Evangélikus Élet, 1961 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1961-08-13 / 33. szám

A BÉKE SZOLGÁLATÁBAN

Gyülekezeti nyilatkozatok a prágai világgyűlésről

A Prágai Keresztyén Béke-Világgyűlés előadásait és beszámolóit lapunk cikkei nyomán nagy érdeklődés és figyelem kísérte gyülekezeteink részéről. Hogy a béke és az emberiség nagy kérdései — melyeket a Prágai Béke-Világgyűlés tárgyalt — valóban központi és mindenkit foglalkoztató kérdések, annak bizonyságául az alábbiakban lelkészek, presbiterek és gyülekezeti tagok nyilatkozataiból közlünk. Ezeket a nyilatkozatokat cikkeink visszhangjaként küldték szerkesztőségünkbe.

ZATYKÖ PÁLNÉ, háztartásbeli, férje gyári munkás, 26 éves.

»Apám a második világhá- borOban elesett. 20 éve ennek. Még kislány voltam. Az első betűkkel ismerkedtem, amikor egyszer édesanyám feketébe öltöztetett engem és a búgomat és ő maga is feketébe öltözött. Alig tudtam még felmérni, mit jelent a fekete ruha. Anyám varrással tartott el bennünket. Egyedül küzdötte végig a nehéz időket és nekünk többet nem lehetett ezt mondani: Édesapám. Felnőttünk. Férjhez mentem. Két szép ikerfiam van. Iszonyat fog el, ha arra gondolok, hogy úgy kellene nevelnem őket, mint minket nevelt az édesanyám. Csak hallani mástól, de soha nem mondani: édesapám.

Lehet-e szebb, emberibb és egyházibb feladat, mint azért küzdeni, hogy az én sorsomat ne kelljen senkinek sem megjárnia?!”

HUSZAR JUDIT, tsz-tag leánya, 23 éves.

Még fiatal vagyok; A háborúból semmire sem emlékszem jóformán. Csaik arra, hogy sokszor nem tudtam iskolába sem járni, mert édesanyám, majd mikor hazajött a háborúból édesapám, nem tudtak tápot, ruhát venni. Ez, mint rossz, fájó emlék kísért; Az azóta eltelt idő sok változást hozott. Ruhára is jut, cipőre is. Bátyám gépállomáson traktorvezető, öcsém gimnáziumba jár. Én magam is foglalkozom a tanulás gondolatával. Most építünk kétszobás családiházat;

Nem szeretném elveszteni sem a bátyámat, sem az öcsémet, de a házat sem azért építjük, hogy bomba rombolja szét. Élni akarunk -enne! Sokáig, boldogan; Jó, hogy az egyház is azon fáradozik, hogy ne legyen háború, nélkülözés, szenvedés, gond és bánat.”

Zalán Pál lelkész hívei így vélekednek a háborúról és a békéről. Ezért köszöntik ilyen meleg szeretettel a „prágai kezdeményezést”;

KISS PÁL bokodi presbiterünk, aki egyúttal járási tanácstag is, így nyilatkozik:

„Egyszerű, földmíveléssel foglalkozó munkasember vagyok. Ezért nyári időszakban sok időm az olvasáshoz nincsen. Lelkészünk azonban pótolja részünkre a kényszermulasztást. így adott teljes felvilágosítást az Első Keresztyén Béke-Világgyűlésről is. Szívből örülök én is többi társaimmal együtt, hogy mi, keresztyének, Jézus követői, komoly helyről hallattuk szavunkat a béke megőrzése mellett. Ez egyrészt kötelességünk, ha Krisztus szellemében kívánunk élni, másrészt felebaráti szeretetünk legfőbb törekvése a szebb és boldogabb jövő kialakítása céljából.”

TEKE ZSIGMOND sandi lelkész állásfoglalását az alábbiakban juttatja kifejezésre: „Igen-igen kellett már végre egy — a hidegháború réme, a mérhetetlen pénzeket felemésztő fegyverkezési hajsza és a faji, gyarmati elnyomás ellen síkraszálló tiszta, határozott és bátorlelkű evangéliumi kiállás, mint a ma történelmének az első keresztyén összefogása — a Prágai Keresztyén Béke-Világgyűlés, hogy ne a széthúzás, ne a bomlasztás és ne a pusztítás

ördöge, hanem Istennek mindenkivel jót akaró békessége legyen diadalmas.

Minden jó, így a békesség is csak úgy valósul meg, ha mi igen nagyon akarjuk. Nincs és nem lehet ma fontosabb ügyünk és égetőbb feladatunk, mint hogy minden erőnkkel beállunk a világ békességét építők és fenntartók nagy táborába és ki-ki a maga helyén maga is éli és másokkal is megszeretteti az istenadta drága kincset, a békességet.”

A SANDI GYÜLEKEZET presoiterei is íéegszólalnak:

„Hiába beszélünk mi, emberek evangéliumról, Isten ügyéről a mában, hitről, szeretet- ről és békességről, ha az csak szó és nem cselekedet. Mi nagy örömmel fogadtuk a hírt, hogy végre akadt már egy bátor kezdet az evangélium lényegéről. Mi, akik két világháború szörnyű véres pusztításait szenvedtük át, megborzadva olvassuk és hallgatjuk a híreket, melyek szerint nyugati kalandorok újabb háború borzalmas felszításával foglalkoznak. Mi azt kívánjuk, hogy a Prágai Keresztyén Béke- Világgyűlésnek, mint jó evangéliumi kezdetnek, legyen további jó folytatása. Ehhez mi magunk is sietünk békességet élni, itthon a családban, gyülekezetben és kint a munkában. De a világ felelős vezetői iß, akár a legkisebb, akár a legfontosabb őrhelyen állnak is, ha szeretik családjukat és hazájukat, akkor tegyenek meg mindent az egész világ békés és boldogabb jövőjének az érdekében. Értsük, becsüljük, szeressük és segítsük egymást, hogy békesség legyen az egész földön” — fejeződik be a sandi gyülekezet presbitereinek nyilatkozata.

MEu —R LAJOS dél-szabolcsi esperes-leiitesz véleményét így szólaltatja meg:

„A Prágai Béke-Világgyűlés természetesen nemcsak egy embercsoportnak, hanem az egész emberiség békevágyának adott az egyházak felelős tényezői részéről hangot és fejezte ki világosan és érthetően állásfoglalását azokban az égető kérdésekben, amelyek ma bennünket foglalkoztatnak. Az ott elhangzott határozott hangban benne volt a mi gyülekezeteink és híveink szíve és forró vágya is. Amikor megköszönjük a békéért fáradozó buzgóságát, kérjük, hogy Isten áldja meg e nemes szolgálatot és szolgálattevőket egyaránt. Kérjük továbbá, hogy tolmácsolják az illetékesek felé híveink teljes megértését és forró könyörgését a világ békéjéért.”

ÖZV. PAPP SÁNDORNE

nyírszőlősi hittestvérünk is megszólal:

„Az Evangélikus Elet rendszeres olvasója vagyok. Figyelemmel kísérem mindig a benne megjelent cikkeket. Magam és családom jól tájékozódunk belőle. Nekem mindig fájt a békétlenség, háborúság, a szűk családi, vagy a nagyvilág vonalán. Saját körömben mindig harcoltam a háborúság ellen. Azért, hogy béke legyen. Talán ‘ezért is esett olyan jól, hogy meghallottam és megtapasztaltam, egyházunk is így gondolkozik, küzd a háború ellen a békéért, nemcsak a hívek előtt szószéken, hanem az egész világ előtt, amint ezt Prágában a Béke- Világgyűlésen tette. Amikor ezt örömmel köszöntőm, kérem az Istent, áldja meg ezt a munkát és azokat, akik ebben fáradoznak.”

HUCZMANN ANDRÁSNÉ, ugyancsak nyírszőlősi olvasónk küldte az alábbi nyilatkozatot:

„Egyszerű asszony vagyok. A háború férjemet vitte el akkor, amikor még gyermekem egészen kicsi volt és nem is ismerte édesapját. Azóta mindig várjuk visszatértét. A háború éppen ezért számomra kimondhatatlanul fájdalmas s nem kívánom, hogy bárki hozzám hasonló sorsra jusson miatta. Éppen ezért nagyon örültem, amikor arról értesültem, hogy egyházunk is ott van azok sorában, akik a békéért küzdenek. Örültem, hogy ezt a békeküzdelmet nyíltan is megvallottak és a világ felé tolmácsolták a Prágai Keresztyén Béke-Világgyűlésen. Auja isten, hogy hangjukat meghallják úgy odafenn, mint idelenn.”

HARMANN ANDRÁS kál- mánházai gondnok is elküldte üzenetét:

„A keresztyén ember elsősorban nem »-józan meggondolásából híve a békének, hanem azért is, mert ez Isten akarata. Ezért tartjuk természetesnek, hogy az egyházak, mint a keresztyének szervezett közösségei, a béke ügyében is szervezetten hallatják szavukat. Ha a Prágai Első Keresztyén Béke-Világgyűlés- nek semmi más eredménye nem lett volna, mint az, hogy a keresztyénség nevében hivatalosan is szót emelt a béke ügye mellett, már ezért sem lett volna hiábavaló.

Mivel azonban minden gonosz indulat, és így a békétlenség is szívből fakad, szeretném remélni, hogy a következő keresztyén béke-világ- gyűlések (mert ilyenek minden bizonnyal következnek), határozottan a »háborús bűn« ítélete alá vonnak minden olyan emberi cselekedetet, még lelki, szellemi természetűt is, mely okot adhat az emberi szív békétlenségére, hogy a háborús ok gyökerében kiirtassék.”

Az acsai egyházközségből a gondnok és a lelkész küldött be nyilatkozatot:

URBAN JANOS, az acsai egyházközség gondnoka:

„Örömmel töltött el a Prágai Keresztyén Béke-Világgyűlés Üzenete. Minden pontjával egyetértek, mert a keresztyén emberek nagy felelősségérzete van benne. Boldog vagyok, hogy a keresztyén egyházak többsége — köztük szeretett evangélikus egyházam is — ráébredt arra, hogy mi, keresztyének, akik hisszük és valljuk az emberi nem egy- vérből való teremtettségét, mi nemcsak egymásnak, hanem minden embernek testvérei vagyunk e világon és éppen ezért felelősek vagyunk egymás jólétéért, boldogulásáért, életéért és üdvösségéért. Jó volna, ha ez az Üzenet nemcsak pusztába kiáltott, elhalt szó lenne, hanem keresztyének és nem keresztyének szívében egyformán felébreszt hetné szerkesztőik, íróik fele lőssegérzetét és szeretetét.”

Nikodim metropolita, Ondra titkár és Hromadka professzor

„Erasmus neve soKa feleHésGe

Erasmus, a nagy humanista, halálának 425. évfordulójáról emlékezik meg e címen a NEUE ZEIT hasábjain Heinrich Alexander Stoll. Az alábbiakban e megemlékezést közöljük bő kivonatban:

1536. július 12-én a világhírű Desiderius Rotterdamból Baselba jött meghalni. „Jézusom, irgalom!” — kiáltotta. „Uram, szabadíts meg engem! Uram, könyörülj rajtam! __” Mindez a felkiáltás

az

on a nyelven, melyen egész életében beszélt és írt, a tudósok nyelvén: latinul. És aztán egy végső sóhajtás: „hieve God” — Édes Istenem! — hollandul, az elfelejtett anyanyelven, mely most, mikor elérkezett a vég, keresztültörte a nemzetköziség minden korlátját.

Sok felhő, sok bizonytalanság burkolja Erasmus életét, munkásságát és értékelését. Sok bizonytalanságot éppen maga keltett maga körül. Először is nem tudjuk pontosan: 1465, 1466 vagy 1469-ben született-e, (valószínűleg 1669- ben) és hogy Gouda, ahol ő (nem az előírások szerint ugyan) lelkész volt, vagy Z e- venbergen, — ahol anyja, — egy orvos leánya — élt, vagy Rotterdam ea születés-helye?

Sok a bizonytalanság a kétséges Erasmus körül, mégis joggal mondta angol barátja, John Colet: „Nomen Eras- mi nunquam peribit” — Erasmus neve soha feledésbe nem merül. Nemcsak saját korának adott Erasmus termékeny indításokat, de az utókornak is...

Erasmus sohasem egy meghatározott területé, hanem mindig az egész művelt világé volt és évtizedekig maradt annak szellemi központja, a nyelv, az irodalmi ízlés, tudományszomjas kora egész tudásának megtámadhatatlan censora.

Első pillantásra évszázada tipikus képviselőjének tekinthető. A renaissance, a teljes felvirágzásában élő humanizmus évszázada ez. Ha azonban alaposabban vesszük szemügyre, meglátjuk,, hogy nem egészen, sőt egyáltalán nem így van. Sokkal inkább két évszázaddal előbbi előfutára ő Rousseaunak, Herder- nek, Pestalozzinak.

A közép embere ő már szü- letésileg, mert 1469-ben még nem volt holland állam. Az ország Burgundiához tartozott, franciák, wallonok, fla- mandok, délnémetek vették körül.

A közép embere földrajzilag — élete szerint: mindenütt lakik Londontól Rómáig, ugyanakkor mégis sehol nincs otthona: „Ott van az én hazám, ahol a könyvtáram van”.

A közép embere ő szellemileg. „A közös élet testvérei” nyomnak bélyeget deventeri tanulóéveire, de ők sem nem szerzetesek, sem nem világiak. A kolostorban találja meg aztán azt a helyet, melyet egész ^ életén át így jellemez: Középen van a keresztyén egyházi hagyományok és a pogány antik örökség között.

A közép embere marad ő halálig, a nagy Szemlélő a tudás és tehetség által önmagának meghódított páholyában annak a világszínháznak, melyet olyan gúnyszavakkal illet, mint előtte Lukian és utána Voltaire (anélkül azonban, hogy hozzájuk ha-; sonlóan a jámbor imádkozásról és a Szentírásba merülésről megfeledkezett volna). Szemlélője élvezettel és akarással és szemlélője teljes idegenkedéssel mert hovatovább egyre kevésbé érti meg azt a világot, mely egységét: közepét elvesztette...

... Nehéz őt szeretni, mert amint idegenkedtek életétől és gondolataitól is, nem rejtették véka alá hibáit sem. és ellenfelei hangosabban kiáltották ki azokat, semmint csodáiéi képesek lettek volna erényeit magasztalni. De tisztelni és csodálni lehet őt mert ha Erasmus nem sorolható is a szellemi-világ nagy útmutatói közé, mindenesetre egyike marad a szellemi-világ legnagyobb útegyen- getőinek.

1500-ban érkezett el a dicsőség Erasmushoz, mikor megírta ,áDAGI A”-ját. Az antik szerzők 800 szószerinti mondását gyűjtötte ebben össze és magyarázta (későbbi kiadásában 1000-re bővítette,

most már görög szerzőkből is). E könyv elevenné tette az ókor örökségét és azt a mindennapi életbe állította. Már jóval e könyv kiadása előtt is ő volt az antik szellem közvetítője. Ezideig ez a szellem a kevés tudós kiváltsága volt. Erasmus nem vitte ugyan a nép közé az antik szellemet, mert a nép az ő latinságát nem értette, de eljuttatta a polgárság széles, művelt rétegeihez, ez pedig a mindenkori népnyelven továbbadta azt.

1504-ben jelent meg az „Enchiridion militis Christiani” (Káté a keresztyén katona számára) — és ebben Erasmus teológiai programja, mely így formulázható: Visz- sza a Szentíráshoz és előkészület az ősatyák és egyházatyák tanulmányozása révén.” Ha azt akarod, hogy Szent Péter és Szent Pál nyomatékkai érvényesüljenek életedben, — áll a kátéban — akkor kövesd a hitben az egyiket, és a szeretetben a másikat, s akkor többet tettél, mintha tízszer Rómába zarándokoltál volna!”

A századfordulón tanult Erasmus görögül és miközben 1511-ben csupa-humor és irónia-teljes mesterművét „A balgaság dicsérete”-t írta, miközben 1513-ban egy kesernyésen haragos szatírát írt az éppen akkor elhúnyt háborús pápáról, Gyuláról, akit háborúja miatt ki akart re- kesztetni a mennyországból is, — már az Ujtestamentum eredeti görög-nyelvű első kiadásán is dolgozott, merészen korrigálva az egyház hivatalos Vulgata-jának minden fogyatékosságát és tévedését

Csolálatos az útegyengető- nek ez a merészsége és hármas vonatkozásban is jelentős:

Először: E nélkül a kiadvány nélkül aligha lett volna kiadható a Luther-biblia — a reformációnak ez a fő harci fegyvere.

Másodszor: Erasmus ebben a kiadványban — sokkal inkább, mint az antik szerzőkből összeállított régebbi munkájában — egyben a nyelvtudomány megalapítójává is lett.

Harmadszor: Elsőnek alkalmazott szövegkritikát. Gondoljuk el, mit jelenthetett a 16. században, amikor az emberek azt olvasták, hogy az Űjtestamentumnak nem minden levelét írta az az apostol, akinek nevét viseli; és hogy az evangélisták olykor tévedhettek. Ez reformációt jelentett a reformáció előtt, és Erasmus, aki eddig a klasszikus tudományosság középpontja volt, egy csapásra a tudományos teológia középpontjává is vált.

„Germánia ékessége”, „A világ ékessége” „Háromszor is a legnagyobb hős, a nagy Jupiter!” — rajongják körül Európa humanistái — ő meg nevette őket, mert tudta, amit csodálói nem is gyanítottak: hogy nyomorúságos kéregető leveleket kell írnia, és könyveit a gazdag ismeretleneknek kell ajánlania, hogy azok viszont kegyesen egy marék forintot juttassanak neki.

Talán ez a szűkös sor indította őt, hogy szociális vonatkozásban is messze megelőzte korát. Elsőként követelte a jogfosztott nők számára a tudományos képzés lehetőségét; első volt, aki nem dobott követ az „elesett” lányokra és azokra, akiket a szociális nyomor hajtott a prostitúcióba.

Erasmus dicsősége tetőfokán állott. Európában minnem merül...*

den tudomány, tamultság és

műveltség őhozzá igazodott. Minden művét elkapkodták, — s a könyvnyomtatás művészete — amint Erasmus mondta: ez a szinte isteni eszköz tette még csak igazán lehetővé széles e világra kiterjedő hatását.

1517-ben Erasmus profesz- szor volt Löwe n-ben, s most már eljött az ideje, hogy félretegye vándorbotját. Ekkor kezdődött távol Szászföldön a Luther nevéhez fűződő reformáció. Erasmus 1516 óta ismerte Luthert, s mivel benne a tudományt látta megtámadva, védelmére kelt. Még tartózkodóan dicséri 1518-ban a 95 tételt, 1519-ben egy levélben „a legdrágább testvérnek” nevezi Luthert. Azt is megjegyzi azonban, hogy a reformátor sokkal messzebbre akar elmenni, mint ő; hogy Luther a tettek-embere, akit ő — a gondolkodás embere

— nem szenvedhet; hogy Lutherban sok a „Sturm und Drang”, melyet ő, a mindig mértéktartó és kiegyensúlyozott, nem helyesel; hogy a reformációból revolucio (forradalom) lesz, melyet ő utál.

Mindkét oldal magához tartozónak tekinti Erasmust, ő azonban a „közép” embere marad, ember, két szék között. „Ez az én sorsom, — mondja csendes, keserű nevetéssel — hogy mindkét oldalról megkövezzenek, miközben arra törekszem, hogy mindkettő gondját hordozzam.”

Valóban ezt tette, bár soh’ sem mondta ki az egész igent és az egész nem-et, hanem mindenhez az erasmusi „i g- n e m”-et (igen-nem együtt) Luther és tanítványai német darabossággal és durván mint „Krisztus ellenségéről és ellenfeléről” beszéltek róla.

Róma indexre tette néhány művét, a többiről pedig úgy beszélt, hogy azokat caute legende, elővigyázatta! kell olvasni.

Mégis, mindkét párt csak tanult tőle, sőt nemcsak tőle, mert ő, — mint maga írta — „a teológusokat a forráshoz hívta vissza”.

Reformáció és ellenreformáció igenis nemcsak Luther és Loyola, hanem Melanchthon és Sadoleto is, és ezt a kettőt bátran tekinthetjük a legjava erasmusi szellem tanulóinak és örököseinek, akik magukban a klasszikus műveltséget és a szív kegyességét egyesítették, akik arra törekedtek, hogy egy kemény és viszálykodó világban a szelíd, tiszta emberiességet képviseljék.

Amint törekedett Erasmus arra, hogy megbékítse egymással a viszálykodó felekezeteket — nem azt hangsúlyozva — mint ezek a felekezetek tették — ami elválaszt, hanem azt, ami közös; amint a tervezett zsinattal kapcsolatban még 1533-ban „Az egyház bájos egységéről” írt, ugyanúgy fáradhatatlan — jóllehet újra és újra csalódást okozó — prédikátora volt a békének a háborúval szemben.

1514 március 14-i levelét, melyben a háborút „Wahn- witz”-nek (őrültség) nevezi, újra és újra ki kellett nyomtatni. Ugyanígy a „Querela pacis”-át (a Béke siráma), 1517-ből, a Zsoldos-Miatyánk- já-val:

„Mi Atyánk: Te merészeled őt atyának n vezni, aki a te testvéred torkának esel?

Szenteltessék meg a Te neved: Lehet Isten nev:t jobban megszentségtelení- teni, mint kölcsönös háborúval?”

A fejedelmeket békére inti, a pápát és mindenekelőtt a lelkészeket:

„A teológusoknak meg kellene tanulniok, mi az, ami Krisztushoz méltó, mindnyájuknak össze kellene fogniok a háború ellen, és mindnyájuknak együttesen kellene a békéért szorgoskodniok.”

Így ül Erasmus, a közép embere — nem két szók közé,

— hanem arra katedrára, melyről tanítása ma is érvényesen és időszerűen hangzik.