Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-06-19 / 25. szám

Az elnémult harangozok A januárvégi alkony szinte észrevétlenül topta rá magát a falura. Az öreg templom órájának hat, messzehangzó kongása már, a beállt estét, egyúttal az imádságra harango­zás kezdetét is jelezte. S valóban, alig sor­jázta el ütéseit méltóságteljes egymásután­ban a torony órája, máris megrándult a kö­tél, megbillent a harang s a következő pilla­natban már hangosan, szélesen, símogatón szóródott szét a dombhátas falucska felett a hálaadás szelíd figyelmeztetése. Szombat volt. A lelkész dolgozószobájából néhány fénycsóva vetődött ki az utcára. A harangozó tudta, hogy papja most másnapi szolgálataira készül. Noha naponta többször is megfordult a parókián, ebben az időpont­ban sohasem nyitott rá. Ma azonban más volt a helyzet. Most be kellett mennie hoz­zá! S hogy jól kifújta magát a templom aj­tajában, lassú léptekkel el is indult a vilá­gosság feléj — Tessék, behoztam, itt van — mondta lassan, szaggatottan, megilletődött hangon. Itt van, tessék — ismételte még egyszer, mi­közben reszkető keze a lelkész felé nyújtotta a templom súlyos kulcsait. — Köszönöm, János! Köszönöm, hogy olyan sokáig és olyan hűséggel viselte ezt a tisztséget — szólt a lelkész meleg, elismerő hangon. — Hiába, nem megy... Nem bírom... Előjött a régi, a háborúban szerzett nyava­lyám. A derekam, a hátam, a gerincem nem bírja. Patika, orvos, kórház kell megint... — Majd megpróbálunk valahogy segíteni magán — János. A baj súlyos — tudom. De azért nincs ok a csüggedésre. Még vissza­nyerheti egészségét. Istennél semmi sem le­hetetlen. Egyelőre csak pihenjen nyugodtan otthon. — Pihenjek, nyugodjak? — azt tetszik mondani — fortyant fel az eddig oly halk szavú, nyugodt ember. Hát hogy tudnék én pihenni, nyugodni, amikor annyi évig csinál­tam, amikor annyira megszoktam ezt a munkát, hogy szinte véremmé vált. A ma­gam dolgát is sokszor elhagytam, csakhogy szóljanak a harangok s ne legyen semmi­ben fennakadás a szentegyházban. — Tudom, János! — S hogy nyugodhatnék, amikor nincs senki, aki vállalná a harangozást. Hánynak szóltunk, hányat kértünk, hogy legyen ha­rangozó , és senki sem akadt, aki elvállalta volna. Még ígéretet sem tett senki. Félek, hogy holnaptól kezdve nem lesz harangozás a mi egyházunkban... — Hogy lesz-e harangozás, vagy nem, én sem tudom. Én is félek. A közgyűlést össze­hívtuk ugyan holnapra ebben az ügyben, de ahogy a helyzetet ismerem, sajnos, nem sok reményem van a kérdés megoldására. Min­denesetre a közgyűlésen ismét megpróbálok majd a szívükre beszélni. Ami tőlem telik, azt holnap megteszem. A többit azután rábízzuk Istenre! Maga — János —, csak vigyázzon nagyon magára s ne izgassa magát! Jó? — Jó! — Akkor jó éjszakát! — Jó éjszakát! • Nem ízlett az ebéd a lelkésznek. Minden falat megkeseredett a szájában. Bántották a délelőtt történtek. Magát is okolta. Ha senki sem vállalta a harangozást, neki kellett vol­na talán mégis vállalnia. De ő kereken meg­mondta, hogy nem lesz harangozó. S nem volt igaza? Szép, szép a harangozás, meg szükséges is, de ha egyszer nincs rá vállal­kozó? Mindent ő maga csináljon? Ez nem helyes. Ha ötszáz lélek közül nem akad egyetlen egy ember, aki harangozna, akkor az a gyülekezet nem is érdemli ,meg, hogy harangozzanak neki! Majd ha akarnak ha­rangozást, akkor majd gondoskodnak maguk­nak harangozóról is... Így vitatkozott, így vívódott önmagával, miközben az idő jól belehajolt már a dél­utánba. Erezte, hogy igaza van, de valahogy mégsem tudott megnyugodni, napirendre térni a dolog felett. Valami legbelül nyug­talanította. Valahogy szégyennek tartotta■ ezt az egész ügyet. Aztán a csalódás keserves érzése is fájdította. Csalódott híveiben... Tudta, hogy ez nem valami nagy jövedelmű állás. Ebből megélni nem lehet. Ez csak amolyan mellékfoglalkozásnak, mellékjöve­delemnek jó. Jánosnál is így volt. De János­nak mégis becsületbeli ügye volt a harango­zás. Igaz, hogy náluk ez már tradíció-számba ment. Nagyapja, apja is kiszolgálták a negy­ven-negyven évet az eklézsiánál s János is már közel húsz éve végzi ezt a munkát... azaz, ezt a — hivatást, mert a harailgozás nem egyszerű mesterség, foglalkozás, állás, kenyérkereset, hanem hivatás, szolgálat, Is­tennek a szolgálata... Szív és lélek kell hozzá... De hát ha nincs senki ebben a nagy múltú „nemes" gyülekezetben, aki ezt a dolgot úgy látná, mint ő... Nincs senki! Ez szomorú, nagyon szomorú... Már öt óra is elmúlt. S hogy karórájának mutatója közeledett a hat felé, úgy nőtt a lelkész belső nyugtalansága is. Fájt neki, hogy a mai nappal el kell szakadnia annak a hosszú, közel egy évszázados aranylánc­nak, amellyel a harangok kedves szava ösz- szefonta a régi generációkat a ma élőkkel. Amely lánc első szemét a templomot építő, harangokat ajándékozó, áldozatos ősök tar­tották kezükben... Ma lesz tehát az első alkalom, hogy nem lesz esti harangszó. Milyen furcsa is lesz ez! Neki is, meg a gyülekezetnek is, meg az egész falunak is. Hiszen mindennapi életük­höz úgy hozzátartozott a mindennapi ha­rangszó, mint a mindennapi imádság és ke­nyér. De hát mit csináljon? Ha senki sem lenne a gyülekezetben, aki ért a harango­záshoz, hát csinálná ő, de hát vannak, még pedig szép számmal vannak, akik sokkal job­ban értenek hozzá, mint ő, meg akik sokkal fiatalabbak is, mint ő, meg egészségesebbek is, mint ő... De ha nem vállalják... Ismét karórájára nézett. Még öt perc s itt van a harangozás ideje. De csak az ideje — gondolta egészen megkeseredetten — mert ebben a mi gyülekezetünkben haran­gozás mától kezdve, harangozó híján, bi­zonytalan ideig szünetel... • Valaki kopogtat. — Tessék! — fordult az ajtó felé a lel­kész. — Adjon Isten jó estét! — Adjon Isten! Maga az, Juli? Csak nincs valami baj? — Nincs, hála Istennek! — Hát akkor? Ebben a szokatlan időben? •— A kulcsokért jöttem, nagytiszteletű úr — Milyen kulcsokért? i— A templom kulcsaiért. — Csak nem maga akar harangozni? — De igen! Azt szeretnék. Olyan szomo­rúak voltunk mind a ketten, amikor haza­mentünk a gyűlésről. János nem is tudott enni, úgy bántotta a dolog. Egész délután tanakodtunk. Hogy a nagytiszteletű úr le­gyen a harangozó, arról szó sem lehet! Azt nem engedhetjük! Nagy szégyen lenne az egész gyülekezetünkre ... Jánossal sokat be­szélgettünk, sokat vitatkoztunk a délután fo­lyamán, de azután beleegyezett, hogy elvál­laljam a harangozást. A végén — láttam rajta — még örült is neki. Hiszen bele is halna szegény, ha egyszer elhallgatriának a harangok, az ő kedves, aranyos, drága harangjai... Ködfátyol borult a lelkész szemére. — Na és mi lesz a gyerekekkel? — János azt mondta, hogy majd ő vigyáz­ni fog rájuk. — S ha kórházba kell mennie? — S amikor a fronton volt, akkor ki vi­gyázott rájuk, pedig akkor sokkal kisebbek voltak?... ■— Gyenge maga a harangozásra! — Amikor szántanom kellett, ki segített? Senki! Amikor egész nap hátamon volt a permetezőkanna? Ki vette le? Senki! A jó Isten majd ehhez is ad erő1' Különben is csak addig fogom csinálni, amíg a János meg nem gyógyul. Azután úgysem enged tovább. Meg nem is lesz akkor már rám szükség... . A lelkész torkát elszoritotta valami. Sze­rette volna megsimogatni az arcát ennek a kedves, lelkes teremtésnek. De se mozdulni, se szólni nem tudott. Ez utóbbi felesleges is lett volna, mert mire felocsiidott, Juli már a toronyban várta a harangozás kezdetének közeli perceit. S tényleg, alig sorjázta el üté­seit méltóságteljes egymásutánban a torony órája, megrándult a kötél, megbillent a ha­rang s a következő pillanatban hangosan, szélesen, simogatón szóródott szét ismét a dombhátas falucska felett a hálaadás szelíd figyelmeztetésé. Vasárnap volt. Boldog vasárnap. Az em­berek kinyitották az ajtókat, kisiettek a ka ■ púba s kíváncsian kérdezgették egymástól■ — Vajon ki harangozik? A papunk? Nem! — volt rá a felelet. r— Hát a János? — János sem! — hangzott innen-onnan. — Hát akkor ki? — A Juli! — mondották —, akik látták Julit besietni a templomba. — A Juli? Na ez szép! Ez nagyon szép! Ez igazán szép! — motyogták maguk elé megindultan az emberek s azután megfor­dulva, mosolygós arccal siettek vissza a me­leg szobába. — Hát mégiscsak lett harangozónk, szólt oda Mári néni a szoba sarkában zajosan vitatkozó kártyásoknak. — Kicsoda? — kérdezték szinte egyszerre, kíváncsian. — Hát a Juli! A János felesége. — A Juli? — Bizony a Juli! Az a gyenge, vékony — aranyos asszony! Az erős férfiemberek lesütötték szemüket. Sokáig maguk elé néztek. Egy szót sem szól­tak. Némák maradtak. S talán nem is ok nélkül. Zoltán László Egyházunk meghívására és vendégeként hazánkba érkezett Paul Hansen, a Lutheránus Világszövetség Kisebbségi Egyházak Tíznapos tartózkodása alatt megbeszéléseket tart egyhá­zunk vezetőivel, látogatáso­kat tesz vidéki gyülekezete­inkben, egyházi intézménye­inknél, a Teológiai Akadé­mián, a Sajtóosztályon, a Sze- retetintézmeny éknél. Részt vett a ménfőcsanaki templom felszentelésén, a tóina—bara­nyai lelkészt munkaközösség Osztályának titkára gyönki ülésen. Meglátogatta Balatonfüreden az utókezelés céljából ott-tartózkodó dr. Vető Lajos püspököt. Paul Hansen június 19-én délelőtt 11 órakor a Deák té­ri templomban végzi az ige­hirdetés szolgálatát. Délután 6 órakor pedig részt vesz a Deák téri templomban tar­tandó lelkészszentelésen. Ha­zánkban tartózkodására Isten áldását kérjük és bízunk ab­ban, hogy Paul Hansen láto­gatása egyházunkban — köz­vetlen betekintést nyerve egyházunk életébe és viszo-, nyaiba — elősegíti egyhá­zunk és a Lutheránus Világ- szövetség őszinte kapcsola­tait. HARMINCHAT CSALÄD mindössze a győri egyházköz­ség kis filiája, Barcs, de sok imádsággal és szívós akara­tával kitusakodta, hogy temploma megépült. Ez lett Sándy Gyula 56-ik, utolsó temploma. Az addig figye­lemre alig méltatott kis gyü­lekezet Pálmay Lajos győri lelkészben találta meg patró- nusát, kinek kezdeményezésé­re nemcsak a győri szeretet- ház épült, hanem gondolatá­ból és emlékére 1938-ban a börcsi árvaház (ma aggok ott­hona) és a harangtorony is A RAGYOGÓ NAP örömében közel és távolról összesereglett hívek népes gyülekezete osztozott. A templomszentelési szertartást Káldy Zoltán püspök végez­te, D. dr. Vető Lajos püspök üdvözletét Csákó Gyula püspöki titkár tolmácsolta. Részt vett az ünnepségen az egyházmegye és sok kör­nyező gyülekezet * képvisel» te is. RÉGI IMAHELYTŐL búcsúztak először. Évtizede­ken át az iskola volt' az is­tentiszteletek színhelye. A gondnoki tiszt néhai Kovács Pálról özv. Kovács Pálnóra szállt, aki esztendők óta pél­dás buzgósággal viszi a kis gyülekezet ügyeit, ö üdvözöl­te keresetlen szavakkal a felszentelést végző püspököt is. Imádsággal és énekkel bú­csúztak a régi hajléktól. Erre a fundamentumra építette Isten a történelem folyamán az élő egyház hí­veinek táborát. Ha a Szent­lélek Üristen feltámasztaná a bizonyságoknak ezt a felle­gét, kevés lenne a börcsi ha­tár, az egész ország is. Ezek­nek seregébe kell a jelen gyü­lekezetnek is beleépülnie. A hitetlen egyháztag, mint a Salétromos tégla, az egész épület állagát veszélyezteti.” AZ EMBERISÉG IRÄNT VALÓ FELELŐSSÉGÜNK A továbbiak során beszélt a püspök az igének azon ki­fejezéséről, hogy a keresztyén hívők „cselédei Istennek”. „Isten nemcsak családjává, testvérekké teszi azokat, akik az egyházhoz tartoznak, ha­nem mások iránti szolgálatra kötelezi. Végé annak a ke- resztyénségnek, mely a templom falai közé zárkózik, az ilyen keresztyénség el fog pusztulni. De meg fognak maradni azok, akik igazán hisznek, forrón szeretnek és hőn reménykednek. Szolgálat a pohár víz is, melyet a szeretet nyújt öre­geknek és betegeknek, talán éppen a szeretetotthon fala­in belül. De a mai keresz­tyénség szolgálatának túl kell lépnie a község, az ország, sőt Európa határát is. Azon kell fáradoznunk, hogy ne is­métlődjenek meg a szörnyű háborús emlékek, mikor sor­ra jöttek a halálhírt hozó vö­röskeresztes értesítések. Mun­kálkodnunk kell, hogy békes­ségben éljenek egymás mel­lett a népek, hogy legyen elég kenyér Afrikában és Ázsiában is.” KÉT GYERMEK KONFIRMÁCIÓJA következett. Az első konfir­máció Börcsön, melynek so­rán Kovács Géza lelkész ke­resztyén szimbólumok alap­ján magyarázta meg röviden hitünk summáját. A gyermekekkel együtt sokan járultak az Ur szent asztalához, végezetül a püspök és lelkész is. KI ÉPÍTETTE A BÖRCSI TEMPLOMOT? Az istentiszteletet a temp­lomban ünnepi közgyűlés kö­vette. Ennek keretében tartotta meg beszámolóját Dorn Vil­mos felügyelőhelyettes, az építkezés anyagi részleteiről., A jelentésből az tűnt ki, hogy a börcsi templomépítési alap összes bevétele 189 000 Ft kiadása 188 239 Ft volt. A maradványhoz -járul az ünnepi istentisztelet két­ezer forintot meghaladó per­selypénze, mely első alapja a továbbiakban elvégzendő munkákndk, úgymint a külső vakolásnak és a padok elké­szítésének. kovács Géza lelkész a templomépítés részletes tör­ténetét olvasta fel. Megemlé­kezett az anyagi nehézségek­ről, a csüggedés sok nehéz órájáról, az egyházmegye gyülekezeteinek minden vára­kozást felülmúló buzgó ada­kozásáról, az Egyetemes Egy­ház ismételt támogatásáról^ az állami szervek és a hely­beli tsz segítségéről, minde- nekfelett pedig Istennek min­den kishitűséget megszégye­nítő csodálatos kegyelméről. HOGY BOLDOGABB. LEGYEN AZ ÉLET Bizony, 1945--1960-lg sok kis templom épült meg egy­házunkban hazánk területén. Mindmegannyi égre mutató bizonyságai a hitnek: Mind­eddig megsegített minket az Ür! B. KÜLFÖLDI EGYHÁZI HÍREK Mészáros József, az építést végző mester, nyújtotta át' a kulcsokat Káldy Zoltán püspöknek s valóban a szí­vek mélyéből fakadt az ének: „Jövel, Szentlélek Úristen!” KÁLDY ZOLTÁN PÜSPÖK BESZÉDE Az oltárnál együtt szolgált a püspökkel Weltler Rezső esperes és Csákó Gyula püspöki titkár. Az ünnepi igehirdetés Ef. 2,18—22. alapján mutatott rá az egy­ház örök fundamentumára és korszerű szolgálatára. „A szegeletkő maga Jézus Krisztus, Ö tartja az egyhá­zat. A börcsi gyülekezet ad­dig marad meg, amíg Őreá épül, amíg hite van. Dr. Marcel Pradervand, a Református Világszövetség fő­titkára a magyarországi re­formátus egyház vendégeként Magyarországon tartózkodott. Június hó 1-én a Magyaror­szági Egyházak Ökumenikus Tanácsa Havas utcai hivata­li helyiségében dr. Marcel Pradervand találkozott a ma­gyarországi protestáns egyhá­zak képviselőivel. Jelen volt a találkozón Káldy Zoltán evangélikus püspök, Szabó László baptista egyházi elnök, Muraközy Gyula, az Ökume­nikus Tanács főtitkára, Gá­dor András, az Ökumenikus Tanács titkára, Dusicza Fe­renc református konventi ta­nácsos és Tóth Károly, a re­formátus konvent külügyi osztályának vezetője. Káldy Zoltán püspök szívélyes be­szélgetés során a magyaror­szági evangélikus egyház több hazai és külföldi kérdését ve­tette fel és adott azokról tá­jékoztatót. Dr. Marcel Pradervand jú­nius 2-án meglátogatta Ba­latonfüreden dr. Vető Lajos püspököt, ahol a püspök utó­kezelésben részesül. A láto­gatásra elkísérték a Reformá­tus Világszövetség főtitkárát: Győry Elemér püspök, a Re­formátus Konvent lelkészel­nöke, Tóth Károly osztályve­zető és Pete Kálmán balaton­füredi református espres-lel- kész. A látogatás szívélyes megbeszélés jegyébeen tör­tént. Egyházunk zavartalanul ás gyümölcsözőén munkálkodik (Folytatás az 1. oldalról) 4. Megfigyelésem szerint több nyugati- egyházi ember és több magyarországi evan­gélikus lelkész, presbiter és gyülekezeti tag végeredményben nem is azt kifogásolja, hogy „po­litizálunk”, hanem azt, hogy nem úgy politizá­lunk, ahogyan ők szeret­nék. Többen elfogadnák „politizálásunkat” és tá­mogatnák is azt, lia pél­dául kifogásolnánk a szo­cializmus társadalmi és gazdasági rendjét, támad­nánk ideológiáját, és egyéb negatív kritikákkal gyakorolnánk politikai fe­lelősségünket. De mi nem ebben látjuk az egyház feladatát! Mi pozitív irányban akarjuk felelőssé­günket gyakorolni és segíteni akarunk mindenben, ami né­pünk javát és fejlődését moz­dítja elő. Arra 'kérjük a más állásponton levőket, hogy elő­ítéletek nélkül nézzenek egy­házunknak arra a szolgálatá­ra, amelyet a „politikai fele­lősség gyakorlásának” mon­dunk. c) Néhány szót kell szól­nom még az egyházi világszerveze­tekhez való viszonyunk­ról. Mind a Lutheránus Világszö­vetséggel, mind az Egyházak Világtanácsával az őszinte jó viszonyra törekszünk. Nagyon szeretnénk hangsúlyozni az őszinteséget. Bár kapcsola­taink jelenleg megfelelőbbek, mint az előző évtizedben vol­tak, mégis néha az a tapasz­talatunk, hogy a világszövet­ségek egyik-másik exponense még mindig rossz alapállásból nézi egyházunk életét és ten­denciózusán szól rólunk. Néhány nyugati egyházi kőnyomatos lap és más sajtóorgánum a valóság­nak meg nem felelő hí­reket közöl egyházunk életéről. Ezt teszi közben még a genfi Ökumeni­scher Pressedienst is, amely az Egyházak Vi­lágtanácsának hivatalos lapja. Ugyanilyen hamis híreket közölt már a bé­csi Evangelischer Presse­dienst is. Mindenesetre a hamis és ten­denciózus hírek nem segítik elő a szükséges őszinte jó vi­szonyt a világszövetségekkel és azok tagegyházaival. Csak például említem meg, hogy amit a négy teológusnak Aka­démiánkról való eltávolításán nak okairól írtak, nem fedte a valóságot, őszintén meg kell mondanunk, hogy mi csak úgy kívánjuk a kapcsolatokat fenn­tartani a világszervezetekkel, ha igyekeznek megszabadulni minden velünk kapcsolatos előítélettől és egyenrangú test­véreknek tekintenek bennün­ket a többi nyugati tagegyhá­zakkal. Ilyen értelemben tő-' rekszünk mi is a kapcsolatok ápolására.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents