Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-10-22 / 43. szám

...És elpusztul a város

Benhanán az éjszaka csendjében tovább mesélt...

— Fejünk felett lebegett a nagy nábi, Jirmi- jáhu jövendölése: „elpusztul a város”. A szívünk tele volt szorongó érzéssel. Óh, mennyi vétket tartott számon felőlünk Adonáj! Hiszen mielőtt a roppant Babylonia méhében megelevenedett a magzat, amely minket eltapos majd, a nábi világosan tudtul adta Izráel népének: „térjenek meg”! Hegyenek az Űr gyermekei! Tartsák meg a Törvényt! Cselekedjék a jót! Engedjék szabadon a szolgákat és adjanak kenyeret a szegénynek! Legyen igazságos a törvény! Oh, ha Izráel hallgatott volna a Seregek Urának szavára!

És ezekben a napokban itt álltunk körülkerítve megszámlálhatatlan babiloni katonával. Itt csak védekezni lehet az utolsó csepp vérig, de ha közbe nem jön valamilyen csoda, innen élve senki sem menekülhet.

Neriglissar üzenetet juttatott a királynak. Az üzenetben rettenetes bosszú hangja, szólalt meg. Sedekiás remegve hívta egybe a tanácsadóit és kezét tördelve olvastatta fel az akkád írásjelekkel telerótt agyagtábla szövegét. Tudnotok kell — folytatta a hóze —, hogy a népen belül két párt volt. Az egyik párt tagjai közül sokan már az ostrom előtti éjszakákon titokban elindultak Babylonia felé. Ezek voltak

0 gazdagok, az előkelők. Jirmijáhu ezídőben vidéken tartózkodott. A másik párt, a mindenáron harcolni akaró párt tagjai, rabszíjra fűzve hozták vissza a nábit Jeruzsálembe és kivégzését követelték, mivel a gazdagok barátjának és árulónak tartották. Csak a király jó szíve mentette őt meg a felgyülemlett oktalan haragtól. Ez a párt a hazafiak pártja volt. Sok-sok szegény ember, atyáitok és nagyatyáitok, akik hazájukért most is meg akartak halni és szabadságukért vállalkoztak a lehetetlenre is. A király ezekre az emberekre hallgatott. Ezekben az emberekben élt az emlék, amikor tulajdon vérükbeli hatalmaskodó és kegyetlen urgk rabszolgái voltak és senki nem segített nyomorúságukon. És amikor az előkelők titokban elhagyták a veszedelem városát és átpártoltak az ellenséghez, a gyűlölet lángjai még magasabbra csaptak. Nem akartak újra szolgák lénni, sem hazájukban, sem Baby- loniában. Inkább a halált választották.

Ilyen forró és bizonytalan volt a levegő a város falain belül. A király csak annyit kérdezett tőlem, hogy bírjuk-e a harcot, előkészítettünk-e mindent. Aggódva figyelték válaszomat mindnyájan. Élelmünk, vizűnk van, fegyverrel is el vagyunk látva. A többi Adonáj kegyelmétől függ és katpnáink bátorságán múlik. Én engedelmes vagyok.

— És ezzel megindult a hónapokig tartó küzdelem. Éjjel-nappal szünet nélkül ostromolt a babilóniai sereg. A kőhajító gépek a városfalak gyengébb pontjait bombázták. Amikor kikezdték egy-egy falrészt nappal, éjszaka befalaztuk. Amikor hatalmas ostromtornyaikkal megközelítettek bennünket, olajjal öntöttük le, majd meggyújtottuk. Amikor tüzes nyilaikkal akarták felgyújtani a várost, vizes bőrökkel takartuk le a gyúlékony részeket. Amikor pedig egyszerűen meg akarták mászni a vár falait, vitézeink hősiesen ellent- álltak. A védelem számtalan ötletével álltuk az ostromot.

l Az ellenségben a gyűlölet és düh egyre hatalmasabb lett. Mi pedig kezdtünk abban reménykedni, hogy Adonáj a prófécia ellenére is megoltalmazza a várost és a támadók elvonulnak a falak alól anélkül, hogy bevennék azt. A tél szokatlanul kemény volt. A babilóniaiak többször kaptak meleg ruhát és szolgaik egyre messzebbről hordták a fát, hogy a pihenő seregrészeknek máglyák tüze meglett nyújtsanak meleget.

4-ÍA negyedik hónapban egyszercsak szűnni kezdett a harc. Elcsigázott embereink már- már biztosra vették, hogy felszabadul a város. Senki nem tudta, csak a bizalmasok, hogy élelmünk teljesen fogytán van. A vízellátással fis sokszor volt nehézség, de hála a sok esőzésnek, az ég vize mindig kisegített. Ellenben ennivalót sehonnan sem tudtunk szerezni. Az adagokat oly kicsire szabtuk, hogy az egy gyermeknek is kevés lett volna, és ezt a kis adagöt is főként a harcosok kapták. Így aztán az_ostrom szünete hallatlan nagy reményt ébresztett a csüggedő és lázongó lakosok között.

1 r— És ekkor két dolog történt, ami végzetes Vett számunkra. Az egyik, hogy megérkezett a éabilon király a sereghez: Nebukadreccar. A birodalom belsejéből nem tudta tétlenül nézni, hogy egy gyenge város útját állja hatalmának. Személyesen akart a sikertelenség okáról meggyőződni.

j, A másik szerencsétlenség ennél is súlyosabb volt.

%j Volt a városban egy dúsgazdag ember: Sáfán. Ennek az embernek a palotája telistele volt kinccsel. Gazdagságáról azt rebesgették, hogy vetekszik a királyéval. Ez az ember jó érzékkel az ostrom előtt rengeteg gabonát, olajat vásárolt össze. Az ő tárházából élt a lakosság hónapokon át. A király is, a nép is bizalmába fogadta, hiszen ő nem szökött át az ellenséghez a többi gazdag társával együtt. E miatt Sedekiás őt bízta meg az élelemről gondoskodás feladataival. Sáfán ezt pontosan meg is tette. Minden megbeszélésen, haditanácson résztvett, minden titkot úgy tudott, mint mi. Az ő tanácsait is úgy fogadtuk meg, mint a többiekét. Sáfán a háború alatt is csak gazdagodott, de senki nem sajnálta tőle, ha majd vége lesz a háborúnak — mondogatták az egyszerű emberek — Sáfán körmére is ránézünk.

f Alig tudtuk meg kémeinktől a tűzszünet okát. hogy tudniillik megérkezett a babiloni király és ezután dől el, hogy folytatják-e az

ostromot, kitört a pánik Sáfán palotája körül. Vezért szállásomra rohantak az őrök, hogy fosztogatják Sáfán palotáját, a magtárakat pedig üresen találták, csak némelyikben kevéske gabonát.

— Sáfán hol van? — kiáltottam.

— Sehol sem találják! Ügy hírlik, Benhanán, hogy megszökött — mondta az őrség parancsnoka. _ ' i

— I

de a testőröket!

Válogatott vitézek csörtettek elém. — Gyerünk! — kiáltottam. Lihegve értünk a magtárakhoz, onnan látszott a palota is. Hangomat elnyomta a zűrzavar.

— Fegyvert! — parancsoltam.

Embereim most tulajdon vérükre fogták

nyilaikat és az első suhanás utáni csendben ezt kiáltottam: — A fosztogatókra halál vár!

Némán és lesütött szemmel vonultak el a rendbontók. Sáfán palotájánál már kardokkal tudtunk rendet teremteni. Ellenben Sáfán sehol. És ekkor villant meg agyamban egy gondolat, ame^y mélyebb sebet ütött, mint ez itt, — és Benhanán mély vágást mutatott bal halántéka felett. — Sáfán átment az ellenséghez. Akkor pedig végünk.

És így is volt. A babilóniaiak most már csak a gyűrűt erősítették meg körülöttünk. Embert nem pazaroltak. Egyszerűen kiéheztettek bennünket. Ennél rettenetesebbet sewki sem tud elképzelni.

I

Benhanán itt szünetet tartott, majd így folytatta:

— Két hónapig éheztünk. A város olyan volt, mint a temető. Néma csend ült mindenütt. Alig mozdult valaki, csak az őrök járták egykedvűen a falakon a szolgálat útját. Ami bőr csak adódott a városban, azt mind megrágtuk. Állatokat, még a legrútabbakat és legtisztátalanabbakat is megettük, gallyak és fák leveleikkel együtt eltűntek, azt is megrágtuk. Az emberek csupa csont és bőr voltak. Némely családban — ez is tudomásunkra jutott — még emberhúst is ettek.

Ekkor elhatároztuk, hogy kitörünk. A vitézekkel átbeszéltük a dolgot, hogy hajnalban a nyugati kapukat kinyitjuk és maradék erőnkkel átvágjuk magunkat az ellenség gyűrűjén. A hajhal csendjében történt a gyámoltalan kísérlet. En akkor estem a babilóniai katonák fogságába, amikor felkelt a nap.

Néhány óra múlva már Neriglissar, a fővezér előtt álltam. Előttem vitték el Sedekiás királyt, szemének gödreiből véres nedv csordogált szakállára, kezei bilincsben voltak. De ebben az órában láttam én is utoljára.

Benhanán mélyet sóhajtott. A hallgatók közül valaki odakiáltott: — Folytasd, hóze!

— Neriglissar keveset beszélt. Annál többet az embereit Érthetetlen nyelven kiáltoztak és öklüket emelték rám. A fejem zúgott. A fejemen kapott seb sajogni kezdett. A vezér tolmácsa kérdéseket intézett hozzám:

— Te voltál a jeruzsálemi védők vezetője?

— Én.

— Tudod mi vár rád?

— Tudom, a halál.. Várom is. — A városra emeltem tekintetemel. Bár ne tettem volna. Milyen gyorsan dolgoznak a babilóniaiak! A vár falán már hatalmas rések tátonganak. A templom tornyai is megkezdve. A király palotájából is jókora részek hiányzanak. Mint a hangyák a hulla szétdarabolásán, úgy fáradozott megszámlálhatatlan babiloni a város falain, épületein és kezük nyomán egyre fogyott valami városunkból.

— Már csak a halált várom! — lihegtem.

— Nem! — kiáltotta Neriglissar. — Nem! Neked más sorsot szántam!

Ekkor két martaidé fogott közre. Kezeimet hátracsavarták. Néma és megadó voltam. Bárány tud így tűrni az őt nyírok előtt. Térdre nyomtak. Ebben a pillanatbani sajgó fájdalmat és szúrást éreztem a jobb szememen, majd hirtelen a balon is. A világ elsötétült előttem. De ekkor már fel is állítottak. Jeruzsálem felé fordultam, nem láttam semmit belőle. A Nap felé néztem, de nem volt fénye. Neriglissart kereste tekintetem, de sehol se volt.*

— Ö, Adonáj, hiszen vak vagyok — kiáltottam. Durva röhögés volt a válasz. Hallom Neriglissar szavát és a markomba nyomnak valamit. Zárom a tenyerem. Csúszós, sikamlós golyót érzek benne, kettőt is. Undor futott végig hátamon. Mindkét test kicsúszott uj- jaim közül. Ismét markomba nyomják.

— Te jóságos Ég! Hiszen ezek a golyók a szemeim. Tulajdon szemeim, amellyel soha többet nem fogok látni.

Tapogatózom a gödrök felé, mintha vissza akarnám helyezni őket. Sajog, fáj, ég. Tüzes seb az arcom és folyik csendesen lefelé a vér az üres gödrökből.

Most Benhanán mélyet sóhajt, mintha a lelke akarna kiszakadni. Szeme újra forrása lesz a bánatnak. Az éjszaka sötétjében senki sem látja, hogy sír.

De a foglyok másért sírnak. Jeruzsálem elpusztult. Jeruzsálem nincs többé. Hacsak Adonáj meg nem könyörül a városon és újra egybe nem gyűjti Sión népét.

Rédey Pál

* (A babiloni büntetések között szerepelt, hogy egy kanál alakú éles késsel a szemhéj alá nyúltak, gyors mozdulattal vágták el a szemidegeket és a szemlnakat, úgyhogy a szemgolyó egy pillanat alatt kifordult. A büntetésnek egyik leggyakoribb módszere volt ez! (Szerk.)

PÜSPÖKI JELENTÉS

a Déli Egyházkerület évi közgyűlésén

A Déli Egyházkerület október 10-én tartott évi közgyűlésén elhangzott püspöki jelentést lapunk folytatólagosan közli. Az alábbiakban a jelentésnek a római egyház „cgység-törekvésé-vel foglalkozó szemelvényét ismertetjük.

A RÓMAI EGYHÁZ „EGYSÉG TÖREKVÉSE’

Amikor széjjel tekintünk a' nemzetközi helyzetben, fel kell figyelnünk a római egyház magatartására is. A Vatikán minden időben igényt tartott a politikai hatalomra is, és elgondolásait különböző úton-módon igyekezett érvényre juttatni á nemzetközi életben. Ezért nem közömbös számunkra jelenlegi magatartása. Annak ellenére, hogy XXIII. János pápa a közelmúltban jelentősnek látszó béke-nyilatkozatot tett, sok jel arra mutat, hogy más vonatkozásban

a Vatikán olyan irányítást ad, amely éppen nem segíti elő a béke ügyét. Kétségtelenül a Vatikán irányításával történik egy bizonyos „keresztyén front” megszervezése a Kelet ellen. Ebbe a frontba a nyugati katolikus, vagy katolikus jellegű országokon kívül kész volna beszervezni a nyugati protestantizmust is.

Bár a protestánsokat változatlanul „eretnek és szakadár” embereknek tartja, mégis egy ilyen keresztyén front minél erőteljesebb kialakítása érdekében őket egyetértésre hívja. Sajnos,

az Egyházak Világtaná- csában és a Lutheránus Világszövetségben is

akadnak olyan vezetők, akik némi fenntartással ugyan, de készek a római egyházzal együttműködni egy nyugati „keresztyen” összefogás érdekében. És nem veszik észre, hogy a Vatikán által munkált „egyházi egység” mögött egy hatalomra törő egyházi állam — mely élesen szembefordul Kelettel — szempontjai húzódnak meg.

Hogy a Vatikán elgondolásai mögött mennyire politikai szempontok érvényesülnek az abból is kitűnik, hogy miközben Róma bizonyos egységtörekvések látszatát kelti, a protestantizmus felé tovább ássa a tanbeli szakadékot.. Idevonatkozólag nagyon jellemzőnek tarthatjuk Pietro Parante, a Szent Officium asszeszora előadását, melyét a Nemzetközi Mária Akadémián tartott Arról beszélt, hogy Mária szeplőtelen fogantatása, majd mennybemenetele dog- matizálása után eljött az ideje a máriologia további hódításának. Kifejtette, hogy Mária jelen volt és van Krisztus egész megváltó művében és az ő „eszközt együttműködéséből” következik a „Társmegváltó’” és „Egyetemes Közvetítő” mivoltának legitimizálása. Sőt még azt is mondotta hogy „Isten Máriának adta a küldetést, hogy kibékítse egymással a két fiút: a megfeszítettet és a meg- feszítőt.” A köztetszéssel fogadott előadás arra enged következtetni, hogy

újabb Mária-dogma kihirdetése előtt állunk a következő években. Ennek figyelembe vételével * gondolhatunk-e komolyan valamiféle egységre? Meggyőződésünk szerint „hit és tanbeli egység” nélkül hamis sminden egység.

De arra is érdemes felfigyelni, hogy a nyugati keresztyén egységfront szervezése közben nemcsak a tanbeli szakadékot ássa egyre mélyebbre Róma, hanem

egyes területeken súlyos reverzális harcot és át- térítési munkát folytat a protestánsokkal szemben.

Például Nyugat-Németország- ból türelmetlen reverzális hajsza kiéleződéséről lehet hallani. Ott a

/ római katolikus egyház az utóbi időben a vegyes házasságokkal szemben fokozta nyomását és a protestáns házasulandókat minden eszközzel igyekszik a római katolikus hitre téríteni.

Joggal mondja az egyik ottani esperes: „Miért beszélnek állandóan a felekezetek kö- zeledésértfl, mikor a római egyház gyakorlata éppen az ellenkező”.

Miközben Róma egységről beszél, családok életét bontja meg és állít szembe egymással keresztyén házastársakat. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a római katolikus egyház ezt a reverzális-hajszát Magyarországon is folytatja. Több gyülekezetünkből kaptam olyan jelentést, mely szerint a ^ római katolikus egyház igyekszik egyre több ún. „sekrestye reverzálist” elérni, vagy *az evangélikus felet áttéríteni. Más gyülekezetekből arról értesítenek, hogy 20—30 év óta fennálló vegyesházasságokat akarnak egyes plébánosok újra megköttetni és ezáltal családok békéjét megbontani.

Egyik vidéki lelkészünk többek között ezt írja: „Addig küldözi apácáját (ti. a plébános) a „hűtlenek” után, míg bele nem fáradva, engednek a lelki terrornak”. Ugyanakkor, amikor

igaz szeretettel vagyunk azok felé a római katolikus hívek felé, akik komolyan veszik hitüket, el kell ítélnünk a klerika- lizmus szemünk előtt folyó tevékenységét és arra kell felszólítanunk lelkészeinket és gyülekezeti tagjainkat, hogy bátran harcolják meg a maguk igazát a klerikalizmussal szemben!

Arra is ügyelnünk kell, hogy meg ne tévesszék híveinket az ún. vatikáni „ökumenikus zsinattal kapcsolatban”;

A XXIII. János pápa által meghirdetett zsinat a jelek szerint egyáltalában nem akar semmit tenni egy igazi egységért.

A pápa úgy beszél erről a zsinatról, mint amely „meghívássá akar válni az elszakadt testvérek felé, akik a keresztyén névre igényt tartanak, hogy visszatérhessenek ahhoz az egyetemes akolhoz, amelynek vezetését és őrzését Krisztus isteni akaratának megmásíthatalan végzésével Szent Péterre bízta.” Világos ebből is, hogy miről van szó. Arról, hogy a protestánsok mánt („elszakadt testvérek” térjenek be a római egyházba. Ezt hangsúlyozta Róma évszázadokon keresztül és most sem változott etekin- tetben. Egy ilyen egységbe pedig a protestantizmus soha sem mehet bele, mert ez megtagadása volna azoknak a felismert hitbeli igazságoknak, melyeket Isten a reformációban adott a keresztyén- ségnek. Az elmondottak ösz- szefoglalólag arra köteleznek bennünket, hogy ápoljuk a kapcsolatot azokkal a hívő katolikus testvéreinkkel, akik velünk együtt Krisztus követésében akarnak élni, akik velünk együtt imádkoznak és munkálkodnak az emberiség békés jövendőjéért, de álljunk szembe azzal a klerikalizmussal, amely a lelkiismereti szabadság ellen tör, reverzális hajszát folytat. Egyben testvéri szóval fordulunk a nyugati protestantizmushoz, hogy kerüljön el minden hamis egységet a politikai katolicizmussal, ellenben segítse elő Nyugaton is a béke erőinek tömörüléséi a háborús erőkkel szemben.

(Folytatjuk)

Lelkipásztori beszélgetés

— a halottakért való imádkozásról

— Tessék csak várni.:. hallottam magam mögött és a nevemet is mondta valaki.

A temetőből indultam hazafelé. Olyan varázslatos volt az ősz, a kései, öregedő napsugár, a szállongó levelek, hogy inkább sétára szántam magamat. De, lám, nem maradtam egyedül. Csatlakozott hozzám egy férfi, valamelyik szomszédos gyülekezet tagja, akit csak látásból ismertem. Nyilván ő is a temetőből jött.

— Nem vesszi rossz néven,

ha valamit megkérdezek — így kezdte a beszélgetést. — Amikor a sírnál kezet fogott a család tagjaival, a közelben álltam és hallottam, hogy meghívta őket a következő vasárnapi istentiszteletre,

hogy a gyülekezettel együtt imádkozzanak a halottért. A mi gyülekezetünkben ez nem szokás...

T- Van még néhány dolog, ami az egyik gyülekezetben megtalálható, a másikban nem — vetettem közbe —, de azt hiszem, ez nem olyan lényeges.

Kísérőm, kissé szenvedélyesen, elvette tőlem a szót.

— Voltaképpen nem is erről akarok beszélni, bár helyesebb lenne, ha minden tekintetben egyforma magatartást tanúsítana minden gyülekezet.

A formák, a szokások egysége is hozzájárul a belső egységhez. Így előfordulhat az is, hogy valamely gyülekezet tagja azért hagyja ott a sajátját, mert a másikban valami olyat talál, ami közelebb áll a szívéhez. Jelen esetben éppen arról van szó, hogy a mi gyülekezetünkben nem imádkozunk a halottakért. Bizonyára azért, mert ez kimondottan katolikus gyakorlat, az engesztelő gyászmise keretében. Ezt már Luther is elvetette a tisztítótűzzel együtt. Nem valami tudatalatti katolikus felfogás húzódik meg a halottakért való imádkozásban az evangélikus istentiszteleteken?

Megálltunk közben. Majd én folytattam.

— Eltekintve attól, hogy mit tesz a katolikus egyház, ön személyesen nem is tudja elképzelni, hogy a halottakért való imádkozás lehetséges?

— Én nem! A halál mindent lezárt! Utána csupán az utolsó ítélet következik, a feltámadás örök kárhozatra vagy örök üdvösségre.

— Akkor így kérdezem: a halál lezárja Isten kegyelmének minden lehetőségét is? Bizonyosak vagyunk abban, hogy nekünk nem szabad a halottakért imádkozni, mert

ezzel sértjük talán Isten szuverenitását, beleavatkozunk az ö elhatározásaiba? Ha a gyászoló szíve tele van a meghalt emlékével, a kegyelettel, sőt szeretettel, akkor ezt elmondhatja mindenkinek, csak Istennek nem? Nem kérheti Istent arra, hogy Jézus érdeméért tekintsen bűnbocsátóan a feltámasztott bűnösre és fogadja be Isten országába?

Kísérőm kissé gondolkozott. De álláspontját nem adta fel;

— Ha ezt megteszi a hozzátartozó, aki teológiaiig járatlan, sőt tudatlan, ^négse teheti meg ugyanezt az egyház, a gyülekezet.

— Tessék csak ide figyelni — mondtam —, ott volt ugye a temetésen? '

— Igen — válaszolta.

— Nos, amikor az igehirdetés után imádkoztam, ilyes mondatok is voltak imádságomban: „Urunk, Istenünk, akt ítéletet tartasz élők és halottak felett, aki ismered a mi elhunyt testvérünket, tudod gyengeségeit és bűneit, — amikor megnyílnak a sírok, tekints majd Jézus Krisztusra és úgy ítélj a mi testvérünk felett” ... Szabad volt nekem így imádkoznom?

Rögtön felelt.

(Folytatás a 4. oldalon)

*