Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-12-24 / 52. szám
Karácsonyi fény — és árnyék BeHehemes Palkó Nem csillogott karácsonyfám, Szegény ember volt az apám. Mégis vártam ezt az estét: Mások is úgy várták, lesték. Ködmönt vettem, szőrmés kucsmái. Meggyújtottam egy kis gyertyát, Betettem a betlehembe, Elindultam énekelve: Áldás e háznak, békesség! örvend ma a Föld és az Ég! Jézusunk megszületett. Jászolban, szalmafekhelyen Isten fénye a gyermeken. Ö hozta el a Mennyet. , Csillag ragyogja éjszakánk. Lelkünkre vetné sugarát. Jöjj drága vendég, térj be! örvendeznek ma mindenek. Völgyek, hegyek, nagy tengerek, És az egész Föld népe. Ének alatt mind rám néztek: Mondjál verset — szépen kértek. Egy jó mélyet sóhajtottam, . \z örömhírt tovább mondtam. * Aztán továbbálltam, jó szóval, kaláccsal, Csörgő ezüstpénzzel, nagy, nagy boldogsággal. Nem volt karácsonyfám, mire hazaértem, . De az örömhírtől gazdag lett a szívem. Józsa Mártonné (Áldás e háznak, békesség! — énekelhető. Dallama: a Cantate Domino énekeskönyvben a 73. sz. dallam) Szerkesztőnk a legutóbbi alkalommal azzal búcsúzott tőlem, hogy úgymond arra kér: írnék — akárcsak a kollégák — valami szép, kedves karácsonyi cikket. Valami olyant, amiben az olvasó kedvét leli és amit magam is szívesen vetek papírra. Most, ezen az estén pedig itt ülök az írógép előtt. Ujj aim lassan, megfontoltan érintik a billentyűket, s egyszeribe úgy tűnik, hogy nem is olyan könnyű a dolgom, nem is olyan könnyű az, amire vállalkoztam, mert hát végül is az az igazság, hogy mégiscsak nehéz a szürke szavakból szépséges karácsonyi virágcsokrot összeállítani, ennek az ünnepnek a hangulatát legalább egy kevéssé visszaadni. De mégis, ahogyan előttem sorjáznak a betűk, arra várva, hogy segítségükkel mondatokká formálódjanak gondolataim, emlékeim, ha tétován, ha bizonytalanul is, az az érzésem, hogy nem bennem van a hiba. Nem bennem van a hiba, ha ez a néhány sor nem tud idilli, szépséges képpé igazodni. Nem bennem, hanem valami másban: a „hangulatrontó” körülményekben... * Csillagfényes éjszaka. Betlehem. Hódoló pásztorok, ál- mélkodó Mária. Szelíd bárányok és mindezek fölött az angyali ének időtlen időkig emlékezetes szavai. A szavak, miket azóta is olyan szívesen idéz énekben és imádságban a múló századok keresztyén- sége: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség és az emberekhez jó akarat!” (Csak azt tudnám elfelejteni, hogy Angolában, Kongóban, Algériában, Laoszban és a világ más tájain az emlékezésnek, a gyermek Krisztus születésének ezen az éjszakáján is dörögnek a fegyverek!) * Apró gyerek voltam még — kinek ne volna ilyen emléke —, karácsony napján vidám társaság gyűlt össze nálunk. Öregek, fiatalok nyüzsögtek aranyfényes fenyőfáink körül és, amikor nem bírtunk örömünkkel, jókedvünkkel, akkor mintegy Varázsszóra kitódultunk az udvarra. Szánkó is került valahonnan és csakhamar csilingelt a csengő a lovak nyakán, szikrázott a hó a bágyadt téli napsütésben, ahogyan elrohantunk a házak, a fehénsipkás fák, bokrok mellett. Sötét este lett mire hazaértünk. Az öreg búboskemence barátságos meleggel várt gyereket, felnőttet s a puha, pihés párna, dunyha édes álommal mindnyájunkat... (Csak ne zavarná meg az emlékezést, amit a minap is hallottam. Az, hogy Bombay- ban. — de mondhatnék még más városnevet is — éjszakánként ezer és tízezer ember alszik a szabadban, a csupasz földön. Kénytelen itt aludni, mert nincs hely számára a földön, hol fedél alatt hajthatná álomra fejét. S nincs takarója sem. Csak néhány rongy és egy foszlott zsák az összes vagyona. A zsák, amit nappal a vállán cipel, és amibe éjjelre valami utcaszegletben belebújik, hogy meg ne vegye az Isten hidege.) * Tudom, hogy ezen a karácsony estén is, akár tavaly vagy tavalyelőtt, kislányom sok ezer és tízezer társával együtt hazánkban, boldog mosollyal indul az ajándékok felé. Az ajándékok felé, melyeket anyagi megerőltetés nélkül tudunk nemcsak a mindennapi kenyér, hanem sok minden más mellé odatenni gyermekeink elé. S tesz- szük mindezt maradéktalan örömmel, magátólértetődő bizakodással. (Csak tudnék, mikor majd két csillogó kék szemébe nézek, egy képet elfelejteni! Egy fényképet, melyet mióta az egyik lapban láttam, nem hagy nyugodni. Egy néger csöppség — talán épp akkora mint az enyém — nézett velem szembe s szemében, beesett kis arcában ott bújkált a félelem. Egész parányi mivoltával ezt a néhány szót kiáltotta,s kiáltja méig ma is felém: „Éhes vagyok! Adj ennem!”) Igen. csak tudnám mindezt elfelejteni, vagy még inkább, tudnám azt, hogy akárcsak a mi országainkban, másutt is a világon — akár karácsonyt ünnepelve, akár nem — békében, jólétben, emberként élhet az ember! Tudnám azt, hogy nemcsak frázis, hanem valóság mások számára is az angyali, békességet hirdető szózat s az az ige, hogy a föld-javaival mindnyájan egyformán élhetünk! Bocsássa meg hát a szerkesztő és a kedves olvasó, hogy soraim nem kerekedtek csak „szépre és kedvesre”, de talán ilyenkor, karácsonytájt még inkább fáj az embernek, ami másoknak fáj, és a fenyőfád csillogó gyertyáinál, díszeinél még inkább felrémle- nek az árnyak ... De ha nem is tudok felejteni „hangulatrontó” eseményeket, emlékeket, képeket, azt tudom és erősen remélem, hogy — talán még az én életemben — eljön az a kor, amikor minden ilyesmi csak rossz, kegyetlen álomnak tűnik. Amikor — akár karácsonykor, akár máskor — nyugodtan hajthatja álomra fejét a világon minden ember s azzal ébredhet, hogy aznap is várja a biztos kenyér, a biztonságos, békés mindennapi élet. De addig, míg ezt elérjük, nekünk, az egyház tagjainak, komolyan kell vennünk ke- resztyénségünket s mindnyájunknak munkánkat, hivatásunkat! Azt, hogy Krisztus tanítványai, azt, hogy embertársaink javára fáradozó emberek vagyunk! Ez a komolyság, felelősség tegye — sok más között — még szebbé, valóban szép karácsonyunkat. Vámos József Felnőtt gyermekek Tizekben a napokban bizo- nyara sokszor megfordult a fejünkberi kinek milyen ajándékot vegyünk, kinek mivel szerezhetünk örömet. Jártuk az utcákat, nézegettük a kirakatokat, vásároltunk, s közben azokra az esztendőkre gondoltunk, amikor mint gyermekek vártuk a karácsonyt. Igaz, valljuk meg, főleg az ajándékok miatt. Hogyan számoltuk a napokat, mennyit kell még aludni, mikor léphetünk be a szobába, mikor vehetjük birtokunkba azokat a csomagokat, ajándékokat, melyekre a mi nevünk van ráírva. Tl/Í a már felnőtt gyermekek vagyunk. Istennek legyen hála többünknek élnek még a szülei, s nekünk is vannak gyermekeink. Azóta mások lettünk, más lett a karácsony tartalma számunkra, gazdagabb, melegebb. Lehel, vannak, akiknek teher a karácsony, mert adni kell. Legalább is úgy illik, hogy ha máskor nem is, de most adunk valamit egymásnak. Pedig az ajándék csak akkor szerez igazán örömet, boldogságot, ha szerető szív van mögötte, ha valaki nem kényszerből, de szerétéiből ad. Ha az ajándék mögött olyan valaki áll, aki nemcsak egyszer egy évben, de mindig szeretettel viseltetik azzal szemben, akit megajándékozott. L ~ desanyákról, öreg szülők- ről, szeretnék szólni, az ő nevükben. helyettük, akik várják és nem kapják meg a. kedves, szívből adott ajándékot. Azokról a szülőkről, akiknek felnőtt gyermekeik vannak, akik keresnek, nem egy igen szépen, s mégis, nincs semmi ajándékuk a szüleiknek. Sok édesanyát ismerek, özvegy édesanyákat, akiknek mindenük volt gyermekük, vagy gyermekeik s mikor azok felnőttek, szárnyra keltek, új otthonba költöztek, — valami sátáni ok miatt, — megfeledkeztek szüléikről, édesanyjukról. Arról a valakiről, aki hosszú éveken keresztül ápolta, gondozta, nevelte őket, hogy emberré lehessenek. T smerek édesanyát, szerény ± kis szobában éldegél, nyugdíjából, csendesen. Az utca másik oldalán, pár házzal odébb lakik a fia, saját házában, gyermektelenül, jó anyagi körülmények között, hisz mindketten keresnek. De nem kérdezte meg még a fiú soha, nincs-e valami hiánya, édesanyám? Már az is ünnepszámba megy, ha néha édesanyjára nyitja az ajtót. Soksok szülő, édesanya sorsa hasonló ehhez. Van ' gyermekük és még sincs. Nem akarok ünneprontó lenni, hogy ilyesmiről irok, sőt éppen azt szeretném, ha mindannyian szívből örülhetnénk karácsonyért, azért amit abban Isten nekünk adott. Gyermektársaim emlékezzünk! Azokra a karácsonyokra, amikor kicsik voltunk, hogyan örültünk a szerétéiből kapott dolgoknak. Emlékezzünk magára az örömre, s igyekezzünk mi is ilyen örömet szerezni a mieink körében. A napokban egy 'kisleány- ismerősöm nagy titokba avatott be. Uzsonna pénzén, melyet összegyűjtögetett, igen zzép kézimunkát vett a szüleinek. Hogy meg lesz lepve az édesanyám, amikor nemcsak az ö. a szüleim ajándéka lesz a karácsonyfa alatt, hanem az enyém is. Ügy örülök Pista bácsi, alig várom már a karácsonyt, hogy láthassani a meglepetést, az örömöt arcukon. Szép az a kézimunka, amit a kislány vett, de sokkal szebb az a szeretet, mely arra indította, hogy vegyen valamit szüleinek. Szívének, gyermeki köszönetének melege árad abból a kis csomagból, melyre ez lesz ráírva: Szüleimnek! TVTiközben félrerakott „dugi” pénzek vándorolnak áruházak pénztárába, hogy ajándékká változzanak szeretteinknek, emlékezzünk a gyermekkorunk karácsonyaira. Bennük a legdrágábbra, a szeretetre. Isten szeretetére, az abból táplálkozó szülői szeretetre, s legyünk ismét lélekben gyermekek. örvendező, hálás szívű gyermekek, akik tudnak örülni a kapott ajándéknak de tudnak adni is, úgy, mint az a kisleány,'aki szíve „titkát.” osztotta meg velem, hogy kibírja karácsonyig a titoktartást. Mert mily nagy öröm adni! Isten a legdrágábbat. Fiát adta nekünk, hogy éljünk általa. Mi sem vihetünk szebb ajándékot a mieinknek, szívünk szereteténél. Ezzel ajándékozzuk meg egymást! így legyen boldog karácsonyunk! Szabó István ILAAkkAkkkkkkkkAklLASkkHAkákk Karácsony Menjünk mi is Betlehembe Angyalokkal örvendezve Meglátni a kis gyermeket, Aki nékünk mcgszülett. Vetkőzzük le bűneinket, Tisztítsuk meg a szívünket. Es meglátjuk a nagy csodát, Istennek egyszülött Fiát. Barmok közt egy istálióban. Szalmán fekszik a jászolban, Imádjuk az égi királyt. Aki értünk e földre szállt. Özv. Bodó Arpádné Erzsi karácsonya A kórterem ablakai a fenyővel borított hegyoldalra néznek. Kint tavaszias az időjárás, hiába van karácsony. De azért jó itt bent lenni a szobában, ahol a radiátorok ontják a meleget és nézni a széltől megsuhintott fenyők könnyed táncát. Lent a völgyben kis falusi templom tornya nyújtózkodik a falut körülölelő hegyek felé. A kéményekből vastag kévében ömlik a füst. A szél csendes harangszót vesz hátára — az otthoni templom harangjai hívogatnak karácsonyra. Jegyedül van a szobában. A többiek elmen- ■*-* tek. Ki hazament az ünnepekre, kihez pedig látogatók érkeztek. Bár a kórteremben kellemes a meleg, Erzsin mégis kardigán van. Mohair. Még álmában sem látott ilyen szépet. A sejtelmes félhomályban végignéz magán. Megsimogatja a puha gyapjút. Ebben a simo- gatásban benne rejlik egy gyermek öröme, egy beteg ujjongása és egy ember boldogsága. Aztán ismét kitekint a fenyők közé s elhomályosuló szemmel visszatekint az elmúlt hetekre. Szülei régen elhaltak már, még akkor, amikor ő kis gyermek volt. Egy testvére van valahol, de az is már régen elszakadt tőle. Szeretett volna férjhez menni, de ez a betegség már régóta kerülgette. Nem bírta a táncot, a fiatalos sétákat. Közben átlépte a harmincat. Egyedül élt egy albérleti szobában varrógépével. Ez volt minden vagyona. Varrt és foltozott s közben gyűltek az orvosságos üvegek az éjjeliszekrényen, A múlt télen aztán végleg ágynak esett. Sovány, fehér arcát lázrózsák pírja színesítette. A varrógép duruzsolását elnyomta köhögése. Orvosok jöttek s fejcsóválva mérték lázát és kopogtatták lesoványodott testét. És rriost itt áll az ablaknál s nézi a táncoló fenyőfák ka-, rácsonyi táncát a hegyek közé bészorult alkonyati hangulatvilágításban. A főorvos úr azt mondta a napokban, hogy már javult valamit, de még nagyon sokáig kell ittmaradnia ... A hosszú hónapok alatt szatyrából elillant már az alföldi levegő. És ő úgy érzi, hogy nagyon jó itt lenni. Szobatársnői kedvesek — nagyon is kedvesek. Amikor ideért gondolataiban, szeme előtt összefolyt minden. Fenyőfa, távoli templom- torony, Mikulás és a tegnap este. Nem is tudja nekik mindazt megköszönni, amit tettek vele. Majd az Isten megfizet érte.' 7IA"ikulás előtt kezdődött... — Tudod mit, Kati, — állította meg december elején Ági, Erzsi szobatársnője Katit, — lepjük meg Erzsit valami ajándékkal. Láttam, hogy tegnap a vőlegényedtől csokoládét kaptál. Én ma kapom a fizetéseiftet. Szegénynek úgy sincs senkije. Tudod mit, Kati, Mikulásra vegyünk neki valami komoly ajándékot. Még egy rendes ruhája sincs ... Ji/f egindult a csendes gyűjtés. Erzsi kezdet- ben nem gyanított semmit. Azt azonban észrevette, hogy itt is, ott is összehajol néhány fej és mire ő odaér, hirtelen szétugranak. Egyszer már nem bírta szó nélkül és megkérdezte Katit: — Katikám! Mit titkoltok előlem? Nekem nem mondtok el semmit! — Dehogynem — válaszolt kissé meglepődve Kati. — Váratlanul érte a kérdés. Erre nem készült fel. — Tudod, arról beszélgettünk, hogy Mikulás estéjén minden éjjeliszekrényre virágcsokrot fogunk tenni. Csuda nagy hecc lesz. Képzeld csak el Baranyainét, hogy fog majd ijedezni, hiszen mindentől fél. Jót fogunk majd nevetni — mondja zavartan, megtalálva a „szent hazugság” kivezető útját. És Erzsi máris nevet. Elfelejtkezik betegségéről, a lázmérő felszökkenő higanyszáláról, a néha görcsökberándító köhögésről. Most olyan boldog! Tlyen hangulatban köszöntött a szanató- rium betegeire Mikulás estéje. Mind nagyobb lett a kuncogás, mind nagyobb lett a lárma. Erzsi velük nevetett. De amifkor bementek a kórterembe Erzsi nagyon meglepődött. Éjjeliszekrényén egy hatalmas piros csomag volt. Széjjelpillantott a többi éjjeli- szekrény felé, de azokon csak virgácsokat látott, ahogyan a fekete krampuszok drótkarjaikkal belekapaszkodnak az apró ágakba. Ekkora csomagot nem látott sehol. Leült az ágya szélére és lázas sietséggel elkezdte bontogatni a csomagot. Remegő ujjai alig találtak rá a csomóbontás titkára. Végre sikerült, ta leltárult a nagy titok. Szaloncukor, csokoládé, keksz, nápolyi hullott a fehér takaróra. De még más is volt a zacskóban. Egy perion harisnya. Hirtelen megfordult, de szobatársnöi elkapták róla tekintetüket. Erzsi ráhajolt a párnájára és elkezdett sírni. És az előbb még mosolygó, betegségükben is mindig életvidám barátnői odarohantak hozzá. — Erzsiké! Miért sírsz!? A Mikulás hozta. Biztosan jó voltál és'azért kaptál tőle annyi ajándékot. De Erzsi csak sírt. Végül elcsukló hanggal csak ennyit tudott mondani: — Olyan jók vagytok hozzám! Ettől kezdve Erzsit csak nevetni látta mindenki. Az osztályos orvos, aki természetesen mindenről tudott, egyik vizit végén meg is jegyezte: — Láttam magát az új harisnyában. Jó lesz vigyáznia, mert innét egyenesen az anyakönyvvezetőhöz fog majd menni, olyan csinos mostanában — és szemüvege mögül megsimo- mogatta szemével a tönkrement tüdejű lányt. IS arácsony előtt megint felújult a suttogás. De most a szomszéd kórteremben fogott lángot. A 18 éves Esztinek jutott eszébe a következő: Mi lenne, ha gyűjtést indítanánk — gondolta először magában —, mi lenne, ha karácsonyra vennénk Erzsinek egy olyan új, divatos mohair kardigánt, amilyent én kaptam anyukámtól. Az elfecsegett gondolat hamarosan lábra kapott. Eszti után Kati is elkezdte a nagy agi- tálást.' És gyűltek a forintok. Nem az alamizsnának képmutató forintjai, hanem a szex Tetetnek, a segíteniakarásnak drága ajándékai. Gyűltek a forintok és most már nem azon folyt a vita, hogy kell-e valamit venni a szegény, árva Erzsinek, hanem azon, hogy mit vegyenek neki. A szanatórium világos ablakai tegnap este messzire világítottak. Anci táskarádiója a Csendes éj dallamát sugározta, amikor vacsora után beléptek a kórterembe. Kati hazament, Sárika is, így alig maradtak néhányan a körte: sínből. A szoba közepén, az asztalon apró karácsonyfa állott. Az életvidám, zöld fa elhozta a fehér ágyak közé karácsony meghitt hangulatát. Alatta apró csomagok húzódtak meg. Szerényen és mégis nagyon kedvesen. Eloltották a villanyt és meggyújtották a gyertyákat. Körülállták a fát. A kórterem karácsonyfáját. Egyikük a Mennyből az angyalt dúdolta, Ági, József Attila verset kezd szavalni, Erzsi szívében a Csendes éj dallama ver visszhangot. Mindenki maga akart maradni emlékeivel, szívével, karácsonyi ünneplésével. De hamar elcsuklik a szó, megszakad a dallam. Előkerültek a zsebkendők s a kórterem fehér falai közé távoli otthonok, régi karácsonyesték, betlehemjárás és szenteste áhítata tört be. A rádió már régen nem a Csendes éjt játssza, de ők még mindig a gyertyát nézik s emlékeznek egy „egészséges” karácsonyra. A z egyik gyertya elaludt — talán valaki mélyet sóhajtott. Erre hirtelen felébrednek álmodozásukból, megtörlik szemüket, egymásra néznek, s a szégyentől, hogy lattá : egymás könnyét, mosolyra gömbölyödi.i arcuk. — Nézzük meg, kinek mit hozott a Jézuska! — kiáltja az egyik, megtörve a csendc. Egyenként nyitogatják a nevükkel ellátó. csomagokat, hogy tovább tartson a karácsonyi hangulat varázsa s mindnyájuknak az öröme megsokasodjék. Végül Erzsire kerül a sor. Hatalmas csomag bukkan elő az ő nevével. Kinyitja, de könnyeitől elhomályosult szemével alig látja a rózsaszín mohairt. Nem, ilyent ő még nem látott. Még álmában sem. Valóban az övé lenne? Többre nem tud visszaemlékezni. Pedig csak tegnap este történt. Azt még hallja, hogy valaki így szólt hozzá: — Igen, a tiéd! I/ele együtt örült a kórterem minden la- ' kója. És azok is, akik most otthon ünnepelnek boldog családi körben, talán egészségesen. Hiszen az ő szívük is feltárult ebben a kardigánban. A falu házainak ablakszemei kivilágosodnak. Eltűnt már a homályban a templom- torony is, de Erzsi még mindig ott áll a sötét kórterem ablakában és szemével keresi a tovasuhanó angyal útját... Mert az ő szívében itt hagyta a szeretet és békesség örök boldogságát. Karner Ágoston
