Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-11-12 / 46. szám

EMLÉKEZETÜL I A PALOTA Lapunknak, az „Evangélikus Élet”-nek alapítója és tulaj­donosa az Országos Luther Szövetség volt. Az Országos Luther Szövet­ség az Actio Catholica és a klerikálizmus ellensúlyozására létesült, akkor, amikor a Co­dex Juris Canonici életbe­léptetésével a római katoli­kus egyház a vegyes házassá­gokat törvénytelenekké nyil­vánította és erkölcstelen Égyasságokká aljasította le. Ezzel az álláspontjával és nézetével pedig egyidejűleg megindította a legádázabb re- verzális harcot a protestáns és más vallásúak ellen, azaz a nem római katolikusokkal szemben. Nemcsak ebben nyilvánult meg a harc, hanem minden téren is a nem katolikusok háttérbes'zorításáért és elnyo­másáért. Munkát és munka- alkalmat, avagy állást protes­táns és más vallású legfel­jebb egy-egy reverzális révén kaphatott. Ez volt a cél. A klerikális reakciót az Actio Catholica a laikusok apostolkodásával, az utca-, és házankénti missziójával szé­lesítette ki. Tetőfokát a kimondottan reformáció- és protestáns elle­nes római katolikus politika az eucharisztikus mozgalom időszakában érte el. Ekkor mór a legnyíltabban folyt a harc. Az Országos Luther Szövet­ség ebben az időszakban az Actio Catholica s az eucha­risztikus mozgalom provoká­ciói révén jutott legerőtelje­sebb ellensúlyozó szerepéhez akkori elnökének segítségé­vel, dr. Bencs Zoltán szemé­lyével és működésével, aki éles politikai látásával, bátor kiállásával, haladó és baloldali szociális érzékével, mint a Luther Szövetség elnöke nyíl­tan vitte harcba a klerikális elnyomással szemben az Or­szágos Luther Szövetséget. Az Országos Luther Szövet­ség 30 esztendős létperiódu­sának lezáró csúcskorát az eucharisztikus mozgalom el­lensúlyozásában az utolsó tíz évében érte el az 1934-44-es években, amit mi sem bizo­nyít jobban, mint az a tény, hogy lapját, az Evangélikus Életet 1944-ben a fasiszta kormányzat betiltotta. Az Országos Luther Szövet­ség ebben a küzdelmes perió­dusban fejtette ki működését dr. Bencs Zoltán elnöklete alatt. Dr. Bencs Zoltán volt az, aki akkor, a nehéz időkben, szembe mert szállni nyíltan is a fasizmussal és oda merte dobni a keztyűt a népünket a végveszélybe sodró akkori miniszterelnök elé, amikor megmondta, hogy a második világháborút csak a Szovjet­unió döntheti el és nyerheti meg. „Képviselő úr! Elég le­gyen!” — szólt feléje a mi­niszterelnök. Bencs Zoltán ek­kor vette a kalapját és szó nélkül eltávozott, majd pedig képviselőségéről és minden tisztségéről lemondott, megta­gadva minden közösséget a fasiszta irányzattal. A fasizmus alól való fel- szabadulás révén egyházunk és hívei a római katolikus klerikális elnyomás alói is felszabadultak és ezzel egy­ben megszűnt egyházunkban az Országos Luther Szövetség tulajdonképpeni szerepe is, miért is a Szövetség kimon­dotta feloszlását. Bencs Zoltán tudta azt, hogy az őrségváltás ideje is elérkezett, amikor befejezte elnöki hivatását a Luther Szövetségben s ezt ezekkel a szavakkal tette: „Hiszem, és meggyőződésem, hogy aki el­kezdette velünk a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjáig.” Dr. Bencs Zoltán most hunyt el és nemrég temettük. Lapunk, az „Evangélikus Élet”, amikor róla e sorok­ban megemlékezik, teszi ezt Istennek Igéjébe vetett hit­tel: „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mos­tantól fogva Bizony, azt mondja a Lélek, mert meg- nyugosznak az ő fáradsá­guktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (János Jelené­seinek Könyve 14,13.) Dr. Gyimesy Károly SOHA TÖBBÉ! Svéd dokumentációs film számol be most hazánkban Hitler hatalomra jutásáról, végzetes uralmáról és csúfos végéről. Az eredeti felvételek az első világháború lövészár­kaival kezdődnek és attól kezdve kísérik figyelemmel Németország sorsának alaku­lását. Megelevenedik előttünk utcai és gyűléstermi képekben, ahogyan a húszas években pártot szervez magának Hit­ler és amint évről évre növek­szik befolyása a német belpo­litikai életben. Figyelemre méltó feleletet ad a film ar­ra a kérdésre, hogy miképpen volt lehetséges ennek a ter­helt embernek tömegeket nyerni meg zászlója alá. Az elvakult kommunistaellenes- ség hajtotta a német nép bi­zonyos részét a szüntelenül ordítozó és vezéri pózban tet­szelgő jött-meí^t politikus tá­borába. Ugyanakkor Hitler ügyesen felhasználta a német nép legnemesebb hagyomá­nyait megtagadó porosz gő­göt és világuralmi vágyat em­berek elbódítására. Még az események ismeretében is hi­hetetlennek és valószínűtlen­nek tűnik, hogyan tudott ez a kezdettől fogva a megszállott­ság bélyegeit magán viselő férfi néhány év alatt a német birodalom kancellári székéig emelkedni. Pedig ez a tény, és a huszadik század történel­mének őrök szégyene marad ez a borzalmas kihatású „kar­rier”. Azután jönnek a filmen Hitler hatalmi éhségének és a második világháborúhoz vezető terjeszkedésének egy­más után következő állomá­sai. A Kuhr-vidék megszál­lása, Csehország letiprása, Ausztria bekebelezése, Len­gyelország megrohanása és borzalmas feldúlása. Végül pe­dig a Szovjetunió hitszegő megtámadása, mely Hitler ha­talmi tombolásának lejtőjét, majd zsákutcáját és szakadé­két hozta meg, de még néhány évig a szovjet népre és az egész világra, köztük a mi magyar népünkre is, sok-sók könnyet és vért árasztott. Amint peregnek a képek, a Hitler magából kikelt üvölté­sére masírozó német katonák­ról, újra meg újra ugyanat­tól a vészes dobpergéstől kí­sérten, szinte a végzet dübör­gését halljuk, amely a mi nemzedékünket borzalmas kö­vetkezetességgel taszította be­le az emberiség pusztulásának eddig legnagyobb szakadéké­ba. Európa politikusai hogyan engedhették, a többi nép ho­gyan tűrhette más államok le­igázásának sorát? Miért nem léptek közbe, hogy megálljt kiáltsanak a hatalmi vágy őrültjének, mielőtt tüzet hoz az egész világra? Ugyanaz a politikai elvakultság vezette Nyugatot, mint amit megfi­gyelhettünk Németországban: azt hitték, hogy Hitler segít­ségével útját állhatják a je­lenkor nagy történelmi folya­matának, a Szovjetunióból ki­bontakozó szocializmusnak. Ezért vették — bár sokszor fogcsikorgatva — tudomásul Hitler ismételt területi hódí­tásait, újabb és újabb nemzet legázolását. Mire felocsúdtak, már késő volt: későn vették észre, hogy Hitlernek nemcsak Kelet felé vannak agresszív tervei, hanem a Nyugatot ugyanúgy fenyegeti. Chamber­lain, angol államférfi, amikor a müncheni tanácskozásról hazatért, a repülőgépből ki­szállva boldogan lobogtatta a nemzetközi szerződés példá­nyát és győzelmes mosollyal mutogatta rajta Hitler aláírá­sát. Mintha a békés jövő biz­tosítékát tartotta volna kezé­ben, nem tudva, hogy annak az embernek aláírása és sza­va mit sem ér, s a nyugati hatalmak megalkuvása csak időlegesen halasztotta el Hit­ler világháborút kirobbantó szándékainak megvalósítását. De eddig ez még mind csak egy végzetes, az önimádat megszállottságában végbeme­nő politika látványa, amely századunk nagy temetőjét ás­ta meg, ötvenmillió ember halálát jelentette. Nem köny- nyű ezt sem nézni, hiszen a történelemnek ezt a végzetes szakaszát javarészt átéltük, átszenvedtük és következmé­nyeit viseltük magunk is. De ez magában nem lenne más, mint az emberi történelem legvéresebb órája. Ha lehet fokozni ezt a megállapítást, mint ahogy sajnos lehet, ennél még szörnyűbb dolog történt: az embertelenség tombolása. Amikor ezekhez a jelenetek­hez érkezik a film, szivünk összefacsarodik, idegeink re­megnek és úgy érezzük, hogy most vagyunk a legmélyebben. A varsói gettóról adott ere­deti felvételek között van egy, amely messzemenően nem a legvéresebb, de talán a leg­megrázóbb. SS-katonák dur­ván kiverik aszott, rongyos, leírhatatlanul szomorútekinte­tű gyermekek kezéből azt a pár rothadt krumplit, hagymát, répát, amit valahol összeszed­tek és drága kincsként szo­rongatva visznek „haza”, hogy éhen ne haljanak. Vannak en­nél sokkal rettenetesebb jele­netek is: a gettó utcáin éh­ségtől, betegségtől összeesett emberek hullái fekszenek s mellettük megy a még élők forgalma; kivégzett emberek behantolása a tömegsírba; meztelen emberi roncsok utol­só menete a gázkamrák felé... De az én tudatomba mégis azok a riadtszemű gyermekek vésődnek bele legkegyetleneb- bül. Amikor valaki — és itt. nem egy személyről van csak szó, hanem Hitler számtalan eszközéről, tisztekről és közle­gényekről — így tud bánni gyermekkel, akinek szeme bi­zalommal néz a felnőttekre és boldogan a világba, gyermek­kel, aki az édesapjának és édesanyjának ugyanolyan drá­ga, mint nekem a sajátom, — akkor elérkeztünk a végső le- aljasodás és a teljes emberte- lenedés alsó határához. Ezek azok a felvételek, amelyek az utánunk jövő nemzedékek számára megőrzik a XX. szá­zad óriási ívű fejlődése köz­ben az ember legmélyebbre süllyedésének riasztó emléke­zetét. Nekünk, keresztyéneknek, az emberimádat hitünkbe üt­közik, mert az egy edül való Isten dicsőségét kisebbíti és kiemeli az embert határai kö­zül. Általános emberi perspek­tívában is nyilvánvaló azon­ban, hogy Hitler bálványozá­sa esztelenség volt és végze­tes következményekkel járt: még féktelenebbé tette hatalmi vágyát és még torzultabbá ön­maga nagysága és csalhatat- lansága felől alkotott tévkép- zeteit. Óriási csarnok hallgat­ja Hitler egyik alvezérének harsogó, fülsértőén felfokozott beszédét. Néhány lépésre ül tőle a „Führer”. A szónok fe­léje fordul és ezrek tomboló lelkesedése közben személy szerint hozzá intézve mondja ezeket a rögeszmés szavakat: „ön — Németország. Amit ön mond, azt a német nép mond­ja.” Hivő keresztyének — más világnézetű antifasiszták­kal együtt — Németországban Hitler idején is látták ennek az emberimádatnak esztelen- ségét. Mintha a kísértő szavát hallanánk a Biblia lapjairól, amint az első emberpárnak suttogja: „Olyanok lesztek, mint az Isten”. El kel­lett jönnie annak a pilla­natnak, amikor Hiter, beszo­rulva egy berlini bunkerba, önkezével vetett véget életé­nek. És "el kellett jönnie nem sokkal ez után annak a má­sik percnek is — amit látunk a filmen —, hogy a német ve­zérkar főnöke aláírta a felté­tel nélküli fegyverletételt. A fajimádat sem kisebb bűn keresztyén és általános em­beri szemmel. Az a tan, amellyel Hitler sokakat nyert meg magának, a német em­ber felsőbbrendűségét hirdet­te, a német vér és faj kultu­szának emelt oltárt. A Szent­írás ismételten beszél arról, hogy Isten az egész emberi-' séget egy vérből teremtette. Nem szabad az emberi méltp- ság és az emberi lehetőségek tekintetében különbséget ten­ni faj és faj között. A faj sem foglalhatja el Isten helyét, mint ami történt a nemzeti szocialista eszmevilágban. Az antiszemitizmus nemcsak az emberiesség ellen vétkezik, Isten elleni bűn is. Ezt a ta­NEBUKADRECCÁR HALÁLA gyászba bo­rította az egész birodalmat. A király hűsé­ges emberei, tisztségviselői hetekig megté­pett ruhában, a gyász külső jeleit viselve jártak-keltek. A böjtölés, önmegtartóztatás, a legkisebb kunyhók lakói között is általá­nossá vált, amikor hírét vették a nagy ki­rály halálának. 44 esztendő dicsőségérő! em­lékeztek. meg a hivatásos költők, akik járták a helységeket, a városokat és nagy csopor­tok előtt beszéltek az elhunyt királyról. Himnuszok születtek ezekben a napokban, amelyekben a király neve együtt nyert emlí­tést Mardukkal, Samassal és Eával. A köl­tők megénekelték újra az Egyiptom ellen vívott diadalmas csatát, amikor Nékó fáraó seregét egészen a Vörös tengerig kergették és azokat a dicsőséges hadi tetteket, amikor városokat alázott a porig, olyanokat, amelyek nem akartak Babilónia uralma alá kerülni. Ezek között az énekek között szerepelt Je­ruzsálem eleste is. Aztán megénekelték Nebukadreccár, nagy­ságát, azt, hogy mennyi ragyogó palotával, templommal gazdagította a városokat, meny­nyi új csatorna öntözte bő vizével a termő­földeket, a birodalom milyen virágzásnak in­dult. Rend volt mindenütt. A birodalom szerkezete olyan pontosan járt, mint a ho­mokóra. A tömeg mindenkor hangos sírásra fakadt, ruháját megtépte és búskomor han­gulatban távozott haza. A TEMETÉS IGAZÁN POMPÁS VOLT. Kevesen, még a legöregebbek sem emlékez­tek üyen ünnepélyes cselekményre. Maránk papjai tömegével vonultak ki. A szertartás hosszas és fárasztó vott. Hivatásos siratok időnként hangos jajveszékelésbe törtek ki és ezzel magukkal ragadták a gyászoló so­kaságot. Késő este lett, mire a halott király nyugvóhelyére került a Marduk-templom melletti halomra, ahová építeni fogják majd örök sírhelyét. A király iránti hűség csak ezután szólalt meg igazán a szívekben. Egy akarattal és egy lélekkel kiáltották ki utódjául a törvé­nyes örököst, Evil-Merodákot. Marduk pap­ja személyesen öntötte le fejét olajjal és kente fel őt ezáltal örök uralkodóvá. EVIL-MERODÁK MÁR NEM VOLT FIA­TAL, amikor atyja örökébe lépett Mint herceg sok mindent látott és mint tapasz­talt ember, jól tudta, hogy amit a szem lencséje összegyűjt a lélek tárházába, ne pocsékolja el a száj. A trónörökös tudott hallgatni. Az országot gyakran beutazta. Is­merte a birodalom erejét, gyengéjét. Ereje volt a roppant hadsereg, amelyet fegyver­ben kellett tartani, akár háború, akár béke volt. Egy láthatatlan ellenséget készültek meghódítani. Ez a láthatatlan ellenség az idő volt, amely eljárt Babilónia felett Evil- Merodák tudta, hogy Babilónia mindent le­győzhet, de az időt nem, az mint halálos szu rágja már a birodalom szivét. A sok ellentétes érdekű és fajtájú legyőzött nép, a sok hazájából idehurcolt rabszolga, a sok kegyetlenül megadóztatott nép egy szép na­pon lerázza magáról a zsarnoki igát és ak­kor ledől ez az agyaglábakon álló birodalom és nem lesz, aki feltartóztassa a végzetet. A HERCEG SZÁNDÉKA AZ VOLT, hogy új alapokra fekteti a biroladom jövőjét. A népeket fel kell szabadítani az elnyomás alól. A környező kis népek élhetnek egy bi­rodalomban, de nem úgy, hogy zsarnoki mó­don eltapossák őket, hanem úgy, mint test­vérek, akiknek megbízott képviselői együtt ülnek a babiloni államférfiakkal. Akik ahelyett, hogy egymás erejét gyengítsék, egy- közös utat vállalnak. Ezeknek a népeknek egyaránt végzetes ellensége a sivatag, az aszály, az'éhség, és a portyázó rabló nép­ség, de különösen az a felelőtlenség, amely- lyeo mindig egymás torkán csühgenek. Ha nem lesz egymás közt ellenségeskedés, gyű­lölködés és marakodás, akkor a sok apró kis erő, mint patakocskák, egy folyóba ömlenek, és akkor minden veszedelemmel szembe tud­nak szállni. Az igazságosság és méltányosság lesz az új birodalom ereje. Naphosszat töprengett ilyen dolgokról. Tudta jől., hogy a vallás- és a fajta-forgá- csolta népeket nehéz egy akolban tartani, de erre a tétre tette fel egész életét. Ta­nácsadóival még atyja életében titokban gyakran összejött és megbeszélte ezt a ter­vét. Tanácsadói között lehetett látni szám­talan embert, akik nem voltak babiloniak. Ott volt közöttük egy izráeli férfi is, akinek tekintélye és összeköttetése honfitársai kö­zött igen nagy volt, de aki magát soha nem leplezte le. Ekkor meghalt Evil-Merodák atyja. AZ ŰJ KIRÁLY ELSŐ TEENDŐJE volt, hogy felülvizsgálta a hadsereget és a börtö­nöket, A hadsereget túl nagynak, a börtönö­ket kegyetleneknek és igazságtalanoknak ta­lálta. A következő intézkedése már igen ér­zékenyen érintette a hadnagyokat és tábor­nokokat. Evil-Merodák sok embert elküldött a hadseregből. Földet osztott ki a katonák között és a tisztekre is gondoskodott. A de­portáltak sorsán enyhített, a börtönökből, számtalan embert bocsáttatott szabadon. Ju­da agg királya, Joákin is ekkor került sza­badlábra és Joákin mindjárt a palotába jut Evil-Merodák tanácsadói közé. Az új király, benne és más tekintélyes, magasrangú rab­ban alcarja céljait megvalósítani. MENNYI ALDAS SZÁLLT EVIL-MERO­DÁK FEJERE ezekben a napokbaní Igen, de ez mindig így szokott lenni! Ami az egyiknek jó, az a másiknak rossz. Ami jó a sokaknak, rossz a keveseknek. Nem min­denkinek jött hasznára az új kormányzat. Amikor a birodalomban az a törvény lá­tott napvilágot, hogy a munkások ellátását meg kell emelni, sőt, munkájukért tisztes­séges bért kell fizetni, ennek eredménye­képpen igen sokan rövidültek meg. Egyre- másra kerültek törvény elé azok a munka­felügyelők, akik tovább akarták folytatni kegyetlen bánásmódjukat, akik nyúzták a népet, önmaguk számlájára takarították meg a járandóságot, egyszóval, akik nem tudtak lemondani búsás jövedelmükről. Ami pedig a hadsereg dolgát illeti, az volt a legnehe­zebb kérdés. A katonák békében jól élnek. Semmit­tevés a fő foglalkozásuk. A babiloni had­sereg és vezetői egyaránt hizlalhatták ma­gukat a béke éveiben. A háborúk idején pedig különösen nagy haszonra tettek szert, hiszen a megszállt, meghódított területek, városok minden mozgatható jószága az övék lett. Egy-egy hadjárat alkalmával úgy jöt­tek haza, mint a málhás öszvérek. Kevés­nek bizonyult a kezük és a teherbírásuk a sok összeharácsolt holmi hazahozatalára. Mögöttük hagyták a kifosztott könnyes és ■jajveszékelő embereket. Különösen jó sorsuk volt a hadsereg vezetőinek, a hadnagyoknak és a tábornokoknak. A hadisarc és a hadi­adó nagyrésze az ő zsebükbe vándorolt. Ezeknek az embereknek a mestersége a vérontás volt. A vérontás és a rablás élet­elemükké vált. NEM VÉLETLEN, HOGY AZ ELÉGEDET­LENSÉG először éppen az ő soraikban született meg. Az első emberséges és ked­vező rendelkezések szinte el sem jutottak a birodalom szélén fekvő tartományokba, amikor Babilóniában már Neriglissar, a hadügyminiszter körül láthatunk előkelő katonákat, akik éjszakáról éjszakára for­rongó, gyűlölettől tajtékzó beszédekben bí­rálták az új helyzetet. Ezek az emberek a folytonos háború, a zsarnokság hívei. Es milyen gyorsan nyújtanak segítő kezet ehhez a lázadáshoz a birodalom hiénái. Evil- Merodák a béke, a megértés, a türelem embere. Neriglissar a folytonos harc, a gyűlölet és elnyomás híve. Itt valame­lyiknek el kell buknia. Es Babilónia sorsa attól függ, hogy melyikük kezébe fog kerülni most a kormánykerék. Evil-Merodák észre sem vette, hogy las­san miniszterei elhidegülnek tőle, a vezetés gyeplője kicsúszik ujjai közül. Tengerbe markolt, de a tenger vizét nem tudta kezé­ben tartani. Rendelkezései pusztába kiál­tott szavak maradtak. Alighogy a biroda­lom kormánykereke mellé állhatott és meg­hirdette a béke, az igazság, a. méltányosság és türelem igéit, olyan ellenféltei találta szembe magát, amely a végzete lett. Azon az éjjelen N annar különös fény? nyel ragyogott. Ebből következtetett a biro­dalom egyszerű, babonás népe a szörnyű eseményekre. És valóban! AZ ÉJSZAKA CSENDJÉBEN Neriglissar vezetésével katonák lopakodtak a palotába. Az őrséget pillanatok alatt le fegyverezték. A király hálószobájába már minden ellen­állás nélkül bejutottak. Evil-Merodák töb­bet nem ébredt fel. Ágyát ragadós vér borí­totta sűrűn, feketén. Szája nyitva maradt. A fáklya fényénél Neriglissar kaján vigyor- ral nyomta össze ajkát, mintegy elnyomva vele az igazság, jószándék kitörni kíván­kozó hangjait. A király bizalmasai hasonló sorsra jutottak. Csak egy valaki menekül­hetett meg ezen a borzalmas éjszakán! Izráel gyermeke. Ö is csak azért, mert he­tedik nap volt és elvonult az övéi közé imádkozni, úgy ahogy a törvény előírja. Neriglissar reggel mar mint katona-király indította útnak hadseregét Uruk felé, ahol kitört a felkelés. Az uruki felkeléshez ha­sonló sok volt az országban. Főként azokon a helyeken, ahol Evil-Merodák emberséges törvényei a két esztendő alatt szabadságot, jobblétet és biztonságot hoztak. Ezek a sze­rencsétlenek meg voltak győződve, hogy felkelésük megdönti a zsarnokságot, a ka­tonavezetést. Oda lett az emberek reménye. Meghalt az igazság, a jóság és könyörületesség. Ne­riglissar olyan kegyetlenséget vezetett be, amilyenre példa nem volt. NERIGLISSAR A BIRODALOM SORSÁT a lejtő szélére kormányozta. Az önös érdek elvakulttá, süketté tette. Nem hallotta, hogy a láthatatlan ellenség, az idő, most egyre sürgetőbben dörömböl a birodalom kapuin. A birodalom úgy terpeszkedett még a ter­mékeny mezőkön, sivatagokon, hegyeken és völgyeken, mint egy haldokló. Ideig-óráig még eret tudtak vágni rajta, de a nagy könyvben megírt sors elkerülhetetlenül kö­zeledett. Az idő egyre nagyobb sebeket ej­tett Babilónián. Rövidesen át kell adni sze­repét egy másik játékosnak, aki a népnek új dallamra fog vezényelni. Adonáj népe is egy másik dallam ütemére fogja bátyúját hátára venni, és keresni a hazafelé vezető utat. Rédey Pál nulságot is le kell vonnunk egyházi szemmel a film doku­mentumai láttán. A film ezekkel a szavakkal záródik: „Soha többé!” Való­ban: soha többé! Soha többé háborút, soha többé emberek és fajok szervezett irtását, so­ha többé a fasizmus újjáéle­dését! Ez minden becsületes ember és komoly keresztyén forró óhajtása. Radnóti Miklós 1944 máju­sában írt verse jut eszünkbe, a Töredék, amint kilépünk a moziból: Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nem­csak parancsra, s míg balhitekben hitt s taj­tékzott téveteg. befonták életét vad kényszer­képzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallga­tott, és várta, hogy talán megszó­lal újra — mert rettentő átkot itt úgysem mondhatna más — a rettentő szavak tudósa-, Ésaiás.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents