Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-17 / 3. szám
KP. BÉRM. BP, K. XXV. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM 1960. JANUAR 17. ^ ORSZÁGOS EVANG É L 1 KUS HÉT 1 L A f 3 A LAMPAS I Eli mlékezzür ik ARA: 1,40 FORINT Üjesztendö első napjaiban sokszor úgy érzi az ember, mintha dombtetőn állana meg kora reggel. Alatta, előtte elterül a táj; völgyek hajlata, magaslatok lankái és csúcsai, erdők zöldje, mezők bársonya, tavak csillámló tükre, utak s folyók fehér szalagja. Mindez azonban ködfátyolba burkoltan, sejtelmesen és elmosódottan. Nincsenek határozott körvonalak, az a folt amott tó is lehet, de talán inkább tisztás, s ami rétnek tetszik, ingoványt rejthet. S az ember tudja: ezen a tájon kell átmennem, tüstént felkerekedve, útnak indulva. Mert útnak kell lenni valahol bizonnyal ebben a tájban — aminthogy abban is volt út, ami már mögöttünk maradt — s ezt az utat meg kell találni, végig kell járni s célhoz kell rajta érni. Mert az ember élete utánjárás, szüntelen elindulás, haladás, vándorlás, valahonnan, valahová, kezdettől a végig, eredettől a célig. A Szentírás is gyakran használja ezt az ősi képet: út az élet s az embernek abban kell vizsgáznia, hogyan járja végig ezt az utat. S persze: megtalálja-e a helyes utal, megmarad-e rajta, vagy letér, utat téveszt s akkor az útja uelvész” (1. zsolt. 6. v.). S maga Jézus figyelmeztetett bennünket arra, hogy ez az út keskeny és kevesen járnak rajta - pedig csak ez a keskeny út vezet az életre (Mt. 7, 13—14.). így esztendő fordulóján az idő suhanása, szinte hallható és kézzelfogható múlása — új évszám a kalendáriumban, új keltezés a leveleinken — is emlékeztet: útonjárók vagyunk. S ha ez sem elég: figyelmeztet a megcsillanó ezüst hajszálaink között, a ráncok szarkalábja szemünk sarkán s ezer más „kortünetmúlik az idő s fogy az életút a lábunk alatt. Erről az életúton járásról mondja a 119. zsoltár 105. verse.' ,Jtz én lábamnak szövétneke a te igéd és ösvényemnek világossága”. S ez azt jelenti: Az út, amin járunk ösvény. Nem széles kövezett országút, amire csak rá kell állni s le se lehet tévedni róla, hanem ösvény. Gyalogút, keskeny csapás, amilyen erdőben, mezőn sokfelé kanyarog. Találkoznak, elágaznak az efféle ösvények. Nem könnyű rajtuk kiigazodni. A vándornak magának kell megtalálni, melyik a jó út, a célhoz vezető. Meg kell állani egy-egy keresztútnál, széjjeltekinteni, felmérni a terepet s így indulni tovább. Megfontoltan és határozottan, döntve a jó út mellett. S ha úgy véli: eltévedt, rossz útra tért, időben meg kell fordulni s keresni, amíg a jó útra rátalál. Nekem magamnak kell megtalálni a magam útját, más nem járhatja helyettem. Elhatározások, döntések várnak reám ebben az esztendőben is és nem térhetek ki előlük. A magam útján kell járnom, s ez éppen nem azt jelenti, hogy önfejűén és konokul a magam feje szerint, hanem azt, hogy felelősséggel, személyes elhatározással keresve s járva az ösvényt, amely az én utam s célhoz vezet. Az én lábamról szól a zsoltáríró s ez megint csak azt mondja: ezen az ösvényen járnom kell. Nem vonatba szállók nem visznek s nem utazom, ahol — ha egyszer felszálltam — semmivel sem kell törődnöm, csak kiszállanom a végállomáson. Hanem ezen az úton járnom kell: magatartásban élnem, vállalnom és vallanom a felismert jót, önként, szabadon. A hivő evangélikus ember életében ez a keresztyén ember szabadsága, amiről Luther olyan hatalmasan tanított. Félelmetes, de gyönyörű szabadság. Megállani és járni a magam lábán. Az ösvényen nemcsak elindulni kell, de meg is maradni rajta. Hűséggel, szeretettel, reménységgel, béketűréssel. Szolgálatban. Mert a keresztyén ember szabadsága: szolgálat a jó cselekvésében. Ebben az útonjárásban a zsoltáros vallja, hogy van világosságom. Fény, ami utat mutat és úton megtart. Úttalan pusztaságon, ingoványbán és buktatók közt, meredély szélén s útvesztő bozótban. Nem vaktában megyek, nem bizonytalanra, hanem úgy mint, akinek van világossága. S ez a világosság: az Isten beszéde. Isten megszólít, hív és üzen. Emberi szóval, de ebben az Ö igéjével. Jézus Krisztus szájával s azokéval, akikről ö maga mondotta: aki titeket hallgat, engem hallgat (Lk. 10, 16.). Isten tanácsol, vezet, biztat, int, tilt és serkent. Nem vagyok magamra hagyva, nem vagyok egyedül. A magam lábán járok, de az ige világosságában. Annak világosságában, aki azt is mondotta: Én vagyok a világ világossága! Az ösvényen ketten megyünk Jézus Krisztussal. Van utitársam, „velem vándorol utamon Jézus”. S persze azt is észre kell vennünk: többen, sokan vagyunk, akik így járjuk az életutat. A magunk életösvényén járunk, de együtt a gyülekezettel. Azokkal, akik ugyanerre az igére hallgatnak, ennek világosságában járnak. Közös a világosság s egyfelé vezet az út is. A magunk ösvényén s mégis egy úton. Egy világosságban s egy cél felé. Minden együtt hallgatott prédikáció példa erre. Egyenként igazít el minket a magunk életútjának kérdéseiben, de egyfelé vezet: Isten országa felé. Egyenként osztja ki a feladatot s ad fel leckét, de együtt tart meg az Atya engedelmességében. S ez a világosság a zsoltár szerint: szövétnek. Régi szó, fáklyát jelent, ma úgy mondhatnák: lámpás, kézilámpás. Kézbe vehetem s vegyem is kézbe, magammal vihetem az útra s vigyem is magammal. Ott van az asztalomon s elfér a zsebemben. A Biblia, a Szentírás, a könyv, amiben Isten igéje rejlik. A nekem szóló ige. Mindnyájunké, a gyülekezeté s egészen külön az enyém is. És mindazoké, „akik a házban vannak”. (Mt. 5, 15.). Szeretteimé, a családé, a gyülekezeté. Aki ebben a világosságban jár, akinek kezében a lámpás, az tartozik vele másoknak is. Hiszen a világosság nem arra való, hogy „véka alá” tegyék, hanem hogy világítsanak vele. A keresztyén ember útonjárása legyen szolgálat ebben is. A lámpás mindig a következő lépést világítja meg, legalábbis így van rendszerint. S ez elég. Isten beszéde így vezet lépésről lépésre. Ebben az esztendőben is. Az úton, amely előttünk van s amely az Ö útja lehet, ha megmaradunk az ö világosságában. A gyülekezetben, az egyházban, azoknak közösségében, akikre az igét bízta. Groó Gyula IV. Az erősek és a gyengék A pozsonyi rendkívüli törvényszék által elítélt protestáns lelkészek közül mindazokat, akik nem kátolizáltak, vagy nem írták alá a kötelezvényeket száműzetésükről és lemondásukról, börtönbe vetették. Azt remélték a katolikus főpapok, hogy az embertelen kínzások majd megtörik őket. A berencsi vár volt az egyik vár, ahová elhurcolták a lelkészeket. Tardi Ferenc várparancsnok eleinte emberségesen bánt velük, de amint De mégis ezek a szenvedő emfoerroncsok voltak az erősek, mert igazságuk volt, és a térítgető, erőszakoskodó, hatalmasok voltak a gyengék, mert nem állhatták meg sem az élő Isten, sem a történelem ítélőszéke előtt. Loyola Ignác nevenapja A lipótvári börtönben Kel- lio Miklós jezsuita vállalta magára, hogy megtöri a protestáns lelkészek ellenállását és áttéríti őket a katolikus hitre. Célja érdekében nem riadt vissza semmi embertelenségtől. A rábízott 35 evanerről értesült Kollondcs püspök, szigorú dorgálásban részesítette a várparancsnokot, és meghagyta neki, hogy a foglyokat a kívégzendő bűnösöknek szánt mély sziklaüregbe zárassa, amely inkább sír volt, mint börtön. Napi ellátásukra az eddigi 9 krajcár helyett csak 3-at fordítson, ha eddigi hibáját jóvá akarja tenni, a lehető legszigorúbban bánjék velük. A várparancsnok az utasításnak mindenben eleget tett. A rettenetes hely, a nyomorúságos élelmezés, a kegyetlen bánásmód csakhamar megtették hatásúkat: a foglyok inkább csontvázakhoz hasonlítottak, mint emberekhez. A vár- parancsnok arra kérte Kollo- nics püspököt, engedélyezzen valamivel jobb bánásmódot, mert különben nemsokára elpusztulnak a foglyok. Kollo- nics püspök válasza ez volt: „Ne törődj velük! Lesz még annyi föld a berencsi határban, ahová el lehet őket temetni!” Eberhard Szelepcsényi érsek vára volt. Ide is hurcoltak a fogoly lelkészekből. Kocsi Csergő Bálint naplója szerint Némethi István nyá- rádi lelkész karját maga az érsek törte el kalapácsütéssel. Mikor vendégei érkeztek az érseknek, felhozatta a foglyokat. s azzal szórakozott, hogy gúnyolta, megszégyenítette és arculköpdöste őket. Hasonló sorsuk volt azoknak a lelkészeknek is, akik a kapuvári, sárvári, komáromi, lipótvári börtönökben sínylődtek. Valamennyi börtönben voltak lelkészek, akik az embertelen körülmények között kiszenvedtek. gélifous és református lelkész előtt így mutatkozott be: „Én kötelességem s a nekem adott utasítás szerint ügyelek fel rátok. De előre kijelentem, hogy súlyos büntetésbe estek, ha parancsaimat nem teljesítitek. Életetek így is szomorúbb lesz a halálnál, mert fekete kenyéren és vízen kívül mást nem kaptok, bilincsekben jártok és minden nyomorúságot el kell szenvednetek.” Majd kifejtette előttük, hogy mindannyian kétszeresen lázadók, ti. a Habsburg- ház és az egyház ellen. Ha azt a lelkészek cáfolják is, hogy a császár ellen lázadtak volna, de protestáns mivoltuk mindenképpen a katolikus egyház ellen váló lázadás és ezért büntetésre méltó. Egy alkalommal Kellio Miklós gúnyosan nézte, hogyan roskadoznak a rab lelkészek a büntetés tértié alatt, s megjegyezte: „Ez a tisztítótűz.” Mire találóan felelték az üldözöttek: „De ha ez a tisztítótűz, akkor még van reményünk a szabaduláshoz.” Kellio bosszúsan igazította helyre szavait: „Nem, ez maga a pokol, ahonnan nincsen szabadulás.” Mikor eljött Loyola Ignácunk, a jezsuita rend alapítójának nevenapja, katolikus templomba rendelték az evangélikus és református lelkészeket. De mikor semmi módon sem akartak belépni, az odarendelt katonák bottal, dárdanyéllel, kivont karddal verték őket. De bár fegyverüket összetörték rajtuk, mégsem voltak képesek behajtani őket. Ekkor Kellio Miklós maga rohant közéjük, és két öreget a többitől elszakítva, hajánál fogva rángatott be a templomba az oltár elé. Végül is a két öreg félhoLtan feküdt a templom kövezetén, úgyhogy a mise végeztével társaiknak kellett karjaikon visszavinmiök a börtönbe. Tú- róczi András evangélikus és Szilvási István református lelíkészek voltak ezek az áldozatok, akik akikor kapott sérüléseikből soha többé ki nem gyógyultak. Kellió atyára jellemző, hogy amikor hírül vette, hogy a foglyokat Nápolyba szállítják gályarabságba, akkor a maga igazolására nyilatkozatot követelt tőlük, hogy a hozzátartozóiktól küldött pénzeket átadta nekik, a jóakaróktól küldött ételeket kiosztotta köztük és a látogatóba jött rokonokat hozzájuk bocsátotta. Mindebből egy szó sem volt igaz, de a szerencsétlenek még nagyobb kínzásoktól tartva, kénytelenek voltak számára kiállítani ezt a bizonyítványt. Elindulnak a gályarabok Mivel Kollonics püspök sehogyan sem tudta az evangélikus és református egyházi férfiakat hitüktől eltántorítani, hogy a magyarországi katolizálás munkáját ne akadályozhassák, engedélyt kapott Bécstöl, hogy a makacs ellenszegülőket Nápolyba szállíthassa és ott fejenként bizonyos összegért a spanyol hadigályákra eladhassa. Akit pedig egyszer rabként az eve- zőpadhoz láncoltak, az élve onnét nem szabadulhatott. Gőzhajók híján a gályaraibok emberi erejével hajtották ebben az időben a hadihajókat. I. Lipót éppen egy csapat zsoldoskatonát küldött Nápolyba segítségül szövetségesének, a spanyol királynak. A nápolyi alkirályság ebben az időben a spanyol királyhoz tartozott. Kollonics ezt az alkalmat használta fel, s átadta a 41 életben maradt lelkészt a csapat vezetőjének, Gemanner György Stahren- berg-ezredbeli kapitánynak, szigorú utasítások mellett. A parancs az volt, hogy a lehető legkegyetlenebb bánásmóddal kell hitük elhagyására kényszeríteniök áldozataikat. Csak a katolizálás feltétele alatt szabadulhattak volna a gályarabságtól. Bécstöl kezdve gyalog kellett megtenniük az utat, mégpedig páronkét összevasalva és súlyos bilincsektől terhelve. Tavasszal a magas stájer- hegyeket hó és jég borította, a meredek és síkos utakon az elgyengült és folytonos veréstől összetört emberek csak nagy kínnal tudtak haladni. Az egyszerű katolikus emberek is őszinte részvéttel, sokszor sírva nézték, szenvedéseiket. A Mura folyónál hajóra szállottak. A révpénzt azonban velük akarták megfizettetni. A katonák átkutatták a foglyok minden rongyát, s mivel néhányuknál még pénzre akadtak, abból fizették ki a hajózás költségeit. A hitükért és hazájukért szenvedő protestáns lelkészek erejét megsokszorozta igazságuk tudata. Ezért nem engedtek a Habsburg és katolikus elnyomásnak. (Folytatjuk) De. Ottíyk Ernő CCWOn?EUÍ2,4 Szentek legyetek Istennek Krisztusban megjelent dicsősége nemcsak ünnepek világában s templom mok falai között ragyog. Fényének sugarai tündökölnek jelként a kánai mennyegzőn is, mert Urunk hatalmának dicsősége az emberi természetes életbe is beragyog. S nem tündököl-e akkor is valóban az emberi élet lcg- közepén, mikor kérgestenyerű sokszor talán kérgesszívű halászokból tanítványokat, „Simonokból”, „Jóna” fiaiból, általunk emberileg nagyon is jól ismert egyénekből „Ké- fást”, „kősziklát” teremt? Hitünk szerint életünk megiza- zításában ragyog fel előttünk igazán az Ö dicsősége, mert életünk megigazítana életünk megújulását, megszentelteté- sét is jelenti. Bizonyára a legnagyobb színművészeknek is nagyon komoly feladatot jelentene olyan hűségesen utánozni emberi magatartást, mozdulatokat, cselekedeteket, mint ahogyan azokat a gyermek eltanulja szüleitől. Isten megigazított gyermekei az Ö cselekedeteit, magatartását tanulják Tőle. Életünk nagy mozgató ereje a mennyei Atya, aki élteti a mindenséget, aki Jézust a bűnösökért halálra adta, s aki felhozza az Ö második eljövetelének idejét. Bizonyos, hogy azok között is, akik nem vallják és tartják Jézushoz tartozónak magukat, vannak erkölcsi és életfolytatás tekintetében nagyon kiváló emberek. Vannak szelídek, jóra igyekezők, adakozók stb. De az is bizonyos, hogy akik Krisztus által Istentől vették és tanulják el az Ö cselekedeteit és magatartását, azok csak ilyenek lehetnek, mert mit is tanulnak meg Tőle? Mindenek előtt azt, hogy Ö a mindenséget élteti. Azaz, hogy O teremtményeit szere- tetének kibeszélhetetlen gazdagságából táplálja. Az apostolok korának gazdasági és társadalmi viszonyai kétségkívül a régmúlté. így annak keresztyén élctfolytatásunk- ra való gyakorlati vonatkozásai is részben megváltoztak. Azt a perspektívát azonban, ahogy Isten néz a min- denségre, örök érvényességgel kell megtanulnunk. S ez: adni, egyre csak adni. Vagy másként, egészen gyakorlati vonatkozásban: önzésünkről lemondani másokért. Istennek e világ felé való másik nagy mozdulata Jézus Krisztus, az Ö szenvedésével, halálával és feltámadásával. S ebből megint csak a bűnösök felé lehajló, magát feláldozó szeretet, szelídséget, kegyességet tanulhatjuk el. A harmadik nagy cselekedete a világ felé Istennek reménységünk tárgya. Krisztus Urunk megjelenése lesz. Ez pedig hitre, álhatat osságra j int, „mert hű az, aki az ígéreteket tette”. Törekedjetek azért az igazságra, azaz legyetek szentek, mert a ti dicsőséges Uratok az. Bánfi Béla
