Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1961-09-10 / 37. szám
A béke katonája Dr (Szolár) Gyóni Ferenc, a budapesti evangélikus gimnáziumnak 42 évén át volt tanára, egyházi hetilapunk régi, buzgó olvasója, a gyóni evangélikus papiak szülöttjéből nagy költővé lett (Áchim) Gyóni Géza sógora és verseinek sajtó alá rendezője, a következő nyilatkozatot küldte be szerkesztőségünkbe: Nekem mindig az jut eszembe, mikor kedves egyházi lapunkból a béke-nyilatkozatokat olvasom, amit rávésettem Gyóni Gézának a Damjanich- utca 28/a számú házon 1932- ben elhelyezett emléktáblájára — krasznojárszki rabságában 1916-ban előre megírt saját „Sírvers”-éből: „Véres harcok verték íel hírét, De csak a béke katonája volt”. — Ezt igazolják is 1943-ban megjelent „Ismeretlen versei” és 1941-ben megjelent: Összes versei” Már 1905. július 23-án gúnyosan nyilatkozott a Habs- burg-uralom idején a világon megindult harci mozgolódásról. („Strófák”) Ugyancsak szatírát írt 1908. április 5-én „Milítarizmus őnagysága” öröméről „Soroznak” című versében. 1909. március 23-án Kor- nenburgban, ahová katonáék behívták, az „Ének a végekről” című versében ezt az állapotát „Én arcülvágott em- bervoltom”-na-k nevezte. (Ismeretlen versei: 132, 145, 149. old.) Szívbemarkoló, háborúellenes, tiltakozása az a híres verse, amelyet 1912. nyarán írt, amikor a Habsburg császár- király Bosznia annexiójára mozgósította. Emiatt a „Cézár, én nem megyek!” költeménye miatt Gyóni Gézát még az ügyészség is kihallgatta. Szerencséje volt, hogy a „Sopron” című lapban a vers alá ezt írta: „Egy római katona hagyatékából”. Przemyslben sem írt háborúra uszító verseket, hanem bajtársias és átélt érzelmüket. Például az „ítélet napjai”-ban — Istenhez fohászkodva — kifejezte: „Ez a Te néped és békét akart”. A „Könyörgési harc hajnalán” címűben kifejezte: „Jóbnál jobban megszenvedtem én”, hiszen kedve ellenére sodródott a háborúba. — Przemysli versóriása, a „Csak egy éjszakára...” egészében háborúellenes, sőt elejétől végig békeszózat. — „Az első világháború Petőfijé”-nek elnevezett Gyóni Géza „Petőfi lelke” cimű versében is tiltakozott a habsburgi elnyomás ellen. A przemysli vár feladása előtt, „Egy fehér kutyához” című versét miatyánkos imával végezte: „Jöjjön el a Te szép országod, Ki vagy a Béke és a Szeretet”. Az orosz fogságban 1916. január 5-én a csererokkantként szabadult „Baky testvérnek” írt búcsúverse végén arra kéri haza induló bajtársát: „Küldd el nekünk a boldog- ságos békét”. — A gyarmatosító, népeket elnyomó, az elnyomottakon gazdagodó, a ke- resztyénséggel farizeuskodó, a háborút pártoló, békét hazudó Angliára „Le az álarccal” címen ráförmed költeményében a „béke-csillag”-ot magának vindikáló nagyhatalmat álcázta le költőnk. —1916-ban Krasznojarszkban nemzeti ünnepünkre írt „A márciusi akarat’ című verse elejétől végig a békevágy kifejezése. — A „Megbékülés” utolsó versének 3 sorában: „Szebb, jobb világ épüZ”-ésének reményét csillantotta meg. — Amdei szegény, „rabvackán” tengődő költőnk 1916. novemberében „Amit szerettem volna” című versében ..közébe esett bús ragado- zás tébolyának”. — A krasz- nojarszki fogolytábor közös templomában 1916. augusztus 20-án István Király napján, mint volt teológus, a szószékről „Könyörgés” című verses imáját mondva is óhajtotta, hogy Isten jelentse magát a sokat szenvedetteknek a béke jelenében, „mint Noénak hajdan, Olajághordó hőfehér galambban”. — Az ír szabadsághősről, „Sir Roger Casa- ment”-ről írt verse is kifa- kadás a háborúpártos Britannia ellen. — Költőnk töredékül maradt „Jézus (Mai legenda)” című elbeszélő költeménye egészében háborúellenes; az újra földreszállt Krisztus nem talál a földön békét. Krasznojarszkban 1917. június 8-án írta és a forradalmároktól Carskoje-Seloban bebörtönzött orosz uralkodónak a szájába adta Gyóni Géza az „Isten kegyelméből” című versét, amelyben a megbéklyózott cár inti a világ uralkodóit, hogy kevély kardjukat ne emeljék „Békesség- szegésre”. — Mihály öccsével, a tényleges honvédtiszttel, Przemyslben egybesodródott költő, öccsének krasznojarsz- ki, 1917. június 12-i temetése után írt, „öröme van a pacsirtának.” című verse »végén kifejezte, hogy „Most már a boldog ligeteknek Drága szelíd vendége lett, Hol béke él és szeretet" című, másnap írt versében ezt az óhaját fejezte ki: „Süssön fel édes, szent napod, Munlca, Békesség, Szeretet!” — A június 14-én írt „Zsoltár” 3. verse fenyegetés a háborúra uszítok ellen. Öccse halála után „Sötét hatalmak kezébe”, tébolyba esett. Legeslegutolsó, június 15-én a kórház falára karcolt versét a háború folytatódása és az osztrák parancsnokoknak a magyar nemzeti ünnep megtartását még a rabságban is tiltó rendelkezése miatt írta. Ez lett: „Térjetek meg és szeressetek. Elnyel mindeneket a hőség, És csak Istené a dicsőség.” — Éppen 33. születésnapján távozott Gyóni Géza zaklatott földi útjáról a béke Istenéhez. (Az „Összes versei” kötetéből érintett versek oldalszámai: 157, 196, 199, 200, 203, 218, 265. 271, 284, 287, 290, 300, 301—305, 317, 320, 321, 322, 329.) Emlékezés Petőfire Petőfi élete és költészete kiaknázott bánya már a mi korunkban. Ami arany és kavics volt abban a bányában, azt mind megkeresték és kiszedték az előttünk járók. Nekünk már nem jutott semmi a keresők munkájából és a megtalálás dicsőségéből. Miránk csak a mások fáradságának gyümölcse maradt. KISKŐRÖSI evangélikus lelkészi hivatalunk legféltettebb írása az az anyakönyv, melyben Petrovics-Petőfi Sándor születési adata van megörökítve. Amilyen titokzatosan és váratlanul jött a világra 1822. december 31-én éjfélkor, amikor a kiskőrösi templom hatalmas ércharangja búcsút kongatott az elmúlt esztendőnek, s egyben köszöntötte az új esztendőt, ugyanolyan váratlanul és titokzatosan tűnt el a szabadságharcokban a fejéregyházi csatatéren 112 évvel ezelőtt: 1849. július 31-én. ő maga énekelte meg, hogy nem szeretne: „... lassan hervadni el, mint a virág ..hanem Istentől ezt kérte: „ ... holttestemen át fújó paripák szá- guldjanak a kivívott diadalra, s ott hagyjanak engem ösz- szetiporva!” Kívánsága teljesült. A kiskőrösi nádfedeles Petőfi-ház bölcsője szimbólum, mert abból az élet útja nem a temető felé vezet, Petőfit halotti ének sohasem kísérte az elmúlásba, Petőfinek nem volt temetése... őt nem lehet eltemetni... NAGY KÖLTŐNK neve elválaszthatatlanul forrott ösz- sze a magyar szabadság ügyével. Petőfit istenes verseiből vallásos embernek ismerjük. Szerb Antal e két tényt így kapcsolja össze irodalomtör- ténetébeen: „Azt az áhítatot, rajongást, önfeláldozási vágyat, amit a hivő Isten lábához helyez, Petőfi a szabadságnak szentelte.” Amint a hivő lélek lábához helyez, Petőfi a szabadságnak szentelte.” Amint a hivő lélek mnident vallásán keresztül él meg és vallásának értékrend- szeréhez mér, hasonlóképpen Petőfi is a világot a szabadság jegyében éli át. Az a tájék szép, amely a szabadságra emlékeztet (Az Alföld), az az irodalmi alkotás jó, amely a szabadság ihletését érezteti, az a tett jó, amely szabad és a világszabadság felé vezet. A szabadság legnagyobb ellenségeiként a zsarnokokat, a királyokat ismeri fel és ezek ellen a legféktelenebb indulattal szól verseiben. Szinte megváltozik a hangja, nyers és szenvedéllyel teljes lesz, ha a királyokról ír verset! Kortársai, kritikusai alantas hanggal, a műforma tökéletlenségével és indulatainak szakadozott, dra- matikus voltával vádolták. Petőfi igy válaszolt erre a vádra: „Ezeknek az uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmuk sincs. Ök a magyar versekben latin metrumot keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is akartam, hogy legyen. Hol ők engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes magyar versformához ... Ha néhol egyes kifejezésekre s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagy úri szalon, hová csak fölpipe- rézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphet...” Petőfi a szabadság evangélistája, akinek a nép ügyéről sem hallgatni, sem hazudni nem szabad. Szabadságvágya a francia forradalom történelmén nevelődött szellem és a magyar élet keserű tényein lázadozó ember szent meggyőződése. Azt vallotta, hogy a magyar népnek egyszerre kell megszabadulnia Ausztriától és a nemesi uralomtól. Mint igazi forradalmi egyéniség, meggyőződését a legvégsőkig vállalta, természetszerű, hogy a császár és udvara által ki- kényszerített harcban Bem zászlaja alatt küzdött és elJOGOT A NÉPNEK! — kiáltotta — szabadságot, függetlenséget, tulajdont a szegénynek, a szellem kenyerét minden embernek. Milyen sok Időnek kellett elmúlnia, amíg a népek feleszméltek, s egymás után rázzák le vállaik- ról az idegen zsarnokságot, s lesznek szabadokká, függetlenekké, önállókká Afrikában, Ázsiában. Ma is időszerű Petőfi világszabadságának eszméje! Hiszen még ma is vannak gyarmati sorsban levők, vannak faji megkülönböztetések és ember jogok korlátozásai egyes kontinenseken. P. IMÁDKOZZUNK Köszönjük Neked, Istenünk, hogy megadod élelmünket, ruházatunkat és mindazt, amire az életben nekünk és családunknak szükségünk van. Hálát adunk Neked azért is. hogy gondot viselsz népünkről, kiemelted a háború ínségéből és új társadalmi rendszerünkben emberhez méltóbb megélhetést biztosítasz mindnyájunknak. Kérünk Téged, adj mindnyájunknak megelégedést. Cse- Iekedd, hogy arra a sok jóra nézzünk, amivel körülveszel életünkben. Tégy bennünket elégedetté azzal, amit becsületes munkánkat megszerzünk. Ments meg bennünket a pénz hajszolásnak kísértésétől s attól is, hogy meg nem engedett módokon akarjunk nyereséghez jutni. Láttasd meg velünk, huogy a pénz szerelme nyugtalanságot, elégedetlenséget és bajt hoz életünkben. Hadd legyünk boldogok a saját anyagi kereteink között a hálás szív örömével. Mutasd meg nekünk azt is, milyen nagy kincsünk van a keresztyén hitben. Lelkünk békességét, életünk egyensúlyát kapjuk meg minden helyzetben Tőled a Benned való bizodalom által. S múlandó életünk múlandó javai közepette örök jövendővel biztatsz minket. Halálunk óráján nem vihetünk magunkkal semmit a földről, minden itt marad. ami nekünk drága volt, de a legdrágább valóság, az örök élet miénk marad, sőt halálunk után teljesedik ki igazán a feltámadáskor. Legyen Tiéd ezért a hála. a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. VA D A nap fény bágyadtan töri át a felhőket Sugara végigcsókolja a földet, aztán betaka- ródzik a felhők lágy szürkéje mögé. De már nem sokáig tud játékos gyermekként bújócskát játszani a földdel, mert egy kéz húzza magához. Mégegyszer megfeszíti magát, kacsint egyet, de színe már nem a délelőtti. Megfakult, megsötétedett. A kukoricaföld végén a napraforgók szemébe kacsintanak, hogy aztán elbúcsúzva az utolsó méhecskétől, egymásra bámulva jó éjt kívánjanak. A nedves földtől ólomnehézzé vált csizmája mélyen süpped a puha talajba. Mintha valaki húzná a föld tündérei közül. Kezében a kapa meg-megáll, aztán mintha cséphadaró lenne, nekifeszül a gaznak. A sor végére akar eljutni mielőtt beesteledik. Az alkony csendje lágyan betakarja a láthatárt. Csak a kapa suhintó hangja hallatszik, amikor éhes szája ráharap a puha földre. Csönd van. Milyen jó ez a csönd. Jobban éhezett már erre, mint a vacsorára. A csöndet csak a békák zenéje teszi még szebbé. A földre lapuló sok kis énekes ma előbb kezdte el nászénekét. De nem is lehet csodálni, hiszen amerre a szem ellát, a kékülö alkonyaiban csak nedves földet csókolgat a szemét hunyorgató nap. Vadvíz mossa a határt... — Jó lesz sietni, mert rám esteledik — gondolja, miközben fogást cserél a kapanyélen. Az anyatejjel együtt szívta magába a kapálás tudományát. Mert még annak is tudománya van. Nem lehet csak úgy nekifogni, aztán gyerünk, mert bizony hamar elbánik az ilyen kapással a kemény akácfanyél. Volt a technikumban egy városi gyerek, az négy év alatt sem tudott megtanulni a kapával bánni. He, de sokat is nevettek rajta! Technikum. Mintha tegnap lett volna. Pedig annak idestova négy éve. A ballagás... esti séta a Tisza parton. Régen volt — talán igaz sem volt. Milyen sárga már most a kukorica. Sok volt az eső. Ilyen esős májust ki látott?! Akkor májusban nem volt eső. Vagy csak ők nem érezték? — Már megint ErzsiI Hát ennek sohasem lesz vége? Ej, most ezt is kivágtam — hajol le a kapa élétől eldőlt apró kukorica tőhöz. Kiért a sor végére. ■— Abbahagyom. Elég volt. Es este is van. Délután az irodában épp eleget mérgelődtem. Az a semmirekellő Balog már megint részeg volt. Pedig milyen aranyos gyerekei vannak. A múltkor is az egyik alig akart elengedni, míg meg nem motoroztattam... Valamit kell ezzel a Baloggal csinálni. Tegnap sem tudtak a lányok kapálni menni, mert nem volt fogat. Beszélek az elnökkel. — Ha több eső nem lesz, jól fog fizetni a háztáji is. De mit vegyek belőle? Tavaly rádiót vettünk. Akkor még Erzsi is kijött megnézni, hogy mit csinálok. Az idén? Törődik is velem!? Csizmája nyomán apró tavak fénylenek a siető nap földrelövellt sugaraiban. Abbahagyja a munkát. A háztájiak közé húzott mesgyén letisztoqatja kapáját, vállára emeli és elindul hazafelé. A templomtorony fehéren világit a mely kék háttérben, mint Erzsi új ruháján a fehér gomb. Óriási felkiáltójel. — Katonaság után hazajöttem. Hazajöttem, mert szeretem a falumat. De nem egyedül. Hoztam magamnak asszonyt is Szegedről. Régi ismeretség, még diákköri. Ö is akkor érettségizett, amikor én végeztem. Egy kerékpáros húz el mellette. Sebesen, mint az idő múlása. Arcát megcsapja a frissen felkavart levegő, aztán ismét csendes lesz minden. — Éra hazajöttem a gazdaságba, 6 irodába került. Akkor vettem a motort, hogy legyen mivel bejárnom a városba. Színház, mozi... Hosszú séták Üj-Szegeden és Ady, József Attila. Könyvek... Nem szerettem a könyveket, olvasni se nagyon, de Erzsi megtanított rá... így kaptam rá a szakkönyvekre. — Eljött velem. Otthagyta a várost. Pedig, hogy féltem akkor, hogy nem jön... Inkább ne jött volna! — Hazajöttünk. A hátsó szobát kaptuk meg. Az elsőben anyámék maradtak. Az volt a tervünk, hogy építünk. A kert végébe, olyan villaszerűt. Nem tekintettük véglegesnek anyámék házát. De szükségből jó volt. Most már mindegy ... ■— Erzsi bútorait sem hoztuk el. Csak a könyveit. A régi sublót tele lett könyvekkel. Amikor kipakolt, anyám furcsa hangkérdezte meg: — Mi az lányom, csak ez a stafirnngod? Ez a sok porfogó szemét? — Erzsi nevetett és körülcsókolta anyámat. Kezdetben minden olyan szép volt. Erzsi a szövetkezeti irodába került, engem áttettek az Üj Életbe. Vettünk rádiót, lemezjátszót, lemezeket és gyűlt a pénz a házra is. Esténként már be is bútoroztuk a szobákat, csak azon nem tudtunk egyet érteni, hogy a gyerekágyat hová is fogjuk tenni... Az ö szívéhez a békák éneke nem jut el. Megy tempósan, ahogyan csak azok tudnak menni, akik sohasem akarnak célhoz érni. Körülötte már leszállt az este mindent beborító sötétsége. A templomtorony sem jön már közelebb ... Estét harangoznak. Gondolatai versenyt zsonganak a feléje siető harangzúgással. — Aztán egyszerre minden megváltozott. Anyám egyik reggel — úgy december közepén, — megállított: víz — Fiam! Vak vagy te, hogy nem látod mi történik körülötted? — kérdezte és köténye szélével megtörölte szemét. — Mi történt anyám? — mert nem tudtam, miről akar velem beszélni. — Nem látod — mondta —, hogy Erzsi festi a száját és minden szombaton fodrászhoz jár?! Már a Julis ángyi is szólt, csak én nem akartam neked szólni, de most már nem bírom tovább. Meg aztán minek az a sok könyv? Inkább többet segítene a ház körül. Én se olvastam, mégis tisztessége 9 asszony maradtam __ — A múltkor is mondom neki: Te Erzsi siess a mosogatással, mert kukoricát kelt morzsolnunk. — Nem lehet mama — robbant ki a szobából nadrágban. A blúz úgy feszült rajta, hogy az rettenetes. Fiam! Nem lehet az „rendes” asszony, aki ilyen blúzt vesz fel, Hogy ki nem sült a szeme a szégyentől! — Nem lehet — válaszolta, — mert a kultúr- házban táncpróba lesz és én fogok zongorázni. Csókolom! — és már rohant is. — Anyám attól kezdve mindennap mondogatta a magáét. Nem volt nap, hogy ne panaszkodott volna. Én csak hallgattam.... Egyszer a szája volt igen piros anyám szemének, máskor a körmei voltak túl élénkre festve... így ment ez heteken keresztül. Kezdetben anyám csak szótlan volt, ha Erzsivel találkozott, később már sírt, szilveszter után már a köszönését sem fogadta. — Nekem pedig egyre csak mondogatta: Szegény fiam! Milyen nőt is vettél te feleségül. Ez is csak „olyan”... tgy jár mindenki, aki úri kisasszonyt akar. Kellett neked városi dáma... A nap búcsúcsókja már régen elcsattant a határ felett. A harang is elhallgatott A gépállomás felöl az utolsó traktor hangja is elvész. Lépteit nem gyorsítja. Leg jobban szerelne most visszamenni a határba. Ott legalább csend és békesség van. — Pokollá lett a ház. Erzsi sirt, mintha bántotta volna valaki. Anyám hecceit, én ordítottam. — Igaza van anyámnak! Kellett nekem városi kisasszony! — Minek fested magad. Erzsi? — kérdeztem tőle egyik este. — Nem szégyelled m<C- gad? Már mindenki rólad beszél a faluban. Talán valakinek tetszeni akarsz? Mi? — Minek ide városi ruha, rúzs és köröm~ lakk?! ■— ordítottam rá egyik vasárnap ebéd után, amikor kezére néztem... — Aztán tényleg nem „olyan-e”? Múlt héten is be kellett mennie a városba. Állítólag hivatalos ügyben. Hátha valaki miatt „kellett”?... Igaza van anyámnak! — Azóta nem szólok hozzá, Egyre esnie sír... Most aztán olvashat... tntőlem csinálhat azt, amit akar... engem már nem érdekel... nem kell nekem többé városi lány ... Beért a házak közé. A nyitott konyhaajtókon tányércsörgés hallatszik ki. A kutyák is csendesek — ott ülnek a nyitott ajtóban, hátha nekik isw jut a jó falatból. A templom mellett jobbra fordul. A sarkon majd, hogy nem beleütközött egy emberbe. Ahogy ránéz, megismeri. Bokor Péter az, az elnök. — Te vagy az Lajos? — köszön az. — Aztán agyon ne taposs azzal a nagy csizmával. Honnét jössz? ■— Gazosodik a háztáji. Azt kapáltam. Péter bátyám, te merre jártál? — Nálatok voltam, téged kerestelek. Ide figyelj csak Lajos — s karonfogja a fiatal agronómust. Egymásbakarolva elindulnak az utca végén a sötétbe húzódó ház felé. — Beszélni akarok veled. Mi van közietek? Erzsi volt nálam. Panaszkodott. Mi igaz abból a sok beszédből, ami a faluban lábra kapott? — Hogy mi! Figyelj csak ide — s ömlött a panasz, a vád, mint nyári zápor után a széles patak a Tisza felé. Magával ragadva földet és szennyet, apró harmatcseppeket és a mindent elpusztító vadvizet. És mire odaér a Tiszához, már azt sem tudja honnét indult és miért sietett ennyire. — Aztán tudod-e, hogy Erzsi gyereket vár? — kérdi Bokor Péter, amikor már elfolyt előtte Lajos életének a sok vadvíztől sebes patakká duzzadt folyama. — Na, Isten veled! Holnap majd gyere be és megbeszéljük azt a Balog ügyet. Lépteit meggyorsítja. A kiskaput szélesre- tárja és úgy hagyja. A röpülő kapa csillogó fényességét lágyan öleli át az udvar sötétsége. Belép a konyhába. A tűzhely mellett ott áll anyja. Ránéz. — Hazajöttél? Ugye éhes vagy? Gyere enni! — Erzsi? — Mit tudom én! Bent van a szobában, oszt festi magát. A bőröndjét lehozta a padlásról. Hál Istennek, végre elmegy. A konyhaajtó nagyot csattan. A zajtól Bundás felvakkant. A hátsó szoba ajtaján kinyúl egy fénycsóva, hogy sugarával magához ölelje az érkezőt. — Erzsi! — Lajos! Azon az estén Bokor Péterekhez vendégek érkeztek. Halász Lajos és felesége. A hátsószobába visszaköltözött a kalendárium szagú élet. Karner Ágoston
