Evangélikus Élet, 1960 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1960-03-13 / 11. szám

KP. BERM. BP, 72. Nyitott ajtó Tföjt áldott időszaka köszöntött ránk! Minden böjti időszakban jelmerül az a kérdés, hogy mit w jelent tulajdonképpen a böjt, mit kell ilyenkor az Istenben 5 hivő embernek cselekednie, mitől kell tartózkodnia, vagy mire kell jobban figyelnie? Elöljáróban tisztázzuk azt, hogy mi evangélikusok nem böjtölünk katolikus értelemben! Vagyis nem tulajdonítunk semmiféle érdemet annak, hogy például pénteken nem fogyasz­tunk húst. Vannak katolikusok, akik pénteken nem esznek húst, de hallal, vagy tojással jóllaknak és azt hiszik, hogy valami jót cselekedtek Isten előtt! Az evangélikus ember nem „törvényeskedhetik”, különben megtagadja Jézust, aki egyedül a golgotái kereszthalálával szerzett nekünk örökéletet. Sza­badságunkban áll ugyan a testünket kordában tartani, meg­fegyelmezni, de eszünkbe sem juthat, hogy ezzel a mennybe vezető ajtót kinyitottuk. A böjt azt jelenti, hogy a mennybe vezető út ajtaja a Jézus Krisztus által már nyitva van! Ezt látjuk meg és éljük át minden böjtben és ezért még böjtben is örülünk. Vitatkozó házastársak, testvérek, munkatársak sokszor úgy vetnek véget a vitáknak, hogy egyik rácsapja az ajtót a másikra és nagyhangon kijelenti: Végeztem, nincs tovább' Láttunk már ilyent és talán magunkkal is előfordult ez a nem éppen épületes jelenség! Istennek nagyon sokszor lett volna oka és joga arra, hogy rácsapja az ajtót az egész emberiségre, vagy éppen ránk és kijelentse: Végeztem, nincs tovább! A böjt mindig azt mondja el, hogy Isten nem csapta ránk az ajtót, hanem inkább tágra nyitotta, hogy bűnbánat­tal keressük őt. A bűnbánatot tartó emberek szívét kimond­hatatlan öröm tölti el, mert látják a nyitott ajtót. Az ajtó nincs ránk zárva, lehet közeledni az Istenhez! A nyitott ajtóra rácsodálkozik a szemünk és boldogan kiált­juk: Isten irgalmas és kegyelmes! Valaki elmondta, hogy fiatalember korában nagy bánatot okozott a szüleinek. Hosszú hónapokon át nem mert haza­menni! És amikor egy éjszaka mégis csak hazaindult és a szülői ház ajtajához ért, valami nagy feszült izgalommal tette rá remegő kezét a kilincsre és kinyílt az ajtó! A züllés útjá­ról megérkezett fiú sírvafakadt örömében, mert nyitva volt az ajtó! Várták! Éjjel-nappal hazavárták! A böjt azt mondja el, hogy az Istenhez vezető út ajtaja mindig nyitva van: A böjt nemcsak figyelmeztet a nyitott ajtóra, hanem kér is! Azt kéri, hogy mi is nyissuk ki a szívünk ajtaját Isten számára. Érdekes, hogy ajtót végső eredményében nem azért készí­tenek, hogy ki lehessen nyitni, hanem, hogy be lehessen zárni. Vagyis, hogy az ajtón csak az mehessen be, akit a ház gazdája beenged. A szív ajtaja előtt ketten várnak: Jézus és a Sátán. A bibliaolvasó emberek ismerik a két igét, az egyik: íme, az ajtó előtt állok és zörgetek! A másik: A bűn az ajtó előtt leselkedik... Isten nem töri b.e a szívünk ajtaját, csak zörget! A böjt azt kéri, hogy nyissuk ki a szívünk ajtaját Isten számára. A böjt a figyelmeztetés és kérés mellett tanít is. Arra tanít, ^ hogy két kinyitott ajtó alapján válik lehetővé Istennek az emberrel való találkozása. Isten szíve örül, amikor megtalál bennünket elveszett embereket! Roy Krisztina „Napországban” c. könyvében van szó egy édesapáról, aki elveszíti a fiát és évek múlva megtalálja. Az édesapa öröme leírhatatlan, amikor újra átöleli a fiát. A biblia ezt úgy írja le, hogy fent a mennyben még az an­gyalok is örülnek, ha valaki Istenhez talál! És mindezeken túl a böjt egy döntő jelentőségű igehir­detés is! Ennek az igehirdetésnek a nagy tanítása az, hogy a két ajtót Jézus nyitja ki és így a találkozásunk Istennel Jézus müve! Jézus az élő út Istenhez! Jézus azt mondotta, hogy „senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam”. A bűn elzárta az utat Isten és az ember között. Jézus elvál­lalta, magára vette, hogy áttöri az akadályokat és utat ké­szít az ember számára. Az út pedig úgy készült el, hogy Jézus maga ellen dön­tött! Jézus maga ellen döntött, amikor vállalta a kiközösítést, amikor a halálos ítélet alá helyezte magát. Jézus önmaga ellen döntött önkéntes engedelmességével és azzal, hogy nem önmagával, hanem velünk törődött. Páratlan esemény volt ez, hiszen nagypénteken földrengés támadt, a kősziklák meg­repedtek, a sírok megnyíltak és a szentek szentélyét eltakaró vastag kárpit tetejétől az aljig megrepedt! És ekkor kinyílt az ajtó az ég és a föld között. íCzus önmaga ellen döntött másokért. Ez a győzelmes út. J Jézus nyomdokain indulunk el, hogy legyen találkozá­sunk Istennel és eljussunk a békességhez, szeretethez és az üdvösséghez. v Böjtben a kereszt szólal meg, mert a böjt középpontjában a kereszt áll. a kereszt pedig azt hirdeti, hogy szeret bennün­ket az Isten! Isten szeretete viszont minket is kötelez a szeretetre. Isten szeretete, Jézus harca értünk, kell, hogy bűnbánatra indítson bennünket. Mit kell tudnunk az Isten szerinti bűn­bánatról? Azt, hegy az igazi bűnbánat nem hangulat, hanem cselei:edct és engedelmesség! Az Isten szerinti böjtölés és bűnbánat. után sokkal több szeretetnek kell áradnia az életünkből a családunk, munka- í társaink, hazánk és mindenki felé. A megtérés és bűnbánat gyümölcseit teremni kell! Ez a kedves böjt és bűnbánat Isten előtt! Egyházunk 1848 márciusában A történelmi helyzet fe­szültsége nőttön-nőtt. 1847. decemberében az utolsó ren­di országgyűlésen nyilván­valóvá vált a régi rendszer tehetetlensége. 1848. február 24-én kitört a párizsi forradalom. Lajos Fülöpnek, a demokratikus jo­gok kiszélesítéséről hallani nem akaró „polgár-király­nak” az uralma megbukott, ő maga menekülni kényszerül! s köztársasági kormány ala­kult. Ennek hatására Kossuth Lajos március 3-án az or­szággyűlésben előterjesztette híres felirati javaslatát, amely a közteherviselést, az úrbériség kármentesítéssel történő megszüntetését, a po­litikai jogok kiszélesítését, a népképviseletet, felelős nem­zeti kormány felállítását kí­vánta. Beszédét ezzel fejez­te be: „Nem lehet a néptől áldozatokat várni, ha az or­szággyűlésről szétoszlanánk anélkül, hogy megvinnők a népnek, mit a törvényhozás­tól annyi joggal s oly mél­tán vár.” Március 13-án kitört a bé­csi forradalom. Kossuth is­meretessé vált javaslatai ki­robbantották a polgárság elé­gedetlenségét. Március 15-én pedig kitört a pesti forrada­lom. Petőfi. ezt írta erről a napról: „Nagyapáink és apáink Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt.” (15-ik március 1848.) Egy csapásra megszületett a jobbágyság felszabadítása, az ősiség, tized eltörlése, a sajtószabadság megvalósítása stb. Ezek az eredmények tűzbe hozták az egyházi sajtót is. A Protestáns Egyházi és Isko­lai Lap 1848. március 19-i számának homlokzata nagy betűkkel hirdeti: „A sajtó szabad!” Majd az első olda­lon közli a lap Szikács Jó­zsef „Ima” című alkglmi ver­sét. A nemzeti élet kiemel­kedő fordulópontját az óda nemes pátoszával méltatja a költő. Tartalmi szempontból fontos teológiai igazságot fe­jez ki Székács verse. Isten írta a népek szí­vébe az „ősi szent jogért” való küzdelem erkölcsi igazságát. Ez az „ősi szent jog” a szabadság. Ezt rabolta el az elnyo­más és zsarnokság, Az „ősi szent jogért” való küzdelemben elért sike­rért Istené a hála, aki őr­zi erkölcsi világrendjének törvényét és igazságát. Azért írhatta Székács azt, hogy „a ' mi győzelmünk több, mint emberi”. A konk­rét igazságtalanság legyőzé­sével -megvalósul valami Is­ten egyetemes világrendjé­nek igazságából. Az ünneplés mellett a Pro­testáns Egyházi és Iskolai Lap választ adott arra a kérdésre is, hogyan nézze a keresztyén ember a gyorsan pergő eseményeket. A lap­nak ugyanaz a száma foglal­kozik a párizsi forradalom­mal is, és nem minden ten­dencia nélkül állapítja meg: „Mivel Lajos Fülöp és hajt­hatatlan ministere Guizot, a’ közszükségnek,. melly e’ szócskában „reform” nyilat­kozott, homlokegyenest ellen­szegülni merészkedtek: új tanúsága annak, hogy az ál­talános meggyőződéssé vált közkívánatnak, nincs erőha­talom, melly ellenállhasson!” (Protestáns Egyházi és Isko­lai Lap, 1848. 358.) A cikk nem öncélúan foglalkozik a párizsi eseményekkel, hanem összekapcsolja azokat a pes­tiekkel. A protestantizmus útját a haladásban jelöli meg, hiszen ezen az úton jár a protestantizmus századok óta. „Az emberiség a’ haladás és tö^életesbülés lobogóját kitűzvén, — természetes, hogy a’ protestantizmus, ki egyháziakban már szá­zadok óta ezen zászló . alatt életre halálra küzd, tulajdon múltján tanulva ’s okulva, sem vérmes reményektől elragadva túlságokra nem takad. sem a’ mutatkozó nehéz­ségek miatt kétségbe nem esik, hanem az új eszmékkel, mint egy ro- konszenvű baráttal ölel­kezve, tapasztalás-edzette ildomossággal halad a’ * kitűzött irányban”. (Protestáns Egyházi és Isko­lai Lap 1848. 360.) A protes­tantizmus évszázados tapasz­talatának a megszólaltatása ezekben a mozgalmas napok­ban biztos iránymutatást je­lentett. Ebben az iránymuta­tásban (i haladó eszmék ha­bárát l köszöntése van. Az eseményeket éberen fi­gyelő evangélikus főpásztor, Haubner Máté dunántúli püs­pök, az egyházkerülete espe­reseihez, s rajtuk keresztül a lelkészekhez és gyülekeze­tekhez intézett körlevele ar­ról szól, hogy az evangélikus embertől nem lehet közönyt és nemtörődömséget kíván­ni a nemzeti élet nagy eseményeivel kapcsolat­ban, sőt Isten gondvise­lése iránti hálával kell fogadni a márciusi ese­ményeket s azok előme­netelét kell munkálni. Amint az 1848 márciusi események következtében megalakult az új nemzeti kormány, egyházunk az elé a feladat elé került, hogy tisztázza viszonyát az esemé­nyekkel s magával az új kormánnyal, a vallásegyen­lőséget biztosító új állam­mal. 1848. március 19-én kelt körlevelében Haubner azzal fordult espereseihez: „Rendkívüli események idején, minő a’ miénk, midőn a’ Polgári élet te­rén kevés napok, sőt órák alatt, több évek után sem várt roppant válto­zások merülnek fel: evangélikus honfiaktól azt kívánni, hogy ők a’ történtek által éppen ne érdekeltessenek, ’s azok­nak részvétlen nézői legyenek, kétségkívül ter­mészet . elleni követelés volna. Minden jókat, me­lyeket az Isteni gondvi­selés böltsessége az előre haladó mívelődés ösvé­nyén napjainkban az em­beriség üdvére kifejt, hálás örömmel fogadni keresztyéni szent köte­lességünk.” Ezzel adta meg Haubner az új államhoz való viszonynak az alaphangját. A nemzeti kormány iránt a protestáns lelkesedés csak nőtt akkor, amikor három­száz éves elnyomás után Kos­suth Lajos előterjesztésében törvénybe iktatták a bevett vallásfelekezetek egyenlősé­gét és viszonosságát. De nemcsak a vallásegyen­lőség kimondásáért lelkesed­tek, hanem azért a nagy eredményért is, ami a job­bágyság felszabadítását és az emberi szabadságjogok kiszé­lesítését jelentette. Az embertársak megbecsü­lése, az emberek, — s mivel a legelnyomottabbak a leg­több szeretetre szorulók, — a volt jobbágyok különös szeretete vezeti Haubnert, amikor lelkes hangon számol be az emberi együttélés ki­vívott új rendjének eredmé­nyeiről: „Honunkban 12 mil­lió jobbágyember ezentúl nem robotol; véres veríték­kel szerzendő vagyonkájából ötödöt, kilenczedet, tizedet nem kénytelen adni; szemé­lyes és családi nyugalma, a hajdútól kezdve felfelé, 20— 30 kisebb és nagyobb, kény- uraságok szeszélyétől nem függ; fölötte bíráskodó fel­sőségét saját bizodalma sze­rint választja, a törvény előtt minden más polgártár­sával egyenlő.” Hosszasan lehetne szemlél­tetni püspökeink, lelkészeink, egyházi közgyűléseink nyilat­kozataiból azt, hogy milyen mélységesen hittek a Habs- burg-elnyomás elleni küzde­lemnek a feltétlen erkölcsi igazságában. Ezért csendült ki mindenhonnan az össze­függésnek és kapcsolatnak a keresése:' az Isten egyetemes erkölcsi világrendje és a márciusi sikerek között. A jó és igaz ügynek a szolgálata töltötte el hazafias lelkese­déssel a szíveket, s ez adott értelmet a fáradozásnak, ál­dozatvállalásnak, és ha kel­lett, a hősiességnek! Dr. Ottlyk Ernő VALAKI RAMTEKINT Szemem lehunyom, de látom megint: Valaki hosszan, csendben rámtekint. Már régen tudom, hogy nyomon követ . Reggel és este, menet és jövet. Ha megáPok, ha messze elfutok, Bűvköréből kijutni nem tudok. Ajka nem szólít soha nevemen, Csak szemefénye ég a szívemen! Olyankor érzem, hogy most jó vagyok. Elülnek bennem gondok, sóhajok, Ss nem tudom, hogy miért vagy hogyan" Csak száll belőlem a fény boldogan. Sápadt arcokra víg mosoly derül, Szívem csak adni, adni kényszerül. Óh! Mit adhatnék Uram én Neked? Fogadd e gyarló hálaéneket! S engedd, hogy lássam újból és megint Ür Jézus, mikor szemed rámtekint! Palotay Gyula ISTEN VOLT AZ, KRISZTUSBAN AÁEGBÉKÉ LTE1TE /wagAv4l A VILÁGI II.,KOK. 5,19. Isten Veled! Hányszor hangzik, amikor valakitől búcsúzáskor ezzel a köszöntéssel válunk el. Szí­vünk szeretetével Isten ol­talmazó gondviselő jóságába ajánljuk életét. Isten legyen veled, akkor az Ö atyai hű­ségének erős várában min­dig biztonságban lehetsz. Nem árthat telkednek, tes­tednek sem a bűn, sem a világ kísértő gonoszsága. Mert „Ha az Isten velünk kicsoda ellenünk?” Az Ö mentő szeretete Jé­zus Krisztusban hajolt le hozzánk. Tulajdon Fiát mind­nyájunkért odaadta és a ke­resztfa oltára azt hirdeti: Lá­tod, így szeretlek, hogy Őben­ne mindent néked ajándé­koztam! Pedig bűnösségünk miatt csak vádat, kárhozatot és ítéletet érdemeltünk volna. De Isten nem haraggal és bosszúval, hanem könyörülő kegyelemmel állított meg a bűnök halálba torkoló lejtős útján. Nem azért jött Jézus, hogy eitaszlison, hanem, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. Isten velünk van! Ezt a boldogító bizonyosságot érez­zük, tudjuk és megtapasztal­juk Krisztusnak mindeneket átfogó szeretetében. De ez a szeretet kötelez! Ebben a megtartó szeretetben igazol­nunk kell, hogy életünk a Krisztus leikétől átjárt szol­gáló szeretet, hogy úgy sze­retjük egymást, amiként Ö szeretett bennünket. Ha Is­ten nem vádol, nem kárhoz­tat, hanem Krisztusban min­dent nekünk ajándékozott, méltók vagyunk-e reá, meg­becsüljük-e valóban legdrá­gább ajándékát? Sajnos, magatartásunk nem ilyen! Vádaskodunk, kárhoz­tatunk, ítélkezünk és gyakran átkot szórunk egymás fejére. Pedig azt valljuk: mi a Krisztus tanítványai vagyunk. Öt követjük. De vajon ez-e a tanítványi lelkűiét, amely haragot lövel, bosszút forral és a „szemet szemért, fogat fogért" farizeusi igazságérze­tében, a megfizetés kárörven­dő elégtételében keresi gyö­nyörűségét? Jézus tanítványait is elra­gadta ez az indulat, mikor a samaritánus falu nem fo­gadta be őket szállásra. Ké­szek lettek volna az ég sújtó tüzével elpusztítani az egész falut. Csak akkor lohadt le haragos, hosszút lihegő in­dulatuk, mikor Jézus szemé­nek szelíden is megrovó te­kintete és szava szívünket átjárta. Látod, ezért esedezik éret­tünk ma is Az, aki az Isten jobbján van, hogy ugyanaz az indulat legyen meg ben­nünk is, amely Őbenne la­kozik. Hogy „sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény el ne szakaszt- hasson minket az Isten sze­relmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” Reminiscere: emlékezzél és indulj tovább. Isten veled! P. Gy.

Next

/
Thumbnails
Contents