Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-05-01 / 18. szám

A Prágaj Keresztyén Békekonferencia bizottsági ülése alkalmával Debrecenben lapunk munkatársa kérdést intézett a konferencia két kiváló személyiségéhez, dr. H. Vogel professzorhoz és dr. J. Hromadka professzorhoz, a Prágai Comenius fakultás dékánjához.

Mi történik Dél-Afrikéban ?

Lapunk hasábjain nem először találkozunk Ambrose Reeves, Johannesburg anglikán püspökének nevével. Most a napi sajtó is közöl hírt róla. Április 22-én a 60 éves püspök Londonba menekült. Azért kellett elhagynia a Dél-Afrikai Uniót, mert le akarták őt tartóztatni. Többször állást foglalt ugyanis a kormány faji politikája, különösen pedig a sharpewille-i mészárlás ellen. Reeves közölte: „Letartóztattak minden jogászt, akit felkértem, hogy a scharpewille-i mészárlás áldozatainak tanúvallomásait vegye jegyzőkönyvbe. Sőt letartóztattak mindenkit, aki felkeresett engem, akivel megbeszélést folytattam.” A püspök május 11-én Londonban nyilvános gyűlésen akar beszámolni a dél-afrikai eseményekről. Az alábbiakban vessünk rövid pillantást. mi is történik Dél-Afrikában?

A Vogel professzorhoz intézett kérdés: Hogyan értékeli a német evangélikus egyház februárban tartott közös zsinatát?

Vogel professzor válasza:

Az ez évi zsinat több témát vetett föl. Fő témája: a vasárnap megszentelése volt. A technikai korszakban, az általános leszerelés korszakában számomra azonban nem ez a fő probléma. Erről tehát bővebben nem is nyilatkozom.

A zsinatnak azonban volt két másik témája is, ezek inkább tarthatnak számot érdeklődésre, mert a nagy nyilvánosság számára is nagyobb jelentőségűek.

1. Az első ezek közül az a kérdés, amely Dibelius általánosan ismertté lett írása révén olyan fájdalmas megha- sonlást idézett elő. E kérdésben a zsinat Dibeliussal szemben foglalt állást, és nyilvánvalóvá tette, hogy Róma 13. minden államforma tekintetében kötelezi a keresztyéneket

2. A zsinat másik közérdekű témája volt az a fenyegető veszedelem, hogy egy

i.szép” napon az atommal felfegyverzett német katonák átléphetik az Elbát. Nemcsak a kettéosztott Németország, de az egész emberiség iránti felelősség tudatában nyilvánította ki a zsinat, hogy elbor- zadással tekint az ilyen lehetőségre. Éppen a közeledő csúcsértekezletre tekintettel forró imádságot mond, hogy ne legyen valósággá az a veszedelem, amelyet az atomfegyverrel felszerelt német hadsereg jelenthet.

Mindenesetre kritikai megjegyzéssel is kell illetni a zsinatot. Nem volt a zsinat következetes ahhoz a magatartásához, amely 1956-ban nyilvánult meg. Akkor a zsinat kinyilatkoztatta, hogy minden tömegpusztító fegyvert minden formában elítél. Elítéli a fegyvernek nemcsak használatát, de még az előállítását is. Sajnos, a zsinat 1958-as ülésezésétől kezdve többé nem rendelkezett azzal a lelki erővel, hogy minden tömegpusztító fegyverre ki tudja mondani, hogy az bűn. Most már csak abban volt egységes, hogy minden atomháborút helytelenít. Abban a várakozásban (passzivitásban) él, hogy majd csak elmúlik az atomveszély. A zsinattal szemben tehát teológiai ellenvetésnek van helye, mert a zsinaton az atomfegyverkezéssel és atomveszedelemmel szemben olyan határozott igény nem jelentkezett, mint amilyen a Prágai Keresztyén Békekonferenciában állandóan kifejezésre jut. Kötelességünk szem előtt tartani, hogy az Üjtestamentom örömüzenete és a tömegpusztító fegyverek semmiképpen sem férnek meg egymással.

Mégis, a zsinat után is reménységgel tekintünk előre. Mert minden teológiai ellenvetés ellenére világos, hogy a német e^-házat képviselő zsinati tagok a leszerelésre irányuló akaratban és a béke vágyában egyek. A legnagyobb probléma Németországban is az, ami szerte a világon probléma: az a kölcsönös aggodalom, amely a hatalmakat és az embereket mindig abban akadályozza, hogy a békéért valóban döntő lépést tegyenek. A keresztyének feladata, hogy ezt az aggodalmat gyökeréig hatóan legyőzzék és személyes életükkel hozzájáruljanak ahhoz, hogy az ember és ember között a bizalom mindeneken keresztül növekedjék és megvalósuljon.

Dr. Hromadka professzorhoz két kérdést intéztünk:

1. Miben látja az egyházon kívüli béketörekvések mellett a keresztyén békemozgalom értelmét és jelentőségét?

Válasz: .

A világi békeszervezetek és az államférfiaknak az egymás mellett élésre vonatkozó törekvései mellett a Keresztyén

Békekonferenciának az a jelentősége, hogy a béketörekvéseket a mai emberiség javára az evangélium mély tartalmával gazdagítva is kell segíteni.

2. Miben látja a Prágai Keresztyén Békekonferencia további feladatait a nagyhatalmak remélt megegyezése esetében?

Válasz:

A Prágai Keresztyén Béke- konferencia kellőképpen értékeli a meglevő békecsoportok és békemozgalmak mindegyikét. _A Prágai Keresztyén Békekonferencia legtöbb vezető személyisége különböző világi és egyházi béketörekvésekben is részt vesz. Én magam például tagja vagyok a Békevilágtanácsnak is. A Prágai Keresztyén Békekonferencia azonban mozgósíthatja és közös nevezőre hozhatja a keleti és nyugati egyházak minden békeerőit, hogy így erős legyen a keresztyének követelése és a keresztyének minden súlyukat latbavessék az azonnali általános leszerelés

és minden nukleáris fegyver megsemmisítése érdekében. Az a benyomásunk, hogy a keresztyén egyházak elmaradnak az államférfiak és a politikai csoportok békemunkája mögött és hogy az egyházak tunyasága következtében az evangélium legmélyebb motívumai elhomályosulnak és megerőtelenednek.

A Prágai Keresztyén Béke- konferenciának az esetben is megmarad a további létjogosultsága, ha az államférfiak csúcstalálkozója megegyezésre vezetne. Mert a hidegháború következményei oly megrendí- tően nagyok, hogy még hosz- szú időbe telik, míg teljesen legyőzhetők. A bizalmatlanság, a gyűlölet, az előítélet és a szakadék a népek között a legkiválóbb cs legdinamikusabb szellemi erők latbaveté- sét teszi szükségessé ebben a küzdelemben. Nemcsak a háborús veszély megszüntetéséről van itt szó, hanem a mai emberiség pozitív átformálásáról is a népek közötti tartós, békés és termékeny megbékélés és együttmunkálkodás érdekében. És éppen erre kell felhívni az egész világ ke- resztyénségét. Ebben látjuk a Prágai Keresztyén Békekonferencia további létjogosultságát és célkitűzését.

Dél-Afrikában felkelés tört ki. Március 21-én kezdődött. Ezen a napon a sharperwillei rendőrállomás előtt a johannesburgi körzetben kb. 20 000 afrikai tüntetett. Az „eredmény” mintegy 100 halott, pár száz sebesült és néhány száz letartóztatás. Pontos számadatok azonban nem állnak rendelkezésre.

A letartóztatottak között nemcsak feketék vannak, hanem fehérek is nem kis számmal.

Mi volt a felkelés oka ?

Elsősorban is az a különös „igazolvány törvény",

mely szerint minden feketebőrű afrikaitól megkövetelik, hogy állandóan legyen nála egy olyan bizonyítvány, amelyben nemcsak mindenkori tartózkodási helyét kell bejegyezni, de minden utazását is. A tíz millió fekete délafrikai ezt a törvényt méltán tartja magára mégalázónak, hiszen egyoldalúan csak a feketéket érinti. Néhány év alatt, mióta ezt a törvényt alkalmazzák, évenként átlag 500 000 letartóztatás történik igazolványvétség miatt. A legutóbbi évben ez a szám 647 445-re emelkedett. A három millió fehérnek, aki ugyanebben az államban él, nem kell ilyen igazolványt hordani.

Ez a törvény lett tehát alapjában véve megindítója annak a felkelésnek, amely minden eddiginél a legnagyobb Dél- , .frikában. Helyesebben nem is a törvény, hanem az a politika, amely már évtizedek óta, az utóbbi időkben azonban fokozott mértékben, embereket pusztán bőrük színe alapján osztályoz és sorol kategóriákba.

Az egész világon ismertté lett az afrikai szó: „Apartheid”, ami elkülönítést jelent. Elkülönítést a fekete-, a fehér-, a barnabőrűek között, a bantu, az európai, az indiai és a keverék fajúak között. Ez a

négy csoport él ebben az országban, amely egy állam akar lenni. De csak egyik uralkodik és egyedül ezé a kormány- hatalom. a törvényadási jog, ö állapítja meg kizárólag, hogy mi történjék az országban. A másik három csoport ennek az egynek van alárendelve, ők a kormányzottak. És bár együttvéve több mint 11 millió a számuk, szemben a 3 millió fehérrel, nincs semmiféle politikai joguk.

Hamis kiút

A dél-afrikai fehér kormányzat már évek óta sejti, hogy ebből csak baj származhat. Keresett tehát valamiféle megoldást, hogy egyfelől biztosítsa a fehérek teljes szuve- rénításának megtartását, másfelől alkalmas szelepet találjon a gőz levezetésére, nehogy a túlfeszített kazán felrobbanjon. És ezt meg is találta. Ez az ún.

„Bantu-szülőföldterület”.

Dél-Afrika meghatározott területein a bennszülöttek eddigi rezervátumait viszonylagos önálló politikai egységgé tették. Ezekben az egységekben a fekete afrikai maga intézi dolgait, a vezető állásokat is ő kapja.

Világos azonban, hogy ez kevés. Hiszen az egész ország területének alig háromtizede tartozik a tervezett „Bantuszülőföld területhez”, az ország többi része ezután is a fehérek birtokában marad. Az országnak ezen a háromtizednyi területén viszont 10 millió ember lakik. Űjabb problémát jelent az, hogy a fehéreknek szükségük van fekete munkásokra a városokban, bányákban, gyárakban és ezért a. fehér városok körül fekete munkásnegyedek koszorúját építették ki. Az ún. „Township”eket. Persze

a feketéit a fehér városok dolgaiba nem szólhatnak bele, egy „joguk” van csak hogy, a fehérek számára dolgozhatnak. Kézenfekvő, hogy a mi évtizedünkben, melyben az afrikai földrész is belépett a népek aktív közösségébe, melyben a fiatal afrikai államok máris a maguk útját járják, a gyarmatosítás végvonaglásának évtizedében a dél-afrikai kísérletezés nem vezethet eredményre. Több egyház Dél- Afrikában, de szerte a világon is fáradhatatlanul figyelmezteti dél-afrikai fehér testvéreit: vegyétek végre komolyan az emberben a felebarátot, bármilyen is legyen bőrének színe. Tegyétfek ezt Isten kedvéért, de a magatok érdekében is.

Az óvó és figyelmeztető hangok arra is intenek, hogy a fehér lakosság fölött — mely az afrikai földrész egyetlen pontján sem áll valami szilárdan — sötét tragédia árnya lebeg.

Tragédia fenyeget

A fehér délafrikai — hiába alkalmaz gyarmati módszereket — éppenséggel nem egyszerűen gyarmati hivatalnok, aki adott időben (veszély idején) visszatérhet hazájába, hanem több mint három évszázada annak, hogy a bevándorló családok ott letelepedtek .tehát Dél-Afrika lett a hazájuk. És más hazájuk, ahová visszatérhetnének, nincs. Együtt érkeztek a fekete „bevándorlókkal”. A bantu törzsek ugyanis ugyanabban az évszázadban érkeztek a jelenlegi Dél-Afrikába, mint amelyben az első fehérek partra szálltak Kapstadtban.

Van azért mégis egy lényeges különbség. Ez pedig az, hogy

Dél-Afrika a feketék kontinenséhez tartozik és ezen a kontinensen jelenleg mintegy 230 millió fekete lakik és csak alig 6 millió fehér. És ennek a 6 milliónak a fele él Dél-Afrikában, a másik felének egy- harmada kb. 800 000 pedig Algériában. Az egész hatalmas kontinens többi részén pedig csupán kettő millió fehér ember él.

Ha a tragédia — ami ebből adódhat — bekövetkezik, a fehérek számára nincs semmiféle mentség vagy kimagya- rázkodási lehetőség. Dél-Afrika számára

csak egyetlen megoldás lehetséges: mindent megkíLUTHER ÉS AZ IGAZSÁG

1520-ban történt. Bugenha- gen János városi iskolai igazgató kezébe könyv kerül, Luther irata „Az egyház babilóniai fogságáról”. Néhány lapján végig fut ennek a könyvnek, s kijelenti: „Már sok eretnek volt az egyházban, de az, aki ezt a könyvet írta, rosszabb, mint az összes többi együttvéve.” De mert lelkiismeretes ember, nyugodtan végigolvassa az egészet. Amikor az olvasást befejezi, néhány nap múlva azt mondja: „Az egész világ szörnyű vakságban szenved, de ez az ember — ti. Luther — látja egyedül az igazságot.” Ez jelentette Bugenhagennek a reformációhoz való csatlakozását. Nem sokkal később Wit- tenbergbe megy, hogy Luthert hallja s néhány évvel később Luther támogatásával Wittenberg városi lelkészévé lesz.

sérelni azért, hogy a kontinensnek ezen a déli csúcsán valódi és őszinte „együttélés” jöjjön létre. Ezt fejezte ki az Afrikai Nemzeti Kongresszus elnöke is a most újra letartóztatott Häuptling Albert Luthuli: „Mi a fehéreket nem akarjuk kiűzni az országból; nem is akarunk velük összeházasodni; mindaz amit mi akarunk: a becsületes, azonosjogú bánásmód saját hazánkban”. Csak ez lehet a kibontakozás útja.

Ne csak valljuk, de éljük a hitet

Dél-Afrikában nemcsak az ott élő három millió fehér ember sorsának alakulásáról van szó, de arról is, hogy példamutató lehet a helyes kibontakozás a népek és fajok új közösségi, egymásmelleit élési életformájára is. Sok keresztyén is él Dél-Afrikában — fehérek is, feketék is —, de a keresztyének között is nagy most a veszedelme annak, hogy a politikum, a vagyonbiztosítás vágya, az erő démonához folyamodás kormányozza a keresztyén hitet. De ha így történnék, ez azt jelentené, hogy a Biblia néhány lapját már nincs joguk felnyitni. A Szentírás sok igéjét megcsúfolják; Sajnos Dél-Afrikában is — mint oly sok helyütt máshol — az a veszedelem fenyegeti a keresztyéneket, hogy Isten nevével szájukon, az erőszak eszközeit alkalmazzák. Éppen keresztyének kézlegyintéssel intézik el a hitet. És azt mondják, hogy a dél-afrikai problémát nem lehet gyermekhittel megoldani. Pedig

a dél-afrikai keresztyéneknek most éppen magatartásukkal kellene hitüket megmutatniuk. Azt a hitet, mely minden emberről tudja, hogy Isten képmása és Krisztus meghalt bűneiért és feltámadott megigazulásáért. Azt a hitet, hogy minden ember bőre színétől függetlenül Isten szeretetének hordozója és tárgya. Ez a hit az, amely kezet nyújt a felebarátnak és pedig úgy, hogy nemcsak egyszerű gesztus ez a kéznyújtás, hanem valóban annak a közösségnek a kifejezője, melyben minden fajú embernek egyformán helye van.

Dél-Afrikában sajnos nem javult a helyzet. Csak egy út lehetséges: a testvéri közösség útja, melyben a felebarát, legyen az fehér, fekete, barna vagy sárga, Isten színe előtt valóban felebarát. És mint ilyen mindenki együtt fáradozik „a város jólétén”. Ma már a fegyveres gyarmatbiztosítós napja lehanyatlott. Mert ma olyan világban élünk, melyben minden embernek rá kell ébrednie arra, hogy az „apartheid” (elkülönítés) helyébe a partnerságnak, az együttmun- kálkodásnak és együttélésnek kell lépnie.

Ha epre Dél-Afrikában túl későn ébrednének, az tragédiát jelentene, mégpedig a délafrikai fehérek tragédiáját.

A NAGY ÖRÖM

A bibliai szótárban lapozva, a következő, bizonyára nem lényegtelen megállapítást tehetjük. A bibliában ezt a szó, hogy „öröm, 153-szor fordul elő, „örülni” 159-szer, „örvendezés” 17-szer, „örvendező”

7-szer és „vidám” 114-szer. Ezzel szemben: „szomorúság” 15-ször, „szomorú” 31-szer, „megszomorítani” és „elszomorodva” 62-szer. összefoglalva tehát ez jön ki' 450-szer találkozunk olyan szavakkal, amelyek örömet és 108-szor olyanokkal, amelyek szomorúságot juttatnak kifejezésre. Vagy másképp: 4-szer több az öröm, mint a szomorúság. Lehet, hogy azt mondod, hogy ezek csak számok. Szerintünk mégis sokkal több van benne. Hogyan is énekeltük Húsvét- kor a régi szép magyar énekben:

„Vigadjunk, Vigadjunk, Miként a fák, füvek, virágok Újulnak örömben.”

„Én Uram és én Istenem66

(Folytatás az 1. oldalról)

hit békessége legyen úrrá életükön. — Nem találjuk meg a Hozzá vezető utat mi sem magunktól, mert a Fel- támadottba vetett hitet nem tudjuk „kitermelni” magunkból. Csak elfogadni tudjuk ajándékként. De ő ajándékozza, mert nem akarja, hogy az ember, akiért szenvedett, meghalt és feltámadott — a kétségek, a hitetlenség és félelem között vergődjék. És „áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által”.

„BOLDOGOK, AKIK NEM LÁTNAK ÉS HISZNEK”.

Igen, nekünk, akik nem láthatjuk szemtől-szembe a feltámadott Krisztust, akik a tanítványok és az apostolok bizonyságtételét hordozzuk szívünkben, elsősorban szól Krisztusnak ez a megállapítása. Hiszen hányszor sóhajtunk fel, hogy csak ne ment volna el Jézus ebből a világból! Csak maradt volna közöttünk és velünk! Csak volna itt vagy valahol a földtekének valamelyik pontján, hogy odamehetnénk hozzá. Láthatnánk, kérdezhetnénk és hallhatnánk! Bárcsak odavezethetnénk hozzá a kételkedőket és szegény magunkat!

JÉZUS AZONBAN REND- REUTASIT BENNÜNKET és

megítéli hitetlenségünket a tanítványokéval együtt: „Ne légy hitetlen, hanem hivő!” Nem oldja ugyan meg a nehézséget és rejtélyt, amit láthatatlanságával felád. De akinek megadatott a hitvallás: Én Uram és én Istenem! — az csak csodálkozni tud azon, hogy milyen sok tévelygésen keresztül vezet bennünket az Űr és mégis haza vezet bennünket: „Valakik pedig befogadták, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ö nevében hisznek.”

AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSÉT IS az látja helyesen, aki ezt hiszi. Azért vagyunk, hogy embereket vezessünk el a Krisztushoz. „Ahogyan engem küldött az Atya, én is ' aképpen küldelek titeket” — és tanítványai teljesítik a felhívását. Ezért mondja János, hogy egész evangéliumát azért írta, hogy „higyjétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia és amikor ezt hiszitek, életetek lesz az Ö nevében”. A feltámadás evangélioma húzza meg a határvonalat ember és ember között: egyeseknek puszta szó, másoknak új életre vezető ige. Jézus feltámadása ugyanis nemcsak esemény, megtörtént tény, amelyről ünnepelve megemlékezünk, hanem Isten cselekedete, amelyet ma cselekszik velünk és értünk. A feltámadás Isten szeretetének az ítélete felettünk: Te egészen elveszett és elkárhozott bűnös ember az én szememben nem vagy bűnös, Te óember vagy az újember — bűnös és mégsem elkárhozott, régi és mégis új, mert Krisztus meghalt bűneidért és feltámadott a megigazulásodért!

HISZED EZT? Hiszed azt — mert igaz —, hogy Isten, Jézus Krisztus Atyja a te Atyád? A könyörülő Isten. Ö ajándékozza a feltámadás evangéliumában nekünk is az új élet lehetőségét. Hinni, százszor is hinni ezt — ez az új élet evangélioma! Nem úgy, hogy először belsőleg átváltozunk, mielőtt elmondhatnánk, hogy az új életben járunk. Hanem aki azt cselek- szi, hogy Jézushoz menekül, az Isten testet öltött szere- tetéhez — annak van élete ebben a hitben: az ítéletből, a halálból kimentett élete.

TÉNYEK ÉS VALÓSÁGOK EZEK, mint Krisztus kezein a szögek helyei és oldalán a dárda nyoma: „Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet és hozd ide a te kezedet és bocsássad oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hivő!” Ezek a tények el akarják végezni mirajtunk személy szerint is a maguk munkáját. Mert az ige, a feltámadás evangélioma nem akar üresen visszatérni tőlünk sem. Ma sem, hanem új életet akar ajándékozni és elindítani. Ez a tény kényszerít bennünket arra, hogy a feltámadásba és az életbe vetett hitünk né legyen tétlen, hanem cselekvő hit.

A TANÍTVÁNY AZONBAN NEM AZT ADJA, ami a saját okossága és bölcsessége, hanem engedelmeskedik a Szentlélek hívásának és munkájának. Éppen ezért nem tud megrekedni a régiben, de nem tud megnyugodni a megtért- ségében sem és tudja hirdetni az új életről szóló evangé- liomot új nyelveken. Tudja hirdetni Isten örök feleletét a mai kérdésekre új hangon és tud új utakat taposni, új utakat nyitni meg az egyház és a keresztyénség szolgálata előtt is. Az ilyen tanítvány bizonyos abban, hogy a feltámadott és láthatatlan Krisztus bennünket Krisztus tanítványainak a régi seregéhez és elválaszthatatlanul hozzáköt végzi a bűnbocsánat evangé- liomával Isten országának az építését bennünk és közöttünk. akik szeretnénk elérkezni a hitvalláshoz: „Én Uram és én Istenem!”

Dr. Pálfy Miklós

Ga.

iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiffliiiimiiiwww mu ii ii iiiiiiiiiiiwiiiiiiiiiiiiitiimiiittiiiiiiiiiiiiiiiiMiiitiiiimmtittiiiMiiiiiiiiíM

ítdeUes saco-k