Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-04-10 / 15. szám

Gondolatok a Hazafias Népfrontról Tájékoztató előadássorozatunk negyedik előadása Budapesten (Folytatás az 1. oldalról) nak vége lett, félig romokban heverő, kifosztott ország ma­radt vissza. Voltak, akik úgy gondolkodtak, hogy a mi éle­tünkben itt már semmi jó nem lehet, csak mérhetetlenül sok munka, nyomor, szenve­dés. Hogy mégis másként lett, hogy hazánk népe kimenekült a végső pusztulásból, hogy az országot újjáépítette s azt egy­re szebbé, gazdagabbá, művel­tebbé és virágzóbbá teszi nap­ról napra, abban döntő 'jelen­tősége volt emberileg népünk óriási többsége csodálatos ösz- szefogásának az újjáépítésben. Ez az országépítő összefogás — emlékezzünk vissza erre is — nem volt könnyű dolog a füstölgő romok között. Né­pünk a Habsburg-elnyomás idején megszokta az ellenzéki magatartást minden vezetéssel és vezetőséggel szemben. Ezt a természetünket igyekezett a maga javára kihasználni a ha­ladásellenes reakció is, mely lényegileg a Horthy-féle Ma­gyarországot, vagy egyenesen a királyságot akarta visszaál­lítani a felszabadulás után. Az alkotóképes népi összefo­gás megvalósítása alig történ­hetett volna meg másként, mint ahogyan tényleg megva­lósult, nevezetesen a proletár- diktatúra útján. Ez vetett vé­get a mindenféle irányú pár­toskodásnak, s vezette erős kézzel a romok eltakarítására és építő munkára dolgozó né­pünket. Így jött létre a Ma­gyar Népköztársaság, melynek népi demokratikus alkotmánya az emberi jogok törvényes biztosítéka államunk minden dolgozó tagja számára. Népünk nagy közös haza­fias célokra való összefo­gása a Magyar Dolgozók Pártja, majd a Magyar Szocialista Munkáspárt mellett továbbra is a Nép­front feladata maradt. Ä Hazafias Népfront mivolta a felszabadulás után eltelt 15 esztendő alatt sem változott lényegileg. Mindig az maradt a feladata, hogy az alkotó pozitív társadalmi erőket tömörítse, éspedig a párt­tagokat és a pártonkívü- lieket egyaránt. Ez az ösz- szefogás természetesen nem öncél, hanem az az értelme, hogy hazánk új­jáépítése, a béke biztosí­tása, s népünk életszínvo­nalának emelése kulturális és gazdasági téren a leg­modernebb társadalmi rendnek, a szocializmus­nak megfelelően mielőbb és minél jobban megtör­ténhessen. Mindezek után nagy téve­dés lenne azt gondolni, hogy a Hazafias Népfront valamilyen ellenzéki politikai párt féle. Nemzeti történelmünk, de a népek története általában véve is világosan mutatja, hogy milyen kevés jó származik ab­ból, ha pártoskodunk, s erőin­ket arra fecséreljük, hogy egy­mást gátoljuk a jónak megva­lósításában, a rosszak kiküszö­bölésében. A népelnyomó poli­tikai rendszerek éppen azzal szokták biztosítani uralmukat, hogy tudatosan megosztják és egymás ellen izgatják a szom­szédos népeket, s a nép kü­lönböző rétegeit. A Hazafis Népfrontnak éppen az a célja, hogy a nép megosztását megaka­dályozza, hogy a nem min­denben egyetértő, de még­is jóakaratú embereket óvja az egymást emésztő pártoskodástól. Ez abban a meggyőződésben törté­nik, hogy a népek és em­berek jól megértett érde­kei általában azonosak mindig és mindenütt. Ilyen közérdek például, hogy egyik ember el ne nyomja, ki rie zsákmányolja a másikat. Mindnyájunk közös emberi ér­deke az is, hogy ne legyenek háborúk. Ilyen általános em­beri érdek az is, hogy a tudo­mány, a szellemi élet, a mű­vészet áldásaiban mindenki részesülhessen, hogy minden­kinek legyen egészséges laká­sa, jó ruhája, élelme stb. Meg­felelő ruházat és elegendő éle­lem nélkül Isten igéje sem kí­vánja, hogy elégedettek le­gyünk (I. Tim. 6:8.). Ezeknek az általános emberi és né­pi érdekeknek megvalósí­tása céljából kell össze­fogni minden jóakaratú embernek az egész földkerekségen, ná­lunk is. Ez nem azt jelenti, mintha a Hazafias Népfront-, ban nem érvényesülhetnének különböző felfogások. A Ha­zafias Népfrontban folyó mun­ka, a népfront-gyűlések és összejövetelek éppen akkor érdekesek és értékesek, ha a különféle felfogások, vélemé­nyek, tapasztalatok őszintén, de építő szándékkal kerülnek napfényre, mérkőznek meg egymással, s így tisztul sokak látása, így tömörülnek a jó erők jó célokra. A vallásos hivő emberek közt éppen keresztyén er­kölcsi alapon sokan igé­nyeljük és akarjuk a szo­cialista társadalmi rendet és mindazt, ami ezzel együtt jár: a háborúk ki­küszöbölését, a faji, val­lási és osztálykülönbségek megszüntetését, az anyagi és szellemi életfeltételek igazságos biztosítását stb. Ezért vannak a kapitalista or­szágokban mindenfelé keresz­tyén szocialista politikai pár­tok. A Hazafias Népfront moz­galom tehát számunkra is na­gyon fontos lehetőség lehet ar­ra, hogy pozitív politikai te­vékenységet fejtsünk ki általa. Hiszen a már többször emlí­tett célkitűzések olyan ma­gasztosak, annyira erkölcsösek, annyira megfelelnek szent val­lásunk alapelveinek, különö­sen is a felebaráti szeretet is­teni parancsának (amit bizo­nyít az is, hogy ezek a célok csupán összefogással, szeretet- ben, megértésben érhetők el), hogy mi, evangéliumi keresz­tyének, Jézust igazán követve nemcsak, hogy nem helytele­níthetjük, hanem azokat lel­kesen a magunkénak valljuk. Lelkészeink közül sokan vesz­nek részt a Hazafias Népfront mozgalomban. Gyakran fel is szólalnak, s szívesen hallgat­ják őket. Ezeken az összejöve­teleken helyi, vagy országos jelentőségű kérdések kerülnek tisztázásra és megvitatásra. Tulajdonképpen mindenfajta kérdés odatartozik, ami né­pünk kisebb-nagyobb köreinek az életébe vág. Fontos tevé­kenységet fejt ki a Népfront­mozgalom a választásak (kép­viselő- és tanácsválasztások) idején. De nemcsak ilyenkor, máskor is tevékenykedik. Mi­után pedig a Hazafias Nép­front mozgalom nem valami­lyen szervezet, hanem tényleg mozgalom, hogy a hozzánk legközelebb eső Népfront-bi­zottság hogyan működik, az mindnyájunktól függ. Ha jól működik, az a mi érdemünk is. Ha rosszul működik, azért mi is hibásak vagyunk. Tö­rekedjünk tehát a magunk he­lyén arra, hogy a Népfront nálunk is jól működjön. En­nek mindnyájan, magunk is, hozzátartozóink, gyermekeink is hasznát látjuk. Mindezek megírására az adott indítást, hogy — miként az újságok hírül adták — már­cius 11-én ülésezett a Haza­fias Népfront Országos Taná­csa, amelyen az egyházak képviselői is részt vettek. Az Országos Tanácsnak ezen az ülésén fontos dolgokat tudtam meg, melyek mindnyájunkat a hazában közelről érintenek. Az egyik az, hogy május vé­gén a Hazafias Népfront moz­galom kétnapos országos kong­resszust tart. Ezen több mint 600 küldött fog tájékozódni és tanácskozni a Népfront moz­galom eddigi munkájáról és jövendő feladatairól. Megtud­tam azt is, hogy még a kong­resszus előtt az egész ország­ban választások lesznek: újjá kell választani a községi, vá­rosi, járási, megyei, fővárosi Népfront-bizottságokat. Ez a választás és a kongresszus or­szágos jelentőségű eseménynek ígérkezik, s a következő évek munkájára is kihatással lesz. A választásoknál az a fő szempont, hogy olyanok kerüljenek a moz­galmat irányító bizottsá­gokba, akik a Népfront- mozgalom iránt érdeklőd­nek, s benne tevékenyen részt vettek és részt vesz­nek. A Hazafias Népfront mozga­lomban mindenki tevékeny- kedhetik, aki a már említett célkitűzéseket vallja és értük munkálkodni is kíván. * * * Miután így tájékoztattuk he­tilapunkban hittestvéreinket a Hazafias Népfront mozgalom­ról, az a kívánságunk, hogy azokkal az erkölcsi erőkkel, melyek egyházunk tagjait jel­lemzik, tehát felelősségtudat­tal, őszinte emberszeretettel, cselekvő hazafisággal, a bé­kesség leikével, vegyünk részt minél többen a céltudatosan munkálkodó hazaszeretet moz­galmában, a Hazafias Nép­front mozgalomban. Szeré­nyen és szorgalmasan így is segítsük elő a közös jó meg­valósítását. D. Dr. Vető Lajos A negyedik papi előadást hallgatták a budapesti evan­géliumi, ortodox, izraelita és unitárius egyházak lelkészei Országos Békebizotlságaink felkérésre április 1-én, pén­teken abban a tájékoz­tató előadás-sorozatban, me­lyet a Hazafias Népfront tart a lelkészek széleskörű fel­világosítására a hazánk, né­pünk és az emberiség nagy kérdéseiről. Ezen a negyedik papi békegyűlésen Szamosközi István református püspök megnyitója után dr. Pesta László a Fővárosi Tanács VB elnökhelyettese: A Független­ségi Front harca a fasizmus ellen; A Hazafias Népfront szerepe címen tartott előadást. Az előadást az újvárosháza tanácstermét megtöltő papi hallgatóság nemcsak érdeklő­déssel hallgatta, hanem kérdé­seivel, hozzászólásaival azt mutatta, hogy nemcsak meg­becsüli és értékeli azt a tö­rekvést, amely hazánk függet­lenségének és felemelkedésé­nek ügyéért a múltban oly ál­dozatos küzdelmet vívott, ha­nem egyre inkább részesévé szeretne válni annak a mun­kának, amely nagy nemzeti összefogásban hazánk és né­pünk kiteljesedő szép jöven­dőjén fáradozik. A felszólalá­sok után Szamosközi István püspök zárószavával ért véget a békegyűlés. Az egyetértés szellemében A háború előtt a műkincsek, építészeti remekművek kin­csestára és a német kulturális élet egyik gócpontja volt Drezda. Ma kilométereket megy az ember s mindenütt csak üres telkeket, megcson­kított templomokat vagy rom- badőlt épületkolosszusokat lát A rombolás szelleme, a háború elszabadult ördögei az ezsaiási jövendöléshez hasonló képletet hagyták maguk után: „ ... a városok pusztán álla­nak lakos nélkül, és a házak emberek nélkül, s a föld is puszta lészen’ (6, 11.). Ez a raros a maga megcsonkított, torz testén példázza, hogy ho­vá vezet az embert és emberi értékeket semmibe vevő és megcsúfoló gyűlölködés, bé­kétlenség, a hidegháború — a háború. Rengeteg új épület, üzletház, lakótelepek, helyreállított Zwinger (drezdai képtár) ta­núskodik másrészt arról, hogy az építésnek, a jövőbe vetett hitnek és a megbékélésnek a szelleme tölti el ma ezt a vá­rost. Élni akarnak ezek az emberek, új jövőt építeni és boldog életet élni. Itt az em­ber kényszerül arra, hogy ma­ga elé idézze a múltat és ha­tározott nemet mondjon reá. Itt az ember nem tud nem hinni a jövőben és határozott igent kell mondania azokra a nagy célokra, amelyeket ma így hordoz méhében a törté­nelem: a hidegháború meg­szüntetése, az általános és tel­jes leszerelés, a népek és álla­mok békés egymás mellett élése. Drezdában, a múlt és jelen egymásnak feszülő valóságá­ban tartotta második munka­ülését a Prágai Keresztyén Békekonferencia állandó Teo­lógiai Bizottsága, amelynek az volt a feladata, hogy feltárja, elemezze és leleplezze a hideg­háború teológiai, lélektani, tár­sadalmi, kulturális, egyházi és politikai gyökereit és megjele­nési formáit és vezesse el a keresztyén embert belső sza­badságának, tisztaságának és küldetésének a meglátására. Ügy hisszük, hogy ezen a té­ren értékes munkát végeztünk. A magyar, csehszlovák, kelet­német és nyugatnémet teoló­gusokból álló bizottság tagjai a teljes egyetértés szellemében beszélték meg a bizottság elé terjesztett nyolc dolgozatot, azokat egybehangolták és el­határozták, hogy mint a Bi­zottság tanulmányi anyagát a Prágai Keresztyén Békekon­ferencia szeptemberi ülése elé terjesztik. Munkájának a menetéről és eredményeiről az alábbi sajtó- nyilatkozatot adta ki a Bi­zottság: Sajtónyilatkozat A Prágai Keresztyén Béke- konferencia „Hidegháború” Állandó Nemzetközi Teoló­giai Bizottsága 1960. március 22—24. napjain tartotta munka­ülését Drezdában. A legutóbbi prágai bizottsági ülés határo­zatai alapján készített és elő­terjesztett dolgozatokat meg­vitatta és egybehangolta. A ta­nácskozást a legteljesebb egyetértés szelleme hatotta át. A Bizottság meggyőződése szerint a Prágai Keresztyén Békekonferenciának az a kül­detése, hogy egyetértő együtt- létével a Kelet és Nyugat bé­kés együttélésének a lehetősé­gét példázza meg a keresz- tyénségben a hidegháború minden veszélyével szemben. Erről tett bizonyságot a Prá­gai Keresztyén Békekonferen­cia eddigi két ülésén. Ezt kell példáznia az 1960 szeptembe­rére tervezett harmadik prá­gai összejövetelével is! Ilyen értelemben a Bizott­ság tagjai örvendetesnek tar­tanak minden olyan lépést, amely az elmúlt hónapokban előmozdította a nemzetközi feszültség enyhülését: Kelet és Nyugat vezető államférfiainak a kölcsönös látogatásait, min­den leszerelési javaslatot, a szovjet haderő létszámának a csökkentését és az Egyesült Nemzetek tízhatalmi leszere­lési értekezletét. Ezzel szemben rendkívül ag­gasztanak bennünket azok a jelenségek, amelyek ellene sze­gülnek ennek a fejlődésnek: akár kulturális-ideológiai sí­kon jelentkeznek (pl. az anti­szemitizmus félelmetes újra­éledése), akár politikai síkon mutatkoznak meg (pl. a Sza­harában végrehajtott francia atombombakísérletek minden előzetes figyelmeztetés ellené­re). Külön is elszomorít bennün­ket, hogy egyházi téren is bukkanunk olyan jelenségek­re, amelyek a hidegháborús feszültséget veszedelmesen fo­kozzák és táplálják (pl. Dibe- lius püspök ún. felsőbbség- irata). Az egész világ keresztyénéi különleges módon is felelő­sek azért, hogy politikai fele­lősségüknek a tudatában tilta­kozzanak minden t ilyen szán­dékkal szemben és a küszöbön álló csúcsértekezletet szem előtt tartva imádkozzanak és dolgozzanak azért, hogy ez a konferencia a hidegháború megszüntetése és az általános leszerelés után megteremtse a tartós békét. Drezda, 1960. március 25-én. Politikai felelősségünk tuda­tában, ahogyan azt a fenti sajtónyilatkozat utolsó bekez­désében kifejtettük, táviratot küldtünk a genfi Tízhatalmi Leszerelési Értekezletnek, ez­zel a szöveggel: (Folytatás a 3. odalon) II f illi 1 Mlll l f tl lll'l lll l lüil l í l l lil l lliktl IIÜIII II Ilii l lil'l i l l tlil I li fillll.liill;l 1 11 lílil l t*lilií'i l'l ['l i I l i i lil l i'M i l fli l.f'l n iil lilil,! 11:111 i l lil:l:l:l l l l I líil'H 11 I l i i ILIMM I l l l I . . . . .......... :; i i i.i 11 i i i Két narancs Endre szórakozottan forgatta szájában a falatot. Ha akkor nem fogadja el Téréi fe­dezetlenül hagyott gyalogját, hanem a futó­val mögéje lép az f5-re.,. Evidens! Nyert partija volt és emiatt az ostoba elnézés miatt kellett döntetlenre adnia. Téveteg pillantása megakadt a tálaló sarkán, a tábla eltűnt előle és reménytelenül ingatta fejét: •— Ilyen marhaságokra szórod ki a pénzt! Húga is a tálaló felé fordult. Elpuhult ar­cán átszökött egy pici villanás. Nem ijedt­ség. Úgyis megmondja. De a két narancsot azért kár volt kinn felednie a tálalón, rá­ért volna aztán. , ■— Nem magunknak, — mondta színtele­nül. — Az otthonból telefonáltak, hogy Gyula bácsi hirtelen rosszul lett, kórházba vitték. Endre szigorú homloka fölemelkedett. Kemény keresztráncai úgy maradtak be­gyűrve. De Ida folytatta: — Gondoltam, bemehetnénk hozzá mind a ketten, a délutánod úgyis... ‘— A szabad napomon? Kórházba? A férfi méltatlankodó merevséggel ült a régi, családi ebédlőasztalnál, ö volt a király, akinek váratlanul sakkot adtak. *— Éppen azért. — Pihennem kell, tudhatnád. Mindig ezek a nyomorult családi ügyek, rokonok, meg kórház! Ida sokféleképpen folytathatta volna, de már lenyelte érveit. Annyit szólt mindössze: — Ahogy akarod. Nekiállt, leszedte az asztalt, tálcára rakta a tányérokat s könyökével nyitotta meg az ajtót. Endre utánabámult. A járása, a híres gazellajárása odavan. Az arca még igen, pa­rányit dércsípett ugyan, de az alakja ... Hiába, harmincötéves. Es lány maradt. Fogvájójával fölcsúszott, sorvadásos ínyét böködte. Sértette ez a gyors, ellenállás nél küli fegyverletétel. Magában folytatta csak az elsikkadt vitát. De Ida mondatai, mivel ő fogalmazta meg őket, nem hangzottak elég meggyőzően. Legjobb lesz ledőlni egy órára, hátha el tiiszik. Arra való a pihenőnap, hogy elhes­segesse magától azt a rögeszmeszerűen visz- szatérő, egyetlen logikus lépést a futóval, elfeledje végre a megrekedt hadállást, Téréi kipirult, csontos képét, a terem fojtott, el­használódott levegőjét... De ahogy végignyúlt díványán, az ö agyá­ban jelent meg Ida kimondatlan gondolata. Gyula bácsi nem számít rokonnak. Ha a családhoz tartozott is, szegény mama fivére, mindig szerette. Agglegény ő is. Meghallotta Ida visszatérő lépteit. Le­hunyta szemét. S aztán, szándéktalanul megkérdezte: — Mi történt vele? — Azt nem értettem... egy olyan resz- kettős hangú bácsi telefonált, kollégája az otthonban... Megkérte, hogy értesítsen ben­nünket. — Es mikor szállították be? — Tegnapelőtt, azt hiszem tegnapelőtt. — Mhm. Ida nem kapacitálta már, hogy tartson vele. Leült az ablakhoz, villogtatni kezdte kötőtűit, ezeket az alattomos, gyilkos kis szerszámokat. Endre tüntetőn fölkelt, visz- szamenekült az ebédlőbe. Az ajtóból még visszafordult: — Mennyibe került az a narancs? — Tizenhat forint. — Szép. De választ nem kapott, hát Ida széles francia ágyára keveredett le, odaát. Ha si­kerül összefognia magát és megragad az él­mezőnyben, akkor tavasszal kiküldik a dá­niai versenyre. Persze Idának ez mellékes. Önző, mint minden boldogtalan nő. Nem, most nem gyújt rá. Kímélnie kell az idegeit. Minden ezen múlik: a kondíción. Sétálni a friss, egészséges hidegben, kóbo­rolni a Városmajorban, vagy a Zúgligetben, ott aztán kiszellőzik. Nem kórházba járni, betegek, haldoklók közéi . Odakinn a havas tájon az a régi, gyerek­kori tél kísértett föl benne újra, amit Gyula bácsinál töltött az erdőn. Tél! Két hét lehe­tett az egész, de igazi nagy kaland, meg­elevenedő mese, ropogó hóval, illatos rőzsé- vel, szalonnasütéssel, az irtásban lőtt nyál­lal. Az erdészkunyhó fogasa szarvasagancs­ból volt és kifényesített csövű puskák lóg­tak rajta — nem volt szabad hozzájuk nyúlnia —, meg szőrmebekecs és rövid­bunda. Egy-egy órára magával vitte a nagy­bátyja. Boldogan és áhítattal téblábolt kö­rülötte. A kutya is ott futott mellettük, ha­talmas, borjúnagyságú vizslája volt Gyula bácsinak. Hogy is hívták? Sámson, igen, Sámson volt a neve. És mindenütt az óriási, hópamatos fák, a szél orgonasípjai. Egyszer rókanyomra bukkantak. Micsoda izgalommal fürkészték. Elöl Sámson, nyug­talanul, minden egyébről megfeledkezve. Nem, a rókát nem sikerült elejteniük, Gyula bácsi megmagyarázta, hogy a róka­lyuknak több kijárata is van, egy vadász, meg egy kutya kevés hozzá. Es köröskörül az a kristályos, dermedt levegő, üvegvilág és tájképpé fagyott dombhát. A hosszú estéken a jól megrakott tűzhely előtt ültek s az öreg mesélt, mesélt. Csupa igaz történetet. Akkor valahogy megérezte, hogy a mesében nem is a tündérek, meg a boszorkányok fontosak, hanem az erdő, a cserjés, a sziklás-oldal, a patak, a hegyi csorgok. Es most már ennyi a gyerekkora is: egy elveszett erdő, ahová sosem talál vissza többé. A rengeteg mélyén áll a kunyhó s ha ablakán tűzfény csillan meg, nem betyárok tanyáznak odabenn, hanem egy bajszos, öreg erdész, meg egy kisfiú. Ottragadtak. Az idő nem érintette meg őket: a kisfiú nem nőtte ki aprókockás, kék ingét s a vas­kos bajuszba egyetlen ősz szál sem keve­redett. Amint föllépett a végállomáson a villa­mosra, megzökkent benne az egészséges biztonság: mégis be kellett volna mennie a kórházba Idával. Az otthonban sem járt kinn negyed éve. Inkább Ida látogatta at öreget. Iszonyú volt ott az a múmia-gyűj­temény. Hirtelen átlobbant rajta: lehet, hogy rá is ez vár? Ugyan! Túléli a húga. Beült egy eszpresszóba. Lassan, kortyol­gatva itta- kávéját s akaratlanul kihallgatta, amit a szomszédos asztalnál összebújt há­rom férfi beszélt. A hivataluk foglalkoztatta őket most is: pletykák és találgatások a jól- értesültség elegáns leple alatt, egy titkárnő áthelyeztetésének gyanús háttere s egy osz­tályvezető nyugdíjba vonulása ... Nyolc óra is elmúlt, mire hazaért. Fölné­zett a második emeletre. Az ő ablakaik sö­tétek voltak. Talán máshová is ment Ida a kórház után. Vagy a konyhán matat? Üres lakás fogadta. Az ebédlőbe nyitott be, ez most Ida szobája. A nyersen elomló villanyfényben megpillantotta a kisasztalon a csomagot. Meg sem kellett tapintania a zacskót, árulkodott a két narancs kidudorodó formája. Hát mégsem járt kinn? Aztán egyszerre megértette. Tétova ujjak­kal nyúlt a csomag után, fakó arca, kereszt­ráncos homloka belemeredt a mozdulatba, így állt egy darabig, aztán leereszkedett a karosszékbe, öregesen, megrokkantan. Fél óra múlva megérkezett a húga is. Odaát volt a szomszédoknál. Persze, nem jó ilyenkor egyedül a négy fal közt. Szemén, föllazult vonásain látszott, milyen görcsös és zilált. Bátyjára nézett s némán bólintott. Nem volt ebben a kurta biccentésben sem­mi szemrehányás. Endre kérdezte meg: — Elkéstél? — El. Aztán sokáig ültek együtt szótlanul, a pusztuló törzs utolsó ágai, akiken nem segít többé a beletörődő hallgatás, sem a meg­bánás. Vidor Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents