Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-04-17 / 16. szám

400 éve halt meg Melaii eltiltón Fiilöp

1497—1560

MÉGIS ITT A TAVASZ

Melanchthon az első helyet foglalja el Luther munkatársai között. Életműve szorosan egybenőtt a lutheri reformációval, az evangélikus egyház egyik nagy tanítóját tiszteli benne.

A humanista

Melanchthon kora haladó tudományos irányzata, a humanizmus . felől indult. Ez az irányzat a középkori egyház merev magatartásával szemben az ókori kultúra felszabadító hatását hirdette. Ez a középkori nézeteket felváltó reform-mozgalom nyitott volt a Szentírás iránt, Melanchthon tehát efelől a keresztyén humanizmus felől indult el.

1497-ben született. Apja, Schwarzerd György, híres fegyverkovács volt, akinek Miksa császár egy műremeke jutalmául nemesi címert adományozott. Rokona volt Reuchlin Jánosnak, Németország akkori legnagyobb humanistájának, aki szeretettel egyengette Melanchthon útját a tudományos sikerek felé. Melanchthon a 16. századnak valóságos csodagyereke a latin és görög nyelv elsajátításában. Elismerése jeléül Reuchlin egy alkalommal térdére ültette a 12 éves fiút, fejére tette saját doktori kalapját, amelyet érdemeiért kapott kitüntetésül. A nagyhírű tudós ezzel mintegy eljegyezte a fiút a tudománynak és az egyetemi katedrának.

19 éves korában egy neves tübingeni professzor utóda lett az egyetemen.

Azonban nem érezte jól magát Tübigenben, mert a középkori egyetemek szőrszálhasogató vitáitól irtózott. így elfogadta Bölcs Frigyes szász választófejedelem meghívását a wittenbergi egyetemre. Reuchlin az Ábrahámhoz intézett szavakra célozva ajánlotta a wittenbergi hívás elfogadását: „Eredj, távozz el atyai házadból, válj el rokonaidtól, indulj abba az országba, amelyet én mutatok neked. Ott téged egy nagy nemzet forrásává teszlek, megáldalak és nevedet naggyá teszem. Ezt jóslóm neked. Fü- löp. én alkotásom és vigasztalásom.”

Luther munkatársa

Melanchthon útja diadalmenet volt Lipcsén át Witten- bergig, ahová 1518. aug. végén érkezett meg. A 22. évében járó egyetemi tanár mindenkit csodálatba ejtett tudásával, beszéde művészetével. A székfoglalón Luther is ott volt, ő a teológia professzora volt, míg Melanchthon az egyetem görög tanszékére került. Luther őszintén csodálta Me- lanchthont, és igaz szeretettel fogadta. Luther közbenjárt a választó fejedelemnél, hogy emeljék fel Melanchthon fizetését, összeházasította a wittenbergi polgármester leányával, Krapp Katalinnal.

Ezek mellett a külső dolgok mellett azonban sokkal jelentősebb az a szellemi kapcsolat, ami Luther és Melanchthon között létrejött. Melanchthon, az elméleti ember, Luther hatása alatt belekerült a keresztyén hit nagy kérdéseibe, magával ragadta a reformáció hatalmas feladata, s így Luthernek leghűbb munkatársa, a reformációnak nélkülözhetetlen oszlopa lett. Ott volt Lutherrel pályája minden jelentős fordulóján.

Noha egészen különböztek egymástól, mégis jól kiegészítették egymást.

Egészen más az egyéniségük is. Luther szenvedélyesen tud küzdeni és állhatatosan kitart igazsága mellett. Melanchthon csendes, tartózkodó egyéniség. Mindig önszemrehányásokkal küszködik. Fél attól, hogy kiélezze a dolgokat. Ezért inkább hajlik egyezkedésre.

Melanchthon gondolkodása fegyelmezettebb, s ezért írása rendszeresebb. Ezért volt alkalmas arra, hogy ő is írjon hitvallási iratokat.

A két reformátor közötti kölcsönhatás gyümölcse az anyanyelvű Biblia. Melanchthon hatása alatt kezd Luther többet foglalkozni a nyelvekkel, erőteljesebben visszamenni a forrásokhoz. Bár Luther azelőtt is látta a Biblia fontosságát, de annak egyedül kötelező ereje elvileg és következetesen Melanchthon hatása alatt világosodott meg előtte.

Ä teológus

A Luther indítására teológussá lett Melanchthon értékes művekkel ajándékozta meg az evangélikus egyházat. 1521-ben megírta az első evangélikus dogmatikát „Loci communes" címen. A két nagy

ember együttmunkálkodása első és legszebb korszakának

emléke. Még Melanchthon

életében közel 100 kiadást ért meg. Luther szerint pedig ez a legjobb könyv Pál apostol óta.

Amikor megindul az evangélikus egyház szervezésének

folyamata, Luther kérésére Melanchthon dolgozza ki a régi római katolikus egyház- szervezet helyett az újat. 1527-ben jelenik meg az „Unterricht der Visitatoren’’ című irata. Ezzel az egyházi rendtartással az évaneélikus egyházszervezet alaniait rakta le.

Melanchthon írta egyházunk legalapvetőbb hitvallási iratát, az Ágostai Hitvallást 1530- ban. Noha mindenben Luther tanítása nyomán haladt, övé a reformációhoz ragaszkodók hitfelfogásának nyugodt, okfejtő, magyarázó jellegű feldolgozása. Luther szerint sem elvenni nem lehet belőle, sem hozzáadni, bár ő nem tudott volna olyan „halkan lépegetni”, mint Melanchthon

Az Ágostai Hitvallás Védőirata (Apológia) Melanchthon

egyéni alkotása, bár annyira objektív magaslaton jár, hogy az evangélikus egyház ezt is elismerte hitvallásnak. Ebben az iratban pontról pontra visszaveri a katolikus fél támadását. Tág tere nyílik Me- lanchthonnak tudományossága és vitázó művészete kibontakoztatására. Ezen kívül a pápaságról szóló értekezését is felvették az evangélikus egyház hitvallási iratainak gyűjteményébe (Liber Concordiae).

Luther halála után őt tekintették a német protestantizmus szellemi vezérének, de erre a hivatásra gyengének bizonyult. A nyilvános vezetés nagy feladataira alkalmatlan volt. Néha szánalom- raméltó volt az ingadozása a felelősség súlya alatt. Ezért élete végén igen sok keserűsége volt. Dr. Ottlyk Ernő

Ezen a héten úgy látszik végleg beköszöntött a tavasz. Az ember a szabadba, a napfényre vágyik. Kitárulnak az ablakok, friss levegő árad. Emberek ülnek a terek és parkok padjain. Mindenki napfényben fürdeti az arcát. A járókelők az árnyékból a napos oldalra mennek át az utcán, a pinceablakokon és a kapualjakból áramlik csak már a nyirkos hideg. A duzzadó rügyek rövidesen virágba nyílnak a gyümölcstermés ígéretével. Nemcsak naptári, de valóságos tavasz van. Eled minden, éled a remény is.

Az a remény, amely ott szunnyad mélyen, ki tudja, milyen régen, évezredek, vagy évmilliók óta, az emberek szívében: eljön egyszer a béke

Düsseldorf és Díjon

az élet, az öröm tavasza. Ez a reménység néha már egészen kihúnyni látszott. Rendíthetetlen hit és bizalom élt azokban, akik két világhábo rú és a fasizmus minden szépet, jót, emberit halálba dermesztő időszakában merték és tudták remélni, hogy az élet törvénye és az élet igenlése erősebb a halál törvényénél.

A TAVASZ HITÉBŐL, életfakasztó reménységéből született meg a békemozgalom. Ennek a mozgalomnak legjobbjai, mint szántóvető, aki földje számára kenyérbiztosító magot készít, mikor még I télbe dermed minden, a béke, az élet, a kenyér, az emberiesség bizakodásával kezdtek munkába a napfényes, derűs holnapért.

Munkájuk nyomán százmilliók tártak ablakot, hogy járja át életüket, otthonukat, bizakodásukat a béke, a biztonságos, igazságos emberi élet friss áramlása. Szerte a világon, Keleten is, Nyugaton is, száz és százmilliók fordítják arcukat efelé a tavaszi fény felé. Pincék mélyéből, komor kapualjakból azonban még nyirkos hideg árad. Szeretné megdermeszteni az egyre duz- zadóbb reménységet, a népek békés jövendőjének reménységét.

RÜGYFAGYASZTÖ ÁRAMLÁSOK indulnak el újra és újra Nyugat-Németországból. Dermesztő szélként jutott hozzánk a düsseldorfi terv gyalázatos híre. Azokat ítélték el összesen 35 hónap börtönre, akik a nyugatnémet békemozgalom képviselőiként az új tavasz Ígéretét hirdették. Büszkék vagyunk rá, hogy e hírnökök között ott vannak evangélikus egyházunk lelkészei is. Az az ő „bűnük“, hogy hittek abban és dolgoztak érte, hogy nem utópia az emberiség békevágya. Hittek abban, hogy eljöhet és eljön az a tavasz, amely enyhülést hoz a nemzetközi életben, amelyben minden nép kivirágoztathatja békés egymás mellett élésben legjobb gyümölcseit hozó virágait. Az emberiségben, az életben, az igazságban való hit került a vádlottak padjára és részesült elmarasztaló Ítéletben. Mintha bizony ki lehetne oltani százmilliók szívéből a napfényt, a tavaszt, az élet, a béke utáni vágyat. Mint az első melengető napsugár jelentkezésekor számláljuk a napokat, mikor köszönt ránk március 21-e, a hivatalos tavasz, úgy számlálják most százmilliók a napokat és várják, hogy május 16-án a csúcstalálkozó napja végleg visszaszorítsa a télnek, a háború veszedelmének a hidegháborúnak még sokszor meg-megerősö- dő hullámait. Mert ezek a „hideg légrétegek“ még meg- megkísérlik útját állni az életet hozó meleg áramlásnak.

EZ TÖRTÉNT LEGUTÓBB KIR KANONOK ESETÉBEN

IS Franciaországban. Kir kanonok, ez a tiszteletreméltó egyházi férfiú, aki Francia- ország felszabadulása óta folyamatosan Dijon polgár- mestere és a francia Parlament korelnök képviselője, a német fasiszta megszállás hideg, kegyetlen idejében is hitt abban, hogy felragyog majd a szabadság, a béke és az emberiség napja. Nemcsak hitt benne, de harcolt is érte. Hadifoglyok ezreit mentette meg az élet számára, tizenegy sebet ütöttek rajta fasiszták golyói, de csodálatosképpen nem oltották ki életét és nem oltották ki szívéből az emberiség békés életének reménységét sem. Díjon, az ő városa Sztálingrád testvérvárosa. Kir kanonok, a hívő francia hazafi meghívta városába a Fraciaországba látogató Hruscsovot, aki ide is mint Amerikában, szívében a béke megteremtésének reménységét és Ígéretét hozta; A kanonokot a Vatikán utasítására kiközösítés fenyegetésével eltiltották attól, hogy Hruscsovval találkozzék, sőt Hruscsov dijoni tartózkodásának idejére eltávolították őt városából. Ezekben a napokban a franciák milliói sütkéreztek a béke Ígéretes napjának melengető sugaraiban. De a Vatikán felől hidegháborús szelek fújtak. És fújnak ma is. Adenauer, aki legutóbb a pápánál tett látogatásakor azzal hivalkodott: „Isten azt a feladatot tűzte a német népre, hogy mentse meg Európát“ ennek a jeges, hidegháborús áramlatnak nyit kaput és ablakot.

EMBERI ERŐVEL a felkelő napot nem lehet visszatartani égi pályáján. Nem lehet visszatartani az emberiség százmillióinak a békéért, a békés egymás mellett élésért, a nemzetközi enyhülésért felkelő vágyakozást sem. Hiába áramlik pinceodukból és kapumélyedésekből még a nyirkos levegő, már csak egy ideig tarthat ez az áramlás, mert rövidesen mindent átjár és felmelegít az erősödő napsugár.

MI KERESZTYÉNEK méltón azokhoz a lelkészekhez, akik akár evangélikusok, mint a düsseldorfi elitéltek között lévő evangélikus lelkészek, akár katolikusok, mint a tiszteletreméltó Kir kanonok, a reménység és imádság emberei legyünk. Reménykedjünk, hogy egyre szebbé bontakozik ki életünk és imádkozzunk, hogy Isten áldja meg a békét, a béke megszilárdítását, a népek barátságát munkáló államférfiak és egyszerű százmilliók törekvéseit. Tegye a világ számára olyan határnappá a csúcsértekezlet napját, május 16-át, amelytől számíthatjuk az emberiség boldogabb életének beköszöntését.

Dsida Jenő:

Q( a (jaj es iitú rtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön, csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak .;. Kövér cseppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

liiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiíiiiiiiiiiiiíiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiitiiiiii11'1

Nagypéntek

Karinthy Frigyes:

A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján és csendesen megindult az úton. Kétoldalt feketén füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.

Megállt előtte és csendesen így szólt:

.— Itt vagyok.

Az pedig felnézett rá és zokogni kezdett.

.— Rabbi! Rabbi! — zokogott.

És a mester szelíden folytatta:

■— Ne sírj. Állj fel és jöjj velem. Mert 'visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reálok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.

A nyomorult pedig feltápászkodott és az 6 öltönyét megragadta.

— Mester! — kiáltott elfülladva és könnyek között —•, ó mester, jövök! Mondd ,meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!

— Semmit — mondta ő szelíden —, csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek hát el közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”

— Ö, én bolond! — kiáltott a nyomo miit, fejét öklével verve —, ó én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!

— Jól van — folytatta szelíden a mester —, most hát jöjj velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „a názáretit!”, mintha azt kiáltanád: „az életemet!”.

Az pedig követte őt.

És találának útközben másik' nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát és feleségét és gyermekeit és szemeit kiszúratta. És ő homlokát érinté csendes kezével és így szólt:

— Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe és amikor én kezemmel érintelek, Iciáltsad: „a názáretit!’, mintha azt kiáltanád: „a házamat! a gyermekemet! a szemem világát!”

Az pedig felzokogot', és követte őt.

És találtak még másikat is, kinek kezei és lábai kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé. És odament hozzá és megoldotta kötelékeit és így szólt:

— Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted. Jöjj velem és amikor intek, kiáltsd: „a názáretit!”, mintha ezt kiáltanád: „a szabadságot!, a léleknek és gondolatnak szabadságát!”.

Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.

És így mentek tovább és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön, zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „a názáretit!”, mintha azt kiáltanák: „békesség! békesség! békesség e földön!”

Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.

Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.

A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:

— A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus. Törvény és szokás, hogy húsúéikor egyikét az elítélteknek elbocsássad,

úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta s engem megfeszítettek — de vissza kelleti; térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar —, kérdezd meg őket újból, amint az törvénykönyveinkben meg vagyon írva.

Pilátus pedig gondolkozott, aztán vállat vont. Csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

— Hát kit bocsássák el már most. Barabbást, vagy a názáretit?

És ekkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt s mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”

És rémülten néztek egymásra, mert kü- lön-kütön mindegyik azt kiáltotta: „a názáretit!”

A mester pedig halovány lett és megfordulván, végignézett rajtuk. És külön- külön megismerő mindegyik az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából bűzös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbás!’’, mintha azt hörögné: „halál! halál! halál!”.

Pilátus pedig zavartan lesütötte az 5 szemeit és mondd néki: „te látod!. .

Ö pedig bólintott fejével és csendesen ielmenvén a lépcsőn, kinyújtott i kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.

1917 januáré