Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1960-04-10 / 15. szám
KP. BERM. BP. 73. „Erősségem as Úr“ Dr. Ottlyk Ernő, a Teológiai Akadémia dékánjának április 3-án elmondott rádiós igehirdetéséből , „Erősségem az Ür és énekem, szabadítómmá lön nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom.” 2. Móz. 15, 2. AZ EGYIPTOMBÓL VALÓ SZABADULÁS végbement. Keserves múlt állt Izrael népe mögött. A Biblia a szolgaság allapotanak nevezi ezt a korszakot. Isten maga szánta meg az elnyomott nép gyötrődését, és így szólt: „Látván latom az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban vagyon és meghallottam az ö sanyargatóik miatt való kiáltásukat, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállók, hogy megszabaditsam öt az egyiptombeliek kezéből.” (2. Móz. 3, 7—8.) Hosszú és küzdelmes folyamat volt, amíg Izrael levethette a szolgaság igáját. De megtörtént. És most dal fakad Mózes ajkán, nem tud betelni a szabadulás örömével, magasztaló éneket zeng az Úrnak: „Erősségem az Ür és énekem, szabadítómmá lön nékem; ez az, én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom.” 'TÖRTÉNELMÜNK FOLYAMÁN valahányszor az elnyomás- ból való szabadulást együtt ünnepelte egyházunk magyar népünkkel, az igehirdetök az Egyiptomból való szabadulás történetét állították hallgatóik elé. így tette ezt például Pilá- rik István püspök 1707-ben, a rózsahegyi zsinaton mondott megnyitó igehirdetésében, amikor a Rákóczi-szabadságharc eredményeiért adott Istennek hálát, hogy megszabadította népünket és egyházunkat a pozsonyi vértörvényszéknek, a gályaraboknak, az elnyomásnak és kisemmizésnek a korszakából. Az a meggyőződés élt igehirdetőink szívében, hogy Isten erkölcsi világrendjéből valósul meg valami, amikor elbukik a háborúnak, az elnyomásnak a korszaka, és felvirágzik a szabadságnak, az emberi jogok kiszélesedésének, a nép megbecsülésének a korszaka. Noha emberek valósítják meg mindezeket az eredményeket, de a keresztyén hit ezek mögött Isten szaba- dítását, történelemiormáló és vezérlő akaratát látja s ezért nem mulaszt el Néki hálát adni az elvett jókért, mert „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való.” (Jak. 1, 17.) Így állunk be ma mi is a hálaadók sorába Mózestől kezdve, minden idők megszabadítottjaival együtt, hogy hálát adjunk a történelem Urának mindazért a szabadításért, ami rajtunk történt. T?ELSZABADULTUNK A HÁBORÚ ALÓL! 1945. április 4-nek ez volt az első ajándéka. A második világháború évei a szenvedésnek, veszteségnek, egyéni tragédiáknak és világra kiterjedő katasztrófának szörnyű évei voltak. Éhség, rongyosság, otthontalanság, betegség és halál telítették ezeket az éveket csordultig. Az emberi lélek irtózott és elvadult ezekben az években. A háború veszteséglistáján ez is az elsők közt szerepel. De a második világháború Magyarországgal együtt evangélikus egyházunkat is mérhetetlen pusztulásba és szenvedésbe sodorta. 190 templomunk és 188 paplakunk és gyülekezeti termünk helyreállításán kellett fáradoznunk. Még tégla és betontörmelék fedte a lábunk alatt az utcákat, lehullott villany- és telefonvezetékek, szétszórt lakások bútordarabjai akadályozták a lépést, de az út már felfelé vitt. A pincék lépcsői most már felfelé vezettek. Szóltak a harangok, hálaadás volt a szívekben, országépítő munkára szervezkedett a nép. Felszabadultunk a háború alól! F ELSZABADULT a NÉP! A második világháború lezárása azonban nemcsak a fasiszta háború poklától való megszabadulást jelentette, hanem ennél sokkal többet. A nép megnyerte azt a küzdelmet, amelyet annyi vérhullással folytatott a magyar történelem folyamán. Dózsa György 1514-es híres ceglédi beszédében már azzal nyitogatta a szemeket, hogy „a szolgaságot nem a természet hozta létre, hanem, a kapzsiság”. Bocskai István 1604-ben a „Szabadságért és igazságért” jelszóval rántott kardot a nemzeti függetlenség védelmére a gyűlölt Habsburg-igával szemben. 11. Rákóczi Ferenc 1704-ben a világ népeihez intézett híres kiáltványában igy szól: „Felszakadtak a nemes magyar nemzet sebei...”, majd kifejti a szenvedett sérelmeket, amelyek közös védekezésre, egységes fellépésre késztették az egész országot. A nép nevében ezzel lépett fel Petőfi Sándor: „Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, amely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.” (Petőfi Sándor: A nép nevében) Ady Endre felháborodása, 1919 nagyszerű kísérlete és a haladó emberek hosszú sorának munkája és fáradozása készítette elő ezt az ugrásszerű fejlődést, ami a felszabadulással megkezdődött. Népünk harca az önállóságért, a gazdasági és kulturális újjászületésért — mint történelmünk legfényesebb napjaiban — újra egybeesett az egész haladó emberiség küzdelmével. Népünk végre tagja lehet a szabad nemzetek nagy szövetségének, a békéért küzdő szocialista tábornak. Felszabadult a nép, a mi népünk! FELSZABADULT EGYHAZUNK IS! A magyarországi evangélikus egyház történelmének alapvonása, hogy a szabadságharcok és a haladó mozgalmak jelentették egyházunk életének felvirágzását a népet és a protestantizmust egyaránt elnyomó Habsburg-katolikus rendszerrel szemben. Azonban az 1867-es kiegyezéstől a második világháború végéig tartott az a korszak, amelyben a néphez való viszonyunkban törés következett be. Mindig is voltak, akiknek fájt ez a törés. Ez azt jelentette, hogy a katolikus egyházpolitika útjára léptünk. A „keresztyén társadalom”, a „keresztyén Magyarország” annyira összekeverte az egyház és a világ fogalmát, hogy az egyház mindjobban a világ járszalagjára került, érdekeltté vált egy korhadt társadalmi rendszer fenntartásában. Isten irgalmas ítélete volt, hogy a Horthy-rendszer összeomlásából kimentette egyházunkat és új életkezdés lehetőségével ajándékozta meg. ISTEN ÜGY VEZETTE EGYHÁZUNKAT a felszabadulás •* utáni korszakban, hogy az egyetemes emberszeretet gyakorlásának két nagy területét jelölte ki: az egyik a hazaszeretet, a másik az emberiség szeretete. A hazaszeretetnek és az emberiség iránti szeretetnek az alapállása minden idők keresztyéni magatartásának az alapja és kiindulása. Erről vizsgázik Gondolatok a Hazafias Népfrontról Hazánkban óriási mérvű országépítés folyik. Ebben mindenki részt vesz, aki munkára képes. A mi országépítésünk azonban csak részlege annak a nagyszabású munkának, amely a világ szocialista felében folyik Hegyeshalomtól 'Vlagyivosztokig és a nagy Kína délkeleti csücskéig. A természet és a társadalmi élet jó irányú és ésszerű megjavításáért folyó munka szocialista irama egyre nagyobb erővel ragadja magával a többi népeket is, mindenekelőtt Ázsia, Afrika és Dél-Amerika eddig elnyomott és ezért elmaradott népeit. Ezzel egy időben és ugyanakkora erővel és jó eredménnyel javul a világbéke ügye is az egész földkerekségen. Ez az emberiség egyik legősibb vágyálmának megvalósulását, a földi nyomorúság egyik legfőbb okának megszüntetését ígéri: a háborúk kiküszöbölését az emberiség életéből. A háború és a háborúra való készülődés kiküszöbölése, a tudomány vívmányainak minjl nagyobb mérvű igénybevétele a természet kincseinek kiaknázására, s a betegségek legyőzésére: hovatovább ezek lesznek az egész emberiség mai legnagyobb és legfőbb céljai. Az emberiség legjobbjai tulajdonképpen minden időben erre törekedtek. Míg azonban korábban ezek a célkitűzések csalóka ábrándoknak tűntek, ma napról napra közelednek a megvalósuláshoz. Nem lehet meghatottság és lelkesedés nélkül gondolni arra, hogy mindez éppen a mi korunkban történik, hogy mi ezt megértük, s hogy mindebben mi is részt vehetünk adottságaink, erőink és tehetségünk szerint. Szeretnénk még meg is gyorsítani a rohamos fejlődést. Türelmetlen kíváncsisággal tűnődünk azon, hogy pár évtized múlva milyen is lesz utódaink, népünk és az emberiség élete. Közben vigyázunk, nehogy gonosz erők a fejlődés felfelé emelkedő ívében törést idézzenek elő, s visszavessék az emberiséget a megelőző történelmi korok zűrzavarába, nyomorúságába, tehetetlenségébe és sötétségébe. Evangélikus népünk kezdettől fogva, a jó magyar protestáns történelmi hagyományokhoz híven, részt vesz az országépítő munkában. Nem könnyű ezt a mondatot így leírni. Tudjuk, hogy a fejlődést feltartóztatni törekvő erők végső szorultságukban szeretnek behúzódni az egyházakba. Ezt megpróbálták megtenni 1945 után és 1956-ban is, amint hogy 1919 óta különösen szívesen felhasználták az egyházakat és azok papjait háborús uszításra, s a társadalmi reformok feltartóztatására. A kapitalizmussal szövetkezett európai és amerikai evangélikus egyházakból is nagy visszahúzó erőket kellett az elmúlt 15 év alatt leküzde- nünk ahhoz, hogy a prófétai ígéreteknek és evangéliumi követelményeknek megfelelően tudatosan fáradozhassunk népünk és az emberiség javán. Ma már ezek az erők hazánkban, s egyházunkban is súlyos vereséget szenvedtek és mindenfelé háttérbe szorultak. Jelei vannak, hogy világszerte hamarosan ez lesz a sorsuk. Lelkészeink is örülni tudnak népünk és hazánk társadalmi és gazdasági előrehaladásának. Lelkészi munka- közösségeinkben gratulálni szoktak az olyan lelkészeknek, akiknek a faluja legutóbb termelőszövetkezeti község lett. Akad olyan fiatalember is, aki azért szeretne evangélikus lelkésszé lenni, mivel Tessedik Sámuel híres szarvasi lelkészünk példája szerint akar imádsággal és tudománnyal népünk felemelésén fáradozni. Sokféle módon segíthetjük elő mindannyian az új, igazságosabb és emberségesebb hazai és nemzetközi társadalmi rend további kiépülését. Egyháztagoknak és lelkészeknek is napról napra alkalmuk nyílik erre. Kiváltképpen is meg kell azonban ragadnunk az alkalmat arra, hogy a tettekben valósuló igazi haza- szeretetet a Hazafias Népfront útján gyakoroljuk. A Hazafias Népfrontról mindannyian hallotunk és olvastunk már. Sokan vagyunk, akik évek óta tevékeny részt veszünk ebben a nagy mozgalomban. Azt is tudjuk, hogy a Hazafias Népfront mozgalom történeti gyökerei még a fel- szabadulás előtti időbe nyúlnak vissza. A második világháború már közeledett végső kifejlődéséhez. Nálunk már úgy tűnt sokak előtt, hogy „mindennek vége”. Hogy „a mohácsi vésznél is súlyosabb katasztrófa zúdul reánk”. De akkor akadtak, akik már igen korán meglátták a jót is, amelyet a második világháború vége magával hozhat, s aminek az érdekében igyekeztek minden le hetőt megtenni. Ilyen előrelátó és a népünk jövője iránti felelősséget és akkoriban rettentő kockázatot vállaló emberek már 1943-ben létrehozták a „Történelmi Emlékbi- zottság”-ot, amelynek tulajdonképpeni célja az volt, hogy a rendkívül súlyos háborús időkben a jövő erőit segítve, népünk szabadságáéit, felszabadulásáért küzdjön. Hadd említsük meg, hogy a Történelmi Emlékbizottság vezetői között kezdettől fogva ott volt Mihályfi Ernő újságíró, egyházunk mostani egyetemes felügyelője és Darvas József tanítóíró, Déli Egyházkerületünk mostani világi felügyelője is. Hitler Harmadik Birodalmával együtt Horthy, majd Szá- lasi Magyarországa rohant a teljes katonai vereség felé. Népünk előrelátó legjobbjai 1944 májusában a Magyar Front nevében Kiáltványt adtak ki, amelyben többek közt ez volt olvasható: „... nem tűrhetjük, hogy Magyarország az eljövendő béketárgyalásokon a népek szégyenpadjára kerüljön. Az idő sürget!... A Magyar Front programja a német hódítók és cinkosaik kiverése, béke a szövetségesekkel és minden ízében demokratikus szabad Magyarország alapjainak lerakása. A törvényes szerveitől megfosztott és fegyveres megszállás alatt nyögő magyar nép egyedül talán gyönge erre a feladatra. De nem vagyunk egyedül. Határainktól északra a Vörös Hadsereg áll készen a támadásra. Harcunkban velünk van a demokratikus népek nagy világkoalíciója, élén a Szovjetunióval, Amerikával és Angliával.” A Magyar Front felvilágosító munkába kezdett az ország minden részében. Az egyházak papjait is felhívta a népünk iránti lelkiismereti kötelességük teljesítésére. Kétségbeesett kísérletek történtek arra, hogy a háború közvetlen pusztításától fegyveres felkelés szervezésével is megóvják hazánkat és népünket. A vezetés és a szervezés feladatát magasrangú hazafias érzelmű tisztek vállalták. A nyilasok azonban a tervbe vett felkelés vezérkarát lefogták, a magasrangú tiszteket és a felkelés más vezetői közül is többeket, így Bajcsy-Zsilinszky Endrét is kivégezték. Általános fegyveres felkelésre tehát nem kerülhetett sor. Nem sikerült elkerülni, hogy hazánk csatatérré váljék. Mégis megvolt az ellenállás mindenfelé népünkben a visszavonuló németekkel és magyar cinkosaikkal szemben. Sokan nem engedelmeskedtek a kiürítési parancsnak. Megakadályozták, hogy a gyárakat teljesen megsemmisítsék. Diósgyőrött például a németek 50 kilogrammos repülő-bombákkal akarták felrobbantani a gyári gépeket. A munkásság azonban az ott maradt hazafias mérnökökkel együtt a környékbeli bányákban rejtette el a gépek java részét. Ennek volt köszönhető, hogy a német csapatok kiverése után alig pár hét múlva Diósgyőrött és Miskolcon újra kigyulladtak a villanylámpák. Ide tartozik az is, hogy lelkészi karunk túlnyomó többsége szolgálati helyén maradt, pedig személyes tapasztalatból tudom, nagyon rossz néven vették tőlünk, hogy nem menekültünk a szovjet csapatok elől. így mi, lelkészek is, tanúi voltunk annak, hogy a német csapatok és nyilas szövetségeseik az utakat, vasútakat, hidakat (a legkisebbeket is) hogyan robbantották fel, élelmiszerkészleteinket, az állatokat hogyan szállították el az utolsó járművekkel együtt, hogyan maradt kenyér nélkül a városok és ipartelepek lakossága és végül, hogyan változott szörnyű csatatérré hazánk egész földje. Mire a háború(Folytatás a 2. oldalon) Igen, Atyám! Nehéz műtét előtt állott egy csepeli asszonytestvérünk. Közvetlenül az operáció előtt jutott kezéhez levelem, amelyben arra kértem: bízza Istenre életét. Néhány nappal a műtét után boldog lélekkel írta: „Sírva szorítottam szívemhez ezt a levelet, már nem féltem, hanem engedelmesen vetettem magamat alá az operációnak.” — „Igen, Atyám! Mert így volt kedves te előtted!” (Máté 11:36.) Virágvasárnapi epistolánk- ban az utolsó útra lépő Jézus áll előttünk. Nem virágok és pálmaágak között látjuk, hanem térdrehulló alázatban, amint „könyörgésekkel és csedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben” fordul a mennyei Atyához, hogy engedelmességével halála árán örök üdvösséget szerezzen számunkra. Bizony nagy dolog a halál küszöbe előtt állva, Isten iránti engedelmességgel készülni az utolsó útra. Álltam haldokló ágya mellett, akinek könny csillogott szemében* mikor elcsukló hangon így tett vallomást: „Tudom, hogy hátra van még egy nehéz óra* de nem félek, elfogadom Isten rendelését!” Igen, Atyám! Virágvasárnap kapujában Jézust újjongó sokaság várja hozsannával, útrahintett virágszőnyeggel, ő pedig tudja és látja, milyen kínos halál vár reá a kereszten. Az Embernek Fia is könyörög, esedezik, könnyhullató kiáltással keresi a mennyei Atya jobbját, „aki képes megszabadítani a halálból”. De a legmegrázóbb szenvedés között is engedelmes volt a keresztfa haláláig. — Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted! Luther és felesége ott állott 13 éves, haldokló Magdolna leánykájának ágya mellett. „Leánykám, ugye szívesen itt maradnál nálam, a te atyádnál. És ugye szívesen mégy a másik Atyához is?” — „Igen, szeretett atyám, amint Isten akarja.” Luther elfordult, hogy könnyes elérzéke- nyültségét palástolja, majd hangosan zokogó hitvesét vigasztalta: „Édes Katám, gondold csak meg, hogy ő hova kerül. Neki ott nagyon jó lesz.” Lénácska Luther karjai között hunyt el. Mikor utolsókat lélegzett, Luther oda térdelt ágya mellé, keservesen zokogott és imádkozott, Isten megváltását kérve. — Igen, Atyám! Jézus tanítványa, életed próbás óráiban tekints Mesteredre és tanuld meg a békességet jelentő igét: Igen, Atyám! Palotay Gyula minden nemzedék az egyházban is. A mi nemzedékünk is Istennek és a történelemnek a színe előtt él és cselekszik. Minket is azon a mérlegen fognak egykor lemérni: hogyan és mit valósítottunk meg Jézus Krisztus Isten- és emberszere- tetre vonatkozó nagy parancsolatából. íme, így mutatta meg Isten a kivezető utat egyházunk számára, így állított rá minket a felszabadulás óta a nép felemelkedésének és a béke ügyének a szolgálatára. „ERŐSSÉGEM AZ ÜR és énekem, szabadítómmá lón nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, öt magasztalom” — kiálthatjuk Mózes Istent magasztaló szavait. Néki adunk hálát mindazért, amivel tizenöt esztendő munkáját megáldotta, a háborútól megszabadulhattunk. békében élhettünk, népünk az ország urává és gazdájává lehetett, egyházunk megtalálhatta küldetését és a szocializmusban vezető útját. Valóban erősségünk az Ür. Erős várunk mindörökké. '
