Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-12-24 / 52. szám

As Új-Delhi-i világgyűlésről NEM SOKKAL KARÁCSONY ELŐTT érkeztünk haza az indiai Ű^-Delhiből, az Egyházak Világtanácsa Harmadik Nagy­gyűléséről. A közel egy hónapi távoliét után már húzott haza bennünket a magyar föld varázsa, a drága családi kötelékek és nem utolsó sorban karácsony közelsége. Amikor december 7-én este repülőgépünk felszállt az Űj-Delhi-i repülőtéren és a ma­gasból még egyszer lenéztünk a városra, melyben három héten keresztül ülésezett a Harmadik Nagygyűlés, — az éjszakai sötét­ségben ragyogtak Üj-Delhi lámpái. A fények láttán az jutott eszembe, hogy azok valamiképpen jelképezik azokat a fel-fel- esillanó fényeket, amelyek a Harmadik Nagygyűlés előadásai­ban, határozataiban a Jézus Krisztus világosságából sugároz­tak elő. Nem mondhatjuk egyértelműen azt, hogy valamennyi előadás és határozat sugározta Jézus Krisztus világosságát, de azt bizonyossággal állíthatjuk, hogy az Egyházak Világtanácsa eddig tartott Nagygyűlései közül éppen ez a Harmadik Nagygyű­lés tudott leginkább Jézus Krisztus világosságának hordozója lenni. Ezért mondhatjuk most joggal, hogy „karácsonyi fények ragyognak Üj-Delhi felől". AZ ELMÜLT ÉVTIZEDBEN nem egyszer az volt a tapasz­talatunk, hogy az Egyházak Világtanácsa ülésein a fel-felvilla­nó fények mellett sok volt az árnyék. A gyűléseken résztvevő egyházi képviselők gyakran akadályozóivá váltak Jézus Krisz­tus világossága felragyogásának. Sokszor nem vették észre, hogy nem elég Jézus Krisztus világosságáról beszélni, hanem az egyházaknak úgy kell ebben a világosságban járniuk, hogy abból segítség, hozzá járulás származzék az egész emberi­ség nagy kérdéseinek megoldásához. Most azt láttuk, hogy a 198 tagegyház mintegy 1500 kiküldötte az eddiginél sokkal jobban felismerte az egyház szolgálatát a világban és ennek nyomán olyan határozatok születtek, melyek valóban tükrözik Jézus Krisztus világosságát. MAGA A „LÉGKÖR” olyan volt a Harmadik-Nagygyűlésen, hogy az nem kedvezett a „fény-oltogatók”-nak. Mindig vannak ilyen nagygyűlésen olyan résztvevők, akik bizonyos, kisebb-na- gyobb körök önző érdekeinek képviselőiként jelennek meg és szólalnak meg és nem látják maguk előtt az egész egyház és ezen túlmenőleg az egész emberiség érdekeit. De a Harmadik Nagygyűlésen az ilyen embereknek nem kedvezett a helyzet: Jézus Krisztus világosságában felmelegedett szívek és meg­világosított értelmek összhangja — amely a gyűlésen meg­figyelhető volt — hallgatásra vagy legalábbis „hangfogóval való beszédre” kényszerítette az egyház és az emberiség érde­keivel szemben állókat. VISZONT ANNÁL ERŐTELJESEBBEN jutottak érvényre azok a megnyilatkozások — felszólalásokban, előadásokban és határozatokban egyaránt —, amelyek az Apostoli Hitvallás­ban megvallott „egy, keresztyén Anyaszentegyház” igazi lénye­gének felismeréséről tanúskodtak. Arról, hogy ez az egyház a világért van és hogy annak tagjai úgy szolgálhatják legjobban Urukat, ha Uruk erejével és szeretetével részt vesznek az egyes ember és az egész emberiség égető nagy kérdéseinek megoldásában és „az egyház nem tartja távol magától a társadalmat úgy, hogy bezárja a templomajtót és lehúzza a függö­nyöket” —■ mint DE VRIES holland professzor találóan mondotta. Hogy a Harmadik Nagygyűlés nem tudta bezárni a „templom­ajtót” és nem tudta „lehúzni a függönyökét” a világ elől és az emberiség igazi problémái elől, abban igen nagy szerepet játszott maga az indiai gazdasági és társadalmi helyzet. Bár­milyen nagy erőfeszítéseket tesz ugyanis India kormánya abból a célból, hogy változtasson a lakosság szociális helyzetén, mégis nehezen tudja kiheverni ez az ország a hosszú angol gyarmati elnyomás szomorú következményeit. A Harmadik Nagygyűlés résztvevői mielőtt naponként beültek az ülés­terembe, hogy ott teológiai eszmecserét folytassanak erről a főtémáról, „Jézus Krisztus a világ Világossága”, odakint az utcán találkozniuk kellett az otthontalanokkal, akik éjszakáju­kat a város valamelyik terén vagy utcáján töltötték egy szál takaróba burkolózva, és látniuk kellett sok-sok rosszul táplált embert, akik közül sokan sohasem laknak jól és látniuk kel­lett leprásokat is, akik az utcasarkokon lassan sorvadó kezük­kel nyúltak könyöradományok után. Ilyen helyzetben a „Har­madik Nagygyűlés” nem húzhatta le a függönyöket a „világi problémák” elöl és nem folytathatott „sférit, színtiszta teofS- gizálás”-t a „világosság” mibenlétéről,. mert az ajtókat dön­gette az indiai szociális helyzet és utánunk nyomult az ülés­terembe. Ennek következtében az ülésteremben csak úgy lehetett „teológiát művelni”, hogy annak elszakíthatatlan kap­csolatban kellett lennie az élettel, a kenyérrel, az egészséggel, általában az ember — és nemcsak az indiai ember — való­ságos napi problémáival. Emellett Afrikából, Ázsiából és a hatalmas szigetvilágból ott voltak a „színes” népek: négerek és sárgák, akiknek egy része nemrég szabadult fel a gyarmati elnyomás alól, másik része pedig még mindig ez alatt az iga alatt van: ezeknek az embereknek a jelenlétében nem lehetett elvontan és általánosságban beszélni a „keresztyén szolgáIat”-ról, hanem csak úgy, hogy annak összefüggésben kellett lennie az ő helyzetükkel, az ő sorsukkal és az abban végzendő konkrét keresz­tyén szolgálattal. Mindenesetre a Harmadik Nagygyűlés résztvevőinek túlnyomó többsége előtt világossá lett: az önmagáért való, az emberek társadalmi, szociális helyzetével nem tö­rődő ún. „steril” teológiának — amit hazánkban is egyesek szeretnének űzni, és amit egyes gyülekezeti tagok is szeretnének hallani szószékeinkről — bealko- • nyodott. Akik elolvassák a Harmadik Nagygyűlés határozatait — ame­lyeket a világ minden részéből összesereglett püspökök, profesz- szorok, lelkészek és „laikus munkások” hoztak —, azok meg­győződhetnek arról, hogy Jézus Krisztus ' világosságáról és arról, hogy a keresztyén emberek ennek a világosságnak hor­dozói csak úgy lehet beszélni, hogy mindig szem előtt tartjuk az emberek valóságos helyzetét, életkörülményeit és azzal összefüggésben beszélünk „világosságban járásról”. AZT IS MONDHATJUK, hogy a Harmadik Nagygyűlésen érvényre jutott nem pusztán a püspökök, professzorok hangja, hanem sokkal inkább az egyszerű gyülekezeti tagok hangja Európából, Ázsiából, Amerikából, Afrikából és Ausztráliából. Azoknak az egyszerű keresztyén embereknek a hangja és bi zonyságtétele, akik az öt világrészben naponként szembetalál­ják magukat az élet ezer problémájával, a béke és háború kérdésével, a békés jövendő kialakításának feladatával. De még ennél is többet kell mondanunk: a Harmadik Nagygyűlé­sen felcsendült valamiképpen nemcsak a keresztyén gyüleke­zetek tagjainak hangja, hanem ezzel együtt a békére vágyó, a szociális igazságtalanságok megszüntetéséért és a gyarmati elnyomás felszámolásáért küzdő jóakaratú emberek hangja, akár keresztyének akár nem-keresztyének azok. így ts mond­hatom: amikor a Harmadik Nagygyűlés elítélte a háborút, a szociális igazságtalanságokat és hitet tett a béke, a fej­lődés, az emberi haladás és a szociális igazságosság mellett, akkor ebben az állásfoglalásában benne hang­zott az egész jóakaratú emberiség állásfoglalása ezek­ben a kérdésekben. Vagyis ez a Nagygyűlés — ha nem is minden vonatkozásban — tudta nemcsak a „keresztyénség ügyét’, hanem sok tekintet­ben az „egész jóakaratú emberiség ügyét” képviselni, azokkal a kevesekkel szemben, akik még mindig háborúra, pusztulásra és halálra spekulálnak. És most az elmondottak alátámasztására hadd villanjon fel néhány fénysugár a Harmadik Nagygyűlés előadásaiból és határozataiból. Karácsonyi fények ezek, melyek «tat mutat­nak és melegítenek. A HARMADIK NAGYGYŰLÉS LEVELET INTÉZETT a tagegyházak gyülekezeteihez, mely így kezdődik: „Örvendezünk és hálát adunk Istennek, amiért ide hozott bennünket, egy nagy társaságot minden fajból és földrészről, hogy elismerjük Jézus Krisztust a világ világosságának és ennél a világosságnál értsük meg keresztyén feladatainkat és mindazokkal való közös életünket a világon, akikért ő meg­halt ... Nincs olyan keresztyén gyülekezet, melyet ne érintet­tek volna korunk óriási változásai. Mi keresztyének is részt veszünk az emberek buzgó életkeresésében. Isten arra szólít fel bennünket, hogy ismerjük fel az 0 munkáját az emberi­ség számára megnyíló lehetőségekben... Az emberek felé nincs nagyobb szolgálat, mint az élő Krisztust adni nekik és nincs eredményesebb bizonyságtétel, mint a szolgálatban fel­ajánlott élet. A keresztyéneknek nincs sürgősebb feladatuk, mint együttmunkálkodni — o békéért, mind a nemzetek, mind & fajok között, Kófjjj (jySkéréiéfl eíiavolítsufc SoR flífií nyolfft** rúság okát. Állást kell foglalnunk, minden olyan igazságtalan* Sággal szemben, amely bármely fajt vagy bármely embert a fajtája miatt ér... Együtt kell járnunk a keresztyén egység útján is... A Krisztusban testvéreinket nem mi választjuk, hanem kapjuk. Egyes dolgokban meggyőződésünk még nem engedi meg, hogy együttesen cselekedjünk, de minden város­ban és faluban keressük meg azokat a dolgokat, amik máris közösen végezhetők és buzgalommal, testvérünk iránt türel­mesen. a Krisztusban bizakodva haladjunk előre— A világ­hoz ma igazán írt levél nem szavakból áll. Mi keresztyének, bárhol vagyunk is, Krisztus levele vagyunk az O világához „nem tintával írva, hanem az élő Isten Leikével, nem kő- táblákra, hanem emberi szívek tábláira”. A HARMADIK NAGYGYŰLÉS FELHÍVÁSSAL fordult „minden kormányhoz és néphez”, melyben többek között ezt mondja: „Ma a háború maga közös ellenség. A háború bún az em­ber természete ellen. Számos nemzedék jövője és elmúlt korok öröksége forog kockán. Könnyen elpusztulhatnak, mivel né­hány ember cselekedete vagy hibás számítása katasztrófát okozhat... Mérsékletre és önmegtagadásra van szükség a háborút előidéző dolgokban, türelemre és kitartásra a meg­oszlást előidéző dolgok eloszlatásának keresésében, merészség és bátorság a békét előidéző dolgok megragadásában... Pa- rancsolóan szükséges a fegyverkezési verseny megállítása. A teljes és általános leszerelés az elfogadott cél és ennek el­érésére konkrét lépéseket kell tenni... Az igazságos béke ki­építéséhez minden szinten támadást kell intézni a kölcsönös bizalmatlanság gátjai ellen...” Ugyancsak felhívással, fordult a Nagygyűlés Portugália kormányához az „emberiesség és mindannak a nevében, ami a keresztyén lelkiismeretnek drága, hogy azonnal és késedelem nélkül vessen véget az Angolában folyó tragédiának. Mélyen elszomorítanák bennünket a portugál hatóságok elnyomó in­tézkedései angolai csoportok és emberek ellen, valamint a nagymérvű erőszak abban az országban”. NYILATKOZATOT FOGADOTT EL A NAGYGYŰLÉS az antiszemitizmus kérdésében is, melyben többek között ezeket mondja: „A Nagygyűlés kéri tagegyházait, hogy tegyenek meg min­den tőlük telhetőt a bármely formában jelentkező antiszemi­tizmus leküzdésére. A keresztyén oktatásban nem szabad úgy beállítani azokat a történeti tényeket, amelyek Jézus Krisztus megfeszítéséhez vezettek, hogy azok a mai zsidó népre hárít­sák azt a felelősséget, amely ránk, az egész emberiségre hárul és nem egyetlenegy fajra vagy közösségre. A zsidók voltak az elsők, akik Jézust elfogadták és nem a zsidók az egyetlenek, akik még nem ismerik el őt.” A DÉL-AFRIKAI KERESZTYENEKHEZ (ahol tudvalevő­leg a faji megkülönböztetés fennáll) intézett felhívásában a Nagygyűlés a többek között ezeket mondja: „A keresztyéneknek részt kell venniük mindenütt a faj vagy szín alapján történt elválasztás vagy megkülönböztetés kiküszöböléséért folyó küzdelemben... Azért imádkozunk, hogy amint Afrika népei új korszakuk felé haladnak, Krisztus egyháza egyre fokozódó, gyümölcsöző szerepet játsszék a meg­értés, az igazság, a hit, a remény és a szeretet előmozdításá­ban.” VÉGÜL ÖSSZEFOGLALÓUL hadd idézzek karácsony kö­zelében néhány mondatot Masao Takenaka professzor (Japán) előadásából: „Az egyháznak sürgetően szüksége van arra, hogy fon­tolóra vegye Isten népe szolgáló feladatát a világ iránt, nem azért, mert az egyház a világ után következik, hanem azért, mert engedelmes akar.,lenni Krisztus szolgálata iránt a világ­ban és a világért. Amikor komolyan vesszük az egyház szol­gáló dimenzióját, ez azért van, mert felismerjük, hogy ez Krisztus egyháza egyik elengedhetetlen ismertető jegye. Szán­dékunk a szolgálatban tehát nem az, hogy szolgálatunk által hitelt szerezzünk a világban, sem nem az, hogy sikert érjünk el szolgálatunkkal, még csak nem is az, hogy új tagokat nyer­jünk, hanem azért vállaljuk a' szolgálatot, mert felismerjük, hogy a Szolga-Űr szolgái vagyunk. Keresztyén szolgálatunk tehát a Jézus Krisztus világ iránti szolgálatában való része­sedés. A gyors szociális változások problémáira tekintettel örülnünk kell annak, hogy a Szentlélek ilyen egyedülálló lehe­tőséget adott nekünk arra, hogy felismerjük és aktivizáljuk az egyház világért-szolgáló dimenzióját.” Karácsony ünnepén hálásak vagyunk Istennek azokért a karácsonyi fényekért is, melyek Üj-Delhi felől sugároznak ránk. Ezek a fények is Jézus Krisztus világosságából valók és az 0 dicsőségét hirdetik. Káldy Zoltán '■■■■■•■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■aBaBBBaBBBaaBaBBaaaaBBBBBBBBaaaBBBM Prédikáljuk az ige mai üzenetét! KARÁCSONY KAPUJÁBAN ÜJ IDŐKET ÉLÜNK! Az új idők az ige új megértését, sőt új átélését teszik szüksé­gessé. Ezt várja tőlem a gyü­lekezet és ezt parancsolja Is­ten. Hivatásomnál fogva azon a ponton állok, ahol Isten és a világ találkoznak egymás­sal és e találkozás szellemi forradalma bennem is végbe­megy. Reggeli előtt a Szent Bibliát olvasom, reggeli után a Magyar Nemzetet, vagy a Népszabadságot. Ezt mások is megteszik. De nekem, a lelki- pásztornak, ez létkérdés. Lel­kipásztori sorsom függ attól, hogy miként vegyül bennem a kettő, megszületik-e belőlük az új elem: az ősi evangélium 1961-ben érvényes mondani­valója, ami még soha nem volt és nem ismétlődik soha. Választ kell kapnom. Mert ha jönne olyan esztendő, amely­nek Jézus nem Messiása, amelynek kérdéseire nem ad megoldást és feleletet, és se­beinek nem orvosa és bűnei­nek nem ítélete: akkor Krisz­tus igéje bizony elavulna. Az elavult evangélium pedig nem evangélium többé! De Krisztus evangéliuma nem avul el: „Ég és a föld elmúlnak, az én be­szédeim soha el nem múlnak.” NINCS CSODÁLATOSABB élmény, mint amikor az ige szikrázva adja meg válaszát a kor kérdéseire. Isten és a Vi­lág — mikor a szívemben kö­zel érnek egymáshoz — fény­ív támad közöttük, úgy, hogy az ember elkáprázik tőle. Há­ború, vagy béke? — olvasom. — Anyám könnyes arca jut eszembe. Három évig siratta az előző háború végén az egyik elveszettnek hitt fiát. Azután a többi édesanya. Fut- kározó katonákat, dübörgő páncélosokat látok magam előtt, meg súlyos terhüket ber­regve cipelő repülőgépeket hallok. Az atomháborúra gon­dolok, amikor már nemcsak fiúk, hanem édesanyák is el­pusztulnak. A kor kérdését odaviszem az igéhez. Olyan félve viszem a nagy ügyet Krisztus közelébe: hátha túl nagy ahhoz, hogy választ kap­jak reá. Hátha olyan választ kapok, ami valami felsőbb­rendű lényt kielégíthet, de engem nem. Micsoda kicsiny­hitű vagyok! Íme, lelkembe csapódik: „Bízzatok!”. Meg­győzöm azokat, akik háborút és pusztulást akarnak a bé­kés tárgyalások helyett. Le­győzöm őket. Félelmesen szép csillag. Odaakasztom a kará­csonyfára, a lelkipásztor ka­rácsonyfájára, hadd világítson. Azután Algériáról olvasok. Megborzongok. Micsoda szen­vedéseket él át ez a szabad­ságra vágyó nép. Meg a töb- biekről olvasok, akik szabad­ságban akarnak élni, mint mi. Az ige válaszol: Szeresd fele­barátodat! Isten békét akar a földön! Minden nép, minden faj, fehér és fekete számára szabad, emberi életet! Nincs kétségem már, hogy ezt meg- -cselekszá Isten. Szép tiszta gyertyaláng, tegyük ezt is a karácsonyfára. NÉPEM ERŐFESZÍTÉSÉ­RŐL, nagy terveiről és szép­távlatú jövőjéről olvasok örömmel. Mózes meg a töb­biek is készítettek nagy nem­zetépítő programot és beáll­tak egy nép építő munkájá­ba. Terveztek és lázas munká­val megvalósították a terve­ket. Sorba szedem elő azt, ami­vel teletömve a tarsolyom. Egyházam sorsa, gyülekezetem élete és végül a magam sorsa és a családom sorsa. Jól is­mert kérdések, hisz egész éven át naponként szembeke­rültem velük. Most egyenként odaviszem — mintha elektród végződések volnának — az Igéhez, a Krisztushoz. És a fényív kialakul. A válasz ra­gyogó. Végül tele van égő, fénylő gyertyákkal, sercegő csillagszórókkal a lelkipásztor karácsonyfája s amint ráné­zek: az egész együtt új kije­lentés, új ige és mégis régi. Krisztus, a mai, a miénk, az enyém, megszületett. Futva vi­szem a templomba, ahol a harmadik harangszó után annyian várnak reá. Karjaim közt viszem. Magamhoz öle­lem. Fekete köntösöm lobogva úszik a szélben. Csak a nagy Bibliámat szorongatom? Nem! Emberek, íme örömhírt hozok, igaz, friss, új, ma született evangéliumot! Matúz László A mai vasárnappal véget ér advent, ez a kedves áldott, karácsonyra előkészítő idő. Ma már karácsony kapujában állunk és halljuk, amint fel­hangzik a Zsoltáros örömteli ujjongó szava: „Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tor­nácaiba dicséretekkel, adjatok hálákat néki, áldjátok az ö nevét!” Advent újra meghirdette az örvendetes eseményt, a bol­dogító tényt: Krisztus eljött a világra az idők teljessségé- ben és elvégezte a megvál­tás nagy müvét. Eljött! — ez a szó oly sok mindent fog­lal magába. Jelenti az évez­redes próféciák beteljesedését Isten népe imáinak meghall­gatását, az Űr szeretetének földrehajlását, Isten országa elközelítését. Eljött — mikor ezt a szót halljuk, magunk előtt látjuk nemcsak a betle­hemi jászol nyomorúságához alázkodott Istenfiát, de ma­gunk előtt látjuk a világ Meg­váltóját, amint vigasztal, gyó­gyít, evangéliumot hirdet, bű­nöket bocsát, és a bűnös vi­lág iránti szeretetből életét ál­dozza a kereszten. Advent azonban nem csak a múltba vezetett, az egykor földreszállt, eljött Istenfiához, de rá akart mutatni arra a Krisztusra is, — aki eljön a ma emberéhez, mint a mi Megváltónk. Advent igéi arra buzdítottak, hogy amíg a1- kalmunk van, keressük Öt hittel, várjuk bűnbánóitól. szolgáljunk Neki megújul1 szívvel és képmutatás nél­küli szeretettel. Advent külö­nösen alkalmas idő arra, hogy Krisztust keressük és megta­láljuk. Menjünk eléje advent és karácsony évenként meg­újuló áldott idejében Keresz­telő János alázatával, a Zsol­táros örömével és János apos­tol boldog hitével. Keresztelő János, ez az izig­j j jj J '.[üWa M-sé-qeslt-tus. Ví-tóqjc-je-del -me, jft r ^ is - ton sMá-ri - - -* fi - o! {^f I I i'J Té-wd lö-rán - lak, E-gal i-mád-lók 0- csü - la • ga. vérig Krisztust váró ádventi ember jól látta, hogy a krisz- tusvárás útján el kell jutnunk erre a vallomásra: nem va­gyok méltó! Ott ahol Jézus jön felénk és emberek indul­nak el Krisztus felé, ott előbb utóbb el kell ezeknek a sza­vaknak hangzaniok, mert csak ezeken keresztül vezet út a Megváltóhoz. Krisztus csak ott tud a szívekben növeked ni, ahol a bűnbánat és ala zat ruhájában várnak Rá. Ka­rácsony kapujában várjuk Krisztust mi is az alázat és bünbánat ruhájában. Ahol Krisztus a szivekben növekedik, ott örvendezésnek kell lennie. Karácsony kapu­jában a zsoltár ujjongó ör­vendezésével hirdetjük mi is: „Jó az Űr, örökkévaló az ő kegyelme és nemzedékről nem­zedékre való az ő hűsége, (100. Zsoltár.) A hűséges Isten szí­ne előtt örvendezünk, aki év­ezredeken keresztül hordozta, őrizte ígéretét és az idők tel­jességében megvalósította — elküldte a világ megváltására egyszülött szent Fiát. Ezen a vasárnapon már karácsonyi öröm tölti be szívünket és ez az öröm, hogy bűnből szaba­dító, örökéletet szerző Meg­váltónk született, maradan­dó. vigasztaló, bátorító, köny- nyettörlő, életújító, életfor­máié érzés és erő. örülj na­gyon, — nem vagy elhagyott! örülj nagyon. — nem vagy elveszett! Ezt hirdeti nekünk advent és karácsony evangé­liuma. Karácsony kapujában végül azzal a hittel kell állnunk, mely nem csak a jászolbölcsö Krisztusára mutat és a hoz­zánk szelíden bekopogtató, minket kereső jó Pásztorra, hanem az idők végén hatalom­mal és dicsőseggel visszatérő Űr Jézus Krisztusra, az El- iövendöre. Várjuk öt hit­ben. a megtérő- szív igazságos -se!eked leivel a győzelmes Bárány fehér ruhájában! Schultz Jen#

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents