Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-12-24 / 52. szám

Amit Luther gyermekeitől kaptunk ELNÉZEM A VAROS ÜRES HÁZHELYEIN, bérházak udvarán, terek és parkok fakózöld, zuzmarás, avarfödte pázsitján a halomba ra­kott zöld fenyőcsúcsokat. Karácsonyfavásár. Mire nyomtatott betűkbe öltöznek ezek a so­rok, ott állanak a fenyők asztalközépen, zorv- gorán, szobasarokban pompás díszbe öltözöt­ten. Boldogság és szeretet tanúi e fák. Ingerült szó és bántó tekintet elhalkul és megtompul mellettük. Ők csak a jót látják, mellettük mindenki jó igyekszik lenni, -mert a jóság és szeretet állította őket közénk. Közvetlenül a háborús évek után láttam, hogy karácsony­fáért emberek épp úgy képesek utánajárni, harcolni, áldozni, mint a falat kenyérért. Mi is lenne velünk karácsonykor a zöld, feldíszí­tett fenyő, a karácsonyfa nélkül? Igaz is! Milyen lehetett a karácsony kará­csonyfa nélkül? Hiszen nincs még háromszáz esztendeje, hogy német talajról, a pietizmus bölcsőjéből életre indult a karácsonyfadíszí­tés szokása. / A reformáció korában nem ismerték a ka­rácsonyfát. Luther otthonában sem állott az asztalon, vagy a szoba sarkában. Milyen lehetett Luther karácsonya — kará­csonyfa nélkül? Megpróbálom elképzelni néhány ismert adat nyomán. AZ ÜNNEP ELŐTTI NAGYTAKARÍTÁ­SON ők is áteshettek. Kata asszony jó rendet tartott s derűvel tartotta. December 24-e, az ünnep előestje, olyan nap volt, mint a többi. Még nem az ünnep, de a ház már rendben s készen a másnapra. A konyhai előkészületek is odamutattak. Élénk sürgés-forgás lehetett Kata asszony birodalmában, míg maga Luther reggeli áhítatát tartotta gyermekeivel. Gyak­ran olvasott nekik a zsoltárokból, s hogy el­mondhassak egy kedves családi jelenetet Luther s kisfia, Mártonka között, felteszem, hogy ezen a reggelen a 2. zsoltárt olvasta ne­kik. A gyermekhad tágult szemekkel figyel­hette a fenséges Isten küldő és megbízó moz­dulatát, — azét, akit félelemmel kell szolgálni s reszketéssel kell előtte örülni. MI TÖRTÉNHETETT NAPKÖZBEN, — ki tudná leírni ma már. Ezer gond és tennivaló ünnep előtt egy házban, a wittenbergi egykori ágostonos kolostor épületében, ahol hétköznap is 30—40 teríték került az asztalra. Nagy a család és sok a vendég. Barátok és diákok hada, akikkel Luther szeretettel osztotta meg asztalát. Energikus rendtartás és szívbéli me­legség kellett ehhez a háziasszony részéről. Meg is lehetett mindez Kata asszonyban, akit Luther elöszerettel nevezett „witenbergi haj- nalcsillag”-nak, de akit olykor így szólított meg: „jó uram, Kata!” Lehetett ott gyermekzsibongis is bőven s talán ezen a napon is ott hógolyózott Luther * a gyermekeivel az udvaron, mint ■ tette oly gyakran. De ezer apró gond és ezer csengettyűszóhoz hasonló gyermekkacagás mellett volt ebben —az otthonban mély csend is: a kicsiny dolgom zószobában, ahol polcok és ablakmélyedés, széles íróasztal, padok és padló tele voltak könyvekkel, iratokkal, levelezéssel, amiben Luther sohasem tudta önmagát utolérni. falán e napon történt, hogy reggeli áhítat s friss játék után visszavonult a csendnek ebbe a lenyűgöző és magával ragadó birodalmába s elmélyedt a munkába: levélírásba, vagy bibliai szövegértelmezésbe, könyvírásba, vagy az esti igehirdetésre készülésbe. A CSEND ÉS ELMÉLYEDT MUNKA min­dig megállítja az idő múlását. Luther sem vette észre, mennyi futott el belőle, amikor á kicsi Mártonka óvatos ajtónyitással belopó- ' zott. Tudta, hogy apjához nem szólhat, mun- * kájában nem zavarhatja, de vágyott a közelé­be. Meghúzódott hát előbb az ajtónyílásban s csak nézett. A lúdtoll apja kezében halkan neszezett. Aztán közelebb merészkedett. Meg­állt a polcok sarkán, s némán szemlélődött. Majd egészen az íróasztalig merészkedett. Le­guggolt s alulról nézett fel apja komoly, el­mélyedt arcába. A világért nem szólalt volna meg, a lélegzetét is inkább visszatartotta s csak nézte ezt az arcot, ezt a fejet, ezt a ha­talmas valakit, az apját, akit úgy szeretett. LUTHER LÁTTA, HOGY OTT VAN, de szándékosan nem vett róla tudomást. Előbb befejezte a levelet, s csak akkor emelte te­kintetét a gyermekre, akinek szeméből szere­tet és öröm sugárzott felé, de ugyanakkor fé­lelem is azért, vajon nem küldi-e ki öt a szo­bából. — Gyere ide, Marci — szólt hozzá melegen. Apja kicsi Marcija, milyen kedves, hogy be- - jöttél. Nem is tudod, mire tanítottál most en- ■ gém, amikor rám néztél az asztal mellől. Megtanítottál arra, hogy mit jelent az a két szó, amit reggel a zsoltárból olvastunk: „örül­jetek reszketéssel”. Így kell az embernek is Isten felé fordulnia. Félnünk és szeretnünk kell Öt egyszerre. Látod, naponta tanítgatsz te is az igaz hitre. Minket felnőtteket félelem, szorongás és kísértések nyomorgatnak, mi­közben Isten igéjéről beszélünk, amit ti gyer­mekek egyszerűen és tisztán hisztek. Ha bol­dogok akarunk lenni, meg kell tanulnunk Krisztus szavát: „aki nem úgy fogadja Isten országát, mint a gyermek, nem mehet be abba.” Látta, hogy a gyerek az állát is leejti a nagy figyelésben, de valójában nem érti azt, amit hall. Ezért hozzátette: — No, de mindezt te inkább csak sejted, mint érzed. Aztán letette az öléből s ment vele ki a töb­biek közé. Este vecsemyén volt az egész család. Ö maga prédikált. Elmondhatjuk, hogy Titus le­veléből 2:11—15-ről, amelynek szövege postil- lájában is megtalálható. Ünnepi mélység tárul ki benne. Jászolágy romantikája helyett Krisztusról szólt, aki „eljöttében” önmagát adta értünk. AZ ESTEBÉD TERÍTETT ASZTALÁT ami­kor leszedték, meglepetést tartogatott a 30— 40-es tág „család” részére. Új karácsonyi éne­ket írt gyermekeinek. Ok adták elő. Léna, a már nagyocska leány, angyalnak öltözve köze­ledett a gyermekek felé, akik leültek körbe, mint a pásztorok. Léna így énekelt: Mennyből jövök most hozzátok. Jó hírt mondok, jer halljátok. Boldog örömöt hirdetek, Méltán repes ma szívetek. A Megtartó ma születék, Kiben vigad a föld s az ég. Egy ártatlan kis csecsemő. Lelketek üdve lészen ő. A gyermekek ekkor így vették át kórusban az éneket: Ez Krisztus, Istennek Fia, Ki mennyből földre szállt le ma; 0 üdvözít, 0 törli el Világ bűnét szent vérivel. MOZDULATLANUL HALLGATTAK a vendégek a gyermekek énekét. Nem volt ez más, mint a karácsonyi evangélium dallamos előadása. Amikor a gyermekek csengő hangon az utolsó vershez értek, úgy tűnt fel, mintha a menny és föld egyesültek volna Isten dicsé­retében, amiért Jézus Krisztus, egyszülött Fiát adta. Mintha eltűnt volna a mennyezet s a reformátor otthonába beragyogtak volna a csillagok s megtapasztaltak valamit az örök­kévaló örömből és békességből. A mi énekeskönyvünkben található három karácsonyi énekét Luther, úgy tudom, mind a gyermekeinek írta s így énekeltette el velük. Gyűrűzött csengőn a gyermekhang, mint gyű­rűznek ma a karácsonyfa gyertyáinak fény­körei s elhatnak a szívig: Ezek az énekek megmaradtak a legszebbek között. SOKFÉLE KARÁCSONYT MEGÉLTEM S gyermekkorom otthonában sokféle karácsony­fa előtt állottam. Volt úgy, hogy tiszta, fehér­ben voltak a szaloncukrok, s volt úgy, hogy rózsaszínben. Hol ezen, hol azon az ágon fe­deztük fel évről-évre az ismerős díszeket. A „kincsek” alatta évenként persze hogy mások és mások voltak. De egy lépés, egy mozdulat ugyanaz volt mindig, mióta csak karácsony­fára tágul újra gyermekivé váló szem. Meg­nyílik az ajtó, gyertyafény vibrál a szobában s mi elfogódottan és bátortalanul kezdünk rá az énekre: „Mennyből jővén az angyalok.. Nem adom ezt az emlékemet semmiért. Mi­lyen sokáig nem tudtam, hogy ezt az éneket először Luther gyermekei énekelték! Nekik írta az apjuk. Versenként adták szájról-szájra egymásnak. Majd a család felnőtt tagjainak. Azok a gyülekezetnek. Szállt a gyermekének nemzetségről nemzetségre, századról századra. Így jutott el egyszer az én gyermekajkamra is. PEDIG AKKOR NEM IS VOLT MÉG KA­RÁCSONYFA. De nem baj, jól van ez így, hi­szen — Istenem! — most figyelek csak fel ar­ra, hogy nekem sem mindig karácsonyfát és gyűrűző gyertyafényt jelent ez az ének! Kará­csonyoknál gyakrabban mondom el ennek az éneknek szavait az oltárnál ostya és bor, ke­hely és paténa mellett: „Udvözlégy drága Jézusom, — Én bűneim­ben orvosom. — Lelkem hozzád kívánkozik, — Téged imádlak holtomig. — Ö, én szerel­mes Jézusom, — Édes Megváltó Krisztusom, — Vedd fel kegyesen ügyemet, — Tedd maga­dévá szívemet, — Ö, kedves vendég, nálam szállj, — Bűnömtől ne iszonyodjál; — Emeld magadhoz hívedet, — Jer, térj be, örök Sze­retet! Tedd hajlékoddá szívemet, — Erősítsd gyenge hitemet, — Hogy el ne felejthesselek, — Sőt örökké dicsérjelek.” Nem karácsonyt hirdetem vele akkor. Vagy talán igen? Hiszen ahhoz a Krisztus­hoz szólok, aki „önmagát adta miérettünk” s azon az estén Luther is erről prédikált. Postil- lás kötetében ma is megtalálható. Koren Emil „Karácsonyest” Jpolyszögön / Két órára érkeztünk meg a nógrádi kis faluba, Ipoly- szögre. A templom előtt állt a gyülekezet apraja-nagyja: komoly arcú presbiterek, ken­dős asszonyok, játszadozó gyermekek. A gyülekezet be­vonult Isten házába, ki-ki el­foglalta megszokott helyét. Meggyújtották ' az oltárgyer­tyákat. Eddig a megszokott kép. Azután meggyújtják a lelkészpadra, a gondnoki pád­ra tett gyertyákat. Bár még csak kora délután van, de az esős, ködös idő miatt elkel a világítás. Az egyik pad után a másikon gyúl meg az egy­szerű viaszgyertya, s tündéri, fényes ragyogás tölti be a kicsi templomot. Ahogy ado­gatják ’egymásnak az égő gyertyát, karácsonyesti han­gulat tölti el a szívemet. Valami ilyen történt az első karácsonyon is: Isten Egy­szülött Fiában meggyújtotta a a világ Világosságát. Ezt a Világosságot hirdették az an­gyalok az egyszerű pásztor­embereknek, ezt a Világossá­got adták ők tovább, boldog­ságtól telt szívvel az egész világnak. Így töltötte be ra­gyogás a sötét betlehemi éj­szakát. Ebben a karácsonyi hangu­latban, ebben az örömöt, me­legséget sugárzó gyertyafény­ben szólalt meg az ige Krisz­tus eljöveteléről, s ezzel Krisztus fogadására készítget- te a kis ipolyszögi gyülekeze­tét. Az igehirdetés után keresz­telés következett. A kántor második kisleányát tartották keresztvíz alá szerető kezek. Amikor vége lett az istentisz­teletnek, lassanként eloltot­ták a gyertyákat. De valahogy mégsem lett sötét. A szívek­ben tovább ragyogott a gyer­tyafény, a melegség, az öröm, a boldogság, a békesség fénye. Ebben a „karácsonyi” fény­ben ültek mindennapi asztal­hoz a rokonok és a vendégek. Néhány udvarias, érdeklődő szó után megnyíltak a szívek. EGYSZERŰ, CSENDES em­ber veszi fel a szót. — Nagy dolog az, hogy együtt lehetünk ennek a kis­gyermeknek a keresztelőjén, aki talán semmit sem tud arról, ami vele és körülötte történik. Nagy dolog, hogy templomunk van, hogy hall­gathatjuk Isten igéjét. Nagy dolog, hogy karácsonyra ké­szülhetünk. Nagy dolog mind­ez azért, mert volt idő, ami­kor ez nem így volt. Gárdonyi Géza: Karácsonyi ének Az volt az éjek éje! az volt az alvó évezredek utolsó ho­málya. Azon az éjen Isten szívéből hullott harmat a földre. Nagyidők sírjából fölemelkedett a fehérszárnyú béke és körül­lebegte a földtekét. Az volt az éjek éje! A sötét égmagasban mennyei fény pezsdültt meg. Az ég ívei sugárzáport ömlesztettek alá. Az ég­tetőn megzendült Dávid hárfája s a meghasadt ég nyílásán, mint egy nagy fényes rózsagomoly, alábbomlott a békét kö­szöntő attgyal karaván. A földön fényköd. Csend. Kábulat. Csak a pálmák virrasz- tanak. Millió szem alussza még a múltak nehéz álmát. Csak néhány pásztor kap a homlokához: nem tudja ébredésben van-e vagy álomkáprázatban. Az volt az éjek éje! midőn megszületett az ég és a föld gyermeke; a Béke. Minő kicsiny volt az a zsidó város, s minő istenlelkű ember született benne. Barmok között, istállóban, királyok királya! Akinek nem volt bölcsője, pedig birodalma az egész földteke. Akinek talán bayat sodort fejére a téli szél, s koronája lett az istendicsőség. Abban a szívben, amely akkor jött világra, benne volt az Isten értelme s abban a lélekben, mely akkor gyulladt élet- lángra, benne volt az Isten szeretete. Az a fiatal zsidóanya, aki halovány arccal merengett csecsemője fölött, az emberiség jö­vendő sorsát ringatta ölében. Fenséges éj! Az emberszeretet születésének éje! A ma is fegyverben álló nemzetek szívén átreszket a világbelié fuval- ma. A szereiét oltárain kígyóinak a lángok S tömjént áldozva az égnek, járul Krisztus bölcsőjéhez pásztor és király. A menny visszfénye ragyog a népmilliók arczán, s az öröm glóriaénekének hullámai emelkednek a földtekéről az égbe. A gyermekek ablakán angyalok suhannak be s megara­nyozzák arezukat a boldogság égi sugarával. Öh éjek éje, fenséges szép éjszaka! A jósággal megáradt istenszív dobbanásait érezzük sötét fátyolodon át itt e földön, és égbenéző arcczal várjuk a bölcsek álmának megvalósulását, az örökbéke angyalának megjelenését a föld felett. 1982-ben is rendkivIISi államsegély Prantner József, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke közölte egyházunk püspökei­vel, hogy a forradalmi mun­kás-paraszt kormány az Egyezmény szerinti rendes államsegélyen kívül az 1962-ik esztendőre is rendkí­vüli államsegélyt biztosít egyházunknak. Köztudomású, hogy az ál­lamunk és egyházunk által az 1948-ban megkötött és ma is jól funkcionáló Egyez­ményben államunk húsz év­re szóló államsegélyt bizto­sított evangélikus egyházunk­nak azzal, hogy ez az állam­segély öt évenként 25°I»-kai fokozatosan csökken. Elmek megfelelően ezideig az Egyezmény szerint az állam­segélynek már 50°/o-kal kel­lett volna csökkennie. Álla­munk azonban évről-évre újabb rendkívüli államsegély nyújtásával pótolta azt az összeget, amellyel az Egyez­mény értelmében kevesebbet kellett volna kapnia egyhá­zunknak. Az 1962-es évi rendkívüli államsegély azonos az ülői­ben egyházunknak nyújtott Tendkívüli államsegély ösz- 1 szegével. E helyen is hadd adjunk hangot köszönetünknek és hadd fejezzük ki gyülekeze­teink, lelkészeink és egész egyházunk háláját forra­dalmi munkás-paraszt kormá­nyunknak és az Állami Egy­házügyi Hivatalnak az újabb rendkívüli államsegélyért. Tud­juk és vállaljuk, hogy ez a rendkívüli államsegély is elkötelezés, hogy egyházunk, annak hívei és lelkészei még fokozottabb jó munkával se­gítsék elő népünk törekvéseit hazánk felemelésére, békés holnapjára. A Sajtóosztály érte­síti a gyülekezete­ket, hogy a közel jö­vőben megjelenik a KONFIRMÁCIÓI KÁTÉ Ara: 10,— forint Előjegyezhető a Sajtóosztályon Budapest, VIII., Puskin utca 12. Tekintete visszafelé néz a múltba. A szíve keresi ajka mondanivalóját... — Karácsony előtti idő volt akkor is ... — Messze voltam a családi fészektől, szeretteimtől. A há­ború iszonyatos szele sodort több ezer kilométerre tőlük. Éhesek voltunk és fáztunk, ott kuporogtunk a lövészárok­ban. A halál ott ólálkodott állandóan körülöttünk. Kará­csonyt vártuk — de milyen karácsonyt! — Egy kis tűzszünetben szakadt, sáros ruhájú ember érkezett közénk. Olyan volt, mint mi. Egyszerű szavakat mondott, de szavai nyomán valami' csendesség, nyugalom költözött a szívünkbe. A sá­ros ember lelkész volt. Krisz­tusról beszélt csendesen. Az­után a sáros agyagban tovább- . kúszva, otthagyott minket. Ment, hogy másoknak is pré­dikáljon. Ott maradtunk ma­gunkban és arra gondoltunk, hogy vajon hazaérünk-e egy­általán, hogy vajon lesz-e béke a földön velaha is? És hazaértünk és békében élhe­tünk. Ehhez a békéhez ra­gaszkodunk minden erőnkkel. Erre vigyázunk szívürik min­den erejével, hogy a mi gyer­mekeink soha ne érjék meg azt, amit mi megértünk már életünkben. Alig csendesedik el, van aki folytassa __ — 1944 decembere volt ak­kor. Alig vonszoltuk magun­kat az országúton. Gyorsíta­nunk kellett volna a tempót, ez volt az utasítás. De gá­toltak minket r haladásban a velünk levő hadifoglyok. Gyorsan megszületett az em­bertelenség borzalmas paran­csa: le kell lőni őket. Nem tudtam megtenni, azok­ra gondoltam, akik hazavár­nak engem és hazavárják re­megő szívvel őket is. Nem tudtam megtenni, hiszen olyan emberek voltak ők tó, mint én. Megbüntettek enge­detlenségemért. Ma büszke vagyok erre a büntetésre. Nem akarom, hogy még egy­szer így kerüljön szembe egyik ember a másikkal! ES FOLYTATJA a harma­dik ... — Hetek óta nem ettünk húst, napok óta nem alud­tunk, a ruhánk mocskosán tapadt a testünkre. Elindul­tunk a leégett, elnéptelene­dett kis faluban, hogy valami élelmet keressünk. Egyik üres udvar után a másik követ­kezett, az üszkös falak és kémények borzasztó felkiáltó­jelként meredeztek körülötte az ég felé. Az egyik düledezű istállóban csonttá-bőrré leso­ványodott tehenet találtunk; Bizonyára itt felejtették — csillant fel a szemünk a jó ebéd reményében. Éppen el­kötöttük a tehén kötelét, hogy kivezessük az istálló­ból, amikor rongyokba öltö­zött zokogó asszonnyal és nyolc sikoltozó gyermekkel találtuk szembe magunkat. Megértettünk mindent. Szé­pen visszakötöttük a tehenet a jászol mellé és szótlanul odébbálltunk. Nem fogom ezt a képet soha elfelejteni! Ez volt életem legnehezebb, de — most már tudom —, leg­szebb karácsonya, mert talál­kozott a szívem egy másik ember szívével. Egyik a másiktól veszi át a szót...-- Nem háborús emlékek felelevenítéséről van itt szó, hanem sokkal többről. Em­berek meggyőződéséről, vá­gyáról, akaratának kifejezé­séről. Nyugalmat, békét, megelégedett, boldog életet akarnak, építenek maguknak és gyermekeiknek. Azt akar­ják, hogy ne a háború, ne a pusztítás, ne az embertelen­ség legyen az úr a földön, hanem a szeretet, a testvéri­ség, a megértés, az egymás segítése. Elhallgatnám őket hajnalig, de sajnos indulnunk kell. Az­zal búcsúzom el tőlük, hogy ez a „karácsony-esti”, mele­get, szeretetet árasztó fény töltse el a szívüket továbbra tó. Hadd érezze mindenki, aki velük beszél, hogy őszinte szívvel, a nép, az emberiség és az egész világ békéje irán­ti felelősségben élnek. Így volt „karácsony-est” Ipolyszögön novemberben ... és ezért van igazi karácsonya Ipolyszögnek ezen a mostani karácsonyon. , Harkányi László |

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents