Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-09-10 / 37. szám

KP. BÉRM. BP. 12. XXVII. ÉVFOLYAM, 37. SZÁM 1961. szeptember 10. ÁRA: 1,40 FORINT Józanul, fegyelmezetten, reménységgé I Az utóbbi hetek nemzetközi eseményei nagyon sűrűsöd­tek. Ezeknek az eseményeknek a láttán talán sokak szívében szorongás támadt amiatt, hogy merre is megy a világ és mi is lesz a két világháborútól és azok következményeitől már oly sokat szenvedett emberiség sorsa. Kétségtelenül van­nak olyan jelek, amelyek azt mutatják, hogy napjainkban a „háború vagy béke” nagy kérdése döntésre-kényszerítőbben lépett az emberiség elé, mint az előző években. Ennek nyo­mán a Holnapért való aggodalom is kétségtelenül nagyobb lett. Ez a szorongás elfogta a keresztyén emberek szívét is szerte a világban és hazánkban is. Ebben a helyzetben föl­vetődik a kérdés, hogy mi evangélikus keresztyén emberek hogyan is nézünk napjaink nemzetközi eseményeire és mi­lyen magatartást tanúsítsunk azok között? Először is JÓZANUL, kell néznünk a most folyó esemé­nyekre. Világos értelemmel, fel kell mérnünk a jelenlegi nem­zetközi helyzetet, annak előzményeit és józan ésszel kell le­vonnunk a következtetéseket. Minden fajta „rajongás”-t *— amely most lehangoltan és egyoldalúan a „világ gonosz­ságáról” beszél, vagy azt hangoztatja, hogy „úgyis az lesz, ami meg van írva” félre kell most tennünk. A rajongás el­homályosítja a józan értelmet és meggátolja a szemet a tisz­ta látásban. Józanul kell látnunk, hogyan jutottunk idáig? Ha nem is áthatunk mindent egészen tisztán, azt elfogulatlanul látnunk kell, hogy a Szovjetunió az elmúlt években sokat tett a nemzet­közi feszültségek enyhítése és a népek békés egymás mellett élésének megvalósítása érdekében. Szünet nélkül hangsúlyozta, hogy a vitás kérdéseket nem háborúval, hanem tárgyalások útján kell megoldani. Javaslatokat terjesztett elő az általános és teljes leszerelésre és mindenfajta atomfegyver betiltására. Három és fél esztendővel ezelőtt egyoldalúan beszüntette a nukleáris fegyverkísérleteket. A második világháború marad­ványainak felszámolása érdekében javasolta mindkét német állammal való békeszerződés megkötését és Nyugat-Berlin szabad várossá nyilvánítását. Most is, amikor néhány kény­szerű intézkedésre szánta el magát saját védelme érdekében, hangsúlyozza, hogy változatlanul a béke fenntartását és meg­szilárdítását akarja. Ezek tények. De ezek is tények: ■ Alig fejeződött be a második világ­háború, a nyugati hatalmak megkezdték az előkészületet egy, a szocializmus elleni kereszteshadjáratra. A Szovjetuniónak az általános leszerelésre, a vitás kérdések megoldására, a két német állammal való békeszerződés megkötésére tett javasla­taira a fegyverkezés fokozásával válaszoltak. Siettették a nyu­gatnémet hadsereg felszerelését. Nyugat-Európában atom­fegyverkészletet halmoztak fel. Franciaország atomrobbantá­sokat végzett. Most pedig, amikor a Német Demokratikusl Köztársaság, — biztonsága érdekében — saját határán intéz­kedéseket tett, a nyugati hatalmak háborús hisztériát szítanak. iA Német Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben nyílt provokációk folynak a Szovjetunió ellen. Általában pe­dig a nyugati hatalmak a tárgyalásokat állandóan halogatták és valami érthetetlen önhittséggel utasítottak el minden kez­deményezést, amely a Szovjetuniótól eredt. Így jutottunk idáig. Nencsak azt kell józanul látnunk, hogyan jutottunk idá­ig, hanem azt is, hogy mi a reális helyzet. Nem vitás, hogy Nyugat igyekszik fokozni a háborús idegfeszültséget. Mégis, józanul kell látnunk, hogy nem a háborúnak, hanem a béké­nek van sokkal nagyobb esélye. Igen nagy jelentőségű a Szovjetuniónak az az ünnepélyes kijelentése, hogy változatla­nul a béke megőrzését látja legfőbb feladatának és a maga részéről sem atom-, sem más fegyvert nem fog elsőnek hasz­nálni. Az is tény, hogy Nyugaton is vannak tapasztalt politi­kusok, akik tudják, hogy egy esetleges nukleáris háború olyan pusztítást okozna, amely az emberiség önmegsemmisíté­sével volna egyenlő. A szocializmusban élő népek a békét akarják. A nyugati országokban élő emberek túlnyomó több­sége is a nyugodt és békés élet híve és ellene van a háború­nak. A Szovjetuniónak az általános és teljes leszerelésre vo­natkozó javaslatait a szocialista országokon kívül támogatják a most felszabadult gyarmati népek is. Általában pedig maga az egész emberiség békére, szép életre és boldog jövendőre vá­gyik és ellene van annak, hogy bizonyos háborút szító körök felforgassák a világot, szétszórják a családokat és elpusztítsák az életet. A fennálló nemzetközi helyzetben a szocializmust építő magyar népnek és benne evangélikus egyházunk tagjainak nemcsak józanul, hanem FEGYELMEZETTEN is kell élnie. Evangélikus hívő emberek felett semmiképpen sem lehet úrrá valamiféle háborús félelem, vagy aggodalom. Bármilyen há­borús hisztériát is vezényelnek Nyugatról, evangélikus ember, aki a hit nagykorúságában él, nem esketik áldozatául ennek a propagandának. De annak a suttogásnak sem, hogy „végül mégis megváltozik a helyzet és a jövőben más helyzetben fo­gunk élni”. Az evangélikus emberek tudják azt, hogy őket Magyarországon a Történelem Ura helyezte bele az épülő szo­cializmusba és nekik a jövőben is itt kell elvégezniük szolgá­latukat. Most az a feladatunk, hogy nyugodtan, hazafiúi hű­séggel, lelkiismeretesen és fegyelmezetten végezzük el minden­napi munkánkat, hogy ' ezáltal is gyarapítsuk és erősítsük ma­gyar népünket. Ezzel segítsük a béke frontjának megerősödését és a békés jövendő kialakítását. Végül REMÉNYSÉGGEL kell ma élnünk. Reménykednünk kell abban, hogy a népek vezetői le fognak ülni a tárgyaló- asztalhoz és a nékik adott felelőséggel mindent elkövetnek azért, hogy megtalálják a békés kibontakozást, a békés egy­más mellett élés és egymás kölcsönös segítésének útját. De ezen túlmenő reménységgel is kell élnünk, nekünk evan­gélikus keresztyén embereknek. Reménységgel kell néznünk arra az Istenre, Aki „az egész emberiséget egy vérből terem­tette” és Aki ezt az emberiséget békére hívta el. Az Ö erejét kell most nekünk imádságainkban kérnünk, hogy adjon bé­két és szép Holnapot az emberiségnek. Káldy Zoltán A keresztyén ember közösségi magatartása A közösség szó többféle je­lentése során számunkra, ke­resztyén emberek számára, csakis a bibliai közösség fo­galma s annak teológiai el­ágaz tatása lehet döntő. Úgy, ahogy az a keresztyén ember Istenhez való viszonyában és felebarátaihoz való viszo­nyában a Szentírás útmutatá­sa nyomán jelentkezik. KÖZÖSSÉG ISTENNEL A keresztyén ember közös­ségi magatartása az Istennel való közösségből táplálkozik. A keresztyén élet maga sem más, mint Istennel való kö­zösség. Isten maga hív el a vele való közösségre: „Hű as Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre” (1 Kor. 1,9). A Krisztussal való közösség egyesíti a ben­ne hívőket az Atyával, a Fiú­val és a Szentlélekkel való lelki egyesülésük alapján, így jön létre a híveknek, a szenteknek közössége (2. Kor 8,4; 13,13; Fii. 2,1; Filem 6; 1 Ján 1,3). A Krisztussal való közösségnek s egyben a hívek közösségének munkálója Pál apostol szerint az Úrvacsora: „A hálaadásnak pohara, ame­lyet megáldunk, nem a Krisz­tus vérével való közössé- günk-é? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é?” (1 Kor 10,16). A gyülekezet tehát az a hely, ahol az igéből és a szentségekből merítheti a keresztyén ember az Is­tennel és embertársaival való közösség éltető ere­jét. Ennek a közösségnek az alapvető viszonya a szeretet. Ebben a legtisztább és leg­fenségesebb magának Isten­nek a szeretete, mert ennek nincs semmi önmagán kívüli oka. Isten maga a szeretet Is­tene. Ö maga a szeretet (2 Kor 13,1; 1 Jn 4,16). Szeretete magába öleli az egész mindenséget, de kü­lönösképpen az emberisé­get. Isten szeretete, de kü­lönösképpen is Jézus Krisztusban kiteljesedő szeretetének gazdagsága indítja el az embert a hálaadás útján. A bűn által megrontott, de Jézus Krisztus által lét­rehozott közösség az Is­ten és ember között, nem­csak az Isten iránt való szeretetet támasztja fel, hanem az emberek egy­más iránti, felebaráti, testvéri szeretetét is. Isten egyetemes szeretete azt kívánja a benne hivőtői, hogy minden embert felebarátjának tekintsen és szeretetébe fog­laljon. Az igazi szeretetnek természetesen nemcsak sza­vakban, hanem cselekedetek­ben is meg kell mutatkoznia (Gál 5,6; 1 Jn. 3,18). Ezt a szeretetet egyéni, gyülekezeti, társadalmi vonatkozásban egyaránt a keresztyén ember legfontosabb jellemvonásának tekintik az Újszövetség írói. Az Istennel való közös­ség mindig szoros kapcso­latban áll a Szentírásban az emberekkel való egész­séges közösséggel. KÖZÖSSÉG AZ EGYHÁZBAN A Szentlélek által közösség­be jutunk Jézus Krisztussal s a hitben részesülünk bűnvált- ságának ajándékában, ugyan­akkor szeretetközösséget te­remt a Szentlélek az ember­világban is, és munkálja a hit jó gyümölcsöt termő cseleke­deteit. Luther szerint: „Amit a szenteken akarsz cseleked­ni, ne a halottakon vidd vég­hez, hanem az élőkön. Az élő szentek a te felebarátaid.” Az élőknek és az életnek a szolgálata a keresztyén ember Istentől kapott munkaterülete Luthernek „A keresztyén em­ber szabadságáról” című ira­ta bőséges útmutatást tartal­maz a keresztyén ember fele­baráti szeretetének forrásáról, feladatáról és széles távlatá­ról. Az egyháznak és világ­nak azonos Ura, az élő Isten, tanítja a keresztyén embert igéje által a nagy parancsolat hűséges betöltésére, az Isten­nek és embernek szóló szolgá­lat elvégzésére. KÖZÖSSÉG A FELEBARÁTTAL Az ember szeretete Isten iránt a felebaráti szeretetben bizonyul igaznak. Aki Istent teljes szívéből szereti, Isten mesterművét az embert is nagy szeretettel veszi körül. Minden ember tudja, milyen erős tud lenni a szeretet, hi­szen legalább is a saját éle­tét szereti. Jézus nem emel kifogást az önszeretet ellen, csupán azt követeli, hogy az em­ber felebarátait is, azokat, akik mint ő is, Isten te­remtményei és akikhez, mint hozzá is, Krisztus hívása hangzik, ugyan­olyan szeretettel vegye körül. Amikor a keresztyén ember arra törekszik, hogy máson szeretettel segítsen, ahelyett, hogy lebecsülje, kijátssza, ki­zsákmányolja, emberi méltó­ságától megfossza, akkor a viszonzás elve, amely a gyű­lölet és a bűn lavinájaként vonul végig a világon, erejét veszti. Akkor a béke világa szervesen épülhet fel: az em­ber megbékélése és egészsé­ges közössége önmagával, bé­ke és jó közösség ember és ember között, nép és nép kö­zött. Ilyenformán a földi bé­kesség a társadalmi fejlődés célja. Krisztus akarata - sze­rint a békének az emberi tár­sadalmat hordozó elvvé kell lennie. A keresztyénség mindig akkor lett az emberiség számára áldássá és re­ménységgé, amikor olyan keresztyéneket produkált, akik az emberiséget előbb­re akarták vinni, akik bá­tor hitbizonyossággal vit­ték elöl a világosság fák­lyáját. De sohasem akkor, amikor Krisztus nevével visszaéltek a telhetetlenség, önzés, társa­dalmi bűnözés leplezésére. A keresztyének körében nem csupán előre vivő, hanem az emberi társadalom előbbre jutását gátló mozzanatok is érvényesülhetnek. De minden időben azok a keresztyének szolgálták legjobban az emberiség ügyét, akik bőven merí­tettek az ige szeretetre indító forrásából, s ké­szek voltak mindent meg­tenni az emberi közösség életének javítására és előbbre juttatására. A ke­resztyéneknek sohasem volt feladatuk, hogy egy felbomló múlt testőrei le­gyenek. Amint az első évszázadaiban a megújulás ereje volt a ke­resztyénség, úgy kell most is és minden időben cselekednie az emberi közösség javára. KÖZÖSSÉG AZ EMBERI ÉLET ELÖBBREVITELÉBEN Jézus Krisztus az embert, mint felelős személyt állítja Isten elé. Ez a felelősség pe­dig nem csupán a lelki élet dolga, hanem a földi világban tanúsított magatartásé is. Mert Isten nem csupán a szi­vek Ura, hanem az egész te­remtett világé. A felelősség annyit jelent, hogy Istennek kell felelnünk, éspedig éle­tünkkel és minden cselekvő síinkkel egyaránt. Isten igéje nem hagyott mindenkit bi­zonytalanságban afelől, hogy mit vár a felelősségre hívó Isten az embertől. Jézus Krisztus szava kisugárzott az élet minden területére. Az akkor fennálló társadalomra vonatkozó kritikáját az evan­géliumok lapjai bizonyítják. Az Újszövetség közvetve, vagy közvetlenül a nem­zetek egyenjogúsága, az emberi élet javítása, a rabszolgák, asszonyok és gyermekek emberi méltó­sága mellett szállott sík­ra; Jézus Krisztus az üd­vösség evangéliumának hirdetésekor a legteljesebb emberszeretettel fordult a szegények és kicsinyek vé­delmére, a betegek gyó­gyítására. Ugyanakkor óvott a Mammon-lelkület veszélyétől, a kufárokat és pénzváltókat ostorral kergette ki a templomból. Keményen szembeszállt a farizeusok, írástudók, fő­papok elnyomó magatar­tásával s végüt is ennek az uralkodó rétegnek a hatalomféltése juttatta a keresztfára. Mivel Krisztus tanításának minden korra nézve megvan a maga jelentősége — „ég és föld elmúlnak, de az én be­szédeim soha el nem múlnak.' —, magától értetődik, hogy tanításának korunk nagy szociális és politikai prob­lémáira nézve is jelentő­séggel kell bírnia. Krisz­tus korának szociális kér­déseivel kapcsolatban fél­reérthetetlen és meghatá­rozott állást foglalt. Ez az állásfoglalás útmuta­tást jelent arra nézve, hogyan kell a keresztyé­neknek az emberi társas együttélés kérdéseit ke­zelniük, miközben Isten valóságát koruk valósá­gával szembeállítják, mi­közben megkérdezik, mennyiben tettünk ele- ‘ get a felebaráti szeretet parancsának, mennyiben vált a béke az emberi tár­sadalom hordozó elvévé, miközben számot adnak arról, hogy az elnyomás milyen formái léteznek még, vagy újra, és mit kell tenni ahhoz, hogy a felebaráti szeretet elleni vétségek legyőzessenek. Dr, Otttyk Ernő * ICiildetésiimk A keresztyén ember külde­tése. hogy hirdesse meg, pél­dát is mutatva rá, hogy több az élet, mint a test] hogy sokkal több az emberiesség, mint a pusztító háború. A keresztyén ember nem engedheti meg magának, hogy elmenekülve a világtól, bezárkózva szobájába, abba­hagyja szolgálatát. A keresztyén embernek szakadatlanul hinnie kell, hogy szolgálatából erő és győzelem születik! A keresztyén embert nem babonázhatja meg és nem kö­tözheti le a pusztítás démoni szelleme. Ezen túl küldeté­sünk hirdetni, mondani és bizonyságot tenni arról, hogy Jézus hitvallása ez: Vissza a kardot hüvelyébe! Küldetésünk hirdetni, hogy a háború, a halálfélelem a Sátántól van, de Jézus Ür a halál és halálfélelem felett, _ A keresztyén egyház kül­detése a világosság keresése. Nem a sötétség után vágya­kozunk, nem a rombolás okoz­ta pusztaság és vakság a cé­lunk, hanem a Jézus által hozott fényt keressük. Ezt a fényt, világosságot a szeretet gyakorlása, küldetésünk hű­séges betöltése gyújtja fel! A keresztyén egyház kül­detése őszintén feltárni, hogy a világ komoly feszültséghez jutott, ezt fel kell mérni, meg kell látni, hogy a világ nem rekedhet meg a feszültségben, hanem azt át kell lépnie cs újat, jobbat keresnie! A keresztyén egyház külde­tése világosan, félreérthetet­lenül megmondani, hogy a háborúkat nem lehet igazolni, ellenben a segítés, jóakarat, egymás megértésének szándé­ka a világ minden pontján és a világ minden táborában igazolható! Igazolható politi­kai síkon is és az egyház imádságába és áldásába is belefér. Sőt csak ez fér beje és nem a háborúk megáldá- sa. ­A keresztyén egyház külde­tése megmondani, hogy a há­ború lehetőségének kapujá­nál állunk, de ezt a kaput a különböző politikai látással rendelkezők örökre zárják be. És örökre nyissák ki a sze­retet és megértés kapuját. Egyik európahírű szállo­dánkat a közelmúltban nyi­tották meg. A megnyitó ün­nepségen a porta kulcsát a csatornába dobták. Az ünne­pi megnyitónak egyik döntő aktusa ez. Annak jeléül dob­ják el a kulcsokat, hogy a porta ezentúl éjjel-nappal nyitva tart. A világ tartsa örökre nyit­va azt az ajtót, melyen át éjjel-nappal a tárgyalóterem­be lehet lépni! A keresztyén egyház, a mi egyházunk, Jézust követve hirdeti: A fegyvereket vissza! Mi a szépet, a jót, az életet, méltányosságot, szóval az emberiességet felmérhetetle­nül többre becsüljük, mint a háborút, Rüöp Dezső i

Next

/
Thumbnails
Contents