Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-05-15 / 20. szám

Harmadik hitágasat: REMÉNYSÉGÜNK Hálát adunk Neked, Mi Atyánk, a szent feltáma­dásért, amelyet szolgád, Jézus által hírül adtál ne­künk. Amint a kenyér az asztalon azelőtt — mint ga­bona — szerte volt szórva és egybegyűjtve eggyé lett, úgy legyen egy a Te országodban egyházad a Föld min­den határából. Mert Tied a hatalom és a dicsőség Jézus Krisztus által mindörökké. Ámen. (Didache) „Feltámadunk!” — olvasha­tó sok temetőnk kapuja felett és ki tudná megszámlálni, hány fejfára vésették rá a szerető szívű hozzátartozók a végső remény szavát: Feltá­madunk. — Mégis azt kell mondanunk, hitünk tanításai közül a feltámadáshit kapcsán találkozunk a legtöbb nyitott kérdéssel és a legtöbb tisztá­zatlansággal. Templomos, hi­vő gyülekezeti tagjaink közül is sokan vannak, akiknél itt bizonytalanná, homályossá vá­lik a hit. És ezen nem is sza­bad megbotránkoznunk. Hi­szen itt elérkeztünk arra a területre, amely végképp ki­esik emberi tapasztalásunk köréből. A feltámadás és ami utána következik, reménysé­günk tárgya, — ezután lesz, 1— ha lehet itt még egyáltalán az idő fogalmát használni. Amikor feltámadásról be­szélünk, szinte elkerülhetet­len, hogy ne szóljunk a ha­lálról is, hiszen a halálból való feltámadásról van szó. — Mindabból, amit a Szent­írás és nyomában hitvallási irataink a halálról monda­nak, emeljünk ki most ket­tőt, aminek közvetlen össze­függése van reménységünk tárgyával: a feltámadással és az örökélettel. A halálról Isten igéjében azt tanuljuk, hogy az a bűn zsoldja. Nem volt kezdettől fogva, hanem a bűnnel „jött be” a világba. (Eóm. 6, 12.) Istennek nem volt eleve el­határozása az ember halála. A bűnnel jött be ez a ször­nyű hatalom és hirdeti az Isten kémény ítéletét a bűn felett. A halál teljes pusztulás. A Szentírás tanításától messze áll az ember halhatatlanságá­ról, vagy halhatatlan részéről szóló idealista spekuláció. A Szentírás a valóságnak meg­felelően néz az emberre és úgy is beszél róla. Mikor test­ről szól, akkor ez nem a „lé­lek” ellentéte, hanem az em­ber valóságában osztatlanul. S a halál olyan pusztulás, amely valóságosan teszi tönk­re az egész embert, aki volt, hogy végül is ne maradjon más belőle, mint marék por, amiből vétetett. Valóban élet­telen anyag; Halál és bűn tehát összetar­tozik. S hitvallásunkban a harmadik hitágazatban így kapcsolódik egymáshoz szoro­san a bűnbocsánat, a feltáma­dás és az öirökélet. „Ahol bűn­bocsánat van, ott élet és üd­vösség is van” — tanítja Luther a Kis Kátéban az ol- táriszentségről szóló részben. A bűnbocsánat nyomán Is­ten az embert új élettel és üd­vösséggel ajándékozza meg. Krisztus eljövetele itt nyeri el legmélyebb értelmét. Ű nem azért jött el, hogy né­hány „csodával” megfoltozza, megtoldozza a bűn miatt megrepedezett életünket — hanem ahogy a második hit­ágazatnál tanultuk —, azért, hogy bennünket szenvedésével és halálával megszabadítson minden bűntől, a haláltól és az ördögnek hatalmából, és ezzel kaput nyisson számunk­ra az új életre. Őrá való te­kintettel bocsátja meg Isten bűneinket és Öérette ajándé­koz meg új élettel. Ez a testünk a bűnbocsánat után is porrá lesz. Megronta- tott a bűn által. De a Krisztus visszajövetelének nagy napján Isten minden teremtményt új testtel ajándékoz meg. Az igéből és a hitvallásból erő­sen kicsendül, hogy test fel­támadásáról van szó. S itt ugyanarra kell figyelnünk, mint a halálnál. A feltáma­dás az egész embert érinti, nem csupán emberségünk egy részét. Ezékiel próféta láto­mását kell. magunk elé idéz­ni, ahogy végignézte, sőt Isten parancsára tevőlegesen is részt vett Izrael szétszórt tete­meinek megelevenítésében. (Ez. 37.) Isten nyilván nem ok nélkül állítja Ezékiel elé a feltámadásnak ilyen folya­azonban nekünk erről magá­nak Jézus Krisztusnak a fel­támadása és tanítványai kö­zötti megjelenése. Hiszen a Szentírás újra és újra azt ígéri, hogy Hozzá hasonlóan támadunk fel. — „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd meg a ke­zeimet; és nyújtsd ki a ke­zedet és tedd az oldalamba” — mondja a Feltámadott a kételkedő Tamásnak. (Ján. 20, 27.) S mikor először jelenik meg tanítványai körében és azok megrémülnek, hogy va­lami lelket látnak, így szól hozzájuk: „Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy csakugyan én vagyok, tapint­satok meg és lássatok. Mert a léleknek nincs húsa, csont­ja, de amint látjátok, nekem van.” (Lk. 24, 36. kv.) — A halálból tehát a valóságos ember elevenedik meg. Valamiképpen azonban a megelevenített ember mégis más, mint aki eltemettetett. A biblia sok képpel és hason­lattal próbálja az emberileg elképzelhetetlent hozzánk kö­zelebb hozni. Nagyobbára ne­gatívumokkal találkozunk: ro- molhatatlan, szeplőtelen, her­vadhatatlan stb. Mindez még­sem negatívum, mert ebből a testből semmi sem hiányzik, „csak” az, ami az Istentől el­választotta és halálba taszítot­ta: a bűn. S hiányoznak belő­le ezzel kapcsolatban a bűn kísérőjelenségei: betegség, szenvedés, fájdalom stb., a ha­lál bélyegei. — a feltámasz­tás tehát Istennek nem vala­mi rekonstruáló munkája, amellyel új életünket az el­múlttal azonosítja, hanem va­lóságos új teremtés. Lelki testnek is mondja az ige, s itt nyilván megint nem vala­mi lebegő szellem-testre gon­dol, hanem arra, hogy ebben az új testben a Szentlélek Ür- isten vesz lakozást, aki az Atyának és Fiúnak lelke. S ezzel ez az új test, vagy új ember teljes életközösségbe kerül a szent és hatalmas Is* tennel. S így érünk el oda, amit hitünk szavaival így szoktunk kifejezni: üdvösség. Mert az üdvösség mindenekf elett ezt jelenti: Istennel, a teremtővel, Krisztussal a Megváltóval a Lélek által boldog, véget nem érő életközösségben együtt len­ni. S itt végképp elakad a mi embeiri szavunk. „Most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk.” Valamit megízlelhetünk eb­ből az új életből, az üdvös­ségből a bűnbocsánat és a megszentelődés örömében. Nem szabad megfeledkez­nünk egy eseményről, amely szorosan kapcsolódik a feltá­madáshoz. És ez az ítélet, amire a második hitágazat vé­ge is figyelmeztet. Krisztus ítéletében dől el, hogy az üd­vös örökéletet elnyerjük-e vagy sem. S a kettő, Krisztus újraeljövetele és Isten új éle­tet ajándékozó szeretete teszi reménységünket tétlen vára­kozás helyett a szeretetben tevékeny készülődéssé. A bűn­bocsánatban megízlelve azt a jót, amit Isten készített szá­munkra és tudva azt, hogy Krisztus a cselekedeteink alapján tesz ítéletet felettünk — ösztönöz bennünket a Lé­lek, hogy míg e testben já­runk, cselekedjük azt, ami kedves Isten előtt. Ez pedig azt jelenti, hogy mindig töb­bet és többet kell átadnunk és megvalósítanunk Isten szent akaratából világunkban. A feltámadás és az örök élet ugyan reménységünk tár­gya, de a hit által már itt kezdődik földi életünkben. A harmadik hitágazat vége, az egész hitvallás fináléja is. Benne összefonódik mindaz, amit a szerető mennyei Atyá­ról, a megváltásunkért áldo­zatot hozó Fiúról és a szent életre megelevenítő Szentlé- lekről vallunk. A Szenthárom­ság Isten akarata. és munká­ja fut céljába akkor, amikor az üdvösség napja elérkezik. Amikor reménységünk a fel­támadás és üdvösség felé for­dul és nyomában új élet bon­takozik, akkor belesimul az Atya akaratába és valami bennünk is megvalósul abból, hogy „legyen meg a te aka­ratod”. Még homályosan lá­tunk, még nyelvünk akadozik, szívünket még félelem, és re­ménység dobogtatja, még bűn és szentség vívja harcát tes­tünkben, de Isten a „túlsó partról” már kinyújtotta fe­lénk kezét és „holnap'’... szemtől szembe dicsérhetjük ót az örökkévalóságban, azok­kal, akik elérték az „égi célt”. Mezősi György napról-napra _ VASÄRNAP: JER. 33, 8. — „Öröm, bánat, bármi érjen, Bún utjara ne hagyj térnem; Légy példám a jó napokban Vigasztalom bánatomban, Ne hagyd soha felejtenem Hogy van Uram, van Istenem.” - Róm. 5, 11; Ezs 42 10-16- Zsolt. 149. ’ ’ * ,H,ÉT„ÖVEZS' 31, *• ~ „Hagyjad a jó Istenre Minden te utadat, Ha bánt szíved keserve, Ö néked nyugtot ad. Ki az eget hordozza. S oszlat felhőt, szelet: Napját rád is felhozza Atyád o, áld s szeret.” — II. Kor. 3, 5; Ef. 5, 8—14; I. Pét. KEDD: DÄN. 9, 19. — „Gondviselő jó Atyám vagy, ó én edes Istenem, Látom én, hogy minden elhagy E világon csak te nem. Hozzád vágyom, benned élek, Üdvöt mástól nem remélek.” - I. Jn. 3, 8; 6, 66-69; I. Pét. 1, 10-11. SZERDA: JER. 2, 17. — „Mért csüggedsz hát, ó én lelkem, Mért keseregsz oly nagyon? Bízzál, nem hagy el az Isten, Megvigasztal egy napon! Ö nyújt majd szemlátomást Szaba­dulást, gyógyulást, Megmutatja nyilván nekem, Hogy csak ő az én Istenem!” - Kol. 2, 18; Kol. 3, 16-24; I. Pét- 1, 13-16. CSÜTÖRTÖK: I. SÄM. 2, 6. — „Ó örök Istenség, Mennyei szent Felség: Add jól megfontolnom Én múlandó voltom. Ab­ban van az élet, Ha téged ismérlek, S kit elbocsátottál, Meg­váltómul adtál.” - Mt. 6, 27; Mt. 21, 12-17; I. Pét. 1, 17-21. PÉNTEK: 5. MÓZ. 14, 1. — „Egy Istenünk és egy Urunk van, Egy testnek tagjai vagyunk, Egyek legyünk minden dol­gunkban, Közös legyen minden bajunk, Ne tekintsünk ma­gunkra csak: Szemeink mást is lássanak.” — I. Kor. 6, 19; II. Tim. 2, 8—13; I. Pét. 1, 22—25. SZOMBAT: PÉLD. 3, 5—6. — „Atyám, add, hogy láthassa­lak mennyben, Véghetetlen fényes dicsőségben, Nyugodván atyai kebleden, Erre segélj, ó, szent Isten. Ámen!” — I. Kor. 1, 27; I. Sám. 16, 14-23; I. Pét. 2, 1-10; Ezs. 55, 6-11. (k. á.) — Felavatták az első japán lelkésznőt. Nagase Rika a hirosimai nazarénus gyüleke­zet lelkésze. Ebben a beosztá­sában férje utódja lett, aki ugyanennek a gyülekezetnek volt háború előtt a lelkésze s a Hirosimára dobott atom­bomba pusztításakor szerzett betegségében halt meg 1946- matát. — Még többet mond ban. — Tojohiko Kagawa a vi­lágszerte ismert keresztyén író és prédikátor Tokióban április 23-án 71 éves korában meghalt. — Harangok újraöntését, harang­koronák, harangállványok készí­tését, átalakítását újrendszerűre vállalja Ducsák István harang­öntő. Orszentmiklós, Dózsa György út 26. KERESEM a „Lelkipásztor” című evangélikus lelkészi szakfolyóirat első évfolyamát és a második év­folyam 1—4. számát megvételre. Értékét könyvben, esetleg könyv­cserével egyenlíteném ki. Torda Gyula evangélikus lelkész, Do- monjt. HÍREK — Húsvét utáni 4. vasár­nap (Cantate) az oltárterítő színe fehér. A vasárnap ol­tár! igéje: Jn 17,1—10; szó* széki igéje: I Kor 15,35—44. — Óbuda. Az óbudai refor­mátus templomban ökume­nikus estet tartottak. Fülöp Dezső óbudai evangélikus lelkész hirdette az igét. — Budavár. A gyülekezet május hó 15-én Cantate va­sárnapján délelőtt 11 órakor Bécsikapu téri templomában orgonaavató hálaadó isten­tiszteletet tart. Ez alkalom­mal szólal meg először a gyülekezet új 3 manuálos, 18 regiszteres orgonája, melyet Peskó Zoltán orgonaművész tervezett. Az első szolgálatot Is az orgonánál Peskó Zoltán végzi, Igét hirdet: Várady Lajos esperes-lelkész. Ugyanezen a napon délután 6 órai kezdettel Cantate-est lesz a gyülekezetben. A Bécsi kapu téri templomban az énekkar számait Gárdonyi Zoltán dr, Sulyok Imre, Arany Sándor, Csorba István és Mosóczy Vilmos vezényli. Orgonái: Peskó György orgo­naművész. A Cantate-est igehirdetője: Várady Lajos esperes-lelkész. — Budapest—Zugló. A zuglói gyülekezet az elmúlt vasárnap sze retet vendégséget rendezett, amelyen Szalgtnai Rezső író tartott előadást Mikszáth Kálmánról, A sze- retetvendégség keretében em­lékezett meg a gyülekezet az első szeretetvendégség 25 éves jubileumáról. — Albertfalva. Május 15-én, du. 5 órai kezdettel az albert­falvai református imaházban szeretetvendégség lesz. — Vecsés. A gyülekezet fel­ügyelője, Bender Mihály ez év elején töltötte be 75. élet­évét. Ez alkalommal szeretet­tel köszöntötte őt a gyüleke­zet. Áprilisban pedig legidő­sebb presbiterét üdvözölte a vecsésj gyülekezet: a 80 esz­tendős Matthaeidesz Lajos nyugalmazott polgári iskolai igazgatót, aki hosszú időt töl­tött el egyházi szolgálatban, — A hajdú-szabolcsi egy­házmegye lelkészi munka- közössége május hó 16-án és 17-én tartja ülését Nyíregy­házán. Szolgálnak: Benkóczy Dániel, Szabó Vilmos, Smid Lehel (előadás Kálvin János­ról), Asbóth Lajos, Balczó András, Joób Olivér, Gáncs Aladár, Megyer Lajos és Tar­ján Béla. — Budapest-Fasor. A gyü­lekezet április 24-i szerptet- vendégségén Groó Gyula teo­lógiai tanár tartott előadást a holt-tengeri leletekről. — Rákoscsaba—Pécel. Má­jus hó 8-án Békés József he­lyi lelkész szolgálatával be­iktatták a gyülekezet újon­nan választott tisztségviselőit. Ez alkalommal gyülekezeti estet is tartottak, melyen Groó Gyula tartott előadást a holt-tengeri tekercsekről. Megkezdődtek a vizsgák az Evangélikus Teológiai Aka­démián. Az Akadémia hat hallgatója jelentkezett záró­vizsgára, amelynek első részén ószövetségi és újszövetségi teológiából és írásmagyará­zatból vizsgáztak a jelöltek május 6-án a szigorlati bi* zottság előtt. Dr. Pálfy Mik­lós és Prőhle Károly voltak a vizsgáztatók. Részt vett a vizsgaülésen D. Dr. Vető La­jos püspök is, aki ebben a tanévben az Akadémia soros elnöklő püspöke. GßNFl VENDÉG AZ EVAN­GÉLIKUS TEOLÓGIAI AKA­DÉMIÁN. A KISZ meghívá­sára Magyarországon tartóz­kodik az Egyetemi Hallgatók Keresztyén Világszövetségének alelnöknője, Elisabeth Adler kisasszony. Akadémiánkat is meglátogatta, ahol dr, Pálfy Miklós prodékán fogadta. EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: P. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. VIII.i Üllői üt 24. Telefon: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60,— Ft, fél évre 30,— Ft Csekkszámla: 20412.—Vili. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott 60.5330/2 = Zrínyi Nyomda Halottak feltámadása „Azt mondja valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? És milyen testtel jönnek elő? Balgatag! Amit vetsz, nem elevenedik meg, csak ha előbb megrothad. És abban, amit ejvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikéi, hanem a puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. De az Isten olyan testet ád annak, amilyet elhatározott, mégpedig min­denféle magnak a maga testét. Nem minden test ugyanaz a test, hanem más az emberek teste, más a barmok teste, más a madaraké, megint más a halaké. És vannak mennyei testek és földi testek; de más a mennyeiek fényessége, más a föl­dieké. Más a napnak fényessége, más a holdnak fényessége, és más a csillagok fényessége. Mert a csillag a csillagtól külön* bűzik fényességben. Éppen igy van a halottak feltámadása is. Elvettetik rom­landóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban, elvettetit ékesség nélkül, feltámasztatik dicsőségben, elvettetik erőíelen- ségben, feltámasztatik erőben; elvettetik földi test, fel- támasztatík lelki test. Ha van földi test, van lelki test is,” I. Kor. 15,35—44. E kórdós: írni módon támadnak fel a halottak?, nagyon is érthető. Aki ezt a kérdést eiőbb-utóbb nem veti fel, az még bizonyára nem gondolta meg: micsoda félelmetes hatalom a halál! A halál, amelynek oly szörnyű aratása volt nemzedé­künkben s amely oly változatos módon szedte áldozatait: bombák téptek szét pillanatok alatt százakat, ezrek süllyedtek a tenger beláthatatlan mélységébe maglókéit hajókkal, millió­kat emésztettek meg gázkamrák és égetőkemencék, S a hu­szadik század első felének végén felrémlett az eddig nem is­mert szörnyű lehetőség: Hirosima és Nagaszaki romjaira oda- fényképezett ember-árnyék, az atomhalál szempillantás alatt megsemmisített áldozata. Mindez persze csak még szemléletesebbé tette a halál pusz­tító valóságát, amit ismert már az ókor embere is, ismertek a korinthusiak: porrá lesz a halandó ember az anyaföld ölén. Néhány évezred nemcsak csontjainkat őrli meg, hanem a fáraóik büszke gúláit is elássa. Az ember elmúlik s vele tűnik el még az emléke is. Mily hivságos az elhunytak után kiáltott föilengző szó: Emléked örökké élni fog közöttünk! örökké?! Addig csupán, ameddig lesznek, akik az elhunytra emlékeznek; S idővel elfogynak ezek is a minden halandóknak útján. Ezért valóban evangélium: boldogító hír az, amit Pál apostol, amit az Üjtestamantom hirdet! Halottak feltámadása. Mert ez azt jelenti: van hatalmasabb erő a halál félelmetes hatalmánál. Van erő, amely hatalmasabb, mint a mindent megemésztő enyészet ereje. A korinthusbellekhez írott levél 15. fejezete, de az egész levél maga is egyetlen hatalmas bizony­ságtevés erről a jó hírről. Jézus Krisztust feltámasztotta Isten holtából s ezért - csak ezért! - van halottak feltámadása. De ezért egészen bizonyosan van (12—34. versek). Persze mind e mellett ott rágódik Pál hallgatóinak a lel­kén — s a mi lelkűnkön is — a kérdés: hogyan, mi módon le­hetséges ez? Kutató értelmünket kielégítő feleletet erre a kér­désre aligha adhatunk, mert a feltámadás titok, ésszel meg­foghatatlan műve Istennek. Pál sem magyarázza, csak egy képpel próbálja közelebb hozni. A földbe elvetett maghoz ha­sonlítja a holt embert s a magból kikelő növényhez a fel- támadottat. S ebből a képből több fontos vonás tűnik elő. A halottak feltámadása azt jelenti: valóságos testben tá­madnak fel a holtaik, tehát valóságos emberi életre támadnak fel. Emberi élet test nélkül elképzelhetetlen. Emberi életünk hordozó edénye testünk. A legdrágább ital Is földre csordul s felissza a por, ha nincsen edénye- Test nélkül nincsen igazi emberi élet. Nem kósza lélek' alaktalan kísértet, űrben lengő szellem a feltámadott ember, hanem valóságos testet öltött, melynek színe, formája van. Amint üde ragyogással fénylik a napsugárban a földből kisenként zsenge palánta, a magból kihajtott új növény. / Üj növény — ez a másik vonás. Ugyanaz az ember támad fel, nem másik, énmagam kelek fel új életre s — mégis más lesz ez, mint a régi volt. A földbe vetett mag szétesett, x'észeire hullott, belőle új növény kelt ki. A holtából feltámadt ember testi megjelenése más — nem formájában, hanem minőségé­ben — mint halála előtt volt. Pál ismét egy képet használ. Más a napnak fényessége és más a csillagoké. Van mennyel test és van földi. Ez azt jelenti: a feltámadott ember testi mivoltát beragyogja az örökkévalóság fénye. Az, hogy részese az Istennel való zavartalan közösségnek. Eltűnik a bűn, be­tegség, romlandóság, halál minden zavaró, romboló nyűge, gátja, ami úgy reányomja bélyegét mostani, ebben a földi életben való létünkre. Romolhatatlanság, ékesség, dicsőség, erő — e jellemvonásokkal felruházva látja az apostol a fel­támadott ember testét, A feltámadás egészen Isten müve. Az elvetett gabonamag­ban benne rejlik az élet csírája. Ezért is kel ki^ belőle — mi­után szétesett, elhalt a föld ölén — az új növény. E vonása azonban már nem érvényes e képnek. Mert a holt emberben önmagában semmi életcsíra nincsen. Magától, önmagából nem tudna új életre kelni. Fel kell kelteni — ez az eredeti jelen­tése a „feltámaszt” kifejezésnek — Isten hatalmas, teremtő igéjének kell elhangzania, hogy bekövetkezzék a titokzatos; nagy csoda, a halottak feltámadása. Mindebből Jézus Krisztusban adott ízelítőt Isten. Amikor húsvét után megjelent tanítványainak, alig-alig ismerték fel. Ő volt, a jól ismert Mester, akivel meghitt közösségben éltek földi élete napjaiban és mégis egészen más. Félelmetesen di­csőséges. Az örökkévalóság Illata érzett rajta, Isten közelségé­nek borzongatóan boldogító érzete. Így támadnak fel a holtak is — Jézus a mintapélda, a „zsenge”, ahogy Pál mondja (23. _v.). Íme, mennyire megbecsüli Isten emberi mivoltunkat, éle­tünk hordozóját, testünket. Bizony nem „nyomorúságos por­hüvely" az, ha ilyen ragyogó jövendőt ígér neki. Lehetetlen itt arra nem gondolnunk: mekkora felelőssége van az embernek önmaga és felebarátja testéért! Óh hogy meggynláztuk, meg­gyötörtük századunkban az emberi testet! Isten fényes ígére­tének, a holtak feltámadása evangéliumának világosságában tegyünk erről bűnvallást. És ebben a világosságban vállaljunk szent elkötelezesse! új felelősséget egymásért, az örökkévaló­ságban örökösiéfsainkért, az emberért! G, Gy. BACH: H-MOLL MISÉJE a Deák téri templomban Bach a h-moll misében az egyetemes keresztyénség kö­nyörgő, dicsőítő, hitvalló és hálaadó énekét írta meg. Méltó tehát, hogy a hangver­senytermeken kívül templom­ban is megszólaljon, annak ellenére, hogy méretei miatt semmiféle liturgikus keretbe nem foglalható. Ez a szolgá­lati szándék vezette a Luthe- rániát, amikor április 25-én a zsúfolásig megtelt Deák téri templomban előadta Bach eme remekművét. Ha voltajr is ennek az előadásnak, fő­ként az elhelyezés nehézsé­geiből adódó gyengébb üte­mei, nem lehet eléggé érté­kelni az énekkarnak és lelkes vezetőjének, Weltler Jenőnek odaadó munkáját, hogy ennek az igen nehéz kompozíciónak kottafejeit életre keltették. A continuo kényes szólamát Trajtler Gábor játszotta. A h-moll mise előadása istentisztelet. Ezért illőbb lett volna, ha a befejezésre —• Káldy Zoltán püspök szavai szerint — mindenki együtt imádkozott volna az énekkar­ral: Isten Báránya, adj békés* séget nékünk!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents