Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-12-24 / 52. szám

És e földön békesség... A második világháború ke­rek 10 000 milliárd dollárba került. Olyan roppant nagy összegű pénz ez, hogy ha va­laki Jézus Krisztus születése percétől lógva a mai napig nem naponként, hanem órán­ként, nem óránként, hanem inkább negyedóránként 450 000 dollárt rakott volna félre erre a célra, akkor is alig jönne ki ez a borzalmas összeg. Ennyi pénzünk volt (dehogy volt: ennyit költöttünk el elő­re, keserves, nélkülöző tör­lesztésre!) a második világ­háborúra. Ennyi áldozatra (vagy sokkal többre!) voltunk képesek, hogy hat éven ke­resztül gyilkolhassuk, pokol­ba kergessük egymást. Több, mint ötvenmillió fvilott te­temre hívó szava zúg ezen a napon, a béke és a szeretet ünnepén és ezt a roppant hangorkánt alig tudják csak lecsendesíteni ezek a szavak: «... és e földön békesség”. Egész birodalmakat lehe­tett volna ekkora summa pénzből felépíteni. Nem egyet, sokat! Az egész emberiség életét . széppé, kulturálttá, egészségessé lehetett volna tenni. Az egész földkerekség lakóit, mind a hárommilliárd emberét. Ebből a pénzből az összes sivatagot bőségesen termő vidékké, az összes el­viselhetetlen környezetet el­viselhetővé, az összes szegény­séget kápráztató gazdagsággá lehetett volna varázsolni. És az ötvenmillió sírhant? Nem a természet örök tör­vénye és körforgása érvénye­sült ebben! Hanem az erő­szakos, a természet rendjébe durván beavatkozó ember „termékenyítette” meg a szán­tóföldeket, réteket, sivatago­kat a fiatal, élni akaró és élni vágyó fiatalok millióival. Ezek az emberek itt lehetnének ma is közöttünk. És elférnénk! Munkájuk gyümölcse gazda­gítaná a mi generációnk és társadalmunk életét, kultúrá­ját. De ötvenmilliónak a gyil­kos háború egyszerűen azt a sorsot szánta, amit a zivatar a fa ágainak. Letördelte őket .és vérük ismeretlen országok földjét öntözte. Múltunk e gyászos emléke félelmet és borzalmat ébreszt bennünk és két vonatkozásban tanít. Az egyik az, hogy megtanít MEGÉRTENI JELENLEGI HELYZETÜNKET. Azt ugyan­is, hogy nálunk, közelebbről a mi hazánkban mekkora erő­feszítéssel, küzdelemmel mun­káljuk a jobblétet. Hogy mindenkinek, kivétel nél­kül mindenkinek áldoza­tot kell hozni a holnapért. (Az igazi hazafiság áldozat­hozatalból áll!) Hogy az ál­dozatviselés nem „gyerekjá­ték” és a feladat nagysága sokszor szinte megtorpant bennünket. Megtanít arra, hogy értelmesen nézzük és lássuk a kibontakozó újat. Mert igen, lehetett volna más­ként is! Könnyebben, olcsóbb áron juthattunk volna jobb élethez. Nézzük csak! Micsoda árat fizettünk, csupán abban, hogy a háború kerek egy esztendőre fronttá változtatta hazánkat. Több, mint háromezer hi­dunk pusztult el. Váro­saink, amelyekben ma az ország lakosságának 40%-a lakik, nagyrészt elpusz­tultak a légitámadások és harcok következtében. A nemzeti vagyon 45°/o-a, megsemmisült, illetőleg elpusztult. Hiszen együtt hevert romokban iparunk és kereskedelmi hálóza­tunk. (A 3000 mozdo­nyunkból pl. csak 600 maradt!) A mezőgazdasá­gunk vesztesége szinte fel­mérhetetlen volt. És kell-e még tovább sorol­nunk a keserves számlát? Ha mást nem is tudnánk mon­dani, mindez rettentően sok! Ennyit költöttünk mi ma­gunk is el előre keserves, nélkülöző törlesztésre. Ennek értelmes ismereté­ben lehet igazán értékelni azt, hogy mindezek után MI­VEL RENDELKEZÜNK MA. És felbecsülhetetlen az a tö­rekvés, hogy amink van, azt még jobbá, még közérdekűb- bé akarjuk tenni nagy össze­fogásokkal mindenki számára. A másik tanulság az, hogy az elmúlt KESERVES TA­PASZTALATOK ALAPOSAN KIJÓZANÍTOTTAK BEN­NÜNKET. A mi népünk, a magyar nép megtalálta helyét azok között a népek között, akik a békét szeretik és meg­becsülik. Ez józan és őszinte döntése. Hiszi és tudja, hogy a jólétnek, a munkának, a biztonságos életnek ez az egyetlen garanciája. Nem fe­ledkezik el soha arról, hon­nan jött, micsoda poklából a háborúnak — és hová tart, a biztonságos holnap felé. Ezen az állásponton nem áll egye­dül. Közreveszik a jóérzésű, becsületes emberek milliói, sőt százmilliói, akik a törté­nelem kegyetlen leckéit együtt tanulták velünk. És elmondjuk mindezt idén karácsonykor, amikor a fe­nyő gyertyáinak fénye ráhull az evangéliumra: „...békes­ség e földön”. Amikor keresz­tyén emberek, és gyermekeik áhítatos csendben állnak a szent-estén családi körben és csókkal köszöntik egymást, elkezdve az ünneplést. Ami­kor néma perceket szentel­nek emlékeiknek. Ebben a csendes percben Isten üzenete szólaljon meg elsősorban. Zúgjon-búgjon lelkűnkben az angyali szózat: Békesség a földön! Mi, akik számontartjuk fi­zetésünket és azt, hogy mit tudunk vásárolni belőle — és hisszük és valljuk, hogy végső fokon ez is Isten ajándéka, mint az erőnk, amellyel a munkát végeazük —, aggódva lessük a híreket, hogy újra mjlliárdokat áldoznak fegy­verekre. Ki ellen? Miért? A békét nem lehet és nem kell szuronyok hegyére ültetni. Vajon ismét nyomorba akar­nak dönteni bennünket? És nem ötven, de tízszer vagy százszor annyi millió embert akarnak háborús számlára ír­ni? Vagy újra előre akarják megkoplaltani a népekkel, a pusztítások árát, és pokolba akarják taszítani Isten szere­tett világát? A felelőtlenség démonai nemrég — két évtizede — rászabadultak erre a világra. És emlékszünk rá, mennyire sóvárogtuk ezt a karácsonyi evangéliumot: Békesség e földön. Jaj, ha ismét ezek az erők özönlik el a világot! Mi megbecsüljük ezt a drágán meglakolt és meg­fizetett békénket. Ügy vesszük, mint Isten egyik legnagyobb ajándékát. És hiszünk abban, hogy a ka­rácsonyi evangélium dia­dalmaskodni fog. Hiszünk abban, hogy ez az üzenet a világ legtávolabbi sar­kában is felelősséget éb­reszt és munkál. Hiszünk abban, hogy megvalósít­ható és elterjeszthető a földön, mint ahogy elter­jedt az evangélium. Es hiszünk abban is, hogy Isten akarata fog telje­sülni, ha ez bekövetkezik. Ma ott tartunk, hogy kitartó erőért könyörgünk, hogy el ne lankadjon a szívós küzdeni akarás bennünk e téren. Ezen a napon az ellenséges szán­dék, a gyűlölet, a bosszú, a I halál megsemmisítésének nap­ján, karácsonykor, az új élet, a békességes élet, a szeretet diadalmas örömünnepén, ad­junk hálát Istennek minden ajándékáért és könyörögjünk, hogy váltsa valóra karácsonyi üzenetét: „Békesség e föl­dön! ...” IM KARÁCSONYKOR BONT­JA KI ELŐTTÜNK legtelje sebben tartalmát ez a Máté evangélista által Jézus szüle­tésére idézett ótestamentomi prófécia. „Nevét Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Ve­lünk az Isten!" (Mt. 1, 23. b) Más szavakkal mondja el azt, amit János evangélista az Is­ten örök Igéjének testté léte­iéről így fejez ki: „Az ige test­té lett és lakozott miközöt- tünk.” (Jn. 1. 14. a) Az Is­ten emberi testet öltött és kö­zénk jött. Közösséget vállalt velünk emberekkel. Itt élt kö­zöttünk. Emberekkel lakott egy fedél alatt, velük evett, ivott, velük sírt és örült. Is­ten mélyreszálló emberszerete- tének hallatlanul nagy esemé­nye ez. DE MÉG SZÍVETDOBOG- TATÖBB e hír, ha mélyebben megértjük. Ha közénkjövetelé- nek célját is megértjük. Is­ten testet öltése Jézus Krisz­tusban sokkal több, mint a mitológiák isteneinek izgalmas kalandjai és beavatkozásai az emberek életében. Isten em­berré létele Jézus Krisztusban nem öncélú. Hatalmas fordu­lat az embervilág életében. Isten velünk van, — azt je­lenti: Isten mellénk állt, pár­tunkat fogta. Nem ellensége­sen áll velünk szem.ben, ha­nem megmentően, segítőén, igaz barátként áll mellettünk ellenségeinkkel szemben. Éle­tünk nagy ellenségével: a kí­sértéssel, a bűnnel és a halál­lal szemben öreá igazán szá­míthatunk. A Jézus nevet is azért kapja, mert „ő szabadít­ja meg népét bűneiből". (Mt. 1, 21.) ö az, aki végülis el­törli a legnagyobb ellenséget a halált. JÉZUS MELLETTÜNK, VE­LÜNK VAN mindazzal szem­ben is, ami az emberi élet ez ősi ellenségeivel valami mó­don, mint kísérő jelenség, vagy megnyilatkozási forma, — kapcsolatban van és rontja életünket. Jézus velünk és ér­tünk indul harcba a beteg­ség, a szenvedés, a szegény­ség, az elesettség legyőzésére is. Mert ezeknek valami mó­don mindig közük van a bűn­höz és a halálhoz. Lukács evangélista híradása szerint a názáreti zsinagógában önma­gára alkalmazva idézi az ézsaiási próféciát: „Az Űr Lelke van rajtam, mivel fel­kent engem, — hogy a töre­delmes színűeket meggyógyít­sam, — hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a va­koknak szemük megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem MÁN U Velünk az Isten az Űr kedves esztendejét (Lk. 4, 18—19.) Ha Jézus test­ben való tevékenységét és ért­hető emberi nyelven elmon­dott tanítását világosan látjuk és értjük, akkor megszabadu­lunk attól a kísértéstől, hogy ezt az igét valahogy csak „lelkileg” értelmezzük. A Jé­zus által meggyógyított sok beteg, akiknek egészségét, sőt életét visszaadta, az emberi társadalomba visszahelyezett „kiközösítettek”, vagy a Lévi által kiuzsorázott, de Mátétól anyagi javaikat visszakapott emberek annak idején élén­ken tiltakoztak volna ez ellen az értelmezés ellen, — ma­gukat állítva oda Jézus földi életünkre vonatkozó segítő szeretetének igazolásául. HATALMAS ÖRÖMHÍR EZ. Méltán dobogtatja meg az emberi szívet. Vigasztalás, erősítés és bátorítás a bűn­nel, bajjal, halállal vívott harcban. Sokan tapasztalták meg annak igazságát, hogy ve­lünk az Isten. Sokakat segí­tett az emberi élet szebbé, boldogabbá, egészségesebbé tételéért vívott nemes harcuk­ban is, amikor ennek a tétel­nek valóságát embertársaik, népük, népek életében kíván­ták érvényre juttatni. Példá­kat lehetne felsorolni bősége­sen. De micsoda ördögi mester­kedés mindezt megpróbálni visszájára fordítani. Pedig erre is van példa bőségesen. Nem egyszer kísérelte meg az em­ber Istent fegyvertársként fel­tüntetni bűneiben. Emberek sokaságának megölésével, né­pek letiprásával, kizsákmá­nyolásával, szolgaságba taszí­tásával, vagy ennek megkísér­lésével kapcsolatban hányszor hangzott el a hazug állítás: Velünk az Isten. Mintha ezzel a kijelentéssel el lehetne hall­gattatni a testvér vérének ég- rekiáltását, az elnyomottak tiltakozását, a szegények ke­nyeret követelő szavát, a le- igázottak szabadság utáni só­haját. EL IZRAEL TÖRTÉNETÉBEN IS MEGESETT, hogy Öt bele­akarták kényszeríteni az általa megtiltott harcba és a nép vezetői és főpapjai elhitették a néppel, hogy Isten velük harcol. — A vége véres kü- darc lett. Isten nem volt ve­lük, sőt keményen ellenük fordult. De nem kell időben ilyen messzire mennünk a meg­döbbentő példáért. A mi nem­zedékünk életében írta oda a hitleri fasizmus a katonák de­rékszíj-csatjára: Gott mit uns. — Velünk az Isten. Ezzel a jelmondattal küldte harcba gonosz terveinek végrehajtá­sára, az emberi tudás és mun­ka sok-sok értékének elpusz­títására a nép félrevezetett fiait. És Isten nem volt ve­lük. Még akkor sem, ha a harcbnindulók fegyvereit egy­házi szertartás keretében, meg tévedt papok megáldották. A TÖRTÉNELMI LECKE nem mindenki számára volt tanulságos. Az Istent kísértő próbálkozás újra folyik. _ — Nyugat-N émetgxszágban újra fegyvereket áldanak, Isten ne­vében háborúra uszítanak és újra megjelent a felirat: Goit mit uns. A próbálkozás mögé felsorakozik az a világ, amely magát keresztyénnek hirdeti, miközben Isten akaratával és a népek világos felismerésé­vel szemben — ma már ki­sebbségben —. feltartóztatni próbálja a néoek gyógyulá­sát. felszabadulását, szebb és boldogabb életének kibontako­zását. Ennek az Isten nevét ká­romló feliratnak azonban nincs semmi foganatja. Nincs, mert ez a karácsonyi mondat a gyógyulás, a béke, a szabad­ság, az élet hordozója, szem­ben a nyomorral, bűnnel, há­borúval, kizsákmányolással; emberi önzéssel. ISTEN NEVÉT AZOK HÍV­HATJÁK SEGÍTSÉGÜL és a karácsonyi evangéliumot csak azok hallgathatják jó szívvel és örömmel, akik a maguk he­lyén és eszközeivel harcot foly­tatnak a szegénység, nyomor, éhezés, betegség, elnyomás és háború ellen. Akik hirdetik, hogy minden embernek joga van élni egészségben, béké­ben. megelégedettségben, sza­badon. VELÜNK AZ ISTEN. Kará­csonykor Jézusban mellénk állt. Küzd ideig és örökké­való boldog életünkért. A ke­resztyének helye csak az éle­tet, a boldog békés életet aka­rók oldalán lehet. Mezősi György Már kora reggel kezdődött a bosszúsága. Amikor kinézett az ablakon, odakünn nagy pelyhekben hullt a hó s a szomszédék kis Marikája lel­kendezve rohant be hozzá: — Brúnó bácsi, tetszik lát­ni, milyen szépen hullanak a puha pelyhek az égből! Hiába, ez a legszebb dolog, a frissen hullott karácsonyi hó! — Ugyan, eredj a dolgodra, mi van ezen szép?! Az, hogy belemegy az ember szemébe és nem lehet látni tőle?! Marika lehűtve húzódott vissza a mogorva bácsi ke­gyetlen küszöbéről. Franyó Brúnó pedig, a magányos, öre­gedő agglegény feltűrte nagy­kabátján a gallért, a fejét a nyakába húzta és így lé­pett ki a kisvárosi utcára. Furcsa, savanyú lelkű ember volt. Ki tudja, mi formálta ilyenné, de elmondhatatlanul. önző, magának való ember volt. Nem volt családja, nem voltak barátai. Az embereket szinte kerülte és nem érde­kelte a világ. A munkáját ugyan elvégezte, aztán befelé fordulva újra bandukolt to­vább. Most is így indult cl a munkahelye felé. Persze, már az első lépése­ken szemben találta magát az élettel, a vidám, örömökről álmodó, karácsony felé tartó, kipirult emberekkel. A ház előtt gyermekek tap­soltak a hóban és hancuroz- tak: „Esik a hó"! Jaj, de jó!” Sietni kezdett. Néhány lé­pés után dühösen törült le a szemhéjáról egy hópelyhet. Ahogy lehajtott fejjel haladt 'S# sűrűn hulló hóban, minde­nütt a karácsonyt látta. A kedves karácsonyi kirakato­kat, kipirult arcokat, boldog embereket nagy csomagokkal és a piactéren halomban he­verő, még havas karácsonyfá­kat. A sarki rendőr, aki ko­moly arccal szokta máskor kormányozni a birodalmát, ma mintha ő is mosolyogna. Mellette szánok futnak el, mint kacagó, vidám angyalok és a közeli templom tornyá­ból harangszó hull az ünnep­re készülő kisváros boldog népére. Amikor egykedvűen belép az irodába, ott is mintha ki­cserélték volna az embereket. A munkatársai lelkes izga­lommal sietnek a munkával. Nemsokára megáll az írógép kattogása, leteszik a tollat és nagy csomagok kerülnek elő a fiókokból. Valaki megszólal. — Ma van karácsony estéje, mutassátok, mit visznek hoz­zátok az „angyalok". És kinyílnak a dobozokból sorra a karácsonyi örömök, a meglepetések és a szeretet sok-sok szép ajándéka. Csak­ugyan csodálatosan szép ez az ünnep: ilyenkor mindenki jó, ilyenkor mindenkinek átme­legszik szeretettől a szive. Itt is az ajándéknézegető arcok kipirulva mesélik és mutatják egymásnak a szivük és a szeretetük nagy meglepetéseit. A nagy ajándékozásban nem is veszik észre, hogy a nagy szoba egyik sarkában egyik sokgyermekes munkatársuk milyen mélyen és szomorúan hajol fölébe egy papírlapnak. Lassan kisimítja maga előtt a gyűrött cédulát, Nézegeti, ol­vasgatja és csak egyedül Franyó Brúnó, a kihűlt szívű ember, aki elfordult a karú- csonytváróktól, látja, hogy va­lami nagy szomorúság zuhan le a kis cédulára abban a könnycseppben, ami kihullott a kolléga szeméből. — Vajon mi baja lehet?! — gondolja magában, de aztán szokás szerint ráz egyet a vállán, és elfelejtve az egé­szet, unottan néz ki az abla­kon. Egyszer csak megüti fülét egy mondat. — ... milyen jó lesz holnap együtt lenni, örülni, szeretni, békésen és boldogan ünnepel­ni a Karácsonyt! — Szeretet... öröm... Mi­lyen furcsán hangzik ez a szó! Hát ki szereti őt? Hát kit szeret 51! Az édesanyját?! — Igen, azt szerette utoljá­ra, de ö már meghalt. — Ah, nem érdemes gondol­kozni ostobaságokon. És meg­fordult. A többiek már el­mentek. Elindult a fogas felé, hogy felvegye a kabátját. Köz­ben el kellett mennie a kollé­gája asztala mellett és látta, hogy még mindig ott van az a gyűrött, kis cédula. Fölébe hajolt és kíváncsian kezdte olvasni. Görbe gyermekírás, a felső sarkán a könnycsepp elmosta az első szót, de azért el tudta olvasni. — ... Apuka azt mondta, hogy karácsonyra csak egy cipőt szabad kérnem tőled, amelyik a korcsolyapályára is jó, és egy meleg sálat, mert ugye a többi testvéremnek is kell a karácsonyi öröm, de én mégis kérlek, küldjél nekeni egy kisvasútat, tudod azt, amit ott a kirakatban kivá­lasztottam sínekkel, kis ör- házzpl, siető mozdonnyal és kis vasúti kocsikkal. Majd meglátod, milyen jó gyerek leszek, csak hozd el nekem. Ugye elhozod?!...” Franyó Brúnó szívében moz­dulni kezdett valami, mint a befagyott tó hideg tükrén, amikor hirtelen ráesik a nap­sugár. Hosszan nézte a kis karácsonyi levelet és eszébe jutott az a levél, amit egy­szer nagyon régen ő írt így álmodozva, reménykedve egy karácsony előtti éjszakán. És látta magát úira, amikor mint siete11 a karácso­nyi fényes szobába és kere­sett valamit izgatottan a fénylő karácsonyfa alatt... Most már értette, miért sirt az a munkatársa a gyűrött papiros felett. Pár pillanatig maga elé me­redt, aztán hirtelen felugrott és elsietett a városba. Az arca szokatlan fényben ragyogott. — De szépen hull a hó mon­dotta magában, milyen szé­pek a kirakatok! Milyen szép ez a karácsony! Valósággal rohant végig az utcán. Az emberek, akiket meglökött, visszanéztek reá, amint végigrohant a kiraka­tok előtt. Egyszer csak megállt. A ha­vas kirakat közepén körbe ra­kott síneken vidáman sietett, rohant a kisvasút... Még váltója is volt, mint az igazi vasútnak és szemafórja fény­lett a közeledő kis vonat előtt... Nem sok idő múlva nagy csomag volt a hóna alatt, amikor megállt a munkatársa, a kollégája háza előtt. — De mast mi lesz? — Isten azonban mindig megsegíti azt, aki szeretni akar. ' Az ablak nyitva volt. Erős gyertyaszag áradt, ki a ki­nyitott ablakon. Szellőztettek. Felemelte a csomagot és hir­telen beemelte az üres szobá­ba. Aztán ott maradt. Pár pillanat múlva becsukódott az ablak és ő izgatottab * volt. mint akkor, egyszer, egy régi gyönyörű karácsonyestén, ami­kor még ő nézett szét a kará­csonyfa körül reménykedve és várakozva. Aztán odabenn megnyílt az ajtó és bevonult a család. Elől a sok gyermek, a szülök, nagyszülők. Volt ott minden, amitől csak szép és boldog lehet a karácsonyi otthon. A fényes fán csillogtak a díszek, a cukorkák és mosolyogtak békésen és boldogan a kará­csonyfagy ertyák. A fa alatt annyi csomag volt, hogy a papa külön rendezte a felvo­nulást az ajándékok felé, hogy mindenki megtalálja a ma­gáét. Aztán leült egy székre, mint aki kifáradt és mégis boldogan nézi a karácsonyi örömöt Már mindenki megtalálta a maga meglepetését, karácsonyi örömét, amikor a kisfiú, a Gyurika még egyszer körül­járta a karácsonyfát. Egyre nyugtalanabb arccal, a csaló­dás felcsukló, nehéz lendüle­tével és sóhajával. Már majd­nem felsírt a kisfiú, amikor az édesapja odahívta magá­hoz, átölelte, hogy ebben az ölelésben csitítsa el az elsza­kadt gyermekálmot. Éppen icezdte magyarázni neki, hogy légy jó kisfiú és talán majd jövőre... Gyurika ekkor vette észre az ablak alatt a nagy csoma­got. Odaszaladt és bontani kezdte lihegve, boldog belső lázzal, a reménység új fel­csillanásával. Egyszer csak felkiáltott: — A kisvasút! — Ide nézze­tek, mégis megkap am a kis­vasútat! Az igazi kisvasútat!... A család csodálkozva nézte a csomagot. Gyurika sírása el­mosta örömének első szavait, csak ennyit lehetett hallani: — ... tudtam, hogy te sze­retsz engem, és meghallottad a kérésem, amit a levelemben írtam! Franyó Brúnó még ennyit sem hallott egy boldog gyer­mek karácsonyi öröméből, csak látta a boldogságot, még­is vidáman ment tovább a be­havazott úton... Mintha az egész város az ő karácsonyi otthona lenne: fényes szemű ablakok moso­lyogtak rája. ö pedig ment, ment to­vább és vidáman monita ma­gának újra meg újra ezt a mondatot: — De szépen hull a h&!~~z Friedrich Lajos !

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents