Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-08-27 / 35. szám

„Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek"

Péld. 14. 34.

Augusztus 20-át korábban István király napjának neveztük mi evangélikusok is. most pedig alkotmányunk ünnepének is, s az új kenyér ünnepének is mondjuk. Ilyenformán ezen a napon ma is népünk, nemzetünk, hazánk történelmére, mai helyzetére és feladataira irányul figyelmünk. Ma némelyeknek az a véleményük, hogy nem helyes a prédikációban ilyen kérdésekkel foglalkozni. Ügy érzem azonban, éppen az így vélekedőknek van elsősorban szükségük arra, hogy Isten igéjének fényében végig gondolják népünk történelmét. De szüksége van rá minden más keresztyénnek is, tehát mindnyájunknak, hogy újra meg újra Isten igéje alapján szemléljük, s mintegy prófétai szemekkel láthassuk, mi történik velünk, népünkkel, hazánkban, a népek családjában, ebben a korban, a huszadik században s annak is a második felében, amelyben élünk. Ehhez a prófétai tisztánlátáshoz adjon most Isten nekünk őszinte és alázatos, az Ö örök beszédét igazán tisztelő, engedelmes lelkületet, nehogy tévelyeg- jünk és Luther szavaival szólva: bűnbe és más nagy gyalázatba essünk.

„A bűn pedig gyalázatára Van a népeknek”, — hangsúlyozza szentigénk. Bűn és gyalázat, — nagyon kemény kifejezések, ritkán is szoktuk őket így együtt kimondani. Luther azonban a gyalázatot szerette a bűnnel egyszerre említeni. Ennek ellenére manapság ritkán fordul elő, hogy szent leckénknek megfelelően ok és okozati összefüggésbe kapcsoljuk őket, tehát, hogy azt mondanánk, a gyalázatnak a bűn az oka, megfordítva pedig, hogy a bűnnek gyalázat a következménye és büntetése.

Mi hiszünk bűneink Krisztusban adatott bocsánatában. Ez vigasztal és éltet bennünket. Ez a hitünk azonban sokszor fenyeget azzal a kísértéssel, hogy a bűn következményeit figyelmen kívül hagyjuk. Azt gondoljuk sokszor, hogy lehet vétkezni, gazságokat elkövetni büntetés és bűnhődés nélkül.

(Holott maga az Üjtestamen- tum, és ott is Krisztus Urunk szavai figyelmeztetnek nagyon erőteljesen arra, hogy a bűnnek büntetés a következménye. Vajon nem Krisztus Urunk fenyegeti-e meg újra meg újra azokat, akik bűneikből nem akarnak megtérni,

mint például a farizeusokat és írástudókat, de Isten egész népét is? Nem Krisztus Urunk jósolta-e meg Jeruzsálem valóban be is következett pusztulását éppen azon az alapon, hogy nem hallgattak reá és nem tértek meg bűneikből? Nem ő mondja-e szóról szóra az egyik akkori bűnös városról: „És te Kaper- naum, mely mind az égig fel- magasztaltattál, a poklokig fogsz lealáztatni?” Nem Krisztus Urunk mondta-e, ahogyan az Lukács evangéliumának hatodik részében van leírva: „Jaj néktek, gazdagoknak, mert elvettétek a ti vígaszta- lástokat! Jaj néktek, akik beteltetek, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!?” Azután nem ő kérdezi-e állítólagos híveitől: „Miért mondjátok pedig nekem: Uram! Uram! ha nem mívelitek, amiket mondok? ... Hiszen, ha valaki hallgatja az én beszédeimet, de nem tartja meg őket, hasonló ahhoz az emberhez, aki homokra építette házát fundamentum nélkül, s amikor jött az árvíz, tombolt a vihar, azonnal összeomlott és nagy lett annak pusztulása!?” Jézus Krisztusnak ezeket a kijelentéseit nem erőtlenítheti meg a bűnbocsánat evangéliuma.

Nem fognánk fel igazán a bűnbocsánat kegyelmének nagyságát, ha könnyelműen azt gondolnánk, hogy akár az egyes ember életében, akár egész népek történelmében lehetne bűnhődés nélkül vétkezni.

Amikor a második világháborúba sodródott bele Magyarország, elsősorban az akkori urakodó körök bűnös hibájából, annak idején ebben nem lett volna szabad mást látnunk, mint azt, hogy most jön a büntetés azért a sok bűnért, mely szinte elsötétítette népünk távolabbi és közelmúlt történetét. Ha már István király napjáról volt szó az imént, lehetett-e más következménye annak, mint a pusztulás, hogy a XX. században István király korabeli állapotokat akartak az akkori hatalmasok fenntartani hazánkban: égbekiáltó igazságtalanságokat az anyagi és szellemi javak elosztása terén? Vagy visszagondolva az első világháborúra: abból, ahogyan az uralkodó osztályok kezelték a régi Magyarországon élő más népeket, emberszámba is alig véve őket, származhatott-e más, minthogy csúfos vereség után dicstelenül darabokra hullott az egész

volt császári és királyi nagyhatalom az osztrák—magyar monarchia? Lehet-e véletlennek tekintenünk azt, hogy a második világháború vége gyalázatba fullasztotta az egész régi Magyarországot, sajnos rombadöntve városaink nagy részét is? Nem. Mindennek így kellett lennie isteni igazság és történelmi törvény- szerűség szerint. Mert minden időkre érvényes Isten kinyilatkoztatott igéje. Az is, hogy a bűn gyalázatára van a népeknek. Aki hisz Istenben és abban, hogy minden az Ó szent akaratából történik, nézheti-e a közelmúltnak ezeket a szörnyű, annyi könnyel, vérrel, szenvedéssel, pusztulással járó tragikus eseményeit másképpen?

Természetesen Isten igazsága nemcsak a múltra vonatkozólag érvényes, hanem a mára és a jövőre nézve is. Az ember tudvalevőleg nehezen tanul. Csak ritkán hajlandó a múlt keserves tanulságait levonni. A bűn karmaiból pedig rendszerint csak irtózatos megrázkódtatások során, Isten különös kegyelméből lehetséges szabadulni. De vajon van-e olyan bűn az emberiség mai életében, amelytől különösen óvakodni kellene? Nyilván nem szólna Istennek ez az igéje ma hozzánk, ha minden rendben lenne és nem lenne már a világon veszedelmekkel fenyegető bűn. Egy híres amerikai lutheránus hittudós mondotta körülbelül 15 évvel ezelőtt egyik prédikációjában, hogy az ember olyan bűnös, olyan gonosz és olyan ostoba, hogy ha majd az atombombával képes lesz felrobbantani a földet, akkor bizonyosan fel is fogja robbantani. Ennek az amerikai hittestvérünknek nyilvánvalóan igaza is van, ha elsősorban gazdag és hatalmukat féltő honfitársaira gondol, s azoknak az egész világon meglévő cinkosaira. Nem is értjük igazán a békemozgalmat s a béke fenntartására és megmentésére irányuló erőfeszítéseket, például a Prágai Békekonferencia munkáját sem addig, amíg az emberi bűnnek és gonoszságnak ezzel a mindent pusztulással fenyegető hatalmával nem számolunk és lelki-szemeinkkel még nem látjuk, hogy napról napra szinte egyetlen vékonyka hajszálon a semmiben függ nemcsak a világbéke, hanem egyáltalán az, hogy élünk, hogy van még élő ember, és lesz-e csakhamar egyáltalán élet ezen a földön.

(Folytatjuk,)

D. Dr. Vető Lajos

Az isten- és embérszeretet összefüggése

Az egyház minden kérdése teológiai kérdés, az egyház tudományának kérdése. A teológiai alapról való elindulás az egyetlen legitim módszer az egyházban. Csak így lehet megvalósítani evangélikus egyházunk alapvető tanítását, hogy a Szentírás az egyetlen zsinórmérték, amelyhez viszonyítanunk kell az egyházi élet minden jelenségét. Csakis erről

az igei alapról lehet az egyházban helyesen bírálni, tanítani, előre mutatni, mert az egyházban elhangzó nyilvános szó is a Szentírás mérlegének megítélése alá kerül.

Ha ezeknek előrebocsátása után fogunk hozzá a keresztyén erkölcs mai kérdéseinek áttekintéséhez, akkor ebben máris adva van az a szempont, amelynek mindvégig érvényesülnie kell: hogyan és mennyiben állhat az ige mértéke alá a keresztyén ember mai magatartása? Mik ennek a legjellemzőbb vonásai?

Az az igei mérték, amelynek alapján elindulhatunk, Jézus Krisztusnak a nagy parancsolatról szóló tanításában található.

Az ószövetségi kegyesség számára égetően fontos kérdés volt annak a megállapítása, hogy melyek a nagyok a parancsolatok között. Hiszen az írástudomány a törvényt felbontotta 248 parancsolatra és 365 tilalomra. A 613 rendelkezés átláthatatlan sokaságában a vallási, erkölcsi, isten- tiszteleti parancsok mind egyformán fontosak és érvényesek voltak. De a gyakorlati életben a parancsolatok és tilalmak könnyen szembekerültek egymással. Innét érthető, hogy az írástudók megpróbálták a törvény egész tartalmát egyetlen parancsolatban összefoglalni. Jézus Krisztus már a Hegyi Beszédben megadta a törvény összegezését, amikor azt mondotta: „Amit akartok, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjetek azokkal, mert ez a törvény és a próféták” (Mt. 7,12.). Majd pedig a nagy parancsolatban foglalja össze az Isten- és emberszeretet alapvető követelését: „Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt. 22,37—40.)

A keresztyénséget a szeretet vallásának szokták mondani, éppen ennek az igének az alapján. És valóban így is van. A teljes Szentírás hirdeti ezt. A szeretet nagy parancsolatát Jézus az Ószövetségből idézi. Azonban azzal, hogy az ószövetségi tilalmak és rendelkezések tömkelegéből éppen ezt emelte ki, ezzel központi jelentőséget tulajdonított ennek.

Jézus állítja a felebaráti szeretet parancsolatát az Isten iránti szeretet követelményei mellé. Ö tanít

arra, hogy Istent akkor szeretjük, ha felebarátunkon gyakorlunk szeretetek

Jézus Krisztusnak ezzel a kinyilatkoztatásával van tele az egész Újszövetség. Pál apostol ismétli Jézusnak azt a szavát, amellyel összefoglalta az ó- és újszövetségi törvény summáját, amikor a Rómabeliekhez írt levelében azt írja: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csák azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte. Mert ez: ne paráználkodjál, ne ölj, ne lopj, hamis tanú- bizonyságot ne szólj, ne kívánj, és ha valamely parancsolat van, ebben az igében foglaltatik egybe: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” (Róm. 13,8—9.) A felebaráti szeretet tehát egybefoglalja az Isten törvényének összes parancsolatát Másképpen: a szeretet a törvény betöltése. Aki szeretetet tanúsít, az megteszi, teljesíti, amit az Isten törvénye követel. Csak a szeretet vezet el bennünket arra, hogy felismerjük Isten akaratának egységes értelmét

A szeretet, mint az Isten törvényének summája, azt követeli tőlünk, hogy adjuk oda önmagunkat teljesen a felebarát javára úgy, amint Jézus is önmagát adta értünk. Ez a szeretet nem emberi erő, hanem Isten műve, a Szentlélek ajándéka és gyümölcse, amelyet azonban Isten mindenkinek bőven kész adni és kínálni.

Ezért tud Pál apostol olyan gyönyörűen írni a szüreteiről a Korinthusiakhoz írott levelében: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én- bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom ...” (I. Kor. 13,1.) A keresztyén hit szükségképpeni megnyilvánulása, hitünk valódiságának próbaköve a szeretet. Itt látszik meg, hogy valóban keresztyének vagyunk-e, vagy pedig vallásosságunk üres forma csupán. Ezért írja János apostol levelében azt,

hogy „aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát? Az a parancsolatunk is van ötőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (Ján. 4.20.)

A mi evangélikus egyházunk különösen is megbecsüli az Isten- és emberszeietet ösz- szefüggésének tanítását. A reformáció az Isten igéjének lényegét a hit által való meg- igazulás tanításában ragyog- tatta fel. Ez azonban korántsem jelenti a hitélet belső körére visszahúzódó magatartást, amit egyes lutheránusok Luther nevével visszaélve gyakorolnak, hanem ebből a hit és szeretet összefüggésének kibontakozása következik.

Luther klasszikus szavai szerint: „a hit tevékeny, szorgos dolog, amely nem is kérdezi, mit kell cselekednie, mert még mielőtt kérdezne, már meg is cselekedte azt.” A hit és a cselekedetek, az istenszeretet és az emberszeretet szoros és elválaszthatatlan egységet alkotnak.

A hit által való megiga- zulás tanításában feltárul Isten hozzánk való szere- tetének egész gazdagsága. Minél világosabban áll előttünk a kegyelmes Isten, annál jobban telik meg szívünk iránta érzett hálával, annál inkább kell szeretetére vissza- sugároznia a mi iránta való szeretetünknek, amelynek Istentől rendelt cselekvési területe ez a világ, amelyben élünk.

Isten iránti szeretetünk abban tükröződik, ahogyan embertársainkat szeretjük, ahogyan értük dolgozunk, ahogyan javukat szolgáljuk. Luther másik klasszikus szava így foglalja össze a Szentírás igazságát: „Az én jó Atyámnak, aki engem fölös jókkal ingyen élhalmozott, megteszek én a önként, szabadon és ingyen mindent, ami neki tetszik és leszek felebarátaim iránt én is keresztyén, mint Krisztus irántam lett és nem teszek egyebet, csak amiről tudom, hogy nekik szükséges, hasznos és üdvösséges.” (Luther: A keresztyén ember szabadságáról.)

Így függ össze egymással a Ilit által való megigazulás és az Isten- és emberszeretet Ez egyben a lutheri aktivitás forrása. Isten nem azért kegyelmezett meg ingyen, kegyelemből, hit által az embernek, hogy a kapott talentumát elássa, hanem hogy gyümöl- csöztesse, továbbadja másoknak, a felebarátoknak, a hazának, az egész emberiségnek.

(Folytatás a 4. oldalon)

(■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■•■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■•■■■■■os

A KINCS

VL folytatás

Tauszné sem tudott sokáig a titkon ülni. Előbb a házban szólt barátnőjének a roppant szerencséről, aztán este ellátogatott Kovácsáéhoz, akivel szegről, végről rokonok is voltak.

Tauszné barátnője elvált asszony volt. Több helyre járt dolgozni, mosott takarított. Másnap egy orvosnál volt hivatalos. A doktoráéval régen ismerték egymást, itt mindjárt elmondta Tauszék és Kovácsék szerencséjét. A hír most már úgy növekedett, mint a lavina.

Közben a kard arany markolata ott lapult Kovács aktatáskájában. Kovácsot pedig egyre nagyobb gond gyötörte, hogyan ad túl rajta. Ki az, akinek ma százezer forintja van és átveszi a kardot? Bizalmasan itt is, ott is ígéretet tett annak, aki segít túladni rajta. Ha most jól összeszámolta volna a hetek óta csinált adósságot, akkor jut is, marad is. Hiszen a százalékért sorbaálltak mát Tausz, Galambos, Tóth és a többiek mind, akik a titokba be voltak avatva.

Kovácsné is megszokta, hogy az embereket vendégül kell látni. Őt is mintha kicserélték volna. Magabiztosan kínálgatott ételt és italt, mert hiszen ők gazdagok. A hátsó gondolat pedig az volt, hogy akiket egyszer vendégül látott, azok hallgatni fognak a dologról. Kovácsnál viszont egyre több a kölcsön és egyre kevesebb a kereset. Kovács Ferenc, egészen belefogyott a nagy szerencsébe.

Az egyik pénteki napon Galambos üzent. Kovács azonnal indult. Elmaradhatatlan aktatáskája vele. A szomszédok már arról is beszéltek, hogy Kovács nagyon feltört, mindig aktatáskával látják. És a leglehetetlenebb időkben. Galambos is meghökkent, amikor Kovácsot aktatáskával a hónti alatt megpillantotta.

— Hát a kard? — fogadta kovácsot.

— Itt van az aktatáskában.

— Csak nem összecsukható? A múltkor még bőröndben hozta.

— Nem, — mosolygott szélesre húzott szájjal Kovács — csak éppen elvágtam, hogy kisebb helyen elférjen.

— Hát... kezdte lassan, kimérten Galambos — jól figyeljen ide! Remélem nem tud senki még a dologról, így van? Tudtak hallgatni? Kovács lesütötte a szemét és így vallotta:

— Nem, nemigen, hacsak ...

— Hacsak — szúrta keresztül tekintetével Galambos. '

— Hacsak Tausz Karcsi, meg természetesen a felesége ...

— Akkor jó, lélegzett fel Galambos és már vele együtt Kovács is.

— Tehát! most akadna egy alkalmi eladási lehetősége. Az illető ugyan nem tudja megadni az egész árát, de mindenesetre jól jár vele. Magának kell a pénz, odaadja és punktum.

Kovács nem is hallott összeget mégis hirtelen átsuhant az agyán, hogy ennek is, meg annak is kell majd, adnia, végül mi marad majd neki és csak ennyit mondott:

— Nem lehetne többet kapni érte?

— Hogy, hogy többet, még azt sem tudja mit kínálnak érte és már többet akar? Magával nem lehet üzletet kötni. Ha én ezt tudom, szóba sem állok ilyen üzletféllel.

Kovács elszégyellte magát és egyszerre igen kiszolgáltatott lett. Kicsomagolta — de most már egy törölközőből — a kard markolatát, szemével mintegy utoljára végigsímogatott kincsén és átnyújtotta Galambosnak. Galambos rátette az íróasztalra és átszólt a másik szobába.

— Tessék!

Alacsony kövér ember lépett be a szobába. Nevét úgy morogta el, hogy Kovács abból egy szót sem, értett.

Együtt ültek Galambossal asztalhoz, amelyen üveglap csillogott és asztali lámpa fénye vetődött. Ráhajoltak a kard markolatára. Kovácsnak úgy tetszett, mintha két pók szívná most ki a kard vérét és a végén semmi, de semmi sem maradna az asztalon. Az idegen közben kis reszelőt vett elő. Lassan, akkurátusán ráspolyozta a markolatot. Egyszer csak megállt. Galambos is odaszegezte tekintetét. Szinte kővé meredtek,

— No Kovács, magának pecche van!

<— Hogy, hogy kérem?

>— Ügy, hogy a kard ezüst

— De hiszen maga Galambos úr azt mondta, — kezdte Kovács gyámoltalanul felelősségre vonni Galambost —, hogy huszonnégy karátos arany.

— Igen, az is de cmk a teteje. Vagyis be van futtatva arannyal. Szép munka, de sajnos ezüstből van. Nincs semmi értéke. Talán, ha egészben lenne, pár százast el lehetne érte érni.

Kovács körül megfordult a szoba. Keresett valami ülőalkalmatosságot, leült, aztán újra felállt. A kövér idegen szuszogva odajött melléje és kezébe nyomta a csonka kardot.

— Sajnálom, mert egy kis pénzt tudtam volna érte adni.

— Ezt... ezt nem is értem, — dadogbtt Kovács, persze csak addig, amíg kezet nem fogtak vele, hogy: „viszontlátásra”.

Kovács már kint érezte magát a lépcsőházban, újra meggörbült háttal, a hóna alatt egy összetört reménység súlyával, az aktatáskával. Ekkor felgyulladt a lépcsőházban a villany és neki is eszébejutott valami. Megfordult és visszament Galamboshoz,

s— Galambos úri így mit ad érte?

— Nekem nem kell!

— Hát annak a másik úrnak? Neki is étadnám.

Az is az orrát húzta. Értéktelen lom. Fél kilónyi ezüsttel mit kezd az ember? Imeltt ámolt:

— Százötvenet.

— Itt van!

Az ajtóban megkötötték az üzletet. Kovács zsebretette a százötvenet és indult lefelé. Már néhány lépcsőt megtett, amikor Galambos utána szólt:

— A táskája, Kovács úr!

■— Tényleg a táskám. Még eltalálom hagyta!

— Ez bizony többet ér.

— Ez többet, mert megdolgoztam érte.

5.

Kovács ma utoljára százötvennel ül a vendéglőben. Körülállják a cimborák és ő harsány hangon meséli a kard történetét. Fo- gadkozik, hogy ez az utolsó alkalom, hogy öt itt látják. Most nem megy haza, de többet nem jön el otthonról. Üjra visszanyeri régi méltóságát, amely az egyszerű ember, a munkásember méltósága és annak magabiztonsága. Hitelezői elnézők vele szemben. Akit ilyen szerencsétlenség ért, azzal mindig szolidárisak.

6.

Néhány év telt el azóta. Kovács beváltotta a szavát. Katinak a Kovács lányának már három éves a fia. A nagyapa is nyugdíjas és otthonülő. Játszadozik a kisunoká- val. Annak legkedvesebb játéka az a piros üveggyöngy, amely valaha egy díszkard csatiján ékeskedett. Mariskának, a Kovács feleségének meg van egy igazán jó konyhakése. A kés pengéjében idegen írás olvasható. Valaki egyszer azt mondta, hogy török írás az. A késnek igazán furcsa története van.

(Vége)

Márton Pétét ji