Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-12-03 / 49. szám

LUTHER IIL

Luther ugyanazzal a hálás bizalommal fordult az emberek felé, mint amilyennel a természetre is nézett. Aki környezetébe került, megismerkedett vele közelebbről, társaságában feloldódott.

Igazi emberi öntudathoz jutott. Egy svájci diákja ezt írta róla: „Komolysága any- nyira vegyítve van örömmel és szívélyességgel, hogy az embernek kedve támad nála lakni, mintha Isten az 6 boldogságos és örömteli evangéliumát nemcsak Luther tanítása, hanem viselkedése által is bizonyítani akarná”. Legjobb barátja,

Melanchthon Fülöp temetésén mondott gyászbeszédében így szólt róla: „Mindenki, aki igazán ismerte és aki gyakran érintkezett vele, bizonyságot keli tegyen arról, hogy jóságos ember volt és ha másokkal együtt időzött, minden beszédében kedves, barátságos, nyájas és egyáltalán nem gőgös, erőszakos, akaratos, vagy civódó. Szíve hűséges és hamisság nélkül való volt, az ajka barátságos és nyájas.”

Walter megemlíti, hogy volt egy ismerőse, éspedig házának lakói közé tartozó, aki úgy nyilatkozott, hogy olyan tiszteletet érez az idősebb és szellemileg annyira fölötte álló Luther iránt, hogy nem képes bizalmas viszonyt fenntartani vele. De ez a csüggeteg, ég búslako- dásra hajló Weller Jeromos volt, akiben Luther véleménye szerint is túlkevés volt az önbizalom. És mégis, ez az ember is azt mondotta: hogy „Luther, mintha csak belelátna a kísértésekkel küzdő és megszomorodott szívekbe és meggyógyítaná az összetört és megsebzett szíveket.”

Emberségének titkával kapcsolatos, hogy könnyen tudta ledönteni a maga és mások között fennálló válaszfalakat.

Egy alkalommal megtudta, hogy fiatal legényeik bányászruhába öltözködtek és neki is szerették volna megmutatni magukat. Az ilyen, rendszerint féktelenséggel járó jelmezes tréfáknak máskor nagy ellensége volt Luther. Ez alkalommal azonban így szólt:

„Ezeket engedjétek be! Ezek az én földieim és édesatyámnak csákányos társai. Ezektől az emberektől, akik egész héten a föld alatt dolgoznak sárban, vízben, nem szabad sajnálni olykor egy tisztességes üdülést és mulatságot.” Az álruhás legények művészien kidolgozott sakkjátékot vettek elő és felszólították Luthert egy játszmára. Aki nyer, azé lesz a sakkjáték. Luther örömmel vállalkozott a mérkőzésre és mattot adott ellenfelének. Azután hosszabb ideig magánál tartotta a vidám társaságot. „Tisztesége- sen és illedelmesen — mulattak, énekeltek és táncoltak.”

— jegyzi fel Mathesius.

Emberségünk egyik legfontosabb gyakorlótere és próbája a család. Luther házassága jól sikerült és boldog házasság volt. Családi boldogságukat a múlt századbeli német kispolgári ízlés mértéke szerint számtalan képen próbálták megörökíteni. Biztosan ismerünk ilyen képeket. Ma kicsit émelygősnek, giccsesnek érezzük őket. Mivel sok em- HuaiuiinHHiniiunicsaanimuanuH ■

— Meséljen a gyermekkoráról, Józsi bácsfl

— Hej, nagyot változott azóta a világ, édes öcsém!

El sem hiszed, mennyi baj volt abban az időben a boszorkányokkal. A mi falunkban is három volt belőle. Borzas Hanziné volt a kapitányuk. Még a zárt ajtón is be tudott jönni a házba.

Mikor 'édesanyám gyermekágyban feküdt, hozzánk is bejött. Édesanyám egy nagy, fekete alakot látott az asztal előtt. Ijedtében szólni sem tudott. Reggel aztán mindent elmondott nekem — mert édesapám csak a hét végén jött haza az erdőről.

Másnap éjszaka ismét eljött a boszorkány. Éktelen csörömpölést csinált az asztalon. Most meg én ébredtem fel. De én sem mertem szólni. Mikor reggel elmondtam édesanyámnak, hogy megint itt járt az a nagy, fekete alak, édesanyám azt mondta: most aztán tennünk kell ellene valamit.

Elküldött a bábaaszonyért. A bábaasszony azt tanácsolta, hogy egy alsónadrág madzagját tegyük éjszakára a kilincsre, akkor nem tud bejönni a boszorkány.

A sógor bácsi madzagját kértük el. A sógor bácsiék a szomszéd szobában laktak.

Nos, rá is tettük a madzagot a szobaajtá kilincsére.

Ügy lett, ahogyan a bábaasszony mondotta.

bér Luther családi élete említésekor azonnal ezekre a képekre gondol, szinte félni kell a családi életével való foglalkozástól. Pedig — furcsának tetszik, de így kell mondani —, egy jó és boldog családi élet példájából is lehet tanulni valamit. Egy, látszatra nem is olyan lényeges dolgot tanulhatunk meg Luther házaséletéből és családi életéből, azt, hogy a legboldogabb házaséletben és családi életben is szükséges a fantázia, a képzelőerő, mert különben ellaposodik és elszikesedik az élet. Luther háziünnepek rendezésével szeretett változatosságot belevinni a mindennapi életbe. Megünnepelték például a 95 tétel ki- szögezésének 10. évfordulóját. Háziünnepség keretében emlékeztek meg doktorrá avatásának évfordulójáról is. Annyira kedveltté vált karácsonyi énekét pedig gyermekei számára írta, hogy karácsony szent estéjén betlehemes-já- tékot játszhassanak. Az ilyen alkalmakon, de máskor is, amikor együtt voltak, szerette a muzsikát és az éneklést. „Nem szégyenlem bevallani azt a meggyőződésemet, hogy a teológia után egyetlen tudomány sem helyezhető egy sorba a zenével. Mert azt nyújtja, amit egyébként a teológia ad: ti. nyugodt és örvendező lelket.” Luther emberségének egyik lényeges jellemző vonása volt, hogy derűt, ünnepet tudott az emberek életébe vinni és éppen oda tudta vinni, ahol a hétköznapi gondok és a megszokás leginkább szokta elszür- kíteni az életet — a családba.

Hogy feleségéről miként gondolkodott és beszélt, arra vonatkozóan csak egyik asztali beszélgetése alkalmával elhangzott szavait említem: „Nem adnám Katámat Franciaország és Velence gazdagságáért sem. Először azért, mert Isten őt nekem adta ajándékul, amint engem neki adott. Másodszor azért, mert más asszonyoknak több hibájuk van, mint az én Katámnak. Neki is vannak ugyan hibái, de ezzel szemben áll számos nagy előnye. Harmadszor azért, mert komolyan veszi a házasságot. Megtartja a hűséget és becsületet.”

Az evangélium tehát, amelyet egész életében oly odaadással hallgatott és hirdetett Luther Márton, nem miami speciális emberré, szentté, valláserkölcsi hőssé tette őt, hanem emberré, derűs, nyílt, hálával telt szívű emberré. Sokan azt gondolják, hogy az ő derűs emberségéhez akkor juthatnak el, ha vaskos, sokszor pórias humorát utánozzák. Ami azonban jól állott Luthernek, nem biztos, hogy nekünk is jól áll. Abban példa ő számunkra, hogy az igaz emberséghez csak a másik emberen keresztül vezet az út. Mindig csak a másik emberhez való viszonyunkban válhatunk emberré. Csak aki a másik embernek, — gyermekének, feleségének, szüleinek, barátjának, sőt ellenségének is — testvérévé tud válni, az lehet ember. Emberré, igazán emberré, csak a másik ember iránt érzett felelősségeben válhatok. Vele

együtt s nem magamban, nélküle.

Hogyan vonatkozik mindez ellenségeinkre? Ismeretes, hogy Luther nagyon határozott és kemény volt ellenségeivel szemben, amikor az evangélium ügyéről volt szó. De ellenségeivel szemben Is megmaradt testvérnek. Különösen nagy haragot érzett György szász herceg iránt, aki kegyetlenül üldözte az evangélikusokat. 1522-ben mégis ezt írja választófejedelmének: „Nem titkolom el, hogy György hercegért nem is egyszer könyörögtem és sírtam, hogy Isten világosítsa meg.” Egy másik levelében így ír ugyancsak róla: „Azt hiszi, hogy felfalhatja Krisztust, mint a farkas egy bogarat. Imádkoztam érte szívemből és nagy könyörületet éreztem iránta. Kérlek, tieitekkel együtt ajánljátok őt az Urnák, amint kötelesek is vagyunk ellenségeinknek szívünkből jót akarni.”

Luther első ellenfele a bűnbocsátó cédulákat árusító Tetzel volt. Luthert lázadónak, főeretneknek nevezte. Pellengért, börtönt, víz- és tűzhalált követelt áfcámára. Később a pápa hívei ejtették Tetzelt taktikából. Megpróbálták őt tenni felelőssé a beállott nehézségekért. Annyira megfenyegették, hogy halálos beteg lett. Senki se törődött vele, egyedül Luther. Vigasztaló levelet írt neki. Hagyja abba a bánkódást. Hiszen voltaképpen nem is ő okozta az egész harcot. „A gyereknek egészen másvalaki az atyja.”

Luther ellenségeivel szemben tanúsított gyakorlati magatartását elvileg így fejezte ki: „A keresztyén ember különbséget tesz a bűn és az ember között és csak arra gondol, hogy a bűnt irtsa ki, az embert pedig megtartsa■ A ke resztyén ember csak azért él, hogy hasznára legyen az embereknek és ne az embereket, hanem csak bűneiket irtsn ki"

(Folytatjuk.)

Benczúr László

Advent egy darabja

Könyv jelent meg magyarul a Holt-tengeri tekercsekről

KEVÉS OLYAN RÉGÉSZETI felfedezés keltett világszerte és az évek múlásával sem csökkenő feltűnést, mint a közelmúltban a Holttenger partján talált ősi iratok. A magyar könyvkiadásnak most egy nagyon szép idevágó munkát köszönhetünk: a Gondolat Kiadó gyönyörű kiállításban megjelentette BURROWS-nak, a Yale-i egyetem ószövetségi profesz- szorának, a jeruzsálemi kutatóintézet volt igazgatójának könyvét.

BURROWS ÖSSZEFOGLALÓ MUNKÁJA - amelyet most magyarul olvashat hazánk érdeklődő közönsége „A Holt-tengeri tekercsek” címen — 1955-ben jelent meg. Addigra már napvilágra kerültek azok a legfontosabb kéziratok, amelyek alapján megismerhetjük a kumráni közösségnek, e Jézus korát megelőző és valamivel túlélő zsidó vallási csoportosulásnak életét, szervezetét, tanítását, vallástörténeti jelentőségét. De felmérhetjük az Ószövetség eddig ismert szövegének megbízhatóságát is. A könyv megjelenése óta újabb leletek bukkantak fel, ezek azonban nem érintik Burrows alapvető megállapításait. Különben is abban a helyzetben vagyunk, hogy a könyv magyar kiadásának előszava DR. HAHN ISTVÁN tollából összefoglalja a kutatás későbbi eredményeit napjainkig.

A HOLT-TENGER MELLÉKÉN Krisztus körüli időkből származó iratokat találtak 1947 tavaszától kezdve folytatólagosan. A tekercsek megtalálása és tudósok kezére kerülése hosszú, érdekfeszít o, izgalmas történet, amelyet a könyv élvezetesen ismertet. Különös előnye, hogy olyan valaki írja, aki maga is részt vett a tekercsek feltárásában és közvetlen tanúja a szenzációt jelentő eseményeknek. A helyszíni tudósítás fordulatossága vonul végig a beszámolón. A könyvet eredeti

IMÁDKOZZUNK

Márk 1, 1—5.

Hálát adunk Neked. Istenünk, az új egyházi esztendőért. Amint a természetben nem szűnik meg a tavasz és nyár, ősz és tél megtermékenyítő cs szépségeket árasztó körforgása, a templomban is évről évre ismétlődik kegyelmed gazdag váltakozása. Újra meg újra átélhetjük, üdvösségünket munkáló irgalmas tetteid sorát. Cjból és újból hallhatjuk, megtapasztalhatjuk lényednek sokoldalú feltárulását, szereteted ezer arcát és jóságod számtalan karját.

Köszönjük most Neked, hogy az ősi ádventkor új kezdetet hirdettél. A bűnbocsánat és öröm, az igazság és békesség új korszakát adtad reménységbe az emberiségnek. A Megváltó eljövetelének várása sokak forró vágya lehetett Izrael népében, sőt azon kívül is messze világon. Igéd által körvonalazotton vagy csak az emberi szív sejtelmeire épülve, mindenfelé izzott a messiási reménység, amint Te munkáltad a lelkekben.

Köszönjük Neked, hogy mi már a beteljesülésre tekinthetünk vissza. Áldunk Jézus Krisztus elküldéséért, aki megszabadított bennünket bűntől, haláltól, kárhozattól, és kinyilatkoztatott nekünk Téged, mint kegyelmes mennyei Atyánkat. Kérünk, adjon a Jézus Krisztusról szóló evangélium életünkben új kezdetet: bánjuk meg bűneinket és vegyük hittel bűneink bocsánatát. Add, hogy ez a drága evangélium megteremje a folytatását is az életünkben: főképpen a szeretetben közel és távol élő emberek iránt.

Ami pedig még hátra van a te ígéretedből, azt reménységgel várjuk. A végső advent hitében élve, tekintünk bizo- dalommal halálunkra és az emberiség jövőjére. Hozd majd el a te mennyei országodat, és teremtsd meg az új eget és uj földet. Addig segíts, hogy fáradhatatlanul végezzük munkánkat, szolgáljuk népünk és az emberiség javát. Különösképpen áldd meg az új ádventi időszakot azzal, hogy a karácsonyi békességből minden hivő keresztyén meríthessen erőt a béke raunkálásához az egész világon. Ámen.

fényképfelvételek díszítik, amelyek a felfedezés történetét életközelségbe hozzák.

Látjuk például azt a bur- nuszos arab fiatalembert, aki az első barlangot véletlenül megtalálta. Máig sem tudjuk pontosan, hogyan történt. „A történet egyik változata szerint — mondja Burrows —, Muhammad adh-Dhib kecskéket őrzött, vagy talán éppen egy elveszett bárányt keresett, amikor ráakadt a barlangra. Egy másik változat szerint társaival árut (valószínűleg csempészárut) szállított a Jordánon át Betlehembe. Egy harmadik változat szerint vihar elől kerestek menedéket a barlangban. Végül azt is mesélik, hogy egy elszökött kecske beugrott a barlangüregbe és a fiú követ dobott utána. Az összetöredező cserépedények zaja felébresztette kíváncsiságát, azonnal szólt egy társának, majd mindketten bemásztak a barlangba, és ott megtalálták a kéziratokat.”

A változatok onnan erednek, hogy az akkor 15 éves beduin fiú két évvel később, amikor kikérdezték, különbözőképpen mondta el az esetet.

EHHEZ HASONLÓ ÉRDEKESSÉGGEL ismerteti a könyv részletesen a további felfedezéseket, foglalkozik a tekercsek életkorának megbízható meghatározásával, a megszövegezésük időpontjával, a kumráni közösség bemutatásával. A tekercsek jelentőségét tárgyalva, bennünket főleg két ponton érdekelhet.

A most itt előkerült ószövetségi kéziratok sokkal régebbi másolatok, mint amelyek alapján eddig az ÓSZÖVETSÉG rendelkezésünkre állott. Burrows, megbecsüléssel ír a kumráni közösség tagjairól, akik „nagy szolgálatot tettek a Biblia kutatóinak azzal, hogy bibliai kéziratokat másoltak és őriztek meg ... Ézsaiás könyvének szövege meglehetősen teljes. Jóformán minden ószövetségi könyvből kerültek elő töredékek”. Amikor összehasonlítást végez egyes ézsaiási bibliai helyek szövege között, megállapítja: „Ennyi talán elég ahhoz, hogy az Ószövetség lehető legjobb szövegének megállapítása

szempontjából felismerjük a tekercs fontosságát. Egészben véve megerősíti a hagyományos szöveg régi voltát és hitelességét.” A leletek fényében az Ószövetségünk hitele nagyban megerősödik.

De jelentősek a tekercsek

az Újszövetség szempontjából Is. „Ahhoz, hogy megérthessük, mit jelentettek a hallgatók és olvasók számára azok a szavak, amelyeket Jézus és az apostolok használtak, tudnunk kell azt is, hogyan használták ugyanezeket a szavakat az egykori zsidó irodalomban. Ennél a pontnál a holt-tengeri tekercsek lényegesen bővítik a rendelkezésünkre álló anyagot.” Viszont ugyanakkor megerősítik az Újszövetség eddigi egyházi értelmezését: „Ami engem illet, szeretném megvallani: miután hét éven át tanulmányoztam a holt-tengeri tekercseket, nem érzem, hogy az Üjszövet- ségről vallott felfogásomat lényegesen befolyásolta volna. Az Újszövetség zsidó háttere

világosabb lett, jobban megértettük, de a könyv jelentése semmit nem változott és lényegesen nem lett világosabb”

A KÖNYV ÍRÓJA egyébként sokkal jelentősebbnek tartja az ellentéteket a kumráni közösség és az őskeresz- tyénség között, mint a hasonlóságokat. Ezzel világossá teszi, hogy a kumráni közösség az Ószövetség fájának egyik mellékhajtása, amely nem tekinthető a keresztyén- ség gyökerének. Néhány hajszálgyökér vezet onnan hozzánk, aminek felimerése nyereség, mert mi sem tekintjük a keresztyénséget „váratlan isteni kinyilatkoztatásnak”, amelynek ne lennének „történeti előzményei”, amint erre az előszó céloz. De a fő történeti előzmények nem Kumrán irányából futnak Krisztus felé ...

EGY GONDOLATOT hadd tegyünk hozzá a szép könyvhöz, amelynek végén a kiadó a legjelentősebb tekercseket héber eredetiből közli magyar fordításban.

A Holt-tenger közelében, körülbelül Krisztus előtt 150-től Krisztus után 70-ig élt közösség beletartozik a történeti ádventbe. Keresztelő János valószínűleg a kumráni közösség levegőjében nőtt fel, bár azután túl jutott rajtuk. Jézusnak közvetlen előfutára, az ádventi próféta a kumráni útról tért a pusztába „kiáltó szónak". De a közösség tanítása is adventét idézi emlékezetünkbe. Az Iratok többször is szólnak az eljövendő Messiásról."

Burrows szerint ez semmiképpen sem azonosítható azzal a történeti személlyel, aki a közösség vezetője volt „igaz tanító” néven. Az újonnan előkerült tekercsek között van messiási jövendölések idézet- gyűjteménye az ószövetségi prófétáktól. Ha nőn is teljes tisztaságában, de az ádventi reménység ott élt bennük. Ügy tekintünk rájuk, mint ád- vent egy darabjára. Ádventbe rekedve sodorta el őket a történelem vihara. Köszönjük Istennek, hogy az ő adventjük a miénk is, és hálát adunk, hogy nekünk van karácsonyunk is.

LELKÉSZSZENTELÉS EISEN ACHBAN

Reformáció emlékünnepén.

Október 31-én az eisenachi György templom gyülekezeti istentiszteletén D. Mitzesn- heim thüringiai tartományi püspök 41 lel kész jelöltet szentelt fel egyházi szolgálatra. Az eisenachi híveken kívül részt- vettek az ünnepi istentiszteleten azoknak a gyülekezeteknek a tagjai is, melyekből az ifjú lelkészek szolgálnak.

IZRAEL

Izrael államban olyan bélyegeket adtak ki, melyen héberül ez a bibliai ige olvasható: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (III. Móz. 19,18). A héber felirat alatt még hat nyelven: francia, angol, spanyol, orosz és kínai nyelven olvasható a jelzett ige.

Elpusztította őket a műveltség

A boszorkány nem tudott bejönni a szobába.

De mondja ám reggel a sógor bácsi felesége, hogy azon az éjszakán a konyhában csörömpölt az átkozott.

Erre aztán másnap a konyhaajtóra tettük a madzagot.

— Édesapám, amikor hazajött az erdőről és elmondtuk neki, hogy mi minden történt velünk — mondta is, hogy amikor belépett az utcaajtón, egy nagy, fekete macska futott el a konyhaajtó elől. Mindjárt tudta, hogy a Borzas Hanziné volt.

Az is volt csakugyan, mert azt beszélték a faluban, hogy látták már őt macska képiben is. Így szokta megfejni a teheneket.

Csiga Banditól, a falusi kanásztól hallottam, hogy őnála meg tücsök alakban rejtőzködött el. De bizony ő nem ijedt meg tőle. Bedugta egy nagy fa hasadékába.

Merész dolog volt ez — jegyezte meg nyomatékkel Józsi bácsi. — Mert ha Csiga Bandi meghallja a hasadékba dugott tücsök sírását, azon nyomban megsiketült volna. De hát sikerült elszaladnia.

Nem nyugodott ez a rusnya asszony sohasem. Egyszer is a Hersli uraság el akart utazni valahová, de a lovak se jó szóra, se ostorbiztatásra nem akartak elindulni. Odamegy az édesapám a lovak elé, hát látja, hogy egy véres zsebkendő van a lovak előtt a földön. Édesapám mindjárt tudta, hogy hányadán van a dolog. Elkezdte a vasvillával ütlegelni a véres zsebkendőt. Mikor jól kiverte, fogta és beledobta a tűzbe. Olyan büdös füst csapott ki erre a tűzből, hogy még a Hersli úr is leugrott a kocsijáról és beszaladt a lakásába.

Másnap többen látták Borzas Hanzinét, amint sántítva ment végig a falun.

Az egyik barátom, Virág Jani egyszer kileste Borzasnét, amikor éppen elindult kísérteni. Igaz, a boszorkány észrevette őt, de Jani el tudott futni. Mert el lehet futni a boszorkány elől, ha az ember kölest vagy mákot hajigáit a bal kezével a háta mögé.

Virág Janinak ettől fogva nem is volt nyugta a boszorkánytól. Mindig kísértette őt. Szegény Jani ki is vándorolt emiatt Amerikába. Onnan írta meg, hogy valóban boszorkány volt Hanziné.

Nemsokára meg is halt ez az asszony. Ügy emlékszem a temetésére, mintha most lett volna.

Verőfényes, szép nyári nap volt. Egy tenyérnyi felhőt sem lehetett látni az égen. Mikor azonban letették az asszonyt a sírba, olyan nagy szél kerekedett, hogy a kalapomat is kikapta a kezemből.

Olyan eső lett, mintha vödörből öntötték volna. Az volt a különös, hogy csak a sír környékére esett az eső. Akik távolabb álltak a sírtól — meg sem áztak.

Bizony mindenki elszaladt a sírtól. A halott ott maradt temeletlenül. Másnap egy liter pálinkáért két cigány temette el őt.

így igaz, ahogy mondom — fejezte be Józsi bácsi a rémtörténetet.

— Vannak-e még ilyen boszorkányok mostanában is, Józsi bácsi? — kérdeztem a ki- lencvenegy esztendős öregtől.

— Nincsenek már, kedves öcsém! Nem kell félni tőlük.

— Mi lett velük? — tettem fel a kővetkező

kérdést.

— Elpusztította őket a műveltség — felelte

meggyőződéssel.

Igaza van az öregnek.

Németh Géza

i