Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-09-04 / 36. szám
Qsten igéje és az ember beszéde ÁTKAROLT A VÁRÓ Gyermekkorunk városa, ha közben másutt nőttünk férfivá s emlékezni visszatérünk, kicsivé törpül. így jártam Szegeddel. Az egykori otthontól az iskoláig — hol szurkolva ültem a padok egyikében, míg a tanár kezéberí nesztelenül fordult a noteszlap — akkor izgalmakkal teli hosszú út volt, ma rövid séta. Útszakaszok, épületek fárasztónak, nagynak tűntek — ma pár lépés. Újszegedre menni kirándulásnak számított. Hídvámot fizettünk s uzsonnát vittünk a zsebünkben. Régen eltörölték a hídvámot s a hidat is elvitte a háború. Új ív támaszkodik a szőke folyóra s közelebb jött a városhoz az újszegedi park, mint Pesten a Városliget.Állnak még a fenyők, amik akkor égbenyúlónak tűntek s alattuk bújkálva szedtük, a tobozt iskolai tobozgyűjteményünkbe, nogy jobb legyen az osztályzatunk — s elfogott a rendőr, mert „-fűre lépni tilos" volt. Azzal büntetett hogy egymást kellet ott előtte felpofoznunk a barátommal, s amikor csak kicsit legyintettünk egymásra, ránkdörgött: — Mégy egyszer! Erősebben, mert én mutatom meg rajtatok, mekkora egy pofon! Kaján szigorrál terpeszkedett fölöttünk, kis lurkók fölött, köcsögcsákójával. Nem nyúlt hozzánk, de a pofonok miatta fájtak még sokáig. A tobozokat eldobatta, mi bűntudattal pucoltunk haza, a fenyők pedig lassan nőttek tovább. S noha nőttek, viszontlátva mégis kisebbekké váltak. Azok a pofonok már rég nem fájnak s hová lett az az egész viláig köcsögcsákóstul! Ha nem Szegedről volna szó, hol ritka élmény volt a hó, azt mondanám: hová lett a tavalyi hó?! Igen: kicsivé lett a város. Bizony, kicsivé lesz a múlt, ha iskolai vizsgák helyére az élet vizsgáztató küzdelme lép, ha diákszerelmek zsongó idillé válnak a nagy élmény mellett, ha a szőke folyó szűk szalagját tengerek távlata nyeli el, ha kis utcák kóborlásaiból nagy utak távlataiba visz a vándorút. Minap a diákkorom óta kicsivé lett .Szeged naggyá nőtt. Átkarolt, magához ölelt s mega j ándékozott. Láttam az Ember Tragédiáját a dómtéren. * Nem, ez kevés! Nemcsak láttam. Hallottam, ízleltem, körülöttem zsongott a levegőben, felhangolta minden idegszálamat, bizsergette fejbőröm minden pórusát, mint amikor erős tormát eszik az ember s bennem olyan mélységekbe szállt, amikbe még bele sem révedtem. Itf mondotta egykori tanárom, akinek nem féltünk notesz-lapozásától, de kitárt szívvel csodálkoztunk mély tudásán: — Fiúk, a Tragédiát évente egyszer el kell olvasni s mindig újat kap benne az ember. Nézzétek, ősz már a hajam, de bizony mondom, így van! Megállt a hang a levegőben s nem enyészett el. Ma is itt van. Nem először látom-hallom a Tragédiát. A Dómtéren sem először állok. Itt játszottam macskaköves és sáros utcákon, amikor nem ápolt műemlékként húzódott meg szerényen a csonkatorony a hatalmas kettős torony tövén, hanem a régi belvárosi templom vakolatába-falazatába rejtetten várta a kibontást s körötte földszintes, árvíz előtti házikók gubbasztottak a Ti- sza-parti sárba süppedten. Hideg telek ritka alkalmain itt csicsonkáztunk a kanálisba folyó szennyvíz s hóié jegén. Itt futkároztam az akkor épülő dómtemplom emelkedő falain s a mai kripták mélyén játszottunk rabló-pandúrt rö- vidnadrágosan, borzas hajjal. Akkortájt csöpögtette belénk tanárunk az „ember küzdj és bízva bízzál” értékeit. Szorongtam később bent a dómban, a kórustartó boltívek alatt, amikor a szegedi szabadtéri játékok először csaltak tömegeket az árkádok övezte térre. Akkor a Passióval. Statisztaként tömegnek kivezényelt diákok voltunk s míg sorunkra várva, lapultunk a fal mellett, Lehotay fehér pa- lástos Krisztusként komor arccal, fejfájástól gyötörve lépdelt előttünk le-föl. A színpadra zúdulva fényszóróktól elvakultan mi kiáltottuk a „feszítsd meg!”-et. A Tragédiát akkor a nézőtérről néztem. Megilletődöt- ten, szívszorongva, a színfalak közül szabad térré tágult színpadon s azt hittem, ennél nagyobbat nem lehet alkotni. Most pedig — Istenem! — megtelt vele a levegő! Nem azzal, hogy tágult a tér. Bár az ember gerincén futkos végig valami, amikor a tömeg nem a templomkapuból, nem a torony alól, de az oldalutcákról tódul fel s amikor a renaissancehoz hűen realizált Úr hangja — akarva-e, vagy csak a rejtett hangszórók különös véletlen játékaként — négyszer-ötször zeng vissza egyre halkulón, mintha ez a szó bejárná a világmindenséget s a világegyetem visszhangozná. Megtelt vele a levegő, mert benne érezte magát az ember a műben. A gigantikus rendezés a műélvezetnek arra a fokára segítette a nézőt, amikor mór nem a mű szépségét szemléli az ember hideg kívülválósággal, hanem azt érzi, hogy helyettem és belőlem szólnak ott a színpadon. » Átkarol ez a város. Fenséges dolog kalandozni Madách- csal s együtt tusázni-tűnőd- ni, kutatni-mulni, zuhanni- szárnyalni vele a csillagos ég alatt, míg körülöttem az árkádok tövén tompa fényben mellszobrok s egyéb műalkotások példázzák-idézik a magyar műveltséget, előttem pedig az örök Éva mezében eleveníti meg a gondolatot az, aki órákkal előbb tőlem két asztalnyira ette a halászlét a Tisza-parti halászcsárdában ott fent a Maros-torokhoz közel. Átkarol ez a város egy nap szép emlékével. Délelőtt gyermekkorom kicsiny templomában — ahol öntudatos luthe- ránusságtól elmélyült hitig, gyülekezetszervezeti élettől igével vezérelt látásig hosszú diákéveket éltem át — egy csendes életet élő gyülekezet körében, fel-feltűnő régi arcok között hallgatom az idős lelkésznek a hegyibeszéd értelmében „egy-ügyű” szavát pálapostoli „időtlenségről” s ím este a falanszter-jelenet sablonba szorított alakja áll a „tűznek varázsában” s messze hangzó szóval zeng arról, hogy mit jelent „ott állni bátran s szítani tovább” s a lélegzete is eláll hétezer embernek a nézőtéren, amikor megszólal Ádám: „Ezt a férfit ismerem. Ez volt Luther”. Az örök Évát alakító Lukács Margitról azt olvastam, hogy háromszázadszor játssza Évát s az Ember Tragédiájának minden kiadását összegyűjtötte. Mögöttem néhány sorral egy bajuszos öreg magyar — úgy hallom félfüllel — sohasem olvasta a Tragédiát s most látja először. Köszönje meg a művészeknek, Évának és Luthernek, Hippiának és Keplernek s mind a többinek, főképp a rendezőnek, hogy nem úgy kapta s nem úgy érti, mintha először olvasná Elolvastam minden kritikát a lapokból, amihez csak hozzájutottam. Nem akarok sem ezek sorába lépni, sem hozzátenni. Csak azt szeretném elmondani, hogy átkarolt ez a város, gyermekkorom s diákéveim városa s megajándékozott újra a Tragédiával, • Amikor tornyai elvesztek az éjszaka sötétjében s az autóban félálomba ringatott az egyhangú motorzúgás, álmot láttam. Egykori tanárom állt előttem, felszólított s én jelentettem: — Tanár úr kérem, 1960-ban eleget tettem a feladatnak. Igaza volt: mindig újat kap benne az ember. Köszönöm, hogy erre tanított. Koren Emil AHÁNYSZOR ISTEN SZÖLT az emberhez, üzenetet küldött a világnak, mindig történt valami. Gondoljunk csak „legyen” szavára. Vagy amikor a választott néppel közli az ö szent elhatározását, hogy szövetségre lép a néppel, az emberrel. A Szentírás tele van olyan helyekkel, ahol, az Isten szól az emberhez és szava nyomán emberi tietek újulnak meg. Aztán elérkezett Isten szeretete ahhoz a ponthoz, hogy elhallgatott. De ez a hallgatás nem abban állt, hogy kegyelmével elfordult volna az embertől. Sőt! Amikor a keresztfán Jézus szenvedett, akkor a beszédnek ezt a formáját választotta, hogy az ember előtt világosan álljon az a Keresztfa, ahol meghalt a bűn és a halál és győzedelmeskedett az élet. Amikor az ember szerint Isten hallgatott, éppen akkor lett világossá, hogy Ö az emberek üdvízítésére küldte el Fiát. AZ ÜR JÉZUS KRISZTUS ÉLETÉBEN is azt kell látnunk, hogy nála is egy volt a szó és a cselekedet. Nem beszélt a gyógyításról, hanem gyógyított. Nem prédikált a sírok megnyitásáról, hanem kihívta Lázárt a sírból. Nem bölcselkedett az alázatosságról, hanem megmosta tanítványai lábát. Nem értekezett a megbocsátásról, hanem imádkozott azokért, akik még a keresztfán is gúnyolták őt. Csodái, amelyek ismeretesek előttünk a Szentírásból, éppen azt jelentik, hogy Jézus Krisztus szavai nyomán valami olyan történt, amit az emberi ész nem tudott megérteni. Jézus Krisztus azonban'nemcsak akkor szólt az emberhez és nemcsak akkor volt Nála egy a szó és a cselekedet. Igéjén keresztül ma is szól a keresztyén, emberhez. Szentségedben ma is küldi kegyelmét a bűnösnek. Az ige és szentségek hirdetése és kiszolgáltatása mögött mindig ott van a Szentlélek munkája. A Lélek pedig munkálkodik. Emberi szíveket nyit meg a hirdetett ige előtt. Bűnösöket tisztít meg. És a hitre jutott ember előtt megnyitja a világot. Akármilyen furcsán is hangzik, mégis így van: az az ember, akivel az Isten új szövetséget köt Jézus Krisztus által és ezt az Űr Lelke az emberrel felismerteti, akkor megnyílik a már hivő lélek előtt a világ és benne meglátja azt a helyet, amelyet Isten ebben a világban neki jelölt ki. Így meglátja az embert is az emberben. AMIKOR JÉZUS A TANÍTVÁNYAI FELÉ ezzel a szóval fordult: „Kövess”, akkor ebben a felszólításban erő volt. Erő, melynek engedelmeskedniük kellett. Erő, mely bűnöket tudott legyőzni. Erő, amellyel tudtak ők is szolgálni. Talán kezdetben kissé tétováztak, de aztán felismerték a hívó szó mögött a Lelket. És mentek. És birtokosai lettek ennek az Erőnek. És náluk is mindközelebb került a szó és a tett. Isten szól és cselekszik. Jézus beszél, hívogat és bűnöket bocsát meg. MENNYIVEL MÁS az ember beszéde! Össze sem lehet és nem is szabad hasonlítani azzal a közlési formával, ahogyan Isten közölte parancsait az emberrel, vagy ahogyan Jézus Krisztus beszélt az Isten országáról. Milyen jó, hogy tudunk beszélni! És milyen jó, hogy megértjük egymás szavát! Kérhetünk kenyeret! Elmondhatjuk, hogy szeretünk! Vigasztalhatunk vele! Mennyire szűk a világ azok számára, akik nem tudnak beszélni és nem értik hozzájuk intézett szavainkat! Bármennyire is érezzük mi, hogy mit jelent nekünk a beszéd, sokszor mégsem tudunk vele élni. Mi, emberek szeretünk csevegni. Mélyebb értelem és tartalom nélkül. Csupán szórakozásból. MÉG ISTEN DOLGAIRÓL IS csak csevegni szoktunk! Szánk mondja, ajkaink hirdetik, szóval bizonyságot teszünk Róla. És amikor azt mondjuk, hogy hiszünk, vajon a kimondott szónak van-e belső rugója? Valaki mondatja-e ezt velünk, vagy csak mi mondjuk? Milyen távol van nálunk a szó és a mögötte húzódó hit. Ezt így is mondhatjuk, hogy hitünket nem kísérik a cselekedetek Próbálunk hinni anélkül, hogy. Erőért könyörögnénk! Pedig Erő nélkül puszta csevegés — még ha nagyon szépen is tudunk — az Istenről való beszéd. „Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.’? Mert nem akkor lesz a miénk az Ö országa, ha sokat beszélünk róla, hanem ha a hitünkben sok lesz az erő. Isten Szentlelke minket is meg akar ajándékozni ezzel az erővel. És ez az erő le tudja győzni bennünk is a kísértéseket, tudunk vele szolgálni és megtanít bennünket felismerni a világot. Megnyitja előttünk a világ kapuját és meglátjuk az embert az emberben. Felismerjük az Isten által számunkra is kijelölt utat és szolgálati területet Tudunk majd nyílt > szívvel, fel- szabadultán szólni és cselei kedni embertársaink ügyéért! MERT KÖZELEBB KELL KERÜLNIE a mi keresztyén életünkben is a szónak és a cselekedetnék. És nem árt néha hallgatni, hogy meghalljuk Isten szavát. És nem árt néha nagy szavak helyett csendben a hétköznapi életben bizonyságot tenni hitünkről! Valahogy így. Beszéljed szánk helyett a mi életünk^ munkánk, családi otthonaink arról, hogy „nem beszédben áll az „Isten országa, hanem erőben”! Karner Ágoston ' Az olimpia és a Vatikán Olaszországban összesen 200 000 protestáns keresztyén él. Ezeknek 60—70 százaléka a waldens egyház tagja. Magában Turin városában 6000 protestáns lakik. Az olasz alkotmány előírja ugyan, hogy a kisebbségi egyházaknak is joguk van az élethez és szabadon gyakorolhatják vallásukat. Ezt azonban nem mindenütt tisztelik és elég gyakran előfordul, hogy a hatóságok a régi fasiszta törvényre hivatkozva megtagadják a protestánsoktól a szabad vallásgyakorlatot. Ezért jelentette ki Avassot lelkész egyik előadásában: „Azt kívánjuk, hogy úgy bánjanak velünk Itáliában, ahogyan a katolikusokkal bánnak az Egyesült Államokban és más protestáns országban.” Arról is olvasunk az egyik külföldi hírszolgálatban, hogy az olaszországi protestánsok is különböző istentiszteleteket tartanak a Rómába érkező sportolók részére. Sőt, ökumenikus istentiszteletet is terveznek Rómában. Másrészt egyre-másra érkeznek a jelentések arról, hogy a Vatikán röplapok, füzetek és könyvek tömkelegével igyekszik majd arra bírni a Rómába érkező szocialista sportolókat, hogy ne térjenek vissza hazájukba. Egyszer már tanúja voltunk annak, hogy a protestáns egyházak versenyezni akartak a Vatikánnal az ilyen és hasonló fölhajtásban: a brüsz- szeli világkiállításon, ahol egy nagyon kicsiny evangélikus gyülekezetei hasznúitok fel erre a célra. Magyar evangélikus szemtanúk elbeszélése szerint a brüsszeli protestáns „versengés” is -helytelen volt. Rómában is abban kellene elöl járnia a protestánsoknak, hogy a Vatikánnak a világbéke ellen irányuló kísérleteit leleplezzék és azokat a protestáns ökumenikus istentiszteleteket az igazi olimpia-szellemben kellene megtarta- niok. Egymás szeretetére, megbecsülésére, megbékélésre és a békés egymás mellett élés eszméjére inteni és nevelni a világ sportolóit — éppen a reformátort keresz- tyénség szellemében. Ez lenne az olaszországi protestánsok legszebb és legértékesebb hozzájárulása az olimpiai játékok sikeréhez! Részletek Halász Béla Kelet-németországi útinaplójából in. Góthai képeskönyv .. Thüringiai erdő, július vége. Sietek megnyugtatni kedves olvasóinkat, hogy nem arról a nevezetes góthai nagy könyvről akarok beszámolni, amelybe tudvalevőleg a grófokat, bárókat, hercegeket írták be kínos pontossággal, hanem el akarom mondani, mit láttam ebben a kedves, szép thüringiai városban... Grófok, bárók és hercegek felett az idő nagyon is eljárt, de itt maradt a hercegi rezidencia, a hatalmas kastély, a „Friedenstein”, amelyet I. Ernő herceg, akit egyébként „Jámbor’’ jelzővel illettek, 1634— 1645-ig építtetett... No, nagyon is jámbor volt az istenadta, mert 365 szobát építtetett magának, ki tudja, mennyit kellett volna számára építeni, ha nem lett volna olyan jámbor ... ?! És válogatós ember is volt öher- cegsége, mert csak a negyedik tervet hagyta jóvá és úgy épült fel a hatalmas várkastély, amely most vármúzeum és könyvtár, a hercegi palota egykori kincseiből és a hercegek egykori gyűjteményeiből. Megközelítően is nehéz volna képet adni az itt látott értékes és érdekes dolgokról, de legalább a legjellemzőbbeket hadd említsem meg kedves Olvasóink előtt. Cranach Lukács képei Lutherről és feleségéről, valamint Me- lanchthonról, ismeretlen mester műve: a góthai szárnyasoltár a XVI. százai első éveiből... 5000 éves kínai vázák a Hun-dinasztia idejéből ... Csipkefinomságú velencei üvegek a XVI. százádból... Holland fayence edények Deefterből... a 250 éves meisseni porcelán- gyár első termékei... 350 éves művészi par- * kettők... 280 éves brüsszeli gobelin... Ribera spanyol festő képe: Krisztus sírbatétele, melyei a múzeumi vezetőnk szerint 1 millió márkára (!) becsülnek ■.. Jean Antoine Hou- don francia szobrász remekművei a XVIII. századból .. . Kupetsky János önarcképe . .. Giacomo Raffaelli mozaikképe, amely 10 000 darabból van összetéve... és egy Tivoli melletti malmot ábrázol. i. Hatalmas tükör, amelynek érdekessége, hogy a tükör, bár élűiről rendes tükröt mutatott, a mögötte levő szobából át lehetett látni a tükör hátlapján, és így megfigyelhették a szobában tartózkodókat ... Nopóleon-szoba, ahol a nagy hódító 1808-ban lakott és a köröskörül felállított tükrökből megfigyelhette, mi történik a másik szobában... Goethe- és Schiller-szoba... és mindezek betetőzéséül 2000 éves pompeji faliképek rámába helyezve .,. Aztán ismét Cranach Lukács-képek... Madonna Krisztussal ... Judit és Holofernes ... Ismeretlen mester csodálatos müve '1480-ból: A góthai szerelmespár... Van Dyk, Frank Hals és Peter Paul Rubens megragadóan szép képei.., * Alig tértünk magunkhoz a Vármúzeum barokk, rokokó és klasszikus stílusú termeinek és a kiállított, kincset érő tárgyak csodálatából, máris az ún. „Landesbibliothek’’ termeiben vagyunk... Ezt a könyvtárat is ugyanaz az 1. Ernő herceg alapította, mint aki a várkastélyt építtetette. Kincsei szinte elsorolha- tatlanok... Kézzel írott és festett bibliák a XIV. és XV. századból, pergamentre írott Zsoltárkönyv, amelyből 10 van mindössze Európában ... Két kézirat a Vili. (!!!) századból ... az egyik latin nyelven, a másik arab nyelven. Az utóbbi a Korán egy részét tartalmazza ... Luther levele Kálvinhoz ... Me- lanchthon, Bugenhagen és Armsdorf eredeti levelei... Georg Forster képeskönyve 1754- ből... Bonfini: Rés Hungariae-je és külön polcon a Magyarországgal foglalkozó könyvek ... Az ún. Tükörteremben tartották valamikor a bálokat, fogadásokat, most kultúrtörténeti előadásokat és kiállításokat tartanak benne ... Igaz, a látogatók egyáltalán nem hercegek és bárók, de éppen úgy igénylik és éppen úgy joguk van a kultúrára, mint valamikor a seregnyi hercegecskéknek ... Justinianus: Digestum Novumja 1477-ből... Ennek egyik kiadása került — jut hirtelen eszembe — 1793-ban Nopóleon kezébe, amikor a Convent bezáratja és unalmában elolvassa... a száraz törvénykönyvet... 1804-ben aztán összehívatja a jogtudósokat és azok majd leesnek a székről, amikor szóról szóra idéz a Digestákból és megalkotja a Code Napóleont, a francia polgári törvénykönyvet ... Hálásan szorítjuk meg könyvtári vezetőnk, Dr. W. Füllner kezét, amikor elhagyjuk a rendkívül érdekes könyvtárat. * Következő utunk Pabst superintendens szép templomába, az Augustiner-templomba vezet, ahol maga a mosolygó arcú superintendens mutatja és magyarázza a látnivalókat. Alig győzöm tolmácsolni a sok érdekességet. Megtudjuk, hogy Luther többször prédikált ebben a templomban... A templom mellett levő gát stílű kápolna 1270-ben épült... a női kolostor pedig egy időben az S. A. katonák színháza volt... Most az egyház alkalmazottai laknak az épületben és a kolostor udvarán időnként egyházi hangversenyt tartanak... Végül még a Margaréta-templomot nézzük meg, ahol már nagyjából helyrehozták a háborús pusztításokat, de az óriási orgonából csak a fakeret van meg... Mintegy 90 ezer márkára lesz szükségük a helyreállításra ... * Góthai tartózkodásunk legkedvesebb és leghasznosabb mozzanata az volt, amikor a Hotel „Volkshaus zum Mohren” különtermében fehér asztal mellet találkoztunk a góthai és környékbeli lelkészekkel. Megjelent az összejövetelen, a már említett Pabst superinten- densen kívül Ploetz és Kästner superinten- densek, Gerstenberger főlelkész, Ludwig és Eberhardt lelkészek stb., néhány pap né. Velünk volt Gótha város tanácsának elnökhelyettese és az erfurti állami egyházügyi hivatal képviselője, aki mindenben a legnagyobb kedvességgel sietett segítségünkre. Andrej Ziak felügyelő a csehszlovákok, magam pedig a magyar küldöttség nevében szólaltam fel. Mindketten hangsúlyoztuk, hogy mily öröm számunkra találkozni a thüringiai egyház képviselőivel. Egyek vagyunk a Krisztusban és egyek vagyunk a Krisztus által parancsolt békesség hűséges szolgálatában. Vendéglátóink nevében Pabst superintendens köszöntött bennünket szívélyes és meleg szavakkal és tájékoztatást adott a thüringiai evangélikus egyház életéről. Hangsúlyozta, hogy milyen szívélyes viszony van az evangélikus egyház és az állam között. Bizonysága ennek az is, hogy körünkben üdvözölhetjük Gótha város tanácsának elnökhelyettesét. Pabst superintendens után H. Mohr elnökhelyettes szólalt fel. Arról beszélt, hogy mindig nagyon gyümölcsöző azok találkozása, akik zászlajukra a világbékéért való meg nem alkuvó küzdelmet írták. Ilyen gyümölcsözőnek tartja a mai találkozást a magyar, csehszlovák és német lelkészek között. Kívánja, hogy sok eredményt érjenek el a lelkészek ebben a gyakorlati és oly fontos muri- kában. * Azzal az érzéssel búcsúzunk el a szép Góthátóí, hogy igazi, meleg barátokat, egyben a népek közötti szívélyes kapcsolatok meg- győződéses munkáiéit ismertük meg bennük. Krisztus Urunk parancsát követve ugyanazért a célokért küzdünk: elvezetni a bűnök súlya alatt vergődő híveket a Krisztusban levő áldott békességhez és egyben munkálkodunk azért is, hogy a munka és az élet boldog ütemét soha többet ne szakítsa meg bombák robbanása és haldoklók jajkiáltása . .
