elveivel” és „tanaival” a lelkeket. Még ilyen arányú lélek- mérgezés nem fordult elő a történelemben. Vérrel és tűzzel írta. fel és égette bele nemcsak a história lapjaira, de emberi lelkek tábláira is a félelmetes valóságot: így is lehet gondolkodni az emberről; mindaz amiről eddig szóltunk, lehetséges és megvalósítható. S hogy mily félelmetes erejű a lélekmérgezés, arról tanúskodik a mai fasizmus. Mert sajnos van ilyen is. A AKIK VILÁGOSSÁGBAN JÁRNAK — János apostol üzenete — tegnapi feltámadt, sót immár emelt fővel, arcátlanul kérkedik. Az Eichmann-per jelentősége — többek között — abban van, hogy feltárhatja e bűnszövetkezet titkos összefüggéseit. Eieh- mann bűntársai közül sokan — nagyon sokan! — ma Nyugat-Némctország- ban magas állásokban ülnek. S míg Bonnban képmutató módon pálcát törnek a múlt felett, rendkívül elnézőek az újfasizmus mozgolódása iránt. S hogy tárgyunknál maradjunk: félelmetes jelei vannak annak, hogy az újra éledő fasizmus emberértékelése egy jottányit Sem tér el múltbeliétől. Ugyanez a szellem működik Algéria kínzókamráiban, a dél-amerikai bányákban. Kongóban és Angolában vagy az észak- amerikai négerlincselések alkalmával. Általában mindenütt, ahol tombol a faji megkülönböztetés és gyűlölködés, ahol „uralkodó” és „alsóbbrendű” fajtára osztják bőre színe, származása, vagy bármiféle szempont szerint az embert. Az emberről pedig keresztyén hitünk vallja, hogy Isten egy vérből teremtette (Csel. 17,26), a maga képére, vagyis azért, hogy beszélgető társa, gyermeke legyen (I- Mózes 1,26—27). Az emberről,'az ember méltóságáról vallja álmél- kodva a zsoltáriró: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla? Es az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé Istennél és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted öl kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél” (Zsolt. 8,5—7). S olvashatjuk-e máskép e zsoltárt, mint Karácsony fényé ben? Isten emberré lett és közöttünk lakozott. mint ember. Ezzel mutatta meg: milyen méltóságát adott az embernek, mennyire szereti milyen jövőt szánt neki. Jézus Krisztus testvérünkké lett i az Ö arcán ragyogott fel töretlen tisztasággal az ember egész dicsősége és méltósága. Azóta és ezért öt magát gya- lázza meg s feszíti újra keresztre az, aki az ember embersége ellen támad. Az em bertelenség Krisztusgyalázás és Istenkáromlás, így vallja hitüník. Ezért kell azt is vallanunk, hogy akik ma az atomháború gondolatával játszanak, vagyis azzal, hogy emberek tízmillióit férgek módjára irtsák ki percek alatt, azok végeredményben oda valók Eichmann mellé, a vádlottak padjára. Mert ugyanennek a szellemnek a gyermekei. Auschwitz és Hiroshima borzalma egy lélek szülötte: az embertelenségé. Azé, amely semmibe veszi az emberi lelket és az emberi életet. Hiroshima bombázó pilótája, Eathrely őrnagy ma bomlott idegekkel, tettének kísértetei- től üldözve, gyógyintézetek lakója. Persze nem ő az elsőszámú vétkes; azok, akik őt Az új életet hirdetjük Jn. 1, 1—I: Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit » szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és a kezünkkel tapintottunk: az élet igéjéről, — és az élet megjelent, láttuk és tanúbizonyságot teszünk róla és hirdetjük nektek az örök életet, ami az Atyánál volt és nekünk megjelent, — azt hirdetjük nektek, amit láttunk és hallottunk, hogy nektek is közössé'gtek legyen velünk. A velünk való közösség pédig az Atyával és Fiával, a Jézus Krisztussal való közösség is! S ezt azért írjuk meg nektek, hogy a mi örömünk is teljes legyen. János apostol első levelének ezek a bevezető sorai, kissé körülményesen ugyan, • azt mondják el nekünk, hogy mi a tartalma és célja minden keresztyén bizonyságtételnek és igehirdetésnek. Arra a sokszor kínos kérdésre, hogy mit is kell prédikálnia az egyháznak és miről kell ne-1 kém. az egyszerű keresztyén embernek szóval és tettel bizonyságot tennem, a válasz így hangzik: az életről! Azt kell hirdetnünk, ami után mindenki vágyódik. Azt kell prédikálnunk, ami ma és mindig minden embernek a legszentebb és legértékesebb: az életet. De álljunk meg ennél a pontnál! Valóban az életet prédikálja az egyház? Mindig hű volt ehhez a küldetéséhez? Talán a középkori ke- resztyénség nem éppen az ellenkezőjét hirdette ennek? Nem úgy akarta-e a világot egyházzá tenni, hogy közben megfosztotta az embereket az élet örömétől és kívánásától?! Nem az volt-e Luthernek és a reformációnak egyik legnagyobb vívmánya, hogy visz- szaadta az élet. a földi élet értékét és az emberi munka becsületét? Az apostol nyomdokain járva, az evangélikus ember nem ellensége, hanem harcosa az életnek. Persze nem akármilyen életről van itt szó, hanem az igazi életről, áz eredeti életről, amely jó és szép volt, mert „az Atyánál volt’ amely azonban megerőtlene- débt. mert elfordult eredeti ősforrásától, a Teremtőtől. Az apostol ezt az életet hirdeti. Nem távoli, idegen és elérhetetlen életként. Isten kiáltotta bele az életünkbe, minit az élet Igéjét, amit hallani .látni, szemlélni, sőt megérinteni lehetett. Az élet igéje testben mutatta meg magát a világnak, az embereknek és csendes, de mégis hatalmas hangja harcol az ember igazi életéért. János apóstól itt még nem nevezi meg Jézust. De reá gondol, amikor arról tanúskodik. hogy Benne elérkezett az élet. Benne, a megfeszített és feltámadott Jézus életében lett nyilvánvalóvá az örök élet. Szavaiból meghallották, cselekedeteiből, meglátták a tanítványok az örök élet valóságát. Nem ámok- futók az apostolok, azt hirdetik, amit kézzelfoghatóan tapasztaltak meg: az új életet a Názáreti Jézusban. De ki hisz a mi prédikációnknak? Bizony, bizony, ki hiszi, hogy az élet Nála van és Tőle érkezik hozzánk? Hiszen csupa élet vagyunk, még ha csontjainkban érezzük is halált. Csak azok hisznek a mi igehirdetésünknek, akik úgy döntenek, hogy ö az élet. Azok, akik hallgatnak áz élet igéjére, akik tehát hisznek abban .hogy az utat egyedül ö cövekélte ki az élethez. Ezt a dolgot nem tudjuk megkerülni: a tapasztalát hit után következik. De utána következik! Válaszol János apostol arra a kérdésre is, hogy miért hirdetik az apostolok ezt az új életet. Az első vádasz így hangzik: Hogy közösségük legyen az embereknek az apostolokkal és ebben a közösségben Istennel és a Jézus Krisztussal. „A velünk való közösség pedig az Atyával és Fiával, a Jézus Krisztussal való közösség is.” Azért, mert ők látták, hallották és meg tapasztalták ezt az életet s azt akarják, hogy mi is meg találjuk azt. Nem tudják és nem is akarják maguknak megtartani és mindenki mást kihagyni belőle, hogy az élet nélkül elkallódjanak. Minden embert ott akarnak tudni látni annál az asztalnál, aho vá őket hívták saját érdemük nélkül az utcákról és terekről, halásztanyákról és kereszt- utakról. Ezért hívnak min denkdt ebbe a közösségbe. De mi is indítja az apót to lókat arra, hogy ennyire gondjukba vegyék az embereket? Es miért fáradozunk mi — ha az apostolok intelmét komolyan vesszük! —, hogy az új élet közösségében talál kozzunk az emberekkel? Ez a második válasz arra # kérdésre, hogy miért hirdetik m apostolok es velük együtt mi az új élet valóságát: ,JS ént- azért írjuk meg nektek, hogy a mi örömünk is teljes legyen.” Nem tud igazán öröl- m az apostol, ha nem nyert még másokat is a Jézussal való közösségnek: az új életnek Krisztus követésében. Nem teljes az öröm, ha mások kívül esnek azon. Mit jelent ez számunkra? Persze, tudunk mi örülni magunkban is! Ki ne örvendezne, ha megtalálta és megtapasztalta az igazi életet?1. Ez az öröm azonban csak akkor teljesedik ki, ha a másik embert is megvigasztaltalak erí tisztáinak látom Krisztus közösségében. Ha meglátom* hogy neki is szüksége van valamire. Talán éppen az én bizonyságtételemre. Ha emésztő tüzzé válik bennem az Isten kényszerítő ereje, mint Jeremiásnál, aki nem tudott nem igét hirdetni. Ezért írtak levelekéi az apostolok. Ezért prédikál az egyház. Ezért prédikálunk mi; hogy az örömünk teljes legyen? Igen sokszor lehet hallani a megállapítást, hogy nem ex. hanem valami más hajtó erő működik az egyházban* amely az emberek megnyerésére ösztönzi: talán éppé» a világ szellemi vagy politikái leigázása; Ez a vád! igen sokszor jogos. Mer* ilyen hajtó erő volt az egyházban története folyamén és ván ma is. Helytelen volna azonban az egyháznak ezt az eltévelyedését általánosítani, mert ez ellen az egyház, az igazi egyház, mindig maga harcolt a legélesebben és harcol ma is, mint a keresztyén- seggel való visszaélés ellen* magában az egyházban! Az igazi mozgató rugó az, amiről János beszél; Teljessé akarjuk tenni örömünket a másik ember öröme és uj élete által. A szeretetnek az örömé ez, az anyának az öröme ez. aki csak akkor tud igazán örülni, ha gyermekei mind körülötte vannak. Az egyház anyai szerete tőnek az örömé ez, amely csak akkor teljés, ha minden gyermekét boldognak, célba jutottnak, áz új élet, az örök élét örvendező örökösének tudja. Dr. Pálfy Miklós annak idején végzetes útjára indították, záratták elmegyógyintézetbe, hogy elhallgattassák lelkiismeretének kiáltó szavát s eltávolítsák a világ szeme elől a kényelmetlen tanút. Mindez még egy utolsó kérdést is felvet. Az egyéni felelősség kérdését. Eichmann és a hozzá hasonlók általában azzal szoktak védekezni; csak parancsra cselekedtünk. Még ha igaz volna is ez — adatok vannak róla, hogy éppen Eichmann esetében nem igaz —, akkor is hamis e védekezés. ■iianmtiinHmi Tetteiért mindenki maga felelős az emberiség és Isten színe előtt. Voltak akik megtagadták az embertelenség parancsait és vállalták ennek következményét, maguk is az embertelenség áldozatai lettok. S így lettek az emberség s az emberiség hősei és vértanúi. S ez azt is jelenti: ma is, mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy az embertelenség szelleme új erőre ne kapjon s ne hajthasson végéé szömytetteket. S a keresztyénekét, akik vallják, hogy Isten magáráöltötte és megszentelte emberségünket ebben a dologban külön is súlyos es elháríthatatlan felelősség terheld. Hiszen az elmúlt vasárnap prédikációs igéjében oly világosan hallhattuk: „A ti mennyei Atyátok nem akarja, hogy egy is elvesszen.. !* Istennek végtelen drága egyetlen emberi lélek is. A drága emberért mi is felelősék vagyunk. Groó Gyula ■■■■■■■■■•■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■an Kedves Jurij Alekszejevics — ugye megengedi, hogy a régi orosz szokás szerint apai nevén szólítsam —, nálunk már kizöldült a fű a tágas mezőkön, a tarka réteken. A fák, a bokrok fehér, rózsaszín virágtengere csalogatva hívogatja a szorgalmas méhek dolgos seregét és az ember kitáguló, gyönyörködő szemét. Tavasz van, bizonyára mindnyájunk legkedvesebb évszaka. Tavasz van, amikor minden, megújul, amikor — szinte egy csapásra — minden szebbé varázsolódik. Szebbé, mert ez nagyszerű idő a legyőzhetetlen, a mindig megújuló élet varázslatosan szépséges ünnepe. Az Ön hatalmas hazájában talán még jégtáblákat ringat a százhídú Néva, a kecses Moszkva és a szilaj Angara is türelmetlenül várja, hogy folytassa szédületes rohanását, amit egy kora téli napon kénytelen volt abbahagyni. Lehet, hogy sok honfitársa még nem tette szekrénybe télikabátját, mert önöknél ebben az időszakban még csípősek a reggelek és sok helyütt hótenger alatt nyugszik az áldott vetés. De ha igy is van, Ön a tavaszt hozta el Szibéria hófedte tajgáira, éppúgy mint az örökzöld krimi partokra. Egy új tavasz első dátumát írta be örökre az emberiség évezredes naptárába. A naptárba, amelynek kezdő lapjait kőbemeredt emlékek őrzik csupán és amely kalendárium oly sok kegyetlen télről: embertelenségről beszél nekünk ma élő embereknek. Embereknek, akik áhítattal rokon megilletődéssel éljük át a jelen csodálatos napjait. A tavasz, amit ön hozott, a béke mindennél szebb, kedvesebb tavasza, A békéé, amely eleddig sohasem lehetett az emberiségé, egyszerűen azért, mert az ember csak mostanában lehetett igazán emberré, csak most kezd nagyszerű méltóságához méltó életet élni. Ez a tavasz nem lehetett eddig az emberé. Mindig akadtak hazug urai, mindig akadtak vérszomjas hadvezérek, akik időtlen idő óta azt hirdették nagy fennen, hogy az emberi élet igazi célja a másik ember elleni harc. az igazi férfiasság kibontakozásának a valódi színtere a harc mezeje, a háború. A BÉKE KATONÁJÁHOZ Hősiességnek nevezték az ilyesmit s hősnek azt, aki hajlandó volt az ilyen urak parancsára vakon mindent megcselekedni. De micsoda „hősiesség” volt? Micsoda hősiesség kell ahhoz, hogy állig felfegyverzett poroszlók támadjanak védtelen polgárokra, munkában megőszült, megrokkant öregekre? És micsoda bátorság az, amikor nyíllal, dárdával védekező négereket, bennszülötteket lőnek halomra a legkorszerűbb fegyverekkel felszerelt zsoldos kalandorok? Milyen „hős” az, aki üszköt dob a békés otthonokra, csecsemők, asszonyok, az élet útján alighogy elindult gyermekek holttetemein gázol át a kétes győzelem felé? Micsoda kegyetlen gúny kell ahhoz, hogy mindennek a végén a mészárszékre hurcolt százezrek és milliók sírjára ezt a mondatot írassák: „Dulce et decorum est, pro patria mori!” Édes és dicső dolog meghalni a hazáért. Meghalni akkor, amikor élni sem lehetett benne, mért nem volt miből, mert a kenyeret elvették azok, akik a „hősi halál” dicsősége helyett megelégedtek a pénzzel, megelégedtek a Hős szónál prózaibb, de becsesebb hangzású haszonnal. Ont ma hősnek mondjuk, a szó egyetlen igaz értelmében. Annak tiszteljük mi is a mi kicsiny hazánkban és így néznek fel, ezzel a tudattal figyelnek Önre sók százmillióén a széles földkerekségen. ön katona. Egy nagyszerű hadsereg tisztje. Annak a hadseregnek a tisztje, amely hazája, népe mindennél drágább szabadságáért az elmúlt negyven évben kétszer fogott fegyvert és mind a kétszer győzelemről győzelemre vitte azt. Annak a népnek a katonája, amely annyi sok késerü év után a mi népünknek is elhozta a várva várt, a sokszor csak titkon remélt, nagyszerű szabadságol Ért Önben mégsem a háború harcosát, katonáját tisztelem és köszöntőm, hanem a béke hősét. S teszem ezt azért, mert Önnél azon az emlékezetes napon nem volt semmiféle fegyver és önben még az árnyéka sem volt annak a szándéknak, hogy akár csak egy ember felett arasson kétes értékű győzelmet. De ugyanakkor egy olyan hatalmas harcban diadalmaskodott, amelyet már évezredek óta vív az ember: a Föld szűk korlátáit áttörve, irdatlan magasságba emelkedett ámuló szemünk és értelmünk előtt. De honnan vette Ön ehhez a semmihez nem hasonlítható cselekedethez az erőt, a bátorságot? Hogyan tudta ön véghezvinni azt, ami más embernek, más nép fiának eddig még sohasem sikerült? Biztosan tudom, elsősorban az, hogy egy egész nép bízott önben. Egy nép, amely rövid negyvennégy év alatt többet haladt előre, mint sok más századok alatt. Egy nép, amely nem ismert lehetetlent és ma sem ismer, ha a haladásról, az emberről magáról van szó. Az a nép, amely legnagyobb diadalának napján sem csak magára gondolt, hanem az egész világra, az egész emberiségre. „Ezen az ünnepi napon — olvassuk, halljuk a felejthetetlenül nagyszerű szavakat — újból a béke szavával fordulunk a népekhez és a kormányokhoz. Az emberek, függetlenül fajtáktól és nemzetektől, bőrszíntől, vallási meggyőződéstől és társadalmi hovatartozástól, legyenek minden erejükkel azon, hogy biztosítsák a világ tartós békéjét.” így, egy ilyen csodálatos erejű nép fiaként válhatott Ön még életében halhatatlanná a szó legnemesebb értelmében. Azzá válhatott, mert', akik a nagyszerű tettek mellett nagyszerű lélekkel bírnak, azók örökké emlékezetesek maradnak. S mindezért sok szeretettel kössöntjük önben az emberiség egyre szebben kiviruló új tavaszának nagyszerű hősét: a jelenben születő és visszatartóztathatatlanul eljövendő békekorszaie bátor h&roszáu ftsmeá Jfmritt
