Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-03-19 / 12. szám

KP. BÉRM. BP. 12.

ö

RSZÁGOS EVANGÉLIKUS I

í E T

warm

3M

XXVII. ÉVFOLYAM. 12. SZÁM 1961. március 19.

ARA: 1,40 FORINT

Példát mutató presbitérium

Az utóbbi időben többször került szóba a gyülekezetek presbitériumainak nevelése. Cikkekben, előadásokban és püspöki körlevelekben ismételten visszatértünk e kérdés fontosságára, Gyakran beszéltünk róla, hogy a presbitériumoknak — mint a gyülekezetek vezető testületéinek — elsősorban keli végiggondolniuk azokat, a feladatokat, amelyeknek elvégzését Isten a szocializmust építő Magyarországon evangélikus egyházunkra bízott. Mindenekelőtt nekik kell megérteniük és magukévá tenniük azokat a döntéseket, melyeket egyházunk vezetői, magasabb testületéi: az egyházkerületi presbitériumok és az egyetemes presbitérium, valamint o közgyűlések, egyházunk mai szolgálatára nézve hoztak.

Nekik kell első helyen közegyházi összefüggésekben gondolkodniuk és a helyi szempontokon túllátva, egyfelől a saját gyülekezetükben a közegyházi döntéseket valósítaniuk, másfelől az egész magyarországi evangélikus egyház szolgálatát segíteniük.

T\I emegy szer beszéltünk arról is, hogy a presbitériumok nem lehetnek búvóhelyei olyan embereknek, akik még mindig szembenállnak a haladással és az egyház törvényes testületét — a presbitériumot — szeretnék felhasználni olyan fórumnak, ahol egyházi köntösben végeredményben a „politikai reakció’’ képviseletében szólalhatnak meg. De nem lehetnek ezek a presbitériumok olyan szervek sem, amelyekben nyíltan vagy titokban „valami más egyházi vonal”-at visznek, mint az egyház felelős vezetői és magasabb testületéi.

A magyarországi evangélikus egyház a maga egészében egy országúton menetelő fegyelmezett sereg — illetve ennek kell lennie! — és az a gyülekezeti presbitérium, amely nemi veszi fel az elölmenök lépéseinek ütemét, a seregtől lemarad.

Ennek azonban minden következményéi is vállalnia kell.

Egyre több jel mutat egyházunkban ar?a, hogy a gyülekezeti presbitériumok jelentős része megértette és magáévá tette az egyházvezetöség álláspontját, és egyre bátrabban járnak azon az úton, melynek iránya így jelölhető meg: „egyházkent élni a szocializmusban". A gyülekezeti lelkészek jelentéseiből, kitűnik, hogy több olyan presbitérium, amely előbb még „begubózkpdva”, a közegyházi- feladatoktól elzárkózva élt, átlépte saját gyülekezetének „kerítéséi”, és kilépett egyhazunk közös feladatainak mezejére. A hitbeli döntéseken kívül a. vélemények megváltozását jelentősen segítette a falu életének megváltozása, a közösségi életforma megerősödése a mezőgazdaságban és általában az a-haladás, amely tár sad almunkban a szemünk láttára és egyben a mi segítségünkkel is, végbemegy.

A z elmondottakkal kapcsolatban- nem mehetünk el szó nél- '. kül egyik Budapest-környéki gyülekezetünk presbitériu- máriaJc példás magatartása mellett. Megüresedett a gyülekezet lelkészt állása. Régebben ilyenkor legtöbbször megindult a d-elkészválasztási harc”, melynek szomorú következményeit (a gyülekezet két-három pártra szakadását) a megválasztott lelkésznek sokszor egy évtizedig vagy még tovább hordoznia kellett. De nem így történt az említett gyülekezetben. Amikor az esperes a gyülekezetbe kiszállt., és hozzákezdett a lelkészválasztás törvényben előirt előkészületeihez, a. presbitérium úgy határozott, hogy „az egyházvezetöség iránti teljes bizalommal eleve lemondanalk lelkészválasztási jogukról és az állás betöltését az egyházkerület püspökére bízzák”. Meg- okolásuk ez volt: egy bemutatkozó prédikációból senkiről sem lehet megállapítani, hogy „jó pa.p”-e, másodszor az egyház vezetői jobban tudják, hogy az országos szempontok figyelembevételével az ö gyülekezetükbe milyen lelkész kell, harmadszor a lelkészválasztas így sokkal gyorsabb.

TYe nem is a „lellkészválasztás jogá"-ról való lemondás volt a. jelentős, hanem az, amit az egyházkerület püspökénél megjelent küldöttség vezetője és tagjai mondottak. Az ősz hajú felügyelő — aki értelmiségi ember — ezt mondotta: „Püspök úr, nekünk olyan lelkészt küldjön, aki jól prédikál, szereti a népet és haladó ember. Mert olyan lelkész, aki nem látja azokaf a feladatokat, amelyeket a szocializmust építő Magyarországon a gyülkezeti tagoknak és magának a lelkésznek is el kell végeznie magyar népünk érdekében, nálunk nem tudja betölteni a feladatát. Híveink ugyanis dolgozó emberek. Egy részük Budapestre jár be munkára. Legnagyobb részük haladó ember. Nálunk nem lehet a lelkész .reakciós’.” — Es mindezt, ismétlem: egy idős felügyelő mondta, tehát mégcsak nem is egy tín. „mai ember”. Bizony így van és így van jól: gyülekezeteink egyre inkább olyan lelkészéket kivannak, akik. a saját. egyéni életükben fel- oldódottan tudnak bizonyságot tenni arról, hogy mit jelent egyházként élni a szocializmusban és mivel lehet legjobban segíteni azt a gazdasági és társadalmi fejlődést, amely hazánkban ma végbemegy. Olyan igehirdetéseket kivannak egyre inkább gyülekezeteink, amelyekben útmutatást kapnak arra vonatkozólag, hogyan tudják ők — mint evangélikus emberek — lelkiismeretesen végezni napi munkájukat és hazafiúi kötelességüket.

XT égül azt is megemlítem, hogy az említett presbitérium ' küldöttsége a napokban újra felkeresett. Elmondották, hogy a püspöki körlevélben elrendelt előadások megtartása folyik az ö presbitériumukban is. Köszönik ezeket az előadásokat, „mert egyre jobban látják az utat, amelyen járniuk kell és látják azokat a feladatokat, amelyeket gyülekezőkben és falujukban nekik el kell végezniük. Egyébként pedig teljes bizalommal várják a további útmutatást és tanítást.”

Hála legyen Istennek, hogy több ilyen példát is fel lehet ma már hozni. Jó tapasztalni, hogy nyílnak a szemek, biztosabban járnak a lábak és melegebbek a szívek a felelősségtől sok presbitér.-.mban, Budapesten éppen úgy, mint Tolna- Baranyában, Vasban éppen úgy mint Borsodban.

Hisszük, hogy Istenünk elvégzi rajiunk, egész egyházunkon jó munkáját és egyre mélyebb meggyőződéssel, egyre vidámabban járjuk azt az utat, amelyre Isten igazította a lábunkat.

Káldy Zoltán

Figyelemre méltó cikk egyházunkról

Az Evangélikus Élet legutóbbi számában visszautasítottuk az egyik amerikai evangélikus lap hamis vádjait egyházunkkal és népünk életéve] kapcsolatban. Sajnálatos. hogy egyes külföldi egyházi lapok a hidegháború eszközévé lesznek. De a külföldi egyházi lapok tallózása- közben nemcsak olyan cikkekre akadunk, amelyekben az „igazság és a békesség kárt szenved”, hanem

egyre több azoknak az írásoknak a száma, amelyek egyházunk életét eléggé tárgyilagosan, az igazságot megközelítve ismertetik.

Ezek közé tartozik Mogcns V. Zeuthen dán evangélikus lelkész cikke, amely a KIR- KENS VERDEN c. dán egyházi lapban jelent meg. Ha a cikk egyes részeivel nem is értünk egyet, de annak nagyobbik fele őszinte és tanulságos írás, amely megérdemli, hogy felfigyeljünk rá.

Cikkét azzal kezdi, hogy

„a magyarországi evangélikus egyházra rá sem lehet ismerni. Huszonöt évvel ezelőtt még kon- zenatlvlzmushan és knn- vencionalizmusbsn vesztegelt, ma pedig élő egyház, amely megtalálta helyét az ú,j Magyarországon".

Majd leírja, hogy azt a magyarországi evangélikus egyházat; amelyet- 1998—1939-ben személyes tapasztalatból megismert, a „megmerevedett egy háziasság” jellemezte. „Olyan egyház volt,'amely a nagy templomhajárás és gazdag tradíciók ellenére egy helyben vesztegelt”. Ebben az időben falvakban és városokban „illett templomba járni”, de az egyház mégsem tudta betölteni hivatását. A protestáns egyházak — írja — általában a haladást szokták képviselni, de nem. így volt ez a 30-as évek végén Magyar- országon.

„Beszéltek ugyan Magyar- országon is haladásról, de minden beszédjük ellenére megmaradtak konzervatívoknak,

mint a római katolikus egyház.” Közbevetöleg ' megemlíti, hogy Magyarországon a római katolikus egyháznak volt a legnagyobb földbirtoka. Majd leírja egy szerzetessel való beszélgetését, melyben megkérdezte a szerzetest: „Nem gondolja, hogy ideje lenne már a római katolikus egyháznak hatalmas földbirtokaiból valamit adni a földnélküli és elszegényedett parasztoknak?” Mire a szerzetes azt mondotta, hogy

az ő apátjuk földbirtokuk egy részét felajánlotta szétosztásra, de „Horthy admirálistól azt a választ kapta, hogy az idő még nem alkalmas erre”.

„Nos hát voltak protestánsok is Magyarországon — folytatódik a cikk —, akik ugyanígy, a gazdag római katolikus egyházhoz hasonlóan vélekedtek. Az idő még nem alkalmas” — mondogatták.

De még kevésbé tartották alkalmasnak az időt arra, hogy protestáljanak a magyar nemzeti sovinizmus ellen, amely a népet Hitler és Mussolini seregébe hajtotta és „nem tartották alkalmasnak” és elérkezettnek az időt arra,

hogy megakadályozzák vagy legalábbis felemeljék szavukat a növekvő, egyre terjedő zsidógyűlölet ellen. Megelégedtek azzal, hogy kisebbségi egyházunk problémáival foglalkozzanak csupán.”

A továbbiakban a cikkíró foglalkozik a „pietista” és a „szociális (felelősség)” ébredéssel. A második világháború és azt követő évtizedben folyó igehirdetéssorozatok több pozitív vonásának említése után

igen éleslátással írja le a „pietista ébredés” fogyatékosságait.

így ír érről:

„A pietista ébredés népének nem volt világos látása a nép életét illetően.

A megváltással foglalkoztak. a lélek megmentésével, de átnéztek a világi kérdések felett és azokra nem adtak egyházi választ.

így átnéztek az egyház nemzeti és antiszemita bűnei felett. Nem lehet egyszerűen igaztalannak mondani azt a vádat., amelyet az egyház vezetői (az 1950-es években!) a pietizmus ellen emeltek és azt a harcot, amelyet a pietizmus ellen folytattak. A vád ugyanis az volt, hogy a pietizmus az egész nemzet-és társadalom problémáit megveti.. . . Afelöl nem lehet; kétség, hogy a végén • •

már maguk a pietisták is ráébredtek arra, hogy szélesebb horizontra van

szükségük”..

Majd foglalkozik a dán lelkész a szociális felelősség ébredésével. Azt írja, hogy akik régebben az egyház szociális kötelességének kérdésével foglalkoztak, azoknak nagy nehézségekkel kellett megküzdeniük. Nem hallgattak rájuk, illetőleg „halálra hallgatták őket”. „Az volt az illendő, hogy az ilyen kérdésekről ne beszéljenek.” De a második világháború után a két protestáns egyházban már nem lehetett elhallgattatni azokat az erőket, melyek egyre többet beszéltek az egyház szociális feladatairól. (Itt több protestáns püspököt név szerint is megnevez a cikkíró az 50-es évekből.) Ezek a vezetők azt vallották, hogy az egyház eddig elhallgatta a szociális üzenetet és ezért adós maradt vele.

„Az egyház „elaludtá” a szociális problémákat, tehát most már igazán segíteni kell a kormányzatot a „szükséges reformok végrehajtásában.” Ezek az egyházi vezetők az 1950-es évek elején nagyon keskeny és veszélyes úton jártak, de azt is el lehet mondani, hogy nagy komolysággal és hozzáértéssel járták ezt az utat, sokszor meggyanúsítva és megvádolva saját gyülekezeteik és a nyugati egyházak részéről.

akik kígyót-békát kiáltottak rájuk”. Bál- voltak ezeknek az egyházi vezetőknek kísértéseik és hibáik szolgálatukban.

,jenki, aki csak egy kicsit is ismeri a magyarországi egyházat, le nem tagadhatja. hogy ezek az emberek eszközök voltak egy nagyon is szükséges reform végrehajtására

és az érzelmeknek (beállítottságoknak) olyan megváltozását hozták létre, amely kényszerű. erejű marad az egyházakban.

Nyitogatták a gyülekezetek szemét a földi dolgokra vonatkozó keresztyén tanítás meglátására, a szociális problémákkal és a béke ügyével való foglalkozásra és így olyan utat készítettek, amelyben az egyház valóban megtalálhatja a helyét az ipari és szocialista társadalomban is.”

Végül foglalkozik a cikk egyházunk jelenlegi életével. A cikkíró tárgyilagos szeretettel vizsgálja a mai helyzetet. Megjegyzi, hogy a múltból többféle hatás érezhető ma is az egyház népén, de új vonások is előtűnnek. „A templomlátogatásról nem lehet azt mondani, hogy rósz szabb lenne, mint a háború előtti viszonyok kötött, amikor a nép megszokásból és konvencióból járt templomba.”

Az egyház vezetői ma „azt kívánják, hogy a* egyház tisztán és világosan lépjen a szocializmus felé, vállaljon aktív szerepet á kormány szociális törekvéseiben és a bétoe- munkában ... Az egyháznak nem Uralkodni kell a társadalomban, de meg keli találnia a helyét abban a társadalomban, amelyben élni- akar, hogy természetesen és legitim módon - végezhesse sajátos feladatát”.

Aztán megemlíti, hogy az egyház vezetői több ízben kifejezésre juttatták, hogy az „igehirdetésekben az egyháznak távol kell tartania magát mindattól, amit »a német keresztyének-« (DC) elkövettek Hitler Németországában”. Ugyancsak kívánják az egyház: jelenlegi vezetői, hogy a teológusok (itt elsősorban az Akadémia hallgatóira gondol) „fejtsék ki, milyen feladatok következnek az evangéliumból tgy új korban”. De ezt kívánják a vezetők — jegyzi meg a cikkíró —- a parókiákon szolgáló lelkészektől js.

Cikkét Barth Károly ..szavaival zárja, melyet több mint 10 évvel ezelőtt irt Magyar- országra:

„Ahogy önök járnak ezen az úton, az a mód iránymutató nemcsak az önök saját egyháza számára, hanem ugyancsak iránymutató jelentőségű lesz, mint példa, minden egyház számára, keleten csakúgy, mint nyugaton.”

örüljünk annak, hogy egy nyugaton élő evangélikus lelkész — aki‘ igen sokat utazott és tud összehasonlításokat tenni — így látja egyházunk életét és annak vezetését.

K. Z.

A Főpap

Jézus Krisztus, a mi Főpapunk megkísértetett a bűntől. Nehéz nekünk elképzelni, hogy Jézus megkísértetett.

Pedig nyugodtan beszélhetünk Jézusról emberi módon, mert Jézus nemcsak Isten volt, hanem ember is volt. És mint ember, győzelmes életet élt. Jézus nem látszatra volt ember (volt olyan szekta, mely ezt tanította), hanem valóságos ember.

Jézus, az egyetlen Főpap arra tanít, hogy Istennek engedelmeskedve legyünk emberek. Embernek lenni, olyannak, amilyennek Isten szeretne látni bennünket, nem könnyű feladat. Embernek lenni úgy, hogy előbbre való legyen a szeretet, a másik ember érdeke, gyülekezetünk, hazánk jóléte, rendkívül, nehéz küldetés.

Az ótestamentnmi főpapok áldozatot mulattak He Istennek. Ebben az áldozatbemutatásban a bakok és tulkok vére volt a fontos. Jézus, a Főpap önmagát áldozta fel. Egyik igéjében azt mondja: „Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt... ö pedig testének templomáról szólt.” Ezzel szerzi meg számunkra a legdrágábbat, az üdvösséget, de ezen túl tanít arra, bogy a keresztyének akkor keresztyének és akkor Krisztus követők. ha mernek terheket vállalni. Nem elfutnak a teher elől, hanem vállalják.

A Főpap szolgálata az áldásmondás is. Az ótestamentum titokzatos főpapja. Melk- hisédek megáldja Abrahámot a magassagos Isten nevében. Jézus Krisztus gyermekei itt a földön az emberek között áldást mondanak. Összekötnek és egybehozzák az embereket: Micsoda keresztyén az, aki egyik percben Jézus nevét mondja, a másik nercben pedig gyűlöletet szít emberek és népek között. >

A Főpap engedelmeskedik Istennek. Az Istennek való engedelmesség harcát csak alázatosan lehet meghareolni. Jézusnak éppen az engedelmességéből következett, hogy egyszeri és tökéletes áldozatával megbékéltette Istent ar emberiséggel! Krisztus által van a bűnbocsánat békessége. Isten most is azt akarja, hogy itt a földön áradjon az élet, a kegyelem és az emberek közötti békesség.

Fülöp Dezső

IMÁDKOZZUNK

Üt Jézus Krisztus, egyetlen igaz főpapunk! Dicsőítünk Téged, hogy Te nem mást, — sem állatot, sem embert nem áldoztál fel a Mennyei Atya tiszteletére —, hanem magadat adtad oda a golgotái kereszten érettünk, s ezzel feleslegessé és hiábavalóvá tettél minden más vallási áldozatot. Dicsőítünk Téged azért, hogy a golgotái főpapi áldozattál megszabadítottál minket a bűnnek, a sátánnak és a halálnak hatalmából. Kérünk, tégy erősekké a Hozzád való hűségben, hogy félelem és rettegés nélkül, örömmel és hálával járhassuk életünk útját és szolgáljuk egymás javát, szeretetben, békességben és egyetértésben. Amikor pedig az örökkévalóságban meg kell jelennünk Előtted, akkor is a Te mindenre elégséges főpapi áldozatod legyen vigasztalásunk és igazolónk. Ilyen bizo- dalommal áldj meg minket most is, ezen a vasárnapon is, és életünk minden napján. Végtelen szeretetedért kérünk, hallgasd meg imádságunkat Ámen.

\